A kora újkor története Poór, János a kora újkor története


A gyarmatbirodalom összeomlása és a gyarmati kapitalizmus virágzása a 18. században



Baixar 1.04 Mb.
Página68/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   64   65   66   67   68   69   70   71   ...   88
3.3. A gyarmatbirodalom összeomlása és a gyarmati kapitalizmus virágzása a 18. században

3.3.1. AZ ÉSZAK-AMERIKAI GYARMATOK

Kanada és Louisiana történetében 1713 után viszonylag békés korszak következett, amely mind a népesség, mind pedig a gazdaság gyarapodásának kedvezett. Kanadában 1661-ben csupán 2,5 ezer francia telepes élt, 1706-ban már 16 ezer, 1765-ben 70 ezer, kb. 600 ezer indián mellett. A 28-szoros növekedés ellenére is a hatalmas területű gyarmat rendkívül ritkán lakottnak számított. A szomszédos 13 angol gyarmaton 1700-ban 250 ezer, 1760-ban 1 millió 600 ezer európai származású telepes élt.

Az anyaország számára a gazdaság legfontosabb ágazata továbbra is a prém- és bőrkereskedelem maradt. Az indiánok évente jelentős mennyiségű hódprémet szállítottak Montrealba, ahol a Francia Nyugat-indiai Társaság ügynökei fegyvert, szeszes italt és textíliát adtak cserébe, majd csónakokon – egy-egy csónakban 20 ezer livre értékű prém is elfért – leereszkedtek a Szent Lőrinc-folyó torkolatába, hogy többszörös áron adják tovább. Franciaország az 1760-as évekig a világ legnagyobb prém- és szőrmekereskedője volt.

A népesség növekedése a 18. század elejétől lehetővé tette az extenzív gabonatermelés elterjedését. A hosszú, hideg telek miatt csak tavaszi gabonaféléket lehetett vetni. A földbőség miatt a talajváltó és a kétnyomásos rendszer terjedt el. A francia gyarmatosítók az otthoni járadékszedő nagybirtokot, a seigneurie-t honosították meg, de sokkal kevesebb urasági joggal, lényegében csak cenzust volt köteles fizetni a telepes, aki telkén birtoklási jogot élvezett. A 18. század elején kb. 90, a század közepén 180 seigneurie volt. Ez utóbbin 8 ezer cenzusos telek alakult ki, amelyek átlagnagysága bőségesen elegendő volt egy család fenntartására, a cenzus beszolgáltatására és a nem mezőgazdasági népesség – az össznépesség kb. 20%-a – ellátására. Az 1730-as évektől a művelt terület bővülésével rendszeressé vált a gabonaexport az Antillákra, Louisianába és a halászat központjába, íle Royalra. 1696-ban a 13 ezer gyarmatlakóra 9600 hektár termőterület (740 hektár/fő), 1734-ben a 37 700 főre 55 800 hektár (1480 hektár/fő) jutott. Az ipar is az 1730-as évektől bontakozott ki: meghonosodott a vas- és acélgyártás, a hajóépítés, a városi kézműipar.

A hódprém, a bőr és a gabona mellett a hal volt a legfontosabb terméke Kanadának. Az Új-Fundland környéki halászatot azonban zömmel anyaországiak folytatták, de tevékenységükkel íle Royalt is fellendítették, ahol Louisbourg fontos kikötővé vált. A sziget népessége egy fél évszázad alatt néhány százról 2200 főre növekedett. A francia kereskedők a halat – Franciaországon kívül – a kanadai szárazföldön és az Antillákon adták el gabonáért, cukorért és italért.

A fellendülés ellenére a kanadai gazdaság kis szerepet játszott a francia gyarmati kapitalizmusban, mivel nem volt olyan nagy tömegű terméke, amely az európai piacra kerülhetett volna. Az 1730-1740-es években Kanada évente átlagban csupán 2,3-2,5 millió livre értékű terméket exportált Franciaországba, ahonnét hasonló értékű import érkezett. Az export 70%-a prém és bőr, 18%-a mezőgazdasági termék, 9%-a hal, a fennmaradó 3% vas és fa volt. Kereskedelmi értékéhez képest – ahogy a korban nevezték – viszont az államnak sokba került a fenntartása: békeidőben évi 500 ezer, háborúban 1 millió livre-be. Az angolok mellett az indiánok is állandó veszélyt jelentettek, a békességet gyakorta csak pénzért lehetett megvásárolni tőlük.

A másik nagy gyarmaton, Louisianában lényegében csak a 18. századtól kezdtek berendezkedni a franciák. Hasznosítás céljából 1712-ben Antoine Crozat pénzembernek engedte át az állam, aki 1718-ban a John Law bankár, majd pénzügyi főellenőr által újjászervezett Francia Nyugat-indiai Társaságnak adta tovább. A gyarmat gazdagságáról keringő mesés történeteket Law használta ki. Ennek kiaknázására részvényeket és papírpénzt bocsátott ki, amelyeknek a fedezetét azonban nem tudta előteremteni. Louisiana egyelőre nem hozott hasznot, csupán befektetést igényelt. A spekuláció 1720-ban összeomlott, a gyarmati meggazdagodásba vetett hit pedig megingott.

A spekulációnak mégis volt eredménye, mert 1718-1721 között 7 ezer telepest és 3 ezer rabszolgát szállítottak az addig kb. 500 franciát számláló Louisianába. A letelepítést azonban rosszul szervezték, s a helyi indiánokkal szemben sem tudott hatékonyan védekezni a mindössze ezerfőnyi katonaság. A lakók jó fele vagy elhagyta a gyarmatot, vagy járványnak és az indiánoknak esett áldozatául. A gyarmat az 1730- 1740-es években kezdett fejlődni, miután 1732-ben lejárt a társaság monopóliuma, s közvetlen állami irányítás alá került. Az 1750-es évek elején 5 ezer fehér és 8 ezer néger lakosa volt a kb. 200 ezer főnyi indián népesség mellett. Természeti adottságai miatt ültetvényes és vegyes élelmiszer-termelő gazdálkodásra egyaránt alkalmas volt. A század közepén kb. 2 millió livre értékű terméket állított elő: az anyaországnak indigót, az Antilláknak rizst, kukoricát, húst és fát.

A két gyarmat fejlődését a kiújuló angol-francia háborúk szakították meg 1741-től, amelyek csak az 1763-as párizsi békével zárultak le. Az első konfliktus Új-Skócia (Aca- die orientale) miatt robbant ki, amelyet a franciák szerettek volna visszaszerezni, az amerikai angol gyarmatok viszont a Szent Lőrinc-torkolattól keletre fekvő területre (Acadie occidentale vagy később New Brunswick) tartottak igényt, hogy Új-Anglia lakói ne érezzék magukat állandó veszélyben a franciáktól. A feszültséget növelte, hogy Új-Skócia francia népességét erőszakkal feleskették az angol királyra, az ezt megtagadókat pedig lemészárolták. A másik ütköző terület 1744-től az Ohio folyó völgye volt, ahol a franciák attól tartottak, hogy az angolok nyugatra történő terjeszkedésükkel elvágják Kanadától Louisianát, ezért megerősítették védelmüket, s az indiánoktól eltanult harcmodorral, szórt alakzatokban sikeresen védekeztek az angolokkal szemben. Az angolok a keleti partvidéken először Ile Royalt támadták meg, és 1745-ben elfoglalták a Szent Lőrinc-folyó torkolatát őrző Louisbourg erődítményét. A sziget visszafoglalására 1746-1747-ben tett francia erőfeszítések kudarccal végződtek, így nem lehetett azt sem megakadályozni, hogy 1755-ben az angolok deportálják Acadie kb. 7 ezer fős francia ajkú népességét, amelynek kis része hazaköltözött, a többi pedig szétszóródott a francia és az angol amerikai gyarmatokon. Az osztrák örökösödési háborút lezáró 1748-as aacheni béke részleges angol sikert hozott, de az erőviszonyokat nem változtatta meg.

1749-ben az angolok és az amerikai gyarmatok létrehozták az Ohio Társaságot, hogy visszaszorítsák a franciákat. Megbízásából George Washington 1754 nyarán hadjáratot indított, de vereséget szenvedett. Ebben az évben tört ki a két hatalmat támogató indiánok közötti háború is. 1756-tól a kb. 6 ezer fős kanadai francia csapatok főparancsnoka Louis-Joseph de Montcalm márki lett, aki három éven át sikeresen védte az Ohio-völgyet. 1756-ban Oswego erődítményét, 1757-ben a William Henry- erődöt foglalta el az angol-amerikai csapatoktól. 1758-ban a Champlain-tó mellett fekvő Carillon- (Ticonderoga-) erődnél, 1759 nyarán a Montmorency-vízesésnél aratott győzelmet.

A kétfrontos védekezést – az Ohio-völgy és a Szent Lőrinc-folyó völgyének védelmét – azonban nem bírták sokáig a franciák a többszörös túlerőben lévő angol-amerikai csapatokkal szemben, és a jelentősebb hazai utánpótlás sem volt lehetséges az angol flotta fölénye miatt. Az angolok a Francia-Antillákat is támadták, ahol elfoglalták Tobago, Saint-Vincent és Dominika szigetét, Afrika nyugati partján, Szenegálban pedig Saint-Louis-t. Így a hétéves háborúban elszenvedett vereségek után megmaradt francia flotta ereje felaprózódott. 1758 nyarán Kanada fővárosát, Québecet az angolok ostrom alá vették, és Montcalm márki csapatai sem tudták megvédeni: szeptember 13-án az Abraham-síkságon súlyos vereséget szenvedtek. A francia városok és erődök ezután sorra estek el. A hétéves háború végére Franciaország összes észak-amerikai területe – Saint-Pierre és Miquelon szigetét kivéve – angol birtokba került. Az 1763-as párizsi békében Franciaország lemondott Kanadáról és Louisianá- ról is. A Mississippitől keletre fekvő rész angol gyarmat lett, a nyugatra fekvő viszont Spanyolország birtokába került az angolok által elfoglalt Florida ellenében. Spanyolország 1800-ban Louisiana nyugati részét ugyan visszaadta Franciaországnak, de Bonaparte Napóleon 1803-ban eladta az Egyesült Államoknak.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   64   65   66   67   68   69   70   71   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal