A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página56/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   52   53   54   55   56   57   58   59   ...   88
2.1. Európai területek

Ibériában Granada meghódítása jelentős lépés. A mórok, vagyis a nyugati muzulmánok utolsó bástyája a félszigeten – egyben Európában – 1492-ben esik el. A több évszázada tartó keresztes háború, a reconquista lezárul. A spanyolok valódi gyarmatosításba kezdenek az elfoglalt hispániai területeken. Azonban az erőltetett és végül kudarcba fulladó asszimiláció és az áttérésre kötelezett moriszkókkal szembeni méltánytalan bánásmód időről időre kiélezi az együtt élő két kultúra harcát, olykor felkelésekhez (pl. az 1568-as lázadás, a granadai háború kezdete), végül pedig a mo- riszkók kiűzéséhez vezet (1609-1614).

II. Ferdinánd 1493-ban a VIII. Károly francia királlyal (1483-1498) kötött barcelonai egyezménnyel az Aragón Korona számára visszaszerzi a korábban elzálogosított és a franciák által megszállva tartott Roussillon (Rosellón) és Cerdagne (Cerdanya) nevű katalán grófságokat. A terület azonban később is vita és háborúskodás tárgya a két ország között. A harmincéves háború során a franciák ismét elfoglalják, és a pireneusi béke (1659) szerint Roussillon és Felső-Cerdagne a franciáké lesz. Ezeknek az olyannyira katalán – azaz spanyol – területeknek az elvesztése különösen fájdalmas Madrid szempontjából, ráadásul a békeegyezmény IV Fülöpöt (1621-1665) megfosztja Artois-tól, valamint több flandriai és luxemburgi erősségtől is.

A navarrai királyi cím is vitatott a francia-spanyol viszonyban. Spanyol- (vagy Felső-) Navarrát, a régi Navarrai Királyságnak a Pireneusok és az Ebro folyó által határolt déli részét, 1511-1512-ben fegyveres akcióval szerzi meg II. Ferdinánd, a terület 1515-től hivatalosan a Kasztíliai Koronához tartozik mint önálló királyság (ez a státusa a 19. századi liberális államreformig). Az egyre kiterjedtebb monarchiában ekkor már mind gyakoribb – jellemzően az aragóniai tradíciót követve – alkirályok kinevezése. Az alkirály az adott terület adminisztrációjának és kormányzatának feje, rendelkezik a legfőbb bírói hatalommal, és katonai ügyekben is igen széles a hatásköre. A Bourbon-időkig az Ibériai-félszigeten belül is fennmarad ez az intézmény, Navar- rában is alkirály képviseli az uralkodót. A királyság önálló rendi gyűlése (cortes) egészen a 19. század elejéig működik. A 15. század végétől Spanyolországban kiépül a területi tanácsok rendszere, amelyben Navarra szintén meglehetősen nagy autonómiát élvez, ügyeiben a Navarrai Tanács az illetékes, amely – a többi hasonló testülettől eltérően – nem a királyi udvarban, hanem Pamplonában, Navarra központjában működik. A tanácsok – azaz a központosított spanyol monarchiában az uralkodó döntéseit segítő, az adott terület igazgatását végző konzultatív testületek – rendszere a birodalom formálódása során szükségszerűen többször módosult. A területi tanácsok között Aragónia, Kasztília, az itáliai birtokok, Flandria, Portugália és a tengerentúli területek ügyeiben más és más tanács volt illetékes, amelyeket többször átszerveztek 18-19. századi megszűnésükig.

A korona egyébként, ha csak néhány évtizedre is, de fennhatósága alá tudta vonni az Ibériai-félsziget egészét, Gibraltárral és Portugáliával együtt. Gibraltár a reconquis- ta eredményeként már a 14. század közepétől a kasztíliaiaké, azonban a spanyol örökösödési háborúban az angolok kezére kerül (1704). Ugyan V. Fülöp (1700/1724-1746), majd III. Károly (1759-1788) számos – végül is sikertelen – fegyveres és diplomáciai lépést tett a 18. században, hogy ismét visszaszerezze. Gibraltár státusa még az 1990-es évek második felében is vitatott téma volt a két ország között Spanyolország teljes jogú NATO-tagsága kapcsán.

Portugália – gyarmataival együtt – néhány évtizedre (1580-1640) szintén a spanyol birodalom részévé válik, azonban ezek az évtizedek lényeges változást nem hoznak Portugália kormányzásában, és Európán kívüli területeit sem sikerül a spanyoloknak ténylegesen integrálniuk. II. Fülöp anyai ágon, Portugáliai Izabella fiaként tart igényt a szomszédos ország 1580-ban megüresedett trónjára, és ennek az igényének fegyveres behatolással szerez érvényt. A két ország perszonáluniója IV. Fülöp uralkodása idején, 1640-ben a portugálok felkelésével ér véget. A tényleges helyzetet – a Bragan- ga-ház által restaurált nemzeti monarchia létrejöttét – spanyol részről formálisan csak II. Károly (1665-1700) ismeri el 1668-ban. A portugál birtokokból csupán az észak-afrikai Ceutát sikerül Spanyolországnak megtartania.

II. Ferdinánd aragón örökségéhez tartoznak a földközi-tengeri szigetek: a Baleá- rok, Szardínia és Szicília. Mindegyiknek más és más a helyzete a birodalomban, ami abból adódik, hogy a spanyol monarchia európai birtokain a kormányzást az adott terület tradícióihoz igazította, nem úgy Amerikában, ahová saját kormányzati rendszerét exportálta. A ma is Spanyolországhoz tartozó Baleár-szigeteket a középkorban a Mallorcai Királyság egyesítette, amely önálló rendi gyűléssel az Aragón Korona országa volt a 14. század közepe óta. Ezt a státust V Fülöp abszolutista-centralizációs reformjaival, az Új rend dekrétumai (Decretos de Nueva Planta) által vesztette el (1716-1718). A szigetek közül Menorca esett áldozatul az európai hatalmak csatározásainak, 1708 és 1802 között idegen, angol, illetve francia megszállás alatt állt. A spanyol fennhatóságot előbb időlegesen 1782-1798-ig, majd véglegesen 1802-ben sikerült csak helyreállítani (amiens-i béke).

Szardínia szigete a 15. század elejétől fogva tartozott Aragóniához, 1478 óta al- királyságként. Ügyeinek intézésében az Aragóniai Tanács volt illetékes. Madrid uralmának itt a spanyol örökösödési háború vetett véget, a rastatti béke (1714) szerint a szigetet előbb a Habsurgoknak kellett átengedni, majd az 1718-as londoni egyezmény alapján a császár Szicíliáért cserébe Savoyának adta.

Ugyancsak az utrechti-rastatti békerendszer következményeként vesztették el a spanyolok a Nápoly-Szicíliai Királyságot. A két Szicília 1442-ben egyesült az aragóniai király, V Alfonz uralma (1416-1458) alatt, majd örökösei ismét felosztották. Így II. Ferdinánd (itt III. Ferdinánd néven) 1468-ban csak a szigetet kapta meg, ahol bevezette az inkvizíciót (1487-től), és – az ibériaihoz hasonló módon és azzal egy időben – végrehajtotta a zsidók kiűzését is (1492). Nápoly birtoklásáért, ami az itáliai hegemónia kérdésével kapcsolódott össze, a 15-16. század fordulóján a spanyolok és a franciák többször összecsaptak egymással. Az itáliai háborúk során, 1504-ben II. Fer- dinándnak sikerült visszaszereznie Nápolyt is, bár az Aragón Korona ezután sem kebelezte be a Nápoly-Szicíliai Királyságot, az formálisan továbbra is a pápa hűbér- birtoka maradt, amelyet a királyra bízott (ez a helyzet egyébként hosszas jogértelmezési vitákhoz vezetett). Ugyanakkor az itáliai háborúk sikere igen fontos – talán csak Granada elfoglalásához mérhető – mozzanata volt a birodalomépítésnek, hiszen jelentős mértékben növelte a spanyolok katonai presztízsét, a haditengerészet, a félelmetes spanyol armada tekintélyét, ráadásul Itáliában hozták létre az első terciókat, a szárazföldi haderő, a gyalogság később legendássá vált egységeit. A nagy autonómiával, önálló parlamenttel rendelkező kettős királyság irányítását alkirály és az Itáliai Tanács végezte, amely 1556 és 1559 között önállósult, leválva a spanyol Államtanács (Consejo de Estado) szervezetéről. A dél-itáliai terület – ahol jelentős létszámú katonaság is állomásozott – geostratégiai helyzete folytán a mediterrán térség fontos spanyol bázisává vált, különösen I. Károly idejétől kezdődően. Itáliában a spanyol hegemónia azonban a 18. század elején véget ért, és a császáré lett a vezető szerep. V Fü- löp ugyan megerősítette pozícióit a Földközi-tenger medencéjében, így 1734-1735-ben visszaszerezte Nápolyt és Szicíliát is, de csupán a dinasztia számára, hiszen az itáliai területeket már nem integrálta a spanyol monarchiába. Teljesen önálló államként második fiára, Don Carlosra, a későbbi III. Károlyra bízta az ismét birtokba vett két Szicíliát, aki itt VII. (Bourbon) Károlyként (1734-1759) uralkodott. Helyzetét nemcsak a spanyol és francia Bourbonok közötti, a birtokaik megosztásáról szóló családi szerződések (Pactos de Família – 1733, 1743, 1761) egyike szavatolta 1733-ban, hanem a bécsi béke (1738) is megerősítette.

I. Károly idején a spanyol birodalom Itáliának mintegy 40%-át tartotta uralma alatt. Ennek a dominanciának egyik pillére Dél-Itália, a másik Spanyol-Lombardia volt, főként a Milánói Hercegség, amely különösen fontos, központi helyet foglalt el a Habsburg Birodalom keleti és nyugati területei közötti összeköttetésben. I. Károly mindig is igényt tartott Milánóra, amelyet a franciák is igyekeztek befolyásuk alá vonni. Az első spanyol-fancia háború (1521-1525) a spanyolok döntő, paviai győzelmével és a hercegség feletti tényleges uralmuk megszilárdításával zárult, a status quót a madridi egyezmény (1526) is szavatolta. Majd alig tíz év múlva, 1535-ben, mivel a milánói herceg, II. (Sforza) Francesco egyenes ági leszármazott nélkül halt meg, a hercegség mint feudális birtok formálisan is visszaszállt a császárra. Ezt a helyzetet a franciák kénytelenek voltak elismerni a crépyi békében (1544). 1540-től a hercegi címet a spanyol trónörökös, Fülöp viselte. Az uralkodó Milánóba alkirályi jogokkal rendelkező kormányzót nevezett ki, a hercegség ügyeiben az Itáliai Tanács volt az illetékes, amelyet csak az itáliai spanyol melléktartományok elvesztése (utrechti béke, 1713) után néhány évvel, 1717-ben szüntettek meg.

A Németalföldnek nevezett történelmi régió I. Károly apai örökségeként kerül a birodalomba vagy kétszáz évre. Ez idő alatt ügyeit Spanyolországban az 1503-ban felállított Flandriai Tanács intézi. Helytartója általában Habsburg rokonok közül kerül ki: Magyarországi Mária, Pármai Margit, Don Juan de Austria, Alessandro Farnese, Mátyás főherceg, Izabella Klára Eugénia stb. Ez a tradíció csak akkor törik meg néha, mikor a lázongó tartományok megfékezésére a király katonai kormányzókat küld Alba herceg, illetve Luis de Requesens személyében. Németalföld lényeges vonásokban tér el a monarchia többi királyságától. Gazdaságilag, szellemileg nyitott északi vidék, ahol mind a lutheri, mind a kálvini reformációnak erős bázisai vannak, és ahol a 17, széles körű önkormányzattal rendelkező tartomány nem enged egykönnyen privilégiumaiból. Madriddal való érdekellentéte különösen élessé válik II. Fülöp abszolutista törekvései idején. Fegyveres konfliktus és több évtizedes ellenállási mozgalom bontakozik ki ekkor, amelynek nyitánya az 1566-1568-as első felkelés. Ennek Alba herceg csapatai véget vetnek ugyan, de csak időlegesen sikerül megszilárdítani a spanyol uralmat. A száműzetésbe kényszerült Orániai Vilmos, a függetleségi mozgalom vezetője hamarosan visszatér Angliából, és a tengerparti területekről megindítja a hosszú felszabadító háborút. 1579-ben létrejön a Holland és Seeland vezette utrech- ti unió. Tagjai 1581-ben kimondják az elszakadásukat Spanyolországtól. A hatalma csúcsán lévő monarchia minden igyekezete ellenére sem tudja tartósan legyűrni a lázadókat, akik európai riválisai segítségére is számíthatnak. Nyolcvan hosszú éven át tart a harc, forgandó hadiszerencse mellett. III. Fülöp (1598-1621) tizenkét évre (1609-1621) fegyverszünetet köt az Egyesült Tartományokkal, elismerve függetlenségüket. Végül a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) szavatolja a protestáns polgári köztársaság létrejöttét.

Időközben II. Fülöp megkísérli birodalmáról békés úton leválasztani, ugyanakkor a dinasztia számára megtartani e nehéz terhet jelentő, nyugtalan területet, és leányát, Izabella Klára Eugéniát és férjét, Ausztriai Albertet Flandria uralkodó hercegeivé teszi. Azonban mivel a pár utód nélkül marad, haláluk után a tartomány IV. Fülöp idején (1633) visszaszáll a koronára.

A vesztfáliai békét követően Luxemburg, a Burgund Szabad Grófság és a déli, katolikus tartományok – vagyis Spanyol-Németalföld, nagyjából a mai Belgium flamand részén – maradnak Madrid fennhatósága alatt. A függetlenségi mozgalom mellett a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése, az Európán belüli hatalmi harc is hozzájárul a spanyolok itteni birtokainak megnyirbálásához, főleg a franciák javára. Különösen II. Károly uralkodása idején drámai a veszteség, amikor a hatalmas ellenfél, XIV Lajos (1643-1715) megszerzi a Burgund Grófságot (nijmegeni béke, 1678-1679) és Luxemburgot (ratisbonai fegyverszünet, 1684), elvágva a szárazföldi összeköttetést a birodalom észak- és dél-európai területei között. A birodalom északi koronatartományait véglegesen a spanyol örökösödési háború következtében veszíti el. V. Fülöp elnyeri ugyan a spanyol trónt, de ennek az az ára, hogy Spanyol-Németalföldet az 1713-as utrechti béke szerint át kell adnia a császárnak.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   52   53   54   55   56   57   58   59   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal