A kora újkor története Poór, János a kora újkor története


A nyugat-afrikai partvonal



Baixar 1.04 Mb.
Página51/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   47   48   49   50   51   52   53   54   ...   88
1.3. A nyugat-afrikai partvonal

A nyugat-afrikai partvidék felfedezése és gazdasági explorációja is három főbb szakaszra osztható: a 15. század elejétől az embervadászat tilalmáig, majd 1448-tól a Jóreménység fokának eléréséig, illetve az ettől az indikumbeli alkirályság szerkezetének a kialakításáig. Földrajzi értelemben a Bojador-fokon túli hajózás (Gil Eanes, 1443) tette lehetővé az első kereskedelmi sikereket. 1435-ben az előbbi hajós és António Gon- galves Baldaia jelenti az expedíciókat a magánvagyonából – többek között a Krisztus Rend nagymestereként kapott javadalmakból – finanszírozó Tengerész Henriknek azt, hogy „dromedárokon láttak valami parti kikötő felé tartó karavánokat", ahogyan a krónikás, Gomes Eanes de Zurara írja. Ezzel kezdetét veszi a muszlim kereskedők és a karavellák versenyfutása Fekete-Afrika javainak – bors, arany, elefántcsont és rabszolgák – elosztásáért. Mindezek a Guineai-öbölbe érve, a part egyes szakaszainak nevét adva, sokat árulnak el a terjeszkedés mozgatórugóiról. Igaz, 1417 óta pápai engedéllyel kereskedhettek a portugálok a hitetlenekkel is, amit húsz év múlva is megerősítenek. A fő cél azonban a szudáni arany elsődleges elosztópontjainak közvetlen birtoklása volt. Az Arguim szigetén, Guinea folyói vidékén kialakított portugál lerakatok egyben a Mali (az ún. Arany Birodalom) felé nyitó kereskedelem első állomásai is voltak, amelyet 1471-ben – tíz évvel a korai hajózások és kereskedelem mentorának halála után – érnek el a portugálok. Ezt újabb tíz esztendő múlva, a 15. századi portugál terjeszkedés második szakaszának koncepciózus vezetője, II. János király hercegsége idején, 1482-ben biztosítják maguknak Sao Jorge de Mina stratégiai szempontból döntő felépítésével. Közben a kereskedés jellege is változik. A királyi monopólium újra a kereskedőcsoportoknak bérbe adott exploráció (1461-től) helyére lép, a ceutai, majd guineai áruraktár Lisszabont olyan európai elosztóponttá tette, amelyet a genovai, firenzei, velencei kalmárok éppúgy látogattak, mint ahogy magukban az expedíciókban is részt vettek tengerészeik és kalandoraik (Ca da Mosto, Noli, Usodimare és nem utolsósorban a Kolumbusz fivérek) révén. Jelenlétük nemcsak nemzetközi jelleget kölcsönöz az ügyleteknek, de előkészíti annak az ismeretanyagnak az átvételét is, amelyben a portugálok élen jártak.

Ezek a nautikai újdonságok ritkán voltak igazi nóvumok, inkább csak a meglévő ismeretek és/vagy eszközök innovatív – sokszor a tengerjárás praktikus kívánalmaihoz egyszerűsített – formái. Így ismertek voltak a csillagászati asztrolábiumok már a középkorban is, csakhogy az új, tengerészeti kiadás már mentes volt minden sallangtól: célja mindössze a déli napmagasság mérése volt, amellyel az egyik földrajzi koordinátát legalább pontosan meg tudták állapítani. A tengeri kronométer kifejlesztéséig (még századokig) várni kell a fix pont meghatározásának másik elemére. Ehhez a jobbára a matematikában műveletlen tengerjárók külön táblázatot használtak, és a hajós navigációt segítő, az óceáni áramlatokat is feltüntető portulánokat, partszakasztérképeket alkalmaztak, miközben messze eltávolodva a parttól, forradalmasították a tengerjárás földközi-tengeri gyakorlatát. A halászflottákban edződött tengerészek karavellákon, naókon – tehát az óceánjárásra alkalmassá tett –, három árbocon függő, nagy vitorlafelülettel ellátott hajókon utaztak. Ezek segítségével a kizárólag szél által hajtott hajókon a partfeltárás mellett az áruszállítást is szolgálták az új hajótípusok folyamatosan tökéletesített és továbbfejlesztett nemzedékei. A gyakorlatiasság szülte az olyan manőversorokat is, mint például a „guineai visszaív", amely egy képzeletbeli nyolcast rajzolt az atlanti vizekre. Az észak-atlanti vizeken déli irányba eleinte a part mentén hajóztak, visszaúton viszont messze eltávolodtak a partoktól, hogy kedvezőbb áramlatokat kövessenek. Ez egyben szükségszerűvé tette az északatlanti szigetek (Madeira- és Azori-szigetek) felfedezését éppen úgy, mint később a déli Atlantikumban a brazil partok megtalálását. Itt ugyanis az északival ellentétes áramlat mentén haladtak a portugál hajók. Kellő tűzerejükkel, a behajózott katonáik és műszaki szakembereik jártasságával utóbb alkalmassá váltak az Indiai-óceán kereskedelmi terének meghódítására is. Ennek előkészítői a portugál hajóskultúra talán legnagyobb alakjai, Diogo Cao és Bartolomeu Dias voltak.

Cao, az 1482 utáni évtized felfedezőjének a címerében nem véletlenül szerepelnek a padrao néven ismert hatalmi jelzőoszlopok: II. János király nevében a res nullius jogalapján, az első foglaló jogán gondosan rögzíti utazásai főbb pontjait. Útja végeztével éppen olyan gyorsan kerül le a neve a felfedezések lapjairól, mint ahogyan sokszo- rozódnak az általa felfedezett partról szóló ismeretek. Diogo Cao kegyvesztett lett, mert információi még félrevezették a gyors sikerben érdekelt uralkodót. Ha Germa- nus Martellus planiszférájára tekintünk, jól látható, hogy a fekete kontinens nyugati partja már alapos feltérképezés után kerül rögzítésre, de az azon túli területek visszalépnek a ptolemaioszi világkép földrajzi fikcióihoz. Ezeket valójában már Bartolo- meu Dias feszíti szét, amikor 1487-1488-ban eljut a mai dél-afrikai Great Fish-folyóig, ahonnan visszafelé útján az Agulhas és a Jóreménység fokát feltárva, egyben bizonyítja az Atlantikum és az Indikum átjárhatóságát. Paradox módon éppen ezeken a vizeken éri hajótörés, amikor 1500-ban a második indiai hajóflotta parancsnokát, Pedro Álvares Cabralt segíti szakértelmével.

II. János király szárazföldi hírszerzőket is útra indít. Közülük Covilha célba is ér, felderíti Indiában a legalkalmasabb fűszerkikötőt (Kalikutot), majd egy titkos megbízatással Etiópiába érkezik, hogy szövetségest keressen a muszlimok kereskedelme és hatalma elleni globális harchoz.

Eközben zajlik le Kolumbusz elutasítása is a portugál udvarban. A nyugati irányú út fanatikusát a nem kevésbé kitartó II. János a valós tények és az elérhető hasznok alapján arra inti, hogy a fűszerek Indiájába nem Cipangun (Japán) keresztül, hanem a Jóreménység fokán keresztül vezet az út. A portugál hajóstapasztalatok – amelyek a géniusz Kolumbuszt is felnevelték – ezúttal elegendőnek bizonyultak a tudományos ismeretek támaszául, igaz, nem számoltak azzal, hogy a kasztíliai udvarnál sikerrel járó genovai kalandor-fantaszta útja során úgymond hajótörést szenved egy új kontinens, Amerika partjainál. Vasco da Gama világtörténelmi 1497-1498-as útjára így már csak e felfedezés és a tordesillasi szerződés (1494) megkötése után kerül sor, amely lezárja az atlanti partfeltáró felfedezések második szakaszát.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   47   48   49   50   51   52   53   54   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal