A kora újkor története Poór, János a kora újkor története


fejezet - GYARMATTARTÓK ÉS GYARMATOK



Baixar 1.04 Mb.
Página48/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   44   45   46   47   48   49   50   51   ...   88
4. fejezet - GYARMATTARTÓK ÉS GYARMATOK

1. Rákóczi István │ A PORTUGÁL TENGERENTÚLI BIRODALOM

„Portugália az Atlantikum Mediterráneuma és a Mediterráneum Atlantikuma" – állítja Pierre Chaunu paradoxona, amivel az ország földrajzi helyzetéből fakadó termékeny kettősségre utal. Hajóiskolák metszéspontja, a tengerjárás anyagi és szellemi innovációi gyűjtőpontjaként a 14. századi Portugália megteremti egy minőségi ugrás feltételeit. Ennek kezdőpontja 1415, amikor is I. János király (1385-1433) egy flottája átkel a Gibraltári-szoroson, és elfoglalja Ceutát, ahol portugál erődöt hoznak létre a kezdeti expanzív célokért. Portugália stratégiai foglalásával elsősorban még a Földközi-tenger medencéjében kívánja kereskedelmi és politikai pozícióit javítani. A Szaharán túli karavánútvonalak végpontjainak elfoglalásával az arany és az afrikai fűszerek mediterrán újraelosztását, a maghrebi gabonafelesleg megszerzésével pedig saját élelmezési gondjait akarja orvosolni. Mindez, párosulva egyfajta keresztes politikai akarattal – ti. a reconquistát, az iszlám elleni visszavívó harcot az ellenség területére vinni át – és a társadalmi előfeltételekkel, azt eredményezi, hogy felfedezői feltárják 1460-ig a nyugat-afrikai partokat a Guineai-öbölig, felfedezik az észak-atlanti szigetcsoportokat (1419: Madeira, 1427: Azori-szigetek), telepesei és kereskedői kialakítják egy ún. betelepítő típusú és egy kereskedelmi lerakatokkal (factoría) operáló tengerentúli gyarmatosítás gyakorlatát. Diplomatái ezzel párhuzamosan megtalálják az atlanti vizeken a „dinamikus status quót" a Kanári-szigeteket párhuzamosan elfoglaló Kasztíliával szemben (alcágovasi szerződés, 1479).

A folyamat mentora és motorja a magánföldesúri vagyonát a tökéletesedő új hajók, a naók, karavellák felszerelésébe invesztáló Tengerész Henrik, a Krisztus Rend nagymestere volt, aki ugyan hajósakadémiát nem alapított Sagresben – mint azt tévesen állítják még ma is sokan –, de támogatása mellett felnőtt egy olyan hajósnemzedék, amely a régi pszichikai korlátokat áttörve kialakította a parttól való eltávolodás (az ún. volta da Guiné) nautikai gyakorlatát az alkalmazott és a célnak megfelelően leegyszerűsített csillagászati és matematikai eszközök (asztorlábium, napmagasságtáblák stb.) segítségével. Ugyancsak ő volt az, aki az atlanti szigetek betelepítésére egy olyan, még feudális jellegű láncolatot alakított ki (az ún. örökletes kapitányságok rendszerét), amely mint koncepció túlélte a korát. Később ugyanis Brazília első kolonizációja is így megy végbe: a korona által kinevezett kapitányok birtokába került földeken a telepesmozgalom szervezése, a közigazgatás és igazságszolgáltatás megszervezése az ő feladatuk. Az atlanti szigetekre idővel fekete-afrikai munkáskéz kerül át, hogy a cukornádültetvények tulajdonosai – az itáliai pénzügyi körök hathatós támogatásával – egész Európában terítsék a nád ekkor még luxusnak számító termékét.

A gazdasági szempont a korai terjeszkedésben is fontossá vált. Eszerint nemcsak a közvetlenül Marokkóban a hitetlenek elleni, már a reconquista óta folytatott katonai küzdelem lehet hasznos, hanem azok a gazdasági áttételek is, amelyek a kereszténység globális céljaihoz anyagi eszközökkel járulnak hozzá, és ezzel a hagyományos muszlim kereskedelmet lehetetlenítik el. A karavellák és a karavánutak versenyfutásából Belső-Afrika javaiért a portugálok hajói kerültek ki végül győztesen; ennek máig tartó következménye az, hogy a Sahel-övezet elveszítette korábbi jelentőségét. A portugál – és a hozzájuk társult itáliai – kereskedelmi körök az 1480-as években gazdasági értelemben is birtokba veszik az egyenlítői, majd az attól délre eső területeket. A korona a szudáni arany begyűjtésének őrpontjául megalapítja Sao Jorge de Minát, ahol a kereskedelem királyi monopólium volt. Ezzel párhuzamosan előkészítik a nagy és egyre tökéletesedő tervet: Afrika megkerülésével eljutni a fűszerek Indiájába. Diogo Cao (1482: Kongó, Angola), majd Bartolomeu Dias (1487-1488: Jóreménység foka) útjai az atlanti vizekről az Indikumba való behatolást készítik elő, amelyet Vasco da Gama realizál 1498-ban, és amelynek folyományaként a Pedro Ál- vares Cabral vezette második indiai hajóflotta egy évre rá úgymond felfedezi Brazília partjait. II. János (1477, 1481-1495) és I. (Szerencsés) Mánuel király (1495-1521) nemzetközi színtéren is bebiztosítja az új szerzemények sorsát. A VI. Sándor pápától (1492-1503) kieszközölt, az ibériai versengő hatalmak által kezdeményezett, 1nter cae- tera kezdetű bullával befolyásolt portugál-spanyol tárgyalások a tordesillasi szerződést eredményezik (1494), amely, érdekszférákra osztva az atlanti vizeket, a Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát (1492) – a későbbi Brazília partjai kivételével – Kasz- tíliának, az indiai fűszerrakományok Afrika körüli útvonalát pedig Portugáliának garantálja. Portugália világtörténelmi pillanata a fűszerek Indiájába való megérkezéstől vette igazi kezdetét, s a berendezkedés után az Indiai Alkirályság mintegy fél évszázadra kereskedelmi monopolhelyzetbe került. Ezt az 1550-es évek strukturális válsága követte.

1578-ban a portugál katonai terjeszkedés, az expanzió hagyományos vektora is zsákutcába kerül. Marokkóban a hagyományos keresztes szellem vezette célokért még a század harmincas éveiben újult fel a küzdelem, amely utóbb a portugálok Moháccsal mérhető nagy nemzeti csatavesztéséhez vezetett el. Alcácer Quibir közvetlenül Sebestyén király (1557-1578) elestét, közvetve pedig a nemzeti önállóság bukását jelentette. Két év múlva Henrik király halálával kihal az ún. álburgundi, vagyis Avis-dinasztia egyenes ága, s a portugál trónt a Habsburg Fülöpök foglalják el. Az ibér egység alapvetően perszonális uniót jelentett, legalábbis a tomari rendi gyűlés alkotmányjogi garanciái szerint, s nem pedig leplezett felolvadást a spanyolok birodalmában.

1580 – Vitorino Magalhaes Godinho véleménye szerint – éppen hogy egyfajta végpontja, s nem a kezdete volt egy folyamatnak, amelyet a század közepének általános gazdasági krízise és politikai nyomása csak elmélyített: a két ibér gazdaság egymást kölcsönösen kiegészítő és egymástól függő helyzetbe került. A két korona egyesítése a felszínen csupán ezt szentesítette egy olyan világpolitikai környezetben, amelyben a gyarmataikra törő közös ellenséggel szemben az ibér népek katolikus tudata, illetve maguk a több évszázados dinasztikus kapcsolatok és a kétnyelvű félszigeti kultúra is a paktum irányába hatottak. A perszonálunió előnyeinek ízlelgetésével eltelt első évtizedeken csak a Nagy Armada kudarca (1588) hagyott foltot, maga II. Fülöp király (1556-1598) pedig Lisszabon fejlesztésének hívéül szegődve, még birodalmi központját is ide kívánta átköltöztetni. Az őt követő III. (Portugáliában II.) Fülöp (1598-1621) és főleg IV. (Portugáliában III.) Fülöp (1621-1665) idejében azonban megromlik a helyzet minden vonatkozásban: az egyesülés okai és érvei az 1620-as években túlhaladottakká váltak, és a holland-angol támadások következtében a birodalom minden eresztéke már recseg és ropog, Hormuztól Reciféig és Luandától Ceylonig.

Az idealizált múlt- és pátriafogalommal felvértezett ibér kisebbségek, így Portugália is, elszakadási államcsínybe kezd, és Katalónia nemzeti felkelése sikerének kárára megkísérli levetni Madrid zsarnok igáját. Nem kis mértékben a megosztott katonai erőknek és a politikai figyelemnek köszönhetően ez Portugáliának sikerül. Az elszakadási háborúval visszaszerzett függetlenség ára ugyanakkor a gyarmatok jó részének holland és angol kézre kerülése volt. Északkelet-Brazíliában Nassaui Móric kolóniáit, Afrikában Luanda szigetét visszaszerzik ugyan, de a 16. századi hajdani fűszerbirodalom számos erőssége Ázsiában angol kézre kerül, részben elhódítás, részben – mint például a Brit Birodalom ékköve, Ceylon – hozomány formájában. A cukorbirodalom azonban a 17. században is töretlenül fejlődik, Brazília pedig a század végi aranyláznak köszönhetően is – Minas Geraisban az arany mellett gyémántot is találnak, innen a tartomány Általános Bányák elnevezése – földrajzi határait messze kitolja a belső migrációk révén új gazdasági gócpontokat eredményező új ciklusok kívánalmai szerint.

Korszakhatárnak valószínűleg az 1750-es év tekinthető, amikor a két ibér korona egy új elv, az uti possidetis – ki-ki az addigi tényleges foglalásainak megfelelően – elve szerint vonja meg egymás között a földrajzi határvonalat, amelynek révén az egész Maranhao portugál kézre kerül. Itt, modern elveket alkalmazva, az Orinoco vízgyűjtő medencéje spanyol, az Amazonasba futó folyamok alkotta, ekkor feltérképezett táj pedig portugál fennhatóság alá kerül. Nem így a La Plata folyó torkolata, amely az ún. misszióháborútól (1756) egészen a 20. századig még számos spanyol-portugál súrlódáshoz vezet.

E kronológiai határpontok kijelölése és a főbb mozzanatok felvázolása után lássuk, hogyan történt a birodalomépítés az egyes gazdasági-földrajzi komplexumokban.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   44   45   46   47   48   49   50   51   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal