A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página23/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   ...   88
3.1. A zsinat előzményei

Luther Márton 1518-ban felhívást tett közzé az egyetemes zsinat összehívására, amelyet 1520-ban megismételt. Ettől kezdve majd három évtizeden keresztül folyamatosan terítéken volt az egyetemes zsinat kérdése, ugyanakkor a 16. század elejének bonyolult vallási és politikai viszonyai miatt a megvalósulásra 27 évet kellett várni. Az akadályok részben egyházi, részben politikai természetűek voltak, és valamennyi, a zsinat eszméjét támogató tényező a másik oldalról legalább ugyanolyan mértékben hátráltatta is az összehívását.

Az igény egyáltalán nem számított újnak: a 15. századi egyetemes zsinatok (Kons- tanz, Bázel) óta az egyház vezető köreiben és az egyetemeken, mindenekelőtt a párizsin, folyamatosan jelen volt az az elképzelés, miszerint az egyetemes zsinat a pápai hatalom felett áll, és ezért a leginkább hivatott az egyház belső problémáinak rendezésére. Ez a nézetrendszer, a konciliarizmus az egyetemes zsinatot tekintette az egyház legfőbb képviselőjének, amelynek adott esetben jogában áll a pápa döntéseit is felülbírálni, és amelyhez a részegyházak képviselői a legkülönbözőbb ügyekben fellebbezhetnek. A pápák a 15. század közepe óta energikusan felléptek ezzel a tanítással szemben: II. Pius (1458-1464) egy 1460-ban kibocsátott bullájában egyenesen eretnekségnek nyilvánította. A pápaságnak minden oka megvolt a konciliarista tanok elítélésére, hiszen ez a nézetrendszer kiváló fegyvert jelenthetett a pápasággal szemben álló fejedelmek kezében. Ennek a politikai alkalmazásnak a legszebb példáját XII. Lajos francia király (1498-1515) nyújtotta, amikor a vele hadban álló II. Gyula pápa (1503-1513) ellehetetlenítésére Pisában egyetemes zsinatot hívott össze. A pápa ugyanezzel a fegyverrel válaszolt: 1512-ben ő is zsinatot rendelt el Rómában, a late- ráni bazilikában. Az V. lateráni zsinat 1517-ig tartott, és egyetlen érzékelhető eredménye a francia király egyházpolitikai elszigetelése lett. Az egyházreformot érintő határozatai, bár tartalmilag meglepően moderneknek bizonyultak, szentszéki akarat és intézményes erő híján csak papíron maradtak. Néhány évvel a pisai és a lateráni gyűlések után természetesen szó sem lehetett arról, hogy a pápa komolyan veszi Luther felhívását az egyetemes zsinat összehívására.

A Német-római Birodalomban azonban nemcsak a Róma számára egyre szalonképtelenebb vitapartnernek számító Luther látta a zsinatban az egyház belső megújulásának egyetlen eszközét. Girolamo Aleandro pápai legátus joggal írta X. Leó pápának (1513-1521), hogy a birodalomban mindenki azt kiáltja: zsinat, zsinat! És valóban: a zsinat szükségessége azon kevés pontok közé tartozott, amelyben Luther és V Károly császár (1519-1556) egyetértett – természetesen nem ugyanazon feltételekkel. Luther és követői számára a zsinat a pápai hatalomtól független, egyedül a Szentírás tekintélyén alapuló és a császár elnökletével lezajló tanácskozást jelentett volna. V. Károly szemében a legfontosabb a kereszténység egysége volt, így – bár saját vezető szerepéhez és a laikusok részvételéhez ragaszkodott – a zsinatot nem a pápa és az itáliai püspökök nélkül képzelte el, és természetesen dogmatikai és egyházfegyelmi téren is teljesen más nézetei voltak, mint a reformátoroknak. A birodalmi politika és a zsinat gondolatának összekötése azonban inkább hátráltatta, mint támogatta az ügyet. I. Ferenc francia király (1515-1547) részben emiatt mindvégig ellenezte az egyetemes zsinat összehívását. Másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy a központosító nemzetállamok kialakulásának időszakában az egyetemes zsinat eszméjét az európai uralkodók meglehetős ellenérzéssel fogadták: akárcsak a pápa a konciliarista tendenciáktól, a királyok a nemzeti egyházak feletti kontroll elvesztésétől tartottak.

A zsinattal kapcsolatos tervek mindezek ellenére 1522-ben egészen közel kerültek a megvalósuláshoz. A császár nevelőjének, Adriaan Florensznek VI. Adorján néven (1522-1523) a pápai trónra emelkedése kiváló esélyt jelentett az összehívására, a remények azonban az új pápa 1523-ban bekövetkezett halálával szertefoszlottak. Az utód, VII. Kelemen (1523-1534) elképzeléseitől pedig mi sem állt távolabb, mint az egyetemes zsinat. A császárral politikailag szemben álló, a diplomáciát és a hatalmi játszmákat az egyházi reformoknál fontosabbnak tartó pápa uralkodásának 11 éve alatt a zsinat megrendezésére a legkisebb esély sem mutatkozott. A császári javaslatról alkotott véleményét jól jellemzi az 1530. évi tárgyalásokon elhangzott felkiáltása: „Néhány részeg német felforgatja majd a zsinatot és az egész világot!"

II. Károly elgondolásainak nemcsak a pápai hatalom szívós ellenállása, hanem a keresztény Európát évtizedeken keresztül megosztó Habsburg-Valois ellenségeskedés is gátat szabott. A zsinat az itáliai háborúk évtizedeiben nemcsak és nem is elsősorban egyházi, hanem sokkal inkább hatalmi politikai tétet jelentett. I. Ferenc egészen 1544-ig hallani sem akart a zsinat összehívásáról, amelyben elsősorban riválisának, a császárnak a politikai megerősödését látta. A háborús időkben semleges színhelyet kijelölni gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult, a szemben álló országok püspökeit az uralkodók nem engedték volna el az ülésekre, az utazásra a közbiztonság hiánya miatt senki sem vállalkozott. Ezekhez az önmagukban is leküzdhetetlen nehézségekhez járult még az a tény, hogy a szintén katolikus (sőt: legkeresztényibb) francia király (le roi tres chrétien) legfontosabb politikai szövetségesei – a pápa és az oszmán szultán mellett – éppen a német protestáns fejedelmek voltak.

A vallási és politikai patthelyzetet a következő pápa, III. Pál (1534-1549) megválasztása oldotta meg. A 67 esztendős, négygyermekes családapa igazi reneszánsz személyiséghez méltóan, korát és előéletét meghazudtoló dinamizmussal látott hozzá a válság felszámolásához. Bár politikai aspirációit vagy éppen mecénási tevékenységét tekintve nemigen különbözött elődeitől, az egyház egyetemes reformjának érdekében homlokegyenest ellenkező politikát folytatott, amelynek lényege a defenzív struccpolitikáról az offenzív stratégiára való váltás volt. A jezsuita rend szabályzatának megerősítése (1540) és a római inkvizíció megalapítása (1542) mellett nagyon fontos fegyvertényt hajtott végre az itáliai egyházreformereknek a római kúriába való integrálásával. A katolikus egyház legjelentősebb szellemi vezetőit és a reform leghangosabb szorgalmazóit, John Fishert, Gianpietro Caraffát, Gasparo Contarinit és Giovanni Moronét bíborossá kreálta. A nagy európai konfliktusokban igyekezett a középkori tradíciókat követve semleges maradni, ezzel is emelve a pápaság tekintélyét a világi uralkodók előtt. A legjelentősebb változást elődei politikájához képest a zsinattal kapcsolatos elképzelései jelentették: pápaságának kezdete óta támogatta az összehívását. Elszántságát az anglikán egyház megalapítása (1534) még inkább növelte, hiszen VIII. Henrik angol király (1509-1547) lépése előrevetítette az évszázados fejlődés kiteljesedését, azaz egész Európában a nemzeti egyházak kialakulásának veszélyét, és ezzel a katolikus egyháznak mint olyannak a megszűnését.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal