A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página67/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   63   64   65   66   67   68   69   70   ...   88
3.2.4. A gyarmatok igazgatása

A gyarmatok irányításának és intézményeinek kiépítése Richelieu korában kezdődött, de döntően a 17. század második felétől teljesedett ki. A gyarmatok feletti felügyeletet Richelieu a külügyi államtitkárságra bízta, a gyarmatok élére pedig 1638-tól helytartókat állított. A gyarmatok gyarapodása új rendszert követelt meg. 1669-től Colbert a tengerészeti államtitkárságra bízta a gyarmatok igazgatását. A 18. század elejétől több osztállyal működő Gyarmatügyi Irodát állítottak fel. A 18. század második felében két részre oszlott, Amerikai Gyarmatok és Indiai Gyarmatok Irodájára, és az élére gyarmatügyi főintendáns került.

A tengerészeti államtitkár azonban nem minden esetben gyakorolt teljes jogkört a gyarmatok felett, mert azt gyakran részlegesen, meghatározott időre megosztotta a kereskedelmi társaságokkal, amelyek igazgatóit viszont ő nevezte ki. Louisianát 1732-ig a Francia Nyugat-indiai Társaság, az indiai területeket, Réuniont és Mauri- tiust 1764-ig a Francia Kelet-indiai Társaság igazgatta, a tengerészeti államtitkárság csupán felügyeleti jogot gyakorolt. Ezzel szemben Kanada és az Antillák kormányzása közvetlenül az állam feladata volt. A gyarmatokon szolgáló szárazföldi katonai egységek a hadügyi államtitkárhoz tartoztak. Mindebből súrlódások keletkeztek az állam helyi tisztségviselői és a kereskedelmi társaságok igazgatói, a tengeri és a szárazföldi erők parancsnokai között.

Colbert a gyarmati intézményeket az anyaország mintájára alakíttatta ki. 1671-től a korábbi helytartói tisztséget felváltotta a kormányzói, amelynek betöltője az adott gyarmat katonai ügyeiért volt felelős, és képviselte a királyi hatalmat. A kormányzó mellé, hatalmától függetlenül, a polgári ügyek irányítására intendánst neveztek ki. A két hatáskör sosem volt teljesen pontosan megszabva, ezért ebből gyakorta adódtak nézetkülönbségek, akárcsak az anyaországban. A bíráskodást a parlamentek mintájára kialakított legfelsőbb tanácsoknak nevezett királyi bíróságok végezték. A magánjogban (örökösödés, adásvétel stb.) a párizsi szokásjogot alkalmazták. A kormányzók és az intendánsok mellett a 18. század folyamán a helyi előkelő réteg tagjaiból gyarmati tanácsok és mezőgazdasági kereskedelmi kamarák alakultak. 1685-ben kiadták a Négertörvénykönyvet (Code noir), amely a gyarmati rabszolgatartást szabályozta.

A gyarmatokat a királyság hadserege volt hivatott védelmezni. A gyarmati katonai különítmény felállításának gondolata Richelieu korában született, de a kivitelezést

Colbert hajtotta végre. 1669-ben 20-20 századból két tengerészeti ezredet állítottak fel. Ezenkívül a két indiai társaságnak is volt joga katonákat toborozni. A 17. század végén kb. 4 ezer, 1789-ben kb. 9 ezer fős volt a gyarmati hadsereg. 1761-ben a hét tengerészeti ezredet légiókká szervezték át. A reguláris csapatokat Kanadában indián törzsekkel próbálták kiegészíteni, Indiában pedig helyben toborzott és kiképzett szi- poj-hadsereget alkalmaztak. Az Antillákon a gyarmati berendezkedés kiépítésével milíciát is állítottak fel a helybeli franciákból (kreolok), hogy védekezzenek a kisebb támadásokkal szemben (idegen kalózok), és fenntartsák a belső rendet.

Az anyaország a gyarmatokon adó- és vámrendszerét is bevezette, a helyi viszonyokhoz igazítva. Az Antillákon ötféle bevétele volt az anyaországnak: fejadó, rab- szolgafejadó, italforgalmi adó, élelmiszerekre kivetett export- és importvám. A bevételeket pénztárak kezelték. A francia államnak a gyarmatok mindig többe kerültek, mint az onnan származó adók és vámok. Általában csak a leggazdagabb sziget, Saint- Domingue nem volt deficites. 1789-ben az összes gyarmatról 7,1 millió livre adó- és vámbevétel származott, míg a rájuk költött összeg 17,9 millió livre volt. A deficitet azonban a francia külkereskedelmet fellendítő gyarmatárukból befolyt vámok és a dél-amerikai ezüst bőségesen kiegyenlítették.

A colbert-izmus gyarmati pénzrendszert alakított ki. Királyi rendelkezések tiltották a francia ezüsttallér és a Lajos-arany kivitelét a gyarmatokra. 1670-ben számolópénzként bevezették a gyarmati livre-t, amely 30%-kal kisebb értékű volt, mint a hazai livre. Tényleges fizetőeszközként réz- és bronzsout és -dénárt használtak. Az amerikai gyarmatokon a nemzetközi fizetőeszköz a spanyol ezüstpiaszter és a -reál volt, amelyekből több forgott, mint francia pénzből. A nemesfém pénz a spanyol gyarmatokkal folytatott legális és illegális kereskedelemből származott, és döntő része Franciaországba került. A 18. század második feléből ismert adatok szerint évi 60-80 millió livre értékű spanyol ezüstpénz folyt be az anyaországba. Java része azonban tovább is áramlott az indiai és a délkelet-ázsiai francia kereskedelembe.

A merkantil gazdaságpolitika a kereskedelmi kizárólagosság gyakorlatát alkalmazta, vagyis gyarmataival csak Franciaország kereskedhetett, többnyire monopolizált társaságokon keresztül. Az amerikai – francia és nem francia – gyarmatokon belüli kereskedelmet is csak az anyaország bonyolíthatta le. A gyarmatokkal csak az a kereskedőház vagy társaság kereskedhetett, amely kiváltságlevelet szerzett az uralkodótól. 1717-ben 13, 1776-ban 23 gyarmati – javarészt az Antillákon lévő – kikötőnek volt joga az anyaországgal kereskedni. A 18. századi kereskedelmi fellendülés és a gyarmati háborúk azonban kikezdték ezt a rendszert. A fellendülés a csempészetnek is kedvezett, ami az anyaország vámbevételét károsította. Az osztrák örökösödési és a hétéves háború idején a fölényben lévő angol flotta gyakorta zavarta meg a francia gyarmati kereskedelmet, s a francia kereskedelmi flotta képtelen volt a forgalmat egyedül lebonyolítani. A 18. század második felétől a gyarmaton élő franciák is egyre inkább a rendszer megváltoztatását szorgalmazták.

Az első repedés 1727-ben keletkezett, amikor engedélyezték, hogy az Antillák egyes kikötői a spanyol gyarmatokkal alkalomszerűen kereskedhetnek ezüst és élelmiszer fejében. Ezt követően, amikor a cukorszigeteken élelmiszerhiány lépett fel, bizonyos kikötők vásárolhattak a spanyoloktól. A kizárólagosság azonban ezután is érvényben maradt. Áttörés a hétéves háború után következett be: 1767-ben például Carénage (Sainte-Lucie), 1784-ben Port-au-Prince, Les Cayes (Saint-Domingue), Saint-Pierre (Martinique), Pointe-a-Pitre (Guadeloupe) és Scarborough (Tobago) szabad kikötővé vált. 1768-tól Guyana is szabadon kereskedhetett a külfölddel.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   63   64   65   66   67   68   69   70   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal