A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página25/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   21   22   23   24   25   26   27   28   ...   88
3.2. A zsinat

Az Alpok déli oldalán, Rómától hatnapi járóföldre fekvő püspöki és szabad birodalmi város mind az északi, mind pedig a déli irányból könnyen megközelíthető volt, és politikai státusát tekintve minden fél számára elfogadhatónak bizonyult. Ugyanakkor nagyon nyilvánvaló hátrányokkal is rendelkezett a korábbi zsinatok helyszíneihez képest: a kor viszonyai között is kisvárosnak számított, alig 10 ezer lakossal, infrastruktúra és intellektuális háttér nélkül, ennek kellemetlenségeit a drágaság csak tovább fokozta. Nem csoda, hogy a főpapok nem szívesen utaztak Trientbe; ha pedig már odamentek, szinte menekültek a városból, inkább Padovában, Velencében vagy Bolognában tartózkodtak, és sokszor a szavazásokra is alig lehetett őket Trientbe csábítani. A vontatott előkészületek és a zsinat iránti lelkesedés általános csökkenése miatt nyilván ezek a körülmények is szerepet játszottak abban, hogy egyetemes zsinat megnyitására soha addig és azután sem érkeztek olyan kevesen, mint 1545. december 13-án Trientbe. A zsinat megnyitásakor mindössze 4 bíboros, 4 érsek, 20 püspök és 1 érseki megbízott, valamint 5 szerzetesrendi elöljáró, vagyis összesen 34 zsinati atya volt jelen.

A politikai nehézségek és a számos egyéb hátráltató tényező miatt a trienti zsinat nem tartozik a katolikus egyház látogatottabb ülései közé. A kezdeti 34 résztvevővel szemben az első időszakban a zsinati atyák összlétszáma nem érte el a 100 főt. Az utolsó időszak legnépesebb ülésein sem voltak jelen 200-nál többen, akkor, amikor

Európában megközelítőleg 700 püspök működött. A kortársak szkepszisét jól jellemzi az ellenfél oldaláról Kálvin megjegyzése: „Ha csak egy tartományi zsinat lenne, akkor is szégyenkezniük kellene, hogy ilyen kevesen vannak." A zsinat egyetemes jellegét tovább gyengítette a résztvevők nemzeti megoszlásának egyenetlensége. A déli püspökök nagy száma miatt már a kortársak is inkább olasz vagy mediterrán gyűlésnek látták a trienti zsinatot. Az utolsó időszak ülésein 17 apát és rendi elöljáró, továbbá 195 olasz, 31 spanyol, 27 francia, 8 görög (vagyis szintén olasz), 3 németalföldi, 3 portugál, 3 magyar, 3 ír, 3 lengyel, 2 német, 1 cseh és 1 dalmát püspök vett részt.

Mindvégig kimutatható az itáliai püspökök túlsúlya. A félszigetről származó püspökök aránya az egyes gyűléseken 60 és 90% között mozgott. A pápa az itáliai főpapokat sokkal hatékonyabban tudta mozgósítani a zsinati részvételre, ennek egyébként komoly jelentősége volt a megfelelő szavazati arányok elérése érdekében. A kritikus helyzetekben, így az 1562. évi válság idején a pápa kifejezetten utasította a nunciusokat, hogy minden püspököt küldjenek Trientbe, nehogy a spanyol és a francia püspökök összefogása a konciliarista megoldás felé vigye el a gyűlést. Szintén az itáliai lobbihoz tartoztak azok az északi (skót, angol, svéd) főpapok, akik a protestantizmushoz csatlakozott országukból Rómába emigráltak, és a Szentszék kegyéből és pénzéből éltek. Ezek a prelátusok, mint az angol Reginald Pole bíboros, a keresztény humanizmus egyik legfontosabb képviselője, szintén a kuriális tábort erősítették. Ugyanakkor fontos körülmény, hogy az olaszok a nagy számbeli fölényüket a félsziget politikai megosztottsága miatt igazából nem tudták kihasználni.

A spanyolok nem számszerűleg, hanem egységes fellépésük miatt inkább súlyukat tekintve voltak fontosak. Másrészt pedig ők az egyetlenek, akik mindhárom zsinati időszak alatt (a bolognai időszakot leszámítva) jelentős létszámban voltak jelen. Míg az itáliai püspökök a Szentszék koncepcióját támogatták, addig spanyol kollégáik a legharciasabb antikuriális csoportot alkották, dogmatikai fronton viszont mindig a legmerevebb, a protestánsokkal való kompromisszumokat visszautasító álláspontot képviselték. Az ibériai delegációkban nemcsak jelentős főpapegyéniségekkel, hanem elsőrangú szerzetes teológusokkal is találkozunk: Pedro de Soto, Melchior Cano, André Vega vagy a jezsuita Diego Lainez meghatározó szerepet játszott a zsinat szellemiségének és irányvonalának kialakításában. A német püspökök elsősorban a második időszak ülésein képviselték magukat, a császár kifejezett utasítására, egyébként a természetszerűleg jelen lévő trienti püspök kivételével alig találkozunk velük a zsinaton. A német főpapok nem tartoztak személyesen megjelenni Trientben, küldhettek képviselőt is. A franciák az első ülésszakon mindössze négyen jelentek meg, a második perióduson egyetlen képviselőjük sem vett részt, de az utolsó időszakban már szép számmal utaztak Trientbe.

Európa bizonyos területei, elsősorban Közép-Európa, alig képviseltették magukat. Magyarországról mindössze négy püspök járt Trientben. A gyűlés második szakaszán I. Ferdinánd magyar király (1526-1564, császár: 1556-1564) Gregoriánc Pál zágrábi püspököt küldte a zsinatra, aki elsősorban az oltáriszentségről folytatott vitákból vette ki a részét, és a két szín alatti áldozás engedélyeztetése mellett érvelt. A harmadik ülésszakon a király képviseletében Draskovich György pécsi, a király delegáltjaként pedig Kolozsvári János csanádi és Dudich András tinini püspök vett részt. A felekezetek kialakulásának forrongó szellemiségére igencsak jellemző a zsinaton aktív szerepet játszó két magyar püspök, Draskovich és Dudich későbbi sorsa. Az első zágrábi, majd győri püspökként nagyon sokat tett a zsinati határozatok végrehajtásáért, míg kollégája lemondott püspöki tisztéről, megnősült, és a felekezeteken kívüli, független európai humanista típusának egyik legjellegzetesebb képviselője lett.

A főpapokat nemcsak a nemzeti hovatartozás, hanem a társadalmi különbségek is erősen megosztották. A résztvevők között találkozunk olyan bíboros-fejedelmekkel, mint Ercole Gonzaga vagy Charles de Guise, akiknek a kísérete olykor a 160 személyt is elérte. Az átlagos személyzetet a 9 fő jelentette, a gazdagabbak, így a párizsi püspök vagy a milánói érsek 20-30, míg a legszegényebbek, a dél-itáliai törpeegyházmegyék püspökei 2-3 szervitor kíséretében érkeztek Trientbe.

A zsinati atyák nagyobb része nem teológus, hanem kánonjogász képzettségű volt, ezzel magyarázható a sok szerzetesrendi (domonkos, ferences és jezsuita) teológus részvétele. Az egyházfegyelmi határozatokat a zsinati atyák erre kijelölt csoportjai, a doktrinális definíciókat pedig a teológusokból álló bizottságok fogalmazták meg. Az így összeállított határozattervezeteket az általános üléseken (sessio) vitatták és szavazták meg a főpapok és a szerzetesrendi elöljárók. Jelentős különbség a középkori zsinatokhoz képest, hogy a káptalanoknak és az egyetemeknek Trientben nem volt szavazati joga – ezzel kívánta a pápaság még inkább csökkenteni a konciliarista elhajlás veszélyét. Összesen 25 általános ülést tartottak (az ülések kronológiáját és határozatait lásd alább!), de közülük számos csupán formálisnak bizonyult. A zsinati tárgyalások légköre általában egyáltalán nem nevezhető békésnek, az indulatok néhány különösen vitatott kérdés (a megigazulás vagy a püspöki rezidenciakötelezettség) tárgyalásakor teljesen elszabadultak. A párizsi püspök szerint a protestánsokkal tartott hitviták békés beszélgetések voltak némelyik zsinati üléshez képest. Az atyák a vita hevében sokszor minősíthetetlen sértéseket vágtak egymás fejéhez, sőt egyikük tettleg támadt kollégájára, és a szakállát is kitépte. Ezt a dühkitörést a legátusok kiközösítéssel és a zsinatról való elűzéssel torolták meg.

A pápa sohasem jelent meg személyesen a zsinaton, őt a pápai legátusok (egyszerre 2 vagy 3) képviselték, akik elsősorban a zsinat menetrendjének kialakításáért, a bizottságok összeállításáért és a plenáris ülések vezetéséért voltak felelősek. Feladatuk igen nagy körültekintést igényelt: biztosítaniuk kellett a zsinat Róma-hűségét, és meg kellett akadályozniuk a konciliarista tendenciák érvényesülését. Nem véletlen, hogy ezt a tisztet a korszak legjelentősebb egyházi személyiségei, így a későbbi pápák, Marcello Cervini (II. Marcell, 1555) és Giovanni Maria Del Monte (III. Gyula, 1550-1555), illetve az egyházi reform olyan elszánt képviselői, mint Reginald Pole, Girolamo Seripando és Giovanni Morone bíborosok töltötték be. Szerepük annyira meghatározónak bizonyult, hogy joggal jegyezte meg a velencei követ 1546-ban: „Ha más zsinatokon a Szentlélek az égből érkezett, erre a mostanira postán jön Rómából." Külön említést érdemel a zsinat titkársága: az Angelo Massarelli által vezetett csapat nemcsak a kongregációk és az általános ülések jegyzőkönyveit vezette lelkiismeretesen, hanem Massarelli részletes naplót is írt az eseményekről.

A zsinatról a laikus résztvevők sem hiányoztak, bár nem egészen abban az értelemben, amint azt a reformátorok követelték: az európai uralkodók követei mindvégig figyelemmel kísérték az üléseket, és nemcsak tájékoztatták megbízóikat a történtekről, hanem – hol titkos tárgyalásokkal, hol egészen brutális nyomással – igyekeztek a zsinat munkáját az országuk érdekei szerint befolyásolni. A Trientben tartózkodó főpapok és követségek udvaraival a népesebb ülésszakok idején a város lakossága legalább a másfélszeresére növekedett, ami súlyos ellátási nehézségekhez és igen nagy drágasághoz vezetett. Az udvari népek jelenléte másrészről igencsak felpezsdítette az álmos kisváros hétköznapjait. A reneszánsz diplomaták és főpapok által rendezett ünnepségek, a fegyveres kísérők és lakájok életvitele, olykor véres konfliktusokba torkolló vitái ugyanakkor nemcsak a zsinat protestáns kritikusait, hanem a jelen lévő szerzeteseket és az egyházreform szigorúbb felfogását képviselő főpapokat is megbotránkoztatták. A zsinat békésnek egyébként sem nevezhető légkörét a követségek diplomáciai presztízsvitái tovább mérgezték. Míg a portugál és a lengyel vagy a firenzei és a mantovai követek torzsalkodásai csupán a diplomácia szintjén zajlottak, addig a francia és a spanyol követségek rivalizálása olykor a zsinat egész működését kockára tette.

A zsinat önálló költségvetéssel nem rendelkezett: a résztvevők néha kaptak uralkodói támogatást, de jelentős részük a részvétel költségeit csak szentszéki segéllyel tudta megfizetni. A zsinat ára a Szentszék számára a becslések szerint 200-250 ezer scudóra rúgott, míg a pápaság évi jövedelme mintegy 700 ezer scudo volt. Ez a tetemes anyagi teher olykor a politikai okoknál is jobban magyarázza Róma hajlandóságát az ülések felfüggesztésére.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   21   22   23   24   25   26   27   28   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal