A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página58/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   54   55   56   57   58   59   60   61   ...   88
2.3. Amerikai területek

A középkori viking hajósok valószínűsíthetően 10. század végi amerikai útjának emléke, földrajzi ismereteik feledésbe merülnek ugyan az európai kultúra számára, azonban a portugálok és a spanyolok a 15. és 16. század fordulóján ismét eljutnak az Újvilágba. A felfedezések klasszikus korszakának nyitánya Kolumbusz Kristóf első amerikai útja (1492-1493), betetőzése pedig a Földet körülhajózó Magellán (Fernao de Magalhaes) expedíciója (1519-1522). A felfedezések nyomán megindul az újonnan megismert területek birtokbavétele. A spanyol gyarmatosítás aranykora nagyjából 1502 és 1550 közé tehető, Hispaniola szigetének elfoglalásától Chile meghódításáig. Így kezdődik a hispán hódítók amerikai története, amely egészen 1898-ig tart, amikor a zsugorodó birodalom utolsó újvilági gyarmatait, Kubát és Puerto Ricót is elveszti a spanyol-amerikai háborúban.

Az európaiak érkezése természetesen nem jelenti az egész kontinens azonnali birtokbavételét. Bár a tordesillasi szerződés igen hamar, már 1494-ben rögzíti az Atlanti- kum felosztásának elveit az ibériai uralkodók között, akik pápai közreműködéssel – ekkor a spanyolbarát VI. Sándor (1492-1503), a valenciai származású Alejandro Borja a pápa – demarkációs vonalat jelölnek ki a Zöldfoki-szigetektől 370 tengeri mérföldre nyugatra, nagyjából a nyugati hosszúság 46. fokánál. A megállapodás az 1479-es al- cagovasi egyezmény alapelveit követi. Azaz portugál érdekszféra a választóvonaltól keletre: Afrika partjai, a keleti kereskedelem és – 1500 után – Brazília nagy része, a

Kasztíliai Koronáé pedig a vonaltól nyugatra Közép- és Dél-Amerika. Ezek az alapelvek, a gyakorlat azonban ettől némileg eltér, és az amerikai területek hovatartozása ügyében a következő évszázadokban nem ritka a helyi háborúskodás, szükség van a további határrendezésre a két nagy gyarmatosító között (madridi szerződés, 1750; San Ildefonsó-i szerződés, 1777).

Az Újvilág tehát eleinte csak a közép-amerikai szigetekre és a déli szubkontinens keskeny parti sávjára korlátozódik. A szárazföld belsejének felfedezése, majd kiaknázása hosszabb folyamat. A spanyolok, Kolumbusz nyomán, először Hispaniola szigetén rendezkednek be, ez lesz a kiindulópontja további, déli irányú terjeszkedésüknek, míg észak felé Kuba szigetéről indulnak. A monarchia az egyre növekvő új birodalomrészt idővel másként kezdi kezelni, mint európai vagy afrikai birtokait. Igaz, Kolumbusz Kristóf – aki a Katolikus Királyok támogatásával indul útnak, hogy nyugatról közelítse meg Ázsiát – maga is a Mediterráneum neveltje, az itáliai merkantilista tradíció képviselője, és eleinte nem is gondol másra, mint egy erődített kereskedelmi lerakat, ún. factoría létesítésére, amelynek révén az újonnan felfedezett területek – ahogy ő hiszi, a Kelet – kincsei királyi monopóliumként kiaknázhatók. Ezek között a kincsek között vannak egzotikus faanyagok, állatbőrök, drága- és féldrágakövek, az anyaország számára néhány évtized elteltével azonban a nemesfémek válnak a legfontosabbakká. Spanyolországba áramlásuk 1535 után lesz igazán jelentős, hogy majd 1580 és 1620 között – az aranykitermelés visszaesésével – a Sevillába érkező ezüst mennyisége soha nem látott méreteket öltsön. Ezt az első felfutást az Andok láncolatának középső szakaszán, a bolíviai Potosí környékén talált gazdag érclelőhelyek felfedezése és az új technológia, az amalgámozás teszi lehetővé. A 18. századi, a korábbinál jóval nagyobb volumenű második ezüstkorszak pedig a mexikói nemesfémlelőhelyek (pl. Zacatecas, Guanajuato, Real del Monte stb.) kiaknázására épül.

A bányaművelés alapvetően változtatja meg az amerikai területek hasznosításának, kezelésének módját. A spanyol monarchia szakít a középkori kasztíliai tradícióval: az ásványkincsek kitermelése érdekében ténylegesen is birtokba veszi az amerikai földeket, ahol spanyol telepesek irányításával megindul a mezőgazdasági termelés. Ezzel párhuzamosan megkezdődik az őslakosság elpusztítása, illetve asz- szimilációja.

Az indiánok és földjeik feletti jogos spanyol uralom igazolására szerkesztették 1510-ben a Requerimientónak nevezett dokumentumot, amellyel az uralkodó megbízottja Kasztília királya számára birtokba vette az új földeket. Az európaiakra nézve meglehetősen szégyenletes ceremónia keretében az indiánok előtt felolvasták az iratot, amelyben a pápa által adományozott jognál fogva szólították fel őket a spanyol fennhatóság elfogadására. Ha ez megtörtént (persze gyakran anélkül, hogy a deklaráció értelmét a hallgatóság felfoghatta volna), a spanyolok jogosnak vélték a foglalást, ellenkező esetben pedig a fegyveres fellépést. Már a kortársak közül is többen elítélték ezt az eljárását. Az indiánok jogaiért szállt síkra két nevezetes Domonkosrendi szerzetes is: Bartolomé de las Casas és a salamancai egyetem kiváló profesz- szora, Francisco de Vitoria, akik teológiai, filozófiai és nemzetközi jogi szempontból bírálták az indiánokkal szembeni méltánytalan bánásmódot. Nem utolsósorban az ő fellépésüknek köszönhetően a monarchia több ízben megkísérelte az indiánok törvényes védelmét, azonban a jogfosztottságukat fenntartó intézményeket a telepesek ellenállása miatt nem sikerült megszüntetni.

Az alávetésnek több formája is létezett egymás mellett Spanyol-Amerikában. Az először Izabella által engedélyezett encomienda-rendszer elvileg szolgálhatta volna az őslakosság bizonyos védelmét is, de a gyakorlatban legtöbbször teljes kiszolgáltatottságukhoz vezetett. A hűbéri függés e sajátos formájának az a lényege, hogy az indiánokat nem a helyi hatalmasságoknak rendeli alá, hanem közvetlenül Kasz- tília alattvalóiként kezeli. A király azonban, ha az új földekből birtokot adományoz, ezeket az alattvalóit szolgálatra rendeli a nagybirtokoshoz, akinek a földjén élnek. Munkájukért cserébe a földesúr kötelessége, hogy védelmet nyújtson számukra, és gondoskodjék keresztény hitre térítésükről. A hacienda, a zárt gazdasági-hatalmi egységet képező nagybirtok, amelyet nincstelen, főleg indián parasztokkal műveltetnek, szintén ott van már a 16. századi Spanyol-Amerikában. A 18. századra pedig szinte teljesen felváltja az encomiendát. Még kegyetlenebb, valódi rabszolgasorsot jelent, ha az indiánokat erőszakkal lakhelyüktől távolra hurcolják, és arra kényszerítik őket, hogy ott, főleg bányákban dolgozzanak. Először a hispaniolai őslakosságot kötelezik ilyen munkára már 1496-ban, de az ún. repartimiento még a 18. században is létezik.

A munkaerő azonban így sem elegendő, ráadásul egyes területek teljesen elnéptelenednek. Ezért az 1510-es évektől az Antillákon és 1528-tól Spanyol-Amerika más vidékein is egyre nagyobb számban dolgoztatnak fekete rabszolgákat, főként a trópusi ültetvényeken és a bányákban. Igaz, eleinte királyi rendelet korlátozza a behozatal mértékét, ezért a 16. század végéig a brazíliai adatokkal összevetve viszonylag kevesebb, mintegy 75 ezer embert szállítanak át Afrikából. Ez a szám a 17. században 300 ezer körülire, a 18. században pedig minimum 580 ezerre növekszik, és rendkívüli mértéket ölt az 1790-től 1860-ig terjedő időszakban, a virágzó cukortermelés igényei szerint. Ekkor a behozatal – az illegális kereskedelmet nem is számítva – 819 ezer fő. A csempészet különösen 1820 után növekszik meg, amikor VII. Ferdinánd (1808, 1813-1833) rendelete életbe lép, és megtiltja további feketék átszállítását a spanyol gyarmatokra. A rabszolgaság azonban még ekkor sem szűnik meg. Madrid hamarosan elveszíti ugyan amerikai birtokainak legnagyobb részét, de a két spanyol tulajdonban maradt sziget, Kuba és Puerto Rico ültetvényeinek gazdálkodása továbbra is az ingyenmunkára épül. Az 1840-es években a kormány kísérletet tesz az úr és szolga viszony törvényi szabályozására, humanizálására. De az 1860-as években az aboli- cionista mozgalmak már feltartóztathatatlanul erősödnek, ráadásul lassan minden más gyarmaton, valamint Észak-Amerikában és a függetlenné vált hispán-amerikai köztársaságokban felszabadítják a rabszolgákat. Így a spanyol területeken is elkerülhetetlenné válik a rabszolgaság eltörlése, Puerto Ricón 1873-ban, Kuba szigetén pedig 1880-ban.

A spanyol állam az intézményeit is exportálja Amerikába, és ott európai királyságai mintájára alkirályságokat hoz létre, először kettőt: a mexikóit 1535-ben, amelynek hivatalos elnevezése Új-Spanyolország, és a peruit, vagyis Új-Kasztíliát 1543-ban. Számuk a 18. században kettővel növekszik: 1739-ben emelkedik alkirályság rangjára Új-Granada, és 1776-ban Peruról leválasztják Río de la Platát. Bár az előbbi kettő magját leigázott indián birodalmak képezik (Közép-Amerikában az azték és a maja, Dél-Amerikában az inka), ezek határain idővel az alkirályságok jelentősen túlterjeszkednek, és területük a gyarmati korszakban gyakorlatilag folyamatosan változik.

Az Indiákon is kiépült a jellegzetes spanyol adminisztrációs modell: királyi bíróságokkal (audiencia), városi önkormányzatokkal (municipio), az elsősorban katonai irányítást végző főkapitányságokkal (capitanía geral), ezek élén főkapitány (capitán geral), kormányzó (gobernador) vagy alkirály (virrey) állt. Az amerikai ügyekkel az anyaországban a hivatalos formában 1524-ben I. Károly által létrehozott Indiák Tanácsa foglalkozott egészen 1834-es megszűnéséig. A terület kormányzásának átfogó szabályozására is először a császár uralkodása idején, az 1542-1543-as Új törvényekben (Leyes Nuevas) került sor, a továbbiakban kibocsátott törvényeket, rendeleteket pedig a 17. században gyűjtötték egybe (Recopilación de Leyes de las 1ndias, 1680). Az így rögzített jogrendszer és közigazgatási struktúra a 18. század utolsó harmadáig meghatározó maradt. Az ekkor kidolgozott, átfogó reform III. Károly, illetve az Indiák ügyeivel megbízott minisztere, José de Gálvez nevéhez fűződik (az önálló minisztérium 1775 óta működött). Célja a több sebből vérző birodalom ügyeinek rendbetétele: a korrupció megszüntetése, a gyarmati gazdaságból származó kincstári jövedelmek növelése és a katonai védelem megerősítése, valamint az indiánok súlyos társadalmi feszültséget keltő, méltánytalan helyzetének felszámolása. (A 18. században különösen megélénkültek az indián mozgalmak, közülük a legjelentősebb az 1780-as, Túpac Amaru vezette, mintegy 20 ezer indiánt megmozgató tömeges lázadás.) A reformok között szerepelt Spanyol-Amerika területi beosztásának, közigazgatási rendszerének átszervezése, ésszerűsítése, az indián kényszermunka eltörlése és a felügyelői tisztségek megszüntetése, a gyarmati pénz- és gazdasági ügyek szigorúbb ellenőrzése és a tengerentúli birodalomrész hatékonyabb katonai védelméhez szükséges háttér megteremtése, a spanyol milíciák mellett a helyi közösségekből szervezett csapatok felállítása. Az intézkedések végrehajtását a király alkalmi ellenőrei (visitador), illetve az egyes területek állandó felügyelői (intendente) biztosították. Az intendatúra intézményét egyébként már korábban bevezették Spanyolországban a Bourbon-államreform részeként, és felügyelők működtek a 18. század közepe óta Kubában, Sonora, Loui- siana és Venezuela területén. José de Gálvez reformjai nyomán több mint negyven megbízott kiküldésére került sor az 1780-as évtizedben. Megjelenésükkel a korábbi magas rangú tisztségviselők hatásköre jelentősen szűkült. Tevékenységük törvényi szabályozása 1782-ben történt meg (Ordenanza Geral para los 1ntendentes).

Spanyolország igen hamar exportálta a tengerentúlra kulturális-spirituális intézményrendszerét is: Santo Domingóban már 1538-ban működik egyetem, és 1551-ben királyi rendelet szól a Peruban és Mexikóban alapítandó egyetemről. A katolikus egyház szintén kiépíti szervezetét az Újvilágban. A struktúra 1500 és 1620 között alakul ki, 35 egyházmegyét létesítenek ekkor, amelyek a Sevillai Érsekség joghatósága alá tartoznak. Ettől kezdve jó 150 évig, III. Károly koráig nem hoznak létre új egyházmegyéket. A 18. század végére a kreol és spanyol nagybirtokosok mellett az egyház kezében koncentrálódnak a legnagyobb földtulajdonok. A kezdetektől egészen működése megszüntetéséig (1812) jelen van az inkvizíció. A missziós tevékenységben pedig a ferencesek, a domonkosok és az Ágoston-rendiek járnak elöl, valamint a jezsuiták, akiket azonban az abszolutista reformer III. Károly 1767-es rendeletével nemcsak Spanyolországból, de amerikai gyarmatairól is kiutasít.

Az amerikai árukkal való kereskedelem monopóliuma eredetileg a Kasztíliai Koronát illeti. A királyi monopóliumokat az uralkodó bérlőknek adja ki, akik eleinte – a kasztíliai tradíció szerint – a bevétel 1/3-át kötelesek a kincstárnak beszolgáltatni, hamarosan azonban, a vállalkozók érdekeltségének fokozása érdekében a részesedést 1/4-ben, végül 1/5-ben állapítják meg, állandósul a királyi ötöd (quinto real vagy quin- to) fogalma. Spanyolországban az üzleti központ Sevilla, s csak a 18. századra zárkózik fel mellé Cádiz. A királyi jövedelmek kezelését, valamint a forgalom irányítását az erre a célra 1503-ban felállított Casa de Contratación de 1ndias, az Indiák ügyeivel foglalkozó kereskedőház végzi, amelyet a portugálok keleti és afrikai kereskedelmét és hajózását koordináló lisszaboni Casa de 1ndia (korábban Casa de Guiné e Mina) mintájára szerveznek meg, és székhelye előbb Sevillában, majd 1717-től Cádizban van. Amerika kincseit Veracruzban gyűjtik össze, kikötőjéből, Portobelóból évente indul útnak az „ezüstflotta" Sevilla felé, ahonnan pedig európai áruval látják el a gyarmatokat. Ez a szállítás egyetlen legális útja úgy két és fél évszázadon át. Az amerikai partokat a spanyol haditengerészet őrzi, a Mexikói-öböl és a karibi térség ellenőrzése a széloldali flotta (Armada de Barlovento), a perui vizek védelme pedig a déli flotta (Armada del Sur) feladata. III. Károly lesz az, aki liberalizálja a szigorú rendszert, és engedélyezi az amerikai spanyol területek közötti belső kereskedelmet: 1765-től még csak a karibi térségben, majd 1774-től már az egész szubkontinensen. 1778-ban Sevilla és Cádiz mellett más spanyol kikötőknek (pl. Barcelona, Cartagena, La Coruna, Málaga) is lehetővé válik az amerikai áruk fogadása, ahogy a tengerentúlon is számos város kap engedélyt az anyaországgal való kereskedésre. Más tengeri hatalmak példáját követve, már a 18. század első felében királyi kereskedőtársaságok létesülnek a monopólium fenntartására, és a jövedelmező vállalkozások nagy része továbbra is spanyol kézen marad. Azonban léteznek speciális magánszerződések (asiento), amelyekben a király idegen alattvalóknak is koncessziót adhat bizonyos üzletágakra, például a rabszolga-kereskedelmet a 18. század első felében francia, majd angol kereskedők bonyolítják. A kikötők korlátlan megnyitására 1795 után kerül sor.

Az első két alkirályság a spanyolok számára természeti kincseik és földrajzi fekvésük miatt legértékesebb amerikai területeken jött létre. Új-Spanyolország magját a Hernán Cortez által meghódított (1519-1521), a két óceán közötti fennsíkon lévő mexikói Azték Birodalom jelentette. Itt rendezték be a kormányzati központot is. A fel- fedezőutak és a konkvisztádorok vezette katonai expedíciók és hódítások eredményeképpen azonban a spanyolok – a birodalom extenzív korszakában – ennél mind északi, mind déli irányban jóval nagyobb területeket vettek birtokba. Idővel Új-Spa- nyolország észak felé mélyen a mai Egyesült Államok belsejéig húzódott, de a birodalomnak ezek a nyúlványai csupán formális függésben voltak az alkirályságtól, amelynek tényleges törzsterülete a kaliforniai és floridai földnyelv felső határáig terjedt, illetve a Río Grande mentén még északabbra, a 17. század közepére már spanyol városok az új-mexikói El Paso és Santa Fe. Dél felé az alkirályság magában foglalta a maja civilizáció által meghatározott, 1525-ben leigázott guatemalai és az 1536-ban megszerzett yucatáni területeket és Hondurast. A spanyolok helyneveiket és hazájuk tagolásának elvét is magukkal vitték Amerikába. Az új földeket a korabeli terminológia szerint a félszigethez hasonlóan királyságokra, tartományokra, kormányzóságokra stb. osztották. Új-Spanyolország – vagy az indián szóból eredő névvel: Mexikó – központja, azaz az alkirály és az egyik királyi bíróság székhelye az Újspanyol Királyság. Ettől északra találjuk az Új-galiciai Királyságot, ahol szintén működik audiencia, előbb Compostelában, majd Guadalajarában. A kisebb igazgatási egységek közül érdemes megemlíteni a yucatáni főkapitányságot a félszigeten, valamint az alkirályság északi részén az új-vizcayai, új-mexikói és új-leóni kormányzóságokat. A Bourbon- reformok idején 12 felügyelői kerületet, tartományt alakítottak ki Mexikó területén, amelyeket a székvárosokról neveztek el például méridai, pueblai, veracruzi stb. provinciának. Új-Spanyolországba, egyben Amerika földjére az első alkirályi címet viselő személy, Antonio de Mendoza 1535-ben érkezett, és a gyarmati időszakban, tehát 1821-ig további 60 mexikói alkirályt tartanak számon.

Új-Kasztília, más néven Peru hivatalosan 1543-ban, I. Károly Új törvényei alapján jött létre, és a 18. századi reformig magában foglalta a dél-amerikai kontinens ismertté vált területeit, kivéve persze a portugál Brazíliát és a venezuelai partokat, ahol önálló főkapitányságot létesítettek. Az alkirályság magját a Csendes-óceán partvidékén húzódó Inka Birodalom képezte, amelyet társaival Francisco Pizarro hódított meg 1535-re, és ahol még ebben az évben megalapította Lima városát, amely a 16-17. században az Európából érkező áruk nagy elosztóközpontja és 1821-ig az alkirályság székhelye lett. Itt kezdte meg működését az első perui audiencia is. A terület koloni- zációja és az adminisztráció megszervezése azonban lassan haladt, mert elhúzódó, több évtizedes háborúskodás robbant ki a riválisokká váló konkvisztádorok, Pizarro és Diego de Almagro hívei között. Az alkirályság déli, chilei területét, az araucan indiánok földjét Pedro de Valdivia hódította meg, és az 1540-es, 1550-es években fontos városokat alapított: Santiagót, Valparaísót, Concepciónt, Valdiviát. Itt is hosszú időn át fel-fellángoló harcok dúltak a 16-17. században. Előbb az indiánok, majd a kalózok voltak a spanyolok ellenfelei. Ezért a katonai vezetők mindig nagyobb hatalommal, befolyással rendelkeztek, mint az adminisztráció vagy a kereskedelem tisztviselői. Így a Chilei Királyság – ahogy nevezték – kezdettől fogva viszonylag független maradt a limai vezetéstől. Több eredménytelen kísérlet után 55 alkirálya közül az első, aki képes volt érvényt szerezni I. Károly akaratának, és sikerrel látott hozzá Új-Kasz- tília megszervezéséhez, a korábban Mexikót irányító Antonio de Mendoza volt. Azonban Peru valódi alapítójának Francisco de Toledót nevezik, aki hosszú megbízatása alatt (1569-1581) igen jövedelmezővé tette a gyarmatot. A 18. századi reform során Új-Kasztíliát jelentős veszteségek érték. A kereskedelem liberalizációja folytán Lima központielosztó-szerepe elhalványult, és az újonnan létesített alkirályságokat is nagyrészt a korábban Új-Kasztíliához tartozó területekből kanyarították ki, ráadásul a mindig is viszonylag független Chile hivatalosan is nagy autonómiát kapott 1778-ban.

Az Új-Granadának nevezett alkirályság a mai Ecuador, Kolumbia, Venezuela és Panama területén, 1717-től formálódik, de rangját véglegesen csak 1739-ben nyeri el. Élén 19 alkirály követi egymást. Tevékenységük nyomán a spanyol korona tekintélye megerősödését, a centralizáció és a katonai védelem hatékonyságának növekedését reméli, mivel ekkor már sorozatosak a gyarmatai elleni támadások. Ezért a frissen kinevezett alkirály, Sebastián de Eslava, miután megérkezik székhelyére, Cartagenába – a karibi térség stratégiailag igen fontos pontja ez –, legfőképpen a város erődítésén dolgozik. Nemcsak a csempészektől, a hajókat és a kikötőket sarcoló kalózoktól kell tartania, de az időközben megerősödött tengeri hatalmaktól, Franciaországtól, Angliától és Hollandiától is, amelyek részesedést követelnek az Újvilág hasznából, és további területeket Amerika földjén. Az Európában meggyöngült spanyol monarchia dél-atlanti pozíciói is veszélybe kerülnek, hiszen a tordesillasi szerződés kora véget ér, és az ibériai országok előjogai megkérdőjeleződnek. Már folyik a harc, hogy kié legyen az utóbbi évszázadban olyan jelentőssé vált Atlanti-óceán, a protestáns vagy a katolikus hatalmaké, az európai északé vagy délé? A spanyol gyarmatbirodalmat is egyre nehezebb védelmezni. A part mentén sorban idegenek birtokai, telepei ékelődnek Hispán-Amerika tömbjébe.

A haditengerészet tekintélyét alaposan megtépázza a Nagy Armada pusztulása (1588), bár – Fernand Braudel szerint – ez a veszteség még kiheverhető, és nem a birodalom vészes meggyengülésének a jele, pusztán szerencsétlen körülmények összjátékának eredménye. Egy néhány évtizeddel későbbi eseményt viszont a válság szimbolikus kezdetének kell tekintenünk: 1628 augusztusában a hollandok Havanna közelében elfogják Új-Spanyolország hadihajókkal biztosított kereskedelmi flottáját. Súlyos megaláztatás, amelyhez IV. Fülöp és II. Károly uralkodása idején több veszteség társul. A 17. század második felében már az angoloké Jamaica és a Kajmán-szigetek (madridi angol-spanyol egyezmény, 1670), a Bahama-szigeteken angliai puritán telepesek és kalózok rendezkednek be, Guyanában holland, angol és francia kereskedőtelepek létesülnek. Az 1630-1640-es évektől a franciáké Guadeloupe, Martinique és Cayenne, ahogy 1683-tól a hajdan spanyol expedíciók által felfedezett Louisiana is. Hispaniola szigetének a fele – az 1660-as évektől ténylegesen, az 1697-es rijswijki békeszerződés szerint pedig hivatalosan – is francia terület, a szigetet megosztó határt 1777-ben jelölik ki. Ezek a foglalások többnyire stratégiailag fontos, de a spanyolok által nem hasznosított helyeken történnek. Sokkal fájdalmasabb Madrid számára, ha az amerikai birodalomrész szívét érő támadásokkal kell számolnia. Például 1689-ben, mikor a panamai Dariénnél partra szállnak a William Paterson vezette skótok, megpróbálnak berendezkedni, és a spanyolok csak 1700-ban tudják kiűzni onnan őket. Mindezek apró csetepatéknak tűnhetnek ahhoz képest, hogy a 18. században az európai nagyhatalmak konfliktusai, a szövetségesek hadiszerencséje, békealkudozások és nemzetközi szerződések rajzolják át újra meg újra a gyarmatok térképét.

II. Károly – aki, mint láttuk, igen nagy gondot fordít tengerentúli birtokaira, és nemhiába aggódik különösen a Mexikói-öböl védelme miatt – a fő ellenséggel, az angolokkal vívott háborúkban nagyjából megőrzi pozícióit. Veszít, majd kárpótlást nyer. Az 1762-ben brit megszállás alá került Havannát (és Manilát) a hétéves háborút lezáró párizsi békében (1763) visszakapja, bár Floridáról le kell mondania, azonban – az 1762-es fontainebleau-i titkos egyezmény szerint – a franciáktól cserébe megszerzi a Mississippi-völgyi (a spanyolok Río del Espíritu Santónak nevezik a nagy folyót) Loui- sianát. Az amerikai függetlenségi háború, illetve az 1783-as versailles-i béke következménye, hogy Florida, a nicaraguai és a hondurasi partok és a Mexikói-öböl védelme szempontjából stratégiai jelentőségű Campeche visszatér a spanyol birodalomba, az angoloké marad viszont nemcsak Gibraltár, hanem a Bahamák, a karib-tengeri Providencia és Belize szigete és a Yucatán-félsziget délnyugati része.



A Río de la Plata Alkirályságot, amely nagyjából a mai Argentína, Uruguay, Paraguay, Bolívia területét, valamint Dél-Brazília és Chile egy részét foglalta magában, 1776-ban létesítették, leválasztva Peruról, III. Károly reformjainak keretében. Itt is a gazdasági és védelmi szempontok domináltak: jövedelmezőbbé tenni ezeket a gyarmatokat, megállítani a portugál terjeszkedést, illetve megakadályozni az angol és holland behatolást. A térség védelmére a spanyolok Montevideóban építenek ki katonai kikötőt (1726). Az alkirály székhelye Buenos Aires, és itt működik az audiencia is 1785-től, az alkirályságot az 1782-es rendelet szerint 8 intendatúrára osztják.

A La Plata folyó torkolatvidékét a spanyolok már 1536-ban birtokba vették Pedro de Mendoza vezetésével, első kikötőjüket azonban az indiánok támadásai miatt a telepesek hamarosan elhagyták. Buenos Aires újraalapítására csak 1580-ban került sor. A szárazföld belsejének felderítése a Paraná és a Paraguay folyók mentén történt. Itt létesült a másik fontos város, Asunción is, bár ennek a régiónak a kolonizációja igen lassan haladt. A korai időszakban talán csak a jezsuiták paraguayi missziói körül letelepített, mezőgazdasággal foglalkozó keresztény indián közösségek (reducción) értek el gazdasági sikert, az igen közkedvelt matetea-termesztéssel. Buenos Aires kikötőjét eleinte voltaképpen kizárólag a Brazíliával való kereskedelem éltette, amely a perszonálunió végével illegálissá vált ugyan, de nem szűnt meg. A terület valódi fellendülését geostratégiai helyzetének felértékelődése hozta, amikor a kereskedelmi útvonalak 1740-től már rutinszerűen érintették a Horn-fokot, illetve a Magellán- szorost, közvetlen kapcsolatot létesítve a Csendes- és az Atlanti-óceán, azaz Peru és Európa között. Ennek a jelentősége a kereskedelem 1778-as liberalizálását követően tovább nőtt. Segítette a gazdaság fellendülését és a további kolonizációt (a Pampákon, a Gran Chaco vidékén) a bőr- és szőrmefeldolgozás technológiai fejlődése is, ami könnyebben exportálhatóvá tette az alkirályság fő termékeit. A felvirágzó, korábban elhanyagolt terület egyre fontosabbá vált a spanyol korona számára, amely igyekezett szorosabb ellenőrzés alá vonni dél-atlanti birtokát. Annál is inkább, mert idegenek is élénken érdeklődtek iránta, megpróbálták itteni befolyásukat egyre jobban kiterjeszteni. A Brazíliával való szoros kapcsolatnak köszönhetően elsősorban a portugálok voltak a spanyolok riválisai, akik előretolt bástyákat létesítettek. Az uruguayi partvidéken például – a Rio de Janeiró-i kormányzó kezdeményezésére 1679-ben – a portugálok alapították meg Sacramentót, éppen az illegális kereskedelem kézben tartására. Egy év múlva ezt az erősséget Buenos Aires kormányzója leromboltatta ugyan, de még a 18. századi nemzetközi szerződések is árulkodnak a Sacramento körüli portugál-spanyol huzavonáról. A Río Grande déli folyásának vidéke szintén vitatott kérdés a két gyarmattartó között. A másik veszélyforrás az angolok megjelenése, akik az utrechti békemegállapodás alapján kapott rabszolgaszállítási koncessziójuk ürügyén jelen vannak a torkolatvidéken, és illegális manufaktúrákat is létesítenek Buenos Airesben. Valódi céljuk azonban a portugálokéhoz hasonlóan az, hogy részesedjenek a perui és chilei nemesfémek hasznából. Erődjük is van a közelben, a Falkland-szige- teken. Az itt kirobbant 1770-es spanyol-angol konfliktus anakronisztikus módon még a 20. században is érezteti hatását (falklandi háború, 1982). A Río de la Plata 13 alkirá- lya közül a leghíresebb egyébként szintén az angolok elleni küzdelemben tüntette ki magát. Santiago (Jacques) de Liniers, a spanyol katonai szolgálatban álló francia tiszt 1806-1807-ben sikerrel verte vissza a Buenos Airest ért brit támadást, majd alkirályi kinevezést kapott (1808-1809).

A 19. század küszöbén azonban sem III. Károly centralizációs törekvései és reformjai, sem egyes tisztviselők rátermettsége és helytállása nem volt képes feltartóztatni, sőt inkább siettette a spanyol gyarmatbirodalom szétesését, amit számos tényező együttes hatása készít elő: az anyaország nagyhatalmi státusának elvesztése és belső válsága, ragaszkodása monopóliumaihoz; a külső támadásoktól szétzilált gyarmati kereskedelem; a felvilágosodás, az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom szellemi hatása; a kreolok emancipációs törekvéseit gátló spanyol politikai és gazdasági rendszer mind-mind az amerikai területek elszakadása irányába hatottak. Közvetlen előzményének a napóleoni megszállást szokás tekinteni, amely az utolsó kapocstól, a király személyétől is megfosztotta az anyaországot és gyarmatait. A kreolok elutasították a francia uralmat, eredetileg éppen VII. Ferdinándhoz való hűségük ürügyén, utóbb aztán – önállóságuk védelmében – már az ő restaurált, abszolutista monarchiájából sem kértek. A feszült helyzet Amerika-szerte felkelésekhez vezetett, ezek élén általában a városok polgárai álltak, kivéve Mexikót, ahol a harcot a vidéki parasztság indította el papjai vezetésével. A spanyolok nem mondtak le egykönnyen tengerentúli birtokaikról, és elkezdődött a mindkét oldalon sok áldozatot követelő háború. Azonban az 1810-től 1824-ig tartó időszakban majdnem az összes amerikai gyarmat kivívta függetlenségét, és megalakultak az önálló köztársaságok. Kivétel csupán Kuba és Puerto Rico volt, a század végéig. 1898-ban az egyre erősebbé és befolyásosabbá váló északi szomszéd, az Amerikai Egyesült Államok egy rövid fegyveres konfliktusban csúfos vereséget mért a spanyolokra, és a háború következtében ez a két sziget is elveszett.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   54   55   56   57   58   59   60   61   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal