A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página2/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   88
Der Oesterreichische Erbfolge-Krieg. I-VIII. Wien, 1896-1905.

Ghillany, F. M.: Europaische Chronik von 1492 bis Ende April 1865. I. Leipzig, Otto Wigand, 1865. Heigel, Karl Theodor: Der Oesterreichische Erbfolgestreit und die Kaiserwahl Karls VII. Nördlingen, Beck, 1877.

Poór János: Az osztrák örökösödési háború. Budapest, Maecenas Kiadó, 2006.

Salamon Ferencz: A magyar királyi szék betöltése és a Pragmatica Sanctio története. Pest, 1866 Turba, Gustav: Die Grundlagen der Pragmatischen Sanktion. I-II. Leipzig – Wien, 1911, 1912. Turba, Gustav: Die pragmatische Sanktion mit besonderer Rücksicht auf die Lander der Stephanskrone. Wien, 1906.

Weiss, J. B.: Maria Theresia und der österreichische Erbfolgekrieg 1740-1748. Wien, Prandel & Ewald, 1863.

6. Ifj. Barta János │ A HÉTÉVES HÁBORÚ (1756-1763)

A hétéves háborút a hazai történetírásban általában az osztrák örökösödési háború párjaként, mintegy folytatásaként szokták kezelni. Ez nem csoda, hiszen érdemben nem változtak a résztvevők, nagyjából azonos maradt az összecsapások tétje, s mivel a Habsburg-államnak nem sikerült az örökösödési háborúban elszenvedett kudarcát – Szilézia elvesztését – kiküszöbölnie, a hétéves háborúnak a korábbi háborúval szinte mindenben megegyező végeredményét is kellő érdektelenséggel szoktuk kezelni. Amennyiben a két háború között valóban elfogadjuk a folytonosságot, szerencsésebbnek vélhetjük a német (porosz) történetírás terminológiáját, amely – az osztrák örökösödési háború két szakaszát egymástól elválasztva – 1740-1763 között három sziléziai háborúról tud (s így a mi hétéves háborúnk ezek közül a harmadikként szerepel). Az osztrák örökösödési és a hétéves háborút még jobban összeköti, hogy a hazai történetírásban kevésbé ismert és alig méltatott frontján, az angolok és a franciák gyarmati háborújában a hadi események valóban szinte szünet nélkül folytak.

A 18. század időben oly közel álló két háborúját azonban végül – az európai eseményeket figyelembe véve – mégsem csak a közöttük eltelt nyolc év szünet választotta el egymástól. 1748 és 1756 között mind a részt vevő országokban, mind a nemzetközi szövetségi rendszerekben lényegi változások történtek. Az pedig, hogy az 1763-ban a Habsburg Birodalom és Poroszország között megkötött hubertusburgi béke lényegileg nem változtatta meg az 1748. évi aacheni békében elfogadott határokat, ezúttal nemcsak a bécsi udvar – a korábbi háborúra oly jellemző – felkészületlenségén múlt, hanem ebben ezúttal Mária Terézia (1740-1780) balszerencséje is közrejátszott. Jelentősebb változások történtek ugyanakkor az angol-francia erőviszonyokban. A franciák az 1763-as párizsi béke nyomán veszítették el kanadai és afrikai gyarmataikat, s megrendült indiai pozíciójuk is.

Maga az osztrák örökösödési háborút lezáró, nyolc évvel korábbi békekötés nem értékelhető egyértelműen a Habsburg-ház vereségeként. Mivel az azt megelőző évtizedekben az utolsó férfi Habsburg uralkodónak, VI. Károly császárnak (1711-1740, magyar királyként III. Károly) Európa legtöbb uralkodójával sikerült elfogadtatnia a leányági örökösödést kimondó Pragmatica Sanctiót, Mária Terézia trónigényét kevés országban vonták kétségbe. Ezek közé tartozott a bajor udvar, ahol a Wittelsbachok – I. Ferdinánd császár (1556-1564) csaknem 200 éves végrendelete alapján – szinte az egész Habsburg-monarchiát maguknak követelték. A versailles-i udvarban Belleisle herceg marsall, az osztrákellenes párt vezetője a Habsburg-birtokok feldarabolására tett javaslatot. Eszerint Csehországot és a császári koronát a bajor választófejedelemnek, Sziléziát Poroszországnak, az itáliai tartományokat a spanyol és a szárd-pie- monti dinasztiáknak kellett volna juttatni. Az osztozkodásban Franciaország Osztrák-Németalföldet (Belgiumot) nyerte volna. A tervek szerint Mária Teréziának meg kellett volna elégednie Magyarország és az osztrák tartományok feletti uralommal. A háborút végül megindító, alig néhány hónappal korábban trónra lépő II. Frigyes porosz királynak (1740-1786) a fentiekhez képest viszonylag szerény igényei voltak. O nem vonta kétségbe Mária Terézia trónigényét, mindössze a Habsburg-állam gazdaságilag legfejlettebb tartományát, Sziléziát kívánta elragadni. Ezért vonakodik a porosz-német történetírás a háborúra az „örökösödési" elnevezést használni, inkább a „sziléziai" jelzővel helyettesíti. A porosz király különben még azzal sem nagyon törődött, hogy a háború megindításához hangzatos történeti érveket keressen.

Ellenfelei nagyra törő célkitűzéseihez képest Mária Terézia viszonylag szerencsésen került ki a nyolc évre elhúzódó örökösödési háborúból. Le kellett mondania Sziléziáról Poroszország, Parmáról és Piacenzáról Fülöp spanyol infáns, a Milánói Hercegség egy részéről a Szárd Királyság (Savoya) javára. Ez utóbbiak ellenében visz- szakapta a franciák megszállása alá került Osztrák-Németalföldet. Megőrizhette viszont az osztrák és cseh tartományokat, valamint Magyarország koronáját. A bajor és francia tervek kudarcot vallottak. A bajor Wittelsbachoknak még a VI. Károly halála után átmenetileg megszerzett német-római császári címet sem sikerült megőrizniük. A birodalom koronája Károly Albert (császárként VII. Károly, 1742-1745) halála után Mária Terézia férjének, Lotaringiai Ferencnek a fejére került (1745-1765). Az 1748-as békekötésben ugyanakkor benne volt az újabb háború lehetősége. Bécsben Szilézia elvesztését vereségként élték meg. Ahogyan a királynő édesapja, VI. Károly császár szinte élete végéig nem tudta feladni a spanyol korona megszerzésére irányuló álmait, leánya sem tudott lemondani a gazdag tartomány visszaszerzésének szándékáról. A császári politikát szinte az aacheni békétől kezdve a reváns szándéka vezérelte.

6.1. Az európai szövetségi rendszerek átalakulása

Az osztrák örökösödési háború azt is bizonyította, hogy a diplomáciai szerződések – mint például a Pragmatica Sanctio nemzetközi elfogadtatása – kellő hatalmi alátámasztás nélkül értéktelenek. Újfajta külpolitikára volt szükség, amelynek meghatározó személyiségévé Anton Wenzel Kaunitz gróf vált. A morvaországi tartományi kapitány fia Szászországban, Itáliában és Franciaországban folytatott tanulmányokat. 1741-ben, alig 31 évesen a torinói (szárd) udvarban lett követ. Mária Terézia figyelmét az aacheni békekongresszuson játszott szerepével keltette fel. Ennek hatására lehetett 1749-ben a Habsburg-politikában fontos szerepet játszó Titkos Konferencia tagja. Diplomáciai tapasztalatai alapján már ekkor a tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia) szövetsége helyett a Franciaországhoz való közelítést javasolta. Ezért is nevezhette ki a királynő 1750-ben Ausztria párizsi követévé. Miután 1753 májusában hazarendelték, a királynő államkancellárrá, a külügyek legfőbb irányítójává nevezte ki. Kauni- tzot egyébként sokan a 18. század legnagyobb diplomatájának tartják. Négy császárt szolgált ki, miközben a francia szellem (és a francia divat) odaadó hívévé vált. Párizsban egy ideig Rousseau-t alkalmazta titkáraként, rajongott a francia színházakért, de piperkőc öltözködésében is a francia divatot követte.

Neki sikerült meggyőznie a királynőt, hogy Ausztriának többé nem ellensége Franciaország. A külpolitikai irányvonal átalakítása súlyos belső feszültségekkel is járt. A királynőnek szakítania kellett a régi vezetőgárda számos, többségében még édesapjától örökölt tagjával (Corfiz Anton Ulfeld gróf, Johann Christoph Bartenstein báró), akik helyére Kaunitz emberei kerültek. De ellenezte a francia szövetséget I. Ferenc császár, Mária Terézia férje is, aki csakis a franciák térdre kényszerítésétől várhatta ősi tartománya, a franciák által bekebelezni szándékozott Lotaringia visszaszerzését.

Poroszország megerősödése és 1748. évi sikere a császári hatalom fölött Franciaországot is nyugtalanította. A franciák fő ellenfelévé persze egyre inkább Anglia vált. Amerikai gyarmataik védelmére csatlakoztak 1744-ben az angolokkal a tengerentúlon háborúzó spanyolokhoz. Csatlakozásuk azonban nem hozott érdemleges sikert, sőt a harcokban több támaszpontjukat (köztük a Szent Lőrinc-folyó bejáratát őrző Louisbourgot is) elvesztették. Az 1748-ban Aachenben kötött béke az amerikai földrészen mégis a korábbi állapotot állította vissza. A két hatalom telepeseinek nyugati irányú terjeszkedése, valamint kereskedelmi érdekeik ütközése miatt azonban a gyarmati ellentétek nem szűntek meg. Mindkét fél új erődítmények emelésével igyekezett pozícióit erősíteni. Az angolok a franciáknak visszajuttatott Louisbourg ellensúlyozására megalapították Halifax városát (1749), a franciák Québec tartományból dél felé indulva, az Ohio folyó völgyének elfoglalására készültek. Mindez folyamatos, de kisebb összetűzésekhez vezetett, amelyek 1754-ben szélesedtek jelentős méretűvé. 1755-ben az angolok és a franciák már több komoly csatát vívtak az amerikai földrészen. Bár az Újvilágban harcoló, néhány ezer főre rúgó csapataikat a telepesek és a két hatalom között megoszló indián őslakosok is támogatták, az összecsapásokban részt vevők létszáma messze elmaradt az európai hadszíntér seregeinek nagyságától. Nem igazán futottak be nevezetesebb pályát az itt parancsnokló hadvezérek sem, bár az amerikai történetírás nem mulasztja el megemlíteni, hogy a telepesek között ekkor kapott jelentősebb szerepet George Washington, a függetlenségi háború későbbi vezetője.

Az európai szövetségi rendszerek átalakulását meggyorsította II. György angol király (1727-1760, egyúttal a németországi Hannover választófejedelme) aggodalma, hogy német tartományát porosz támadás éri. Az angol kormány 1755 őszén Oroszországgal kötött szerződést, amelyben utóbbi vállalta, hogy egy esetleges háborúban hadisegély fejében megvédi Hannovert. London ultimátumszerű átiratban követelte Bécstől is, hogy vállaljon garanciát a nyugati német tartomány védelmére, amit Bécs- ben elutasítottak. Kaunitz ennek hatására fogadtatta el 1755. augusztus 19-én a császári udvar vezető politikusaival az új szövetség tervét, hogy ezután a kivitelezéshez fogjon.

Ahogyan Bécsben nehéznek bizonyult a szövetséges megváltoztatása, úgy nem volt problémamentes ugyanez Versailles-ban sem. XV Lajos király (1715-1774) hajlott volna a megegyezésre, de az udvarban tekintélyes Habsburg-ellenes hangulat uralkodott. Az előző háborúban katonailag nem túl sikeres Habsburg-hadseregtől ugyanis aligha várhatták el, hogy ősi ellenségüket, Angliát sakkban tudja tartani. Kaunitz párizsi követsége idejéből származó kapcsolatait igyekezett felhasználni, sőt Georg Adam Starhemberg gróf követet arra biztatta, hogy nyerje meg a királynál döntő befolyással rendelkező Madame Pompadourt. Utóbb II. Frigyes egyik művében azt állította, hogy maga Mária Terézia is levélben fordult volna a királyi kegyencnőhöz. (A porosz király a három szoknyás – Mária Terézia, I. Erzsébet orosz cárnő [1741-1762] és Madame Pompadour – összeesküvéséről írt.) Vádaskodása nem volt igaz, tény azonban, hogy a királynő nem próbálta megakadályozni Kaunitzot a diplomáciai eszközök igénybevételében. A királyi kegyencnő közreműködésének valóban jelentős szerepe volt XV. Lajos megnyerésében. Kaunitz úgy nyilatkozott róla, hogy „csak az ő lelkesedésének és eszének köszönhető, ami eddig a két udvar között végbement". A szövetség létrejöttekor pedig az államkancellár rávette királynőjét, hogy gazdag ajándékkal honorálja a kegyencnő közbenjárását.

Az eseményeket II. Frigyes váratlan diplomáciai lépése siettette. A porosz király igyekezett biztosítani a brit kormányt, hogy nincs szándékában Hannoverre támadni, s ennek garantálására 1756. január 16-án Westminsterben egyezményt (konvenciót) kötött az angolokkal. Frigyes rendkívül büszke volt diplomáciai sikerére, mert úgy vélte, hogy az angol szövetség mellett a franciák barátságát is megtarthatja. Párizsban viszont úgy megdöbbentek az egyezmény hírére, hogy az osztrákbarát párt elől minden akadály elhárult. Május 1-jén Versailles-ban létrejött a francia-osztrák védelmi szerződés, amely Bécsnek biztosította a franciák segítségét egy esetleges porosz támadás esetén. Ausztria ennek ellenében a várható angol-francia konfliktusban semlegességet vállalt. A korábbi háború résztvevői tehát ezúttal is szembekerültek egymással, csak éppen szövetségeseiket cserélték ki. A váratlan szövetség létrejötte ezúttal az angolokat lepte meg. A bécsi angol követ, Robert Keith lord – még a ver- sailles-i egyezmény létrejötte előtt – diplomatához nem illő, nem túl udvarias hangnemben kért magyarázatot Mária Teréziától Starhemberg gróf versailles-i tárgyalásai miatt. A westminsteri egyezményen felháborodott királynő azonban meglehetősen indulatosan utasította vissza a számonkérést. Az angolok tehát fenntartották a porosz szövetséget, amely – mivel Londont elsősorban Hannover védelme érdekelte – szerény katonai támogatást hozott Poroszországnak, ugyanakkor viszont jelentős pénzbeli segéllyel járt. Igaz, ennek folyósítását évente megújított szerződéssel kellett biztosítani.

A kör 1756. március 13-án egy Szentpétervárott megkötött osztrák-orosz szerződéssel vált teljessé. Reményt keltően alakult a bécsi udvar kapcsolata Szászországgal és Svédországgal is, ami bekerítéssel fenyegette Poroszországot. A háborús kezdeményezést azonban most is II. Frigyes ragadta magához. Miután a porosz király hiába kért nyilatkozatot Mária Teréziától, hogy nem támad Poroszországra (illetve az annak részét képező Sziléziára), 1756. augusztus 29-én megtámadta a háborúra egyáltalán nem készülő, legsebezhetőbb szomszédját, a semleges Szászországot. (A porosz hadsereg teljes létszáma 143 ezer fő volt, a támadásban 61 ezer fő vett részt, amivel Szászország mindössze 18 ezer katonát tudott szembeállítani.) A hadüzenet, sőt bármiféle figyelmeztetés nélküli támadás ellenkezett minden jogi megfontolással vagy szabályozással. A történetírásban máig nyitott kérdés, hogy a kezdeményezés átengedése a bécsi udvar határozatlanságának volt-e a következménye, avagy Mária Terézia – támadó szándékát leplezve – tudatosan hárította-e a felelősséget a poroszokra. Tény, hogy míg a porosz király személyesen irányította a háborús előkészületeket, addig a királynő a háborús fenyegetettség ellenére sem mulasztotta el, hogy férjével együtt Magyarországra utazzon vadászni. Igaz, a Szászországot ért támadás hírére erőltetett tempóban tért vissza Bécsbe, hogy megfelelő válaszlépést tehessen. (Férje azonban ekkor nem tartott vele.) A háborúra közel egy évtizede készülő osztrák kormányzat mindenesetre elszámította magát. Az udvarban azt várták, hogy a poroszok Csehországba fognak beütni, ahonnan majd szövetségeseik segítségével vissza tudják őket szorítani. Szászország megtámadása a porosz királynak juttatta a kezdeményezést. Megerősítette viszont az ellenfelek poroszellenességét. A porosz királyt sokáig fenntartás nélkül dicsérő francia filozófus, Voltaire ezúttal episztolában bélyegezte meg volt barátját.

Szászország megtámadásával vette kezdetét a hétéves háború. A szövetségi rendszerek átalakulása valóban nem változtatott azon a tényen, hogy a harcoló felek elsősorban most is saját ellenlábasaikkal küzdöttek meg. II. Frigyes a háború során hiába követelte az angoloktól, hogy küldjenek flottát a Baltikumba, amely megvédené keleti tartományait az oroszokkal és a szintén beavatkozó svédekkel szemben, de a Habsburgok is hiába várták Közép-Európában a francia segélycsapatokat, azokat Németország nyugati felén a kisebb német fejedelemségek angolok által pénzelt hadseregei foglalták le. A feleknek saját erejükre támaszkodva kellett bizonyítaniuk, hogy háborús készülődéseik eredményesek voltak. A háború eseményei egyébként számos – részben európai, többnyire németországi, továbbá észak-amerikai, indiai és afrikai – hadszíntéren játszódtak le, részletes ismertetésükre természetesen nem vállalkozhatunk. Alaposabban csak a Közép-Európában lezajlott osztrák-porosz összecsapás eseményeit fogjuk ismertetni.

6.2. Katonai előkészületek, haditechnika

A hagyományok és a hadseregek felkészültsége a poroszok javára szólt. Európai szinten is kiemelkedő rangú hadseregük – és vele a porosz militarizmus – alapjait I. Frigyes apja, I. Frigyes Vilmos, a „káplárkirály" (1713-1740) vetette meg. O alakította ki 1733-ban a folyamatos létszámutánpótlás biztosítása érdekében az ún. „kantonális rendszert", amelyet fia nemcsak fenntartott, hanem fejlesztett is. Az állam területét kantonokra osztották, amelyeknek a hadsereg egy-egy meghatározott ezredének utánpótlását kellett biztosítaniuk. (Egy kanton 5-8 ezer háztartást foglalt magában.) Ezzel megszűnt az alkalmi toborzások bizonytalanságára való támaszkodás. A fiatalok katonai célú összeírása, a sorozottak kiképzése és gyakorlatoztatása békeidőben is folyt, az állomány tagjai azonban az év nagy részében (9-10 hónapon át, egymást váltva) „szabadságon" voltak, amikor mindenkinek vissza kellett mennie lakóhelyére, és be kellett kapcsolódnia a termelőmunkába. Ez idő alatt fél zsoldot kaptak, ami az őket foglalkoztató birtokosoknak is előnyös volt, hiszen munkabérüket alacsonyan lehetett tartani. A porosz hadvezetés tehát nem várt arra, hogy háború esetén kelljen a lakosság életkorából adódóan fegyverfogásra alkalmas korosztályait besoroznia és kiképeznie, hanem a dolgoknak elébe menve, alattvalói jelentős részét előre felkészítette a hadimesterségre. A civil lakosság sem mentesült – békeidőben sem – a súlyos katonai terhek alól (hadiadó, fuvar, tüzérségi vontatás, munka a katonai célú építkezéseken).

A néhány hónapos kiképzés egyébként rendkívül szigorú volt, a vétkeseket hírhedten súlyos büntetéssel sújtották. A fegyelemre a kor háborúit ismerve minden hadseregben szükség volt. Az ütközetek során elszenvedett óriási veszteségek nem lehettek vonzóak a katonajelöltek számára. A 18. századot az ún. vonalharcászat jellemezte. A csaták az egymással szemben, két párhuzamos vonalban, 3-3 sorban felálló és egymáshoz lassan közelítő ellenfelek lövésváltásával kezdődtek. A folytonos haladás és az alakzat megőrzése megakadályozta, hogy a katonák bármiféle fedezéket keressenek. Tüzelés közben a sorok váltogatták egymást, hiszen a 4,5-5,5 kg súlyú elöltöltő puska újratöltése bonyolult folyamat volt. Modern kísérletek azt igazolják, hogy a korabeli fegyverek komoly pusztítóerővel rendelkeztek, hátrányukat inkább pontatlanságuk jelentette. Amennyiben kevés találat esett, több sortüzet is leadtak, és az ellenfelek akár 50 méterre is megközelítették egymást. Nem volt tehát közömbös, hogy milyen szervezetten tudják egymást váltogatni a sorok, és milyen gyorsan tudják újratölteni fegyverüket a katonák. Egy jól kiképzett katona 3-5 lövést tudott leadni percenként. A tiszteknek kellett eldönteniük, hogy milyen távolságban adnak parancsot a tüzelés beszüntetésére és a szuronyrohamra. A feltűzött szuronnyal a puska közel kétméteres szálfegyver volt, amely egy esetleges lovasrohammal szemben is hatékony lehetett. Ilyenkor a gyalogságot négyszögbe állították, hogy a kifelé meredő szuronyok acéltüskéjének ne lehessen nekivezetni a lovasrohamot. A vonalharcászatban a győzelem záloga a gyorsan és fegyelmezetten végrehajtott sortűz és a harci alakzatok rutinszerű felvétele, majd mindenáron való megtartása volt. Ezt kíméletlen kiképzéssel érték el. Békeidőben a legénység végletesen kiszolgáltatott volt tisztjeinek, a háborúk során azonban sokan szökéssel próbálták elkerülni a tragikus sorsot.

Poroszországban nem vonhatta ki magát a katonáskodás alól a nemesség sem, amely a tisztikart adta. A nemesifjakat kadétiskolákban képezték a hadi szolgálatra, aminek révén azonban megőrizhették társadalmi kiváltságaikat, sőt további kedvezményekhez jutottak. Ez tette a viszonylag szerény vagyonú junker-birtokos réteget érdekeltté a tiszti állások betöltésében. Sajátságos tény, hogy a porosz hadsereg tiszti állománya – az odaadó nemesi részvétel, a szakszerű felkészítés ellenére – nem tudott önállóan gondolkodó, sikeres hadműveleteket folytató vezetőket kinevelni. Okát talán nem is annyira a tehetség hiányában, mint inkább a király mindenre ránehezedő, mások kezdeményezését letörő egyéniségében kell keresnünk. II. Frigyes katonai téren kétségtelenül rendkívül tehetséges, áttekintőkészségével, gyors döntéseivel, a kockázat vállalásával rendszerint ellenfelei fölé kerekedő egyéniség volt. Hiányzott viszont belőle bármiféle kompromisszumkészség. Nem tűrt ellentmondást, nem fogadott el tanácsot, nem volt hajlandó beismerni tévedéseit, hibáit. A felelősséget kudarcai esetén sem vállalta, mindig bűnbakokat keresett. Hatalmát öccseivel szemben is érvényesítette. Elvárta tőlük, hogy csatlakozzanak a sereghez, de ha parancsait nem megfelelően teljesítették, keményen megbírálta, néha a tisztek előtt meg is alázta őket.

Az osztrák örökösödési háborút követően II. Frigyes igyekezett országa katonai erejét tovább növelni. 1748-ban új szabályzatot kapott a gyalogság. Minden ősszel hadgyakorlatot tartottak, amelyen a király kipróbálhatta új taktikai elképzeléseit. A korábbi egyenes vonalú felállás helyett Frigyes seregének ferde (átlós) felállását vezette be, amelyben a szárnyakat erősítette. Begyakorolták az egységek gyors és váratlan mozgatását, amivel a porosz sereg Frigyes későbbi háborúiban számos meglepetést okozott ellenfeleinek. A katonaság ellátására az uralkodó külön hivatalt alapított, amely az egyenruhát, a fegyvereket, az élelmezést, valamint a takarmányt biztosította. A porosz ipar összességében gyengének bizonyult a hadsereg igényeinek ellátására. Fejletlenségét az állam ipartámogatással igyekezett pótolni. Állami műhelyekben öntötték Berlinben és a sziléziai Boroszlóban (Breslau,Wroclaw) az ágyúkat, készítették a Berlin melletti Spandauban és Potsdamban a kézifegyvereket. Berlinben lőpormalom is működött. Mindez mégis kevésnek bizonyult, a hiányt főleg Angliából és Hollandiából származó importtal pótolták. A porosz hadsereg a korban modernnek számító kézifegyvereket kapott. Bár a lovasságnak is volt lőfegyvere, Frigyes esetükben a pontatlan lövöldözés helyett a gyors lovasrohamokat pártolta. Ezekben a lovasok szablyával támadtak az ellenségre. Frigyes uralkodása idején egyébként legtöbbet a tüzérség fejlődött. Az 500-1000 méter lőtávolságú ágyúkkal golyót, kartácsot, robbanógránátot egyaránt lőttek. A drága fegyverek mellett a katonaság egyenruhája viszonylag egyszerű, takarékos volt. Posztóanyagát a porosz állam tartományaiban gyártották.

A második sziléziai háborút követően Frigyes elméleti hadtudományi munkát is készített (A háború általános elvei), amelyet 1753-ban adott át tábornokainak, teljes titoktartásra kötelezve őket a tartalmát illetően. Legfontosabb elvként a gyorsaságot követelte meg minden téren (a hadsereg felvonulásában, az arcvonal kialakításában, a taktikai manőverek végrehajtásában, fegyverhasználatban). A munkában ugyanakkor jelentős hangsúlyt fektetett a dezertálás megakadályozását célzó intézkedésekre. Nem tanácsolta az éjszakai menetelést, a táboroknak nagyobb erdőségek közelében való elhelyezését, előírta viszont, hogy a tábor körül éjszaka sűrítsék a lovas járőröket, a katonákat pedig csak csoportosan engedjék a táboron kívülre, például vízért. „A magam részéről soha nem indítanék éjszaka támadást, mert a sötétség rendetlenséghez vezet, és a katonák csak akkor teszik kötelességüket, ha szem előtt vannak, s félnek a fenyítéstől" – vélte.

Szilézia visszaszerzésére készülve, az örökösödési háborút követően a császári udvar is széles körű reformpolitikába fogott. Pénzügyi hátterét a Friedrich Wilhelm Haugwitz gróf által kezdeményezett, 1748-1749-ben bevezetett adórendszernek (benne a nemesség megadóztatásának) kellett biztosítania. A Haugwitz-reform ugyanakkor széles körű közigazgatási átalakítással is járt. Az újonnan felállított Directorium in publicis et cameralibus egyesítette a köz- és a pénzügyigazgatás eddig különválasztott feladatait. Hatékonyabbá tették a középfokú igazgatást is. A reform katonai részét 1749-től kezdődően az örökösödési háború utolsó szakaszában sikereket elért Leopold Joseph Daun gróf táborszernagy hajtotta végre. Bár az ekkor 44 éves tábornok előmenetelén nagyot lendített, hogy Fuchs grófnőnek (Mária Terézia nevelőnőjének) a leányát vette feleségül, tevékenysége alapján sem bizonyult érdemtelennek a bizalomra. Nemcsak ügyes teoretikus volt, de a világban is nyitott szemmel járt, s rátermett szervezőnek mutatkozott.

Daun mindenekelőtt a kiképzést egységesítette. Az új szabályok vaskos köteteket töltöttek meg, amelyekben rajzokkal illusztrálták a vezényszavakra adandó kiképzési, menetelési és harci műveleteket. Szó volt arról is, hogy porosz kiképzőtiszteket hívnak meg, erre azonban végül nem került sor. Az előző háborúban állandósuló létszámhiány miatt tervezték a porosz típusú összeírás és sorozás bevezetését is, ennek bonyolultságával azonban a hétéves háború előtt nem tudtak megbirkózni. Bevezetésére csak a háborút követően került sor. A tiszti utánpótlás biztosítására az 1717- ben felállított, több fegyvernemet kiszolgáló ún. mérnökakadémia mellett 1751-ben Bécsújhelyen, az egykori Babenberg várban új tiszti akadémiát alapítottak. A 200 fős hallgatóság felét nemesifjakból, másik felét tisztek gyermekeiből kellett felvenni. Bár a modern hadvezetés a nagy tömegben mozgatott egységeket részesítette előnyben, az osztrák hadviselés erősségét gyorsan mozgó, könnyű alakulatai, a lovas huszárok és a gyalogos pandúrok jelentették. Előbbiek végezték a felderítést, adták a felvonuló csapatok kíséretét, biztosítását, és hajtották végre a rajtaütéseket. A porosz sereg nem tudott velük egyenrangú egységeket szembeállítani. A gyalogosok a közelharcban vitézkedtek. A tüzérséget Wenzel Liechtenstein tábornagynak, az itáliai hadszíntér veteránjának tervei szerint újították fel, nagyrészt a főúr saját költségén. A hadsereg létszámát 177 ezer főre tervezték, a háború kezdetére azonban ezt nem sikerült elérni. Az újjászervezett hadsereg legnagyobb dicséretét II. Frigyes mondta ki, amikor az osztrákokat a háború későbbi szakaszában – kabátjuk színéről – „fehér ruhás poroszoknak" nevezte. 1756-ban azonban ez a sereg még nem volt igazán harcra kész. Egységei szerte a monarchia tartományaiban állomásoztak, létszámgondokkal küszködtek, felszerelésük – beleértve a fegyvereket is – igen gyakran hiányos volt.

6.3. A háború kezdeti szakasza, porosz sikerek (1756-1757)

Miután a porosz sereg Szászországra támadt, Mária Terézia felajánlotta, hogy a szász hadsereg vonuljon Csehországba. A szász kormányzat azonban nem akarta elhagyni országát, így az osztrák seregnek kellett volna Szászországba vonulnia. A királynő által a csehországi csapatok élére állított fővezér, az ír katolikus családból származó, de már Ausztriában született Maximilian Ulysses Browne tábornok első feladata a főleg Észak-Csehországban, Szilézia megtámadására előkészített sereg átcsoportosítása volt. Ezt követően azonban kb. 34 ezer fős seregét hiába próbálta meg bejuttatni Szászországba. A lépéselőnybe jutott poroszok szeptember közepére szinte az egész országot elfoglalták, október 1-jén pedig kb. 30 ezer fős seregük már Csehország területén, az Elba menti Lobositznál mért súlyos vereséget a császáriakra. Kudarcba fulladt Browne második áttörési kísérlete is, amelynek során október 11-én mindössze a Szászország határán fekvő Bad Schandauig jutott el. A bekerített, hidegtől és éhségtől gyötört szász sereg – a felszerelésüket vesztett katonák jelentős része a puszta földön aludt – október 15-én kapitulált a poroszok előtt. Ezzel Szászország ellenállása teljesen összeomlott. A választófejedelem, II. Frigyes Ágost (1733-1763, lengyel királyként III. Ágost) Lengyelországba menekült, felesége, Mária Jozefa (I. József császár [1705-1711] idősebbik leánya, Mária Terézia királynő unokatestvére) Drezdában maradt, és néhány hónap múlva meghalt. A szász hadsereg katonáit II. Frigyes erőszakkal a porosz seregbe olvasztotta, sőt a civil lakosságból is újoncokat soroztak. Utóbb persze sokan dezertáltak közülük, és a császári seregbe próbáltak átállni. Semmi sem akadályozta meg viszont azt, hogy a poroszok saját céljaikra használják fel a gazdag választófejedelemség erőforrásait. Frigyes lefoglalta az államkincstárt, leszereltette és Poroszországba szállíttatta a szász gyárak felszerelését, számos adóval terhelte meg a lakosságot. A háború költségeinek fedezésére pénzrontáshoz folyamodtak, azaz csökkentették a pénzérmék ezüsttartalmát, ami már 1756-1757 telén áremelkedést váltott ki mind Poroszországban, mind Szászországban.

Frigyes agressziója ellenfeleit látszott erősíteni. A birodalmi gyűlés 1757. január 29-én birodalmi háborút hirdetett a béke megszegője ellen. 1757. május 1-jén az addig védelmi célú osztrák-francia egyezséget támadó szövetséggé változtatták. Franciaország elfogadta Poroszország felosztásának a tervét, a Habsburgok pedig – ameny- nyiben sikerült volna visszaszerezniük Sziléziát – készek lettek volna lemondani Osztrák-Németalföldről. Május 19-én Bécs Oroszországgal kötött egyezséget Poroszország elleni katonai fellépésre. A poroszellenes koalícióhoz Svédország is csatlakozott. II. Frigyesnek így elvileg négyfelől kellett volna támadásra számítania. Ellenfelei, Bécs szövetségesei közül azonban sem Franciaország, sem Oroszország nem volt még felkészülve a háborúra. Így az új sorozásokkal 100 ezres létszámúra duzzasztott porosz sereg áprilisban négy oldalról is akadálytalanul támadhatott Csehországra. Browne tábornok arra akarta rávenni az időközben fővezérré kinevezett Lotaringiai Károly Sándort (a történetírásban a Budát visszafoglaló azonos nevű hercegtől megkülönböztetésképpen szokták Károly Sándornak nevezni), hogy egyenként tartóztassák fel a porosz hadoszlopokat, de nem ért el eredményt. A porosz király ezúttal is látszólag könnyedén tudta hódoltatni Csehországot. Május 6-án – az utánpótlási vonalak biztosítására hátrahagyottak miatt 64 ezer fősre fogyatkozó seregével – Prága mellett legyőzte Lotaringiai Károly ugyancsak kb. 60 ezer főt számláló seregét. (A csatában halálos sebet kapott Browne tábornok, de Frigyes is elveszítette egyik tehetséges parancsnokát, Kurt Christoph Schwerin tábornagyot.) A csatában ugyan a poroszok vesztesége (14 ezer 500 fő elesett, legalább 3 ezren dezertáltak) meghaladta az osztrákokét (13 ezer 500 fő), utóbbiak serege azonban szinte teljesen szétzilálódott. Az együtt maradtakat a csatában könnyebben megsebesült Károly Sándor herceg Prágába menekítette. A leszakadók összegyűjtésével az udvarban a korábbi katonai reform végrehajtóját, Daun táborszernagyot bízták meg. Daunnak több mint 50 ezer főt sikerült összegyűjtenie, akikkel Prága felmentésére indult, és június 18-án Kolinnál váratlan vereséget mért a poroszokra. Ezúttal a tapasztalat és megfontoltság felülkerekedett Frigyes vakmerőségén. A császári sereg ugyanis jól védett állásokban várta ki a poroszok támadását. Hiába vezette az utolsó rohamot személyesen a király, Daun lovassága, amelyben számos átállt szász szolgált, visszaverte azt. A II. Frigyes felett aratott első katonai győzelem emlékére Mária Terézia saját nevével magas kitüntetést alapított (Mária Terézia-rend), amelynek első nagykeresztjével Daun táborszernagyot jutalmazta. Ugyanezt a kitüntetést kapta Nádasdy Ferenc gróf tábornok is, aki az általa vezetett lovasrohammal ugyancsak jelentős szerepet játszott a kolini győzelemben.

Kolini veresége után a porosz király felhagyott Prága ostromával, és serege nagyobb részével kivonult Csehországból. Utóvédként azonban egy kisebb csapatrészt legidősebb öccse, Ágost Vilmos (aki a király gyermektelensége miatt a trón várományosa volt) vezetésével hátrahagyott az ellenség feltartóztatására. Ágost Vilmos azonban nem tudta ellátni feladatát, s hamarosan kénytelen volt visszavonulni, magára vonva bátyja haragját. Frigyes levelében hűtlenséggel és ostobasággal vádolta, s azt írta, hogy az ő halála után (azaz majd királyként) annyi ostobaságot csinálhat, amennyit csak akar, életében azonban ezt nem tűri el tőle. Személyes találkozásukkor pedig – leváltva parancsnoki tisztéről – tábornokai előtt szégyenítette meg. A királyi hercegből így bűnbak lett, neki kellett viselnie a király átgondolatlan döntésének következményeit. Ágost Vilmos egy év múlva meghalt. Halála nem megaláztatásának volt a következménye, megakadályozta viszont abban, hogy képességeit valamikor is bizonyíthassa.

Időközben Bécs szövetségesei is felkészültek a háborúra. Frigyesnek a Kelet-Po- roszországra támadó oroszok ellen kellett vonulnia, akiktől augusztus 30-án Grofí- Jágersdorfnál újabb vereséget szenvedett. Pomerániába svédek, Türingiába franciák nyomultak be. Ha Mária Terézia serege élén valóban tehetséges hadvezér állt volna, a maga javára fordíthatta volna a háborút. A császáriak azonban – a döntő összecsapás kikényszerítése helyett – Sziléziába vonultak, ahol Károly Sándor Schweidnitz városának hosszadalmas ostromához fogott. Halogatása természetesen elégedetlenséget váltott ki mind Bécsben, mind a szövetségesek körében, amit a fővezér meglepetésszerű akcióval kívánt leszerelni. Alig 3500 emberrel Berlin ellen küldte Hadik András altábornagyot, akinek a huszárai – messze a porosz seregek hátába kerülve – október 16-án elérték és megsarcolták a porosz sereg által gyakorlatilag fedezetlenül hagyott ellenséges fővárost. A védelemmel megbízott porosz egységek az udvarral együtt Spandauba menekültek. A berlinieknek 225 ezer tallérjukba került a látogatás (a sarc eredetileg 600 ezer tallér lett volna), ami – a porosz sereg közeledésének híre miatt – másnap éjszaka már véget is ért. Egy anekdotaszerű történet szerint Hadik királynője számára két tucat Berlin címerével díszített női kesztyűt is kért a sarc részeként. A gyors távozás miatt azonban ezek átvétele felületesen sikerült, s csak utólag derült ki, hogy a 24 darab kesztyű mind bal kézre való volt. Sikere nyomán azonban Hadik is megkapta a Mária Terézia-rend nagykeresztjét, sőt tekintélyes pénzjutalmat is, hogy a berlini zsákmányolástól eltiltott katonáit kárpótolhassa. A 47 éves Hadik Andrásnak ez volt az első katonai sikere.

Berlin átmeneti elfoglalásának katonai jelentősége alig volt. A könnyű győzelmekhez szokott porosz királynak vereségei hatására mégis tudomásul kellett vennie, hogy a két háború között ellenfelei is sokat tanultak a hadművészet terén. Első sikereik ellenére a poroszok a hétéves háborúban mégsem tudtak olyan látványos katonai fölényre szert tenni, mint az osztrák örökösödési háború folyamán. Frigyes – tehetsége és technikai fölénye folytán – persze csatái többségét most is sikeresen vívta meg. Szerencséjére a háború kezdetén a francia-osztrák szövetségben nem volt zavartalan az együttműködés. Még 1757 folyamán két külön csatában sikerült legyőznie ellenfeleit. Először november 5-én a türingiai Rofíbachnál a Berlin megtámadására készülő, közel kétszeres túlerőben lévő francia sereget verte meg olyan fölénnyel, hogy szinte egész seregét a keleti frontra vezényelhette. A Németországban gyűlölt franciák felett aratott győzelem egyúttal megítélésén is változtatott. Győzelmének különösen a protestáns tartományokban örültek, ahol az osztrák-francia szövetségben az erőszakos rekatolizáció veszélyét vélték felfedezni. (Az angol szövetség viszont a lakosságban a protestánsokkal való együttműködést igazolta.) Az alattvalók meggyőzésében nagy szerepet játszott a porosz propaganda, a birodalomszerte terjesztett röpiratok. Mind népszerűbbé váltak a Frigyest és a poroszokat dicsőítő, Mária Teréziát és a franciákat csúfoló dalok. A Szászországra támadó agresszorból nemzeti hős lett, először kezdték Nagy Frigyesnek nevezni. A feledékeny közvéleményt alig érdekelte, hogy érvényben maradt a birodalmi háború, és Frigyes a – különben rosszul szervezett s rosszul felszerelt, helyenként önmaga karikatúrájává váló – birodalmi sereg ellen is harcolt. A porosz király tekintélynövekedésével párhuzamosan hanyatlott Mária Terézia megbecsültsége, akinek szemére vetették, hogy idegenekkel, elsősorban az ősi ellenségnek tekintett franciákkal szövetkezett.

A hétéves háborúban elért porosz sikerek okai között a hadtörténetírás nagy szerepet tulajdonít az uralkodó személyes hadvezetésének, a tanácskozásokat mellőző azonnali, gyors döntéseinek. Az, hogy Mária Terézia nem állt hadserege élére, nő voltából következik. Az viszont, hogy a háború idején egyszer sem kereste fel hadseregét, az utazásoktól nem idegenkedő királynő esetében mégis nehezen érthető. A háború első hónapjaiban ebben terhessége is akadályozta. Miután azonban 1756. december 8-án megszülte tizenhatodik gyermekét, nem vállalt több terhességet. 39 éves kora nem akadályozta az utazásokban, amelyekről tartományaiban továbbra sem mondott le. Nem kereste fel a sereget férje, Ferenc császár sem, aki persze aligha remélhetett katonai babérokat, hiszen hadvezéri próbálkozásai az 1737-1739. évi török háborúban – amikor apósa, VI. Károly császár fővezéri kinevezéssel próbált neki tekintélyt szerezni – kudarcot vallottak (és hadvezérként nem alkotott maradandót az osztrák örökösödési háborúban sem). József főherceg mutatott volna hajlandóságot a személyes jelenlétre, őt azonban fiatalsága miatt (a háború kitörésekor ugyan csak 15 éves volt, a háború végén azonban már 22) édesanyja, a királynő nem engedte a harctérre. Problémát okozott, hogy a fővezéri poszt betöltésénél Mária Terézia a kor társadalmi rangot és családi kapcsolatokat előnyben részesítő, hierarchikus elvét követte. A tapasztalt tábornokok helyett sógorát, Lotaringiai Károly Sándort nevezte ki fővezérré. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a királynő ne viselte volna szívén a háború ügyét. Úgy vélte, uralkodói mivolta megengedi, hogy a katonaság ügyeibe is beleszóljon. Tanácsai és utasításai persze időnként kicsinyes dilettantizmusba hajlottak, mint például amikor annak eldöntését kérte tábornokaitól, hogy a legénységnek a hideg ellen köpenyt vagy pokrócot adjanak-e, vagy amikor a tiszti porció mennyiségéről kívánt dönteni.

Hosszas ostrom után Károly Sándornak végül sikerült elfoglalnia Schweidnitzet (november 13.), majd Szilézia fővárosát, Boroszlót is. Bécsben ismét nagy örömmel fogadták a sikerek hírét, pedig közben Frigyes főserege megint Szilézia földjére érkezett. A jelentős számbeli fölényben lévő, a birodalmi csapatok által is támogatott császári seregtől (66 ezer fő és 210 ágyú a 39 ezer főnyi, 167 ágyúval rendelkező porosz sereggel szemben) Bécsben feltétlen győzelmet vártak, így a máskor oly óvatos királynő is támadásra biztatta sógorát. A győzelemtől az udvarban a háború gyors befejezését remélték. A kezdeményezést azonban ezúttal is a porosz király ragadta magához. A csata előestéjén – szokásától eltérően – tanácskozásra hívta vezérkarát, majd december 5-én, alig egy hónappal a rofíbachi győzelmet követően, a Boroszló- közeli Leuthennél a háború legvéresebb csatájában legyőzte a császáriakat. A ferde (átlós) hadrendben felállított porosz gyalogság előretolt jobb szárnya visszavetette a császáriak bal szárnyát. Károly Sándor nem tudott idejében a védelmükre megfelelő erőt átcsoportosítani, így a menekülőket felmorzsolta a porosz lovasság rohama. A császári sereg egyharmada elesett vagy fogságba került. A poroszok kezére jutott az osztrák ágyúállomány több mint fele, továbbá 46 zászló, 9 ezredlobogó. A halottak között 4 császári tábornok volt. Pedig a hamar beálló sötétség még kedvezett is a veszteseknek, leplezve demoralizálódásukat, futásukat. A porosz katonai hagyomány szerint a harci zaj elcsendesedésével a porosz seregben valaki egy protestáns korált kezdett el énekelni, amihez szinte az egész sereg csatlakozott. Frigyes leutheni győzelme a közel kétszeres túlerő felett legendássá vált, fél évszázad múlva Napóleon is dicsérte érte a porosz királyt. Mária Teréziának viszont fel kellett mérnie sógora felelősségét a vereségben, s miután az magától nem mondott le, elmozdította, és Daunt állította a helyére. A tőle megszokott diplomáciai érzékkel azonban a változtatást nem a herceg kudarcával indokolta, hanem azzal, hogy a közvélemény a fővezért okolja a vereségért, s ő (mármint a királynő) az igaztalan vád erősödésétől szeretné megmenteni. Károly Sándor Bécsbe került, s testvére, a – hadműveletektől magát távol tartó – császár katonai tanácsadója lett.

Frigyes győzelme nyomán hamar elesett mind Schweidnitz, mind Boroszló. A poroszok Szilézia birtokában vonulhattak téli szállásra. A leutheni győzelem híre biztosította az angolok anyagi támogatását. Az 1758. április 11-én kötött egyezmény értelmében az angol kormány évi 670 ezer font (5,3 millió tallér) támogatást nyújtott a poroszoknak. Ez a támogatás segítséget jelentett a megrendült porosz pénzügyek helyreállításához. 1758 májusában Frigyes – miután az általa megszállt területeken végrehajtott kényszersorozásokkal, a hadifoglyok beöltöztetésével hadseregét 55 ezer fősre növelte – Morvaországba tört be. Bécsben már a császárváros porosz ostromától tartottak, a porosz invázió azonban elakadt Olmütz (Olomouc) ostrománál. Sőt, miután június végén a skót származású Ernst Gideon Laudon tábornoknak sikerült rajtaütnie egy utánpótlást szállító porosz kocsioszlopon, ahonnan 15 ágyút, 4 ezer kocsit zsákmányolt és 1500 hadifoglyot ejtett, Frigyesnek fel kellett hagynia a város ostromával. Ez az előző év végén szerzett helyzeti előnyének elvesztését jelentette. Kudarcát megint nehezen viselte. Ezúttal Johann Friedrich Balbi mérnök ezredest tette meg bűnbaknak, akit azzal vádolt, hogy a tüzérség nem nyújtott elég támogatást az ostrom során. Balbi hiába védekezett azzal, hogy az ágyúkat túl távol állították fel a várostól. Bécsben fellélegezhettek.

6.4. Az erőviszonyok kiegyenlítődése (1758-1759)

Leutheni győzelme után Frigyesnek ismét a fenyegető oroszok ellen kellett vonulnia, akik – miután elfoglalták Kelet-Poroszországot, a fővárost, Königsberget is beleértve – az Oderáig jutottak. Félő volt, hogy egyesülnek az osztrákokkal. Az augusztus 25-i zorndorfi véres csata (a 37 ezres porosz sereg vesztesége 12 ezer, a 44 ezres oroszé 19 ezer fő volt) katonailag ugyan döntetlenül végződött, az orosz előrenyomulást azonban végül sikerült megállítani s ezzel meghiúsítani egyesülésüket az osztrákokkal. A királynak azonban máris vissza kellett fordulnia, mert Daun – Szilézia helyett – ezúttal Szászországba tört be, s Drezdát fenyegette. A két sereg Bautzen közelében, Hochkirchnél került szembe egymással. A császáriak most is számbeli, több mint kétszeres fölényben voltak, 78 ezer katonájuk állt szemben 30 ezer porosszal. Daun habozó taktikáját ismerve Frigyes mégis reménykedhetett a győzelemben. Tábornokait azzal buzdította, hogy reméli, az osztrákok jobban félnek tőlük, mint a hóhértól. A császári sereg alvezérei, Laudon és Franz Moritz Lacy tábornokok azonban éjszakai támadásra beszélték rá a fővezért. A meglepetés sikert hozott, Laudon bekerítette a porosz jobb szárnyat, a porosz gyalogság egyharmada elveszett, a porosz tábor egésze – 100 ágyúval, 30 zászlóval és más hadijelvényekkel együtt – a császáriak kezére jutott. A skót származású James Keith és Franz von Braunschweig tábornagy elesett, Moritz von Anhalt tábornok súlyos sebbel került osztrák fogságba. Az október 14-i, hochkirchi győzelem híre már másnap, október 15-én, a királynő névnapjának estéjén Bécsbe érkezett, amikor az uralkodócsalád gyermekei lefekvéshez készülődtek. Mária Terézia azonban sürgősen összegyűjtötte a kis főhercegeket és főhercegkisasz- szonyokat, hogy a hálóingbe öltöztetett, lebontott hajú gyermekekkel együtt ünnepelhessen. A felnőttek ezután még a kastély kápolnájában a bécsi érsek által celebrált Te Deumot is hallgattak.

A császáriak – korábbi eredménytelenségükhöz képest váratlan – sikereiket többek között az osztrák seregben végbement szervezeti és személyi változásoknak köszönhették. Az osztrák hadvezetés az örökösödési háborúban elszenvedett kudarcok okait igyekezett megfejteni és hadseregét a porosz hadviselés ellen felkészíteni. A császári hadvezetésben is adódott néhány tehetséges tábornok (Daun, Hadik, Lau- don, Lacy), akik ugyan nem feltétlenül rendelkeztek Frigyes képességeivel (s még kevésbé annak korlátlan uralkodói-fővezéri hatalmával és erőforrásaival), háborús tapasztalataikat felhasználva azonban szívesen próbálkoztak a poroszokéhoz hasonló váratlan eszközökkel vagy vették igénybe a könnyűlovasság huszáros támadásait. Az osztrák hadvezetés azonban – távlatilag – ritkán tudott élni az alkalmi sikerekkel. A császári sereg fegyelme is alatta maradt a poroszokénak. Nemegyszer előfordult, hogy valamely – már-már győztesnek számító – csata közben a támadók az ellenfél üldözése helyett az elesetteket kezdték fosztogatni, lehetőséget adva a poroszoknak a sikeres ellentámadásra.

Az osztrákok a hochkirchi győzelmet sem használták ki általános támadásra. Daun tisztjeivel együtt a királynő névnapját ünnepelte. A veszteségeit, főleg tábornokait gyászoló Frigyesnek így elég ideje jutott arra, hogy maradék seregével rövid időre Sziléziába vonuljon vissza. Mikor azonban Daun Drezdát kezdte ostromolni, visszatért, és elűzte a császáriakat. Az ostrom során felégették a külvárosokat. Frigyes még mindig többségben lévő győzelmei közé tehát csak ritkábban csúszott be néhány vereség. Még 1758 vége előtt azonban újra veszélyessé vált a helyzete, amikor Oroszország – elfoglalva Kelet-Poroszországot – közvetlenül Brandenburg ellen fordulhatott. 1759 hasonlóképpen baljós előjelekkel indult a porosz király számára. Katonái java része odaveszett az előző évek hadjárataiban, és mindjobban éreztette hatását országa gazdasági kimerülése is. Egyre nyomasztóbbá vált a hadszíntéren ellenfelei számbeli fölénye. Az ő 124 ezer főnyi hadseregével és az Észak-Németországban harcoló 71 ezer fős hannoveri, brit, hesseni és braunschweigi szövetséges seregekkel 140 ezer osztrák, 97 ezer francia, 70 ezer orosz, 12 ezer svéd és a kb. 17 ezer főt számláló birodalmi hadsereg állt szemben. Akadoztak az állami bevételek. Az oroszok által megszállt Kelet-Poroszország gabonája és adója nem folyt be. Amikor Németország nyugati felén a franciák – a Frigyessel szövetséges német erőket legyőzve – január 2-án elfoglalták Frankfurt am Maint, elmaradtak a Poroszországhoz tartozó nyugati német tartományokból (elsősorban a Mark, Kleve, Geldern grófságokból) származó jövedelmek is. Frigyes egyre inkább védekezésre kényszerült. Július elején újra felmerült az osztrák és az orosz csapatok egyesülésének a veszélye. A király – ezt megakadályozandó – Frankfurt an der Oder közelében csatát kezdeményezett, de augusztus 12-én Kunersdorfnál súlyos vereséget szenvedett a mégis egyesülni tudó osztrák-orosz seregtől. Frigyes közel állt ahhoz, hogy fogságba essen, s életét csak futással menthette meg. 50 ezres serege, amely 18 ezer főnyi veszteséget szenvedett, gyakorlatilag szétesett. Az egész porosz tüzérség – 172 ágyú – az ellenség kezére jutott. (A 80 ezer főnyi osztrák-orosz sereget Laudon vezette.) A király ezúttal gyalogságát vádolta, pedig azok az osztrák gyalogság több támadását visszaverték, mielőtt meghátráltak volna az ellenség lovassága előtt.

Frigyes államára további fenyegetést jelentett, hogy a nyugat felől érkező német birodalmi seregnek szeptember 4-én sikerült elfoglalnia Drezdát. Nagyobb sereg híján Frigyes csak azt tudta megparancsolni Friedrich August Finck vezérőrnagynak, hogy Szászországban, az ellenség hátában hajtson végre hadműveleteket. A tábornok azonban november 21-én Maxen falunál 14 ezer főnyi seregével kapitulálni kényszerült Daun előtt. (A vezérőrnagy sem kerülhette el, hogy bűnbak legyen. A háború után egyéves börtönbüntetésre ítélték.) Szászország a birodalmi sereg birtokába jutott.

1758-1759 eseményei megrendíteni látszottak a poroszokat. Frigyesnek ugyan ismételten sikerült hadseregét kiegészítenie, de ennek során mind saját tartományában, Brandenburgban, mind Szászországban és Mecklenburgban már 14-15 éves gyerekeket is soroztak. A kiképzetlen újoncok természetesen nem tudták pótolni a békeidőben évekig gyakorlatoztatott elődeiket. A lakosságot a folyamatossá váló sarcolások sújtották. A pénzrontás az angol segélyként érkező nemesfém érmékre is kiterjedt: a porosz pénzverdékbe kerülve gyenge nemesfémtartalmú pénzt vertek belőlük. Nehéz helyzetében Frigyes hajlandóságot mutatott a békekötésre. Szándékát szövetségesei, az angolok is támogatták, s erre biztatták a franciák is. A porosz király békeszándéka azonban nem párosult engedményekre való hajlandósággal. Lemondás helyett inkább szerény területi nyereségben reménykedett. Londoni követének írt levele szerint nemcsak Sziléziát kívánta megtartani, de Alsó-Lausitzban részt szeretett volna kapni Szászországból is, amelynek visszaadta volna az önállóságát. A békekötés azonban végül nem az ő makacsságán bukott el, hanem két női uralkodótársán, Mária Terézián és Erzsébet cárnőn (1741-1762). Ok azt remélték, hogy a következő évben végső vereséget mérhetnek a mindkettőjük által gyűlölt porosz királyra, s Mária Terézia ezáltal visszaszerezheti Sziléziát.

6.5. Válság és győzelem, Poroszország szerencséje

Frigyesnek 1760-ban újra háborúra kellett készülnie, amely meglehetősen ellentétes katonai eredményekkel folytatódott. Júniusban Laudonnak Sziléziában sikerült legyőznie egy kisebb porosz sereget. Júliusban Frigyes megostromolta Drezdát, s mivel elfoglalni nem tudta, ágyúzással lángokba borította a várost. A pusztítás nem kímélte a belváros műemlékeit sem. A Kreuzkirche félig lerombolt tornyát a kor városképeket festő neves művésze, Canaletto is megörökítette. Az oroszok újabb közeledésének hírére Frigyes Szilézia felé vonult. Daun a nyomába eredt, s Liegnitznél sikerült is bekerítenie a poroszokat, kapitulációra szólítva fel a királyt. Frigyes azonban – kihasználva a császári arcvonal meggyöngülését – augusztus 15-én kitört. Szeptemberben egy császáriakból és oroszokból álló sereg ismét Berlinig jutott. A porosz főváros néhány napra újra az ellenség kezére került, s ezúttal az oroszok sarcolták meg. A császári szövetségeseknek Potsdam megszállása jutott. Mária Terézia parancsára Frigyes palotájában nem okoztak kárt, sőt a poroszok későbbi felmérése szerint onnan semmit nem vittek el, a fegyvergyárat azonban lerombolták. (Ott-tartózkodásuk idején a palota elé huszárokból álló őrség került.) Brandenburg felé vonult a francia sereg is, amely legyőzte az angolokat, és elfoglalta Hannovert. A Berlin védelmére siető Frigyesnek azonban november 3-án Torgaunál, az Elba mellett ismét sikerült legyőznie Daun seregét. Pirruszi győzelmét (50 ezres seregéből 17 ezer embert veszített) azonban ezúttal ő sem tudta kihasználni. Daun serege a telet Szászországban tölthette. Frigyes helyzete szinte kilátástalannak tűnt. 1761-ben nem tudta megakadályozni Laudon sziléziai és Daun szászországi manőverezéseit, amelyek azzal az eredménynyel jártak, hogy az osztrákok és az oroszok az év végén porosz területen vonulhattak téli szállásra. A poroszok szerencséjére az osztrák és orosz csapatok együttműködése általában nem bizonyult eredményesnek. Tábornokaik ritkán tudták összehangolni hadműveleteiket.

1760-ig úgy tűnt, hogy az osztrákok legfeljebb nehezíteni tudják II. Frigyes diadalát, de megakadályozni nem. Hiába kerülte az új fővezér, Daun a nagyobb összecsapásokat, hiába aratott több ütközetben is győzelmet, a csaták többségéből most is a poroszok kerültek ki győztesen. Sikereket értek el Frigyes szövetségesei, az angolok is. 1758-ban és 1759-ben két alkalommal is sikerült megakadályozniuk, hogy a franciák a szigetország ellen tengeri inváziót hajtsanak végre, s hogy áttörjék az észak-amerikai francia gyarmatok ellen felállított angol tengeri blokádot. 1758-ra a franciák elveszítették afrikai gyarmataikat, amelyek a rabszolga-kereskedelem révén voltak különösen jövedelmezők. 1759-re a brit flotta kisöpörte a tengerekről a francia hajókat, és ezáltal teljesen elszigetelte a francia gyarmatokat az anyaországtól. Hiába győzték le a franciák 1760-ban Québec közelében az angolokat (április 28.), ez a háború a tengeren dőlt el. Az angoloknak sikerült elfoglalniuk Québecet, majd Mont- realt, Indiában Bengáliát. Az idősebb William Pitt a poroszok pénzügyi támogatását is fontosnak tekintette. Frigyes győzelmei nagy hatással voltak rá, így a parlament évente megújította a poroszoknak szánt támogatást. (Pitt kijelentése szerint Kanadát Németországban kell megnyerni.) Amikor azonban Poroszországon a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni, s szaporodtak a király katonai kudarcai, Anglia 1761 decemberében nem újította meg a segélypénzekre vonatkozó egyezményt. A britek, miután biztosították Kanada birtoklását, Nyugat-Afrikában pedig elfoglalták a franciák valamennyi gyarmatát, amúgy sem látták többé szükségét európai szövetségesnek. Az angolok 1762-ben megkezdték béketárgyalásaikat az ugyancsak kimerült és a harcokat befejező Franciaországgal, ami november 15-én fegyverszünet, 1763. február 10-én pedig Párizsban béke megkötéséhez vezetett. Az 1761 őszén kétségbeejtő katonai helyzetbe került, nemzetközileg elszigetelődött Frigyes arra tett kísérletet, hogy a törököket Ausztria elleni háborúra bírja, de nem járt sikerrel.

Frigyes végső vereségét egy váratlan fordulat akadályozta meg. 1762. január 5-én meghalt Erzsébet orosz cárnő, s a helyére lépő III. Péter cár (1762. január-július) – anyai ágon I. Péter (1689-1725) unokája, apai ágon a holstein-gottorpi német hercegi család sarja – II. Frigyes odaadó hódolójaként azonnal beszüntette a Poroszország elleni hadműveleteket, és nemcsak békét kötött a királlyal (május 5.), hanem támadó jellegű szövetséget is (június 19.), amelynek keretében 20 ezer főnyi orosz segélycsapatot ígért. Közvetítésével májusban létrejött a porosz-svéd béke is. II. Frigyes teljes erejével az osztrákok ellen fordulhatott, s felszabadultak az eddig az oroszok által megszállva tartott területek adói is. A helyzeten már az sem változtatott érdemben, hogy a III. Pétert hamarosan megbuktató (s talán meg is gyilkoltató) felesége, II. Katalin (1762-1796) visszavonta a Frigyesnek küldött orosz katonai segítséget. A háborút azonban ellene nem folytatta. A Sziléziába visszatérő porosz király július 21-én újabb győzelmet aratott a szövetséges nélkül maradt osztrákok felett. A burkersdorfi csatában egy váratlan húzással ismét meg tudta lepni ellenfeleit. Három ékszerű oszloppal támadt a vonalban felálló, szárnyaikat megerősítő osztrákok ellen, akik vereségüket követően végleg kivonultak Sziléziából. Szászország egy ideig még a birodalmi sereg ellenőrzése alatt maradt, Frigyes sikerének értékét azonban ez nem mérsékelte. 1762 decemberében a szászországi Hubertusburg vadászkastélyában megkezdődhettek a béketárgyalások, amelyek nyomán 1763. február 15-én a Habsburg Birodalom, Poroszország és Szászország békét kötött egymással.

A hubertusburgi béke Európában területi változtatás nélkül zárta le a hétéves háborút. Hiába próbálta Ausztria a tárgyalások során kialkudni Szilézia bizonyos részének (legalább Glatz Grófságnak) a visszaadatását, Poroszország végül az egész tartományt megtarthatta. A királynőnek ígéretet kellett tennie, hogy csapatai három héten belül kivonulnak az általuk még megszállt területekről, amivel szemben a poroszok Szászország kiürítését ígérték. Elrendelték mindenféle hadiadó és katonai hozzájárulás beszedésének megszüntetését. A felek kölcsönösen ígéretet tettek a hadifoglyok és túszok azonnali és váltságdíj nélküli szabadon bocsátására, továbbá a kényszerrel besorozottak hazaengedésére. A porosz király szavatolta a sziléziai katolikusok szabad vallásgyakorlását. Mindkét fél a két állam közötti kereskedelem helyreállítását és támogatását szorgalmazta, s megegyeztek egy közeli kereskedelmi szerződés megkötésében. A területi igényről való lemondás fejében Mária Terézia legfeljebb Frigyes ígéretével vigasztalódhatott, hogy a porosz király választófejedelmi szavazatát fiára, Józsefre fogja adni. (Erre egyébként 1764. április 3-án került sor, amikor Józsefet Frankfurtban római királlyá választották.)

A 18. század legköltségesebb és addig legvéresebb háborúja csak a tengerentúlon eredményezett területi változásokat. Az angolok, franciák és spanyolok által megkötött párizsi béke értelmében Nagy-Britannia megszerezte a franciáktól Kanadát, a spanyoloktól Floridát. Az angolok és franciák afrikai és indiai konfliktusai következtében a több kontinensre kiterjedő hétéves háborút voltaképpen a 18. század világháborújának is tekinthetjük. Európában erről persze csak kevéssé vehettek tudomást, hiszen a politikusok azzal voltak elfoglalva, hogy helyreállhatott az európai erőegyensúly, habár az erőviszonyokban itt is némi változás következett be. Poroszország elsőrendű nagyhatalommá emelkedett, s nőtt Oroszország politikai befolyása is. Franciaország tekintélyét viszont erősen megtépázták vereségei, teret adva az ancien régime egyre hangosabbá váló belső kritikusainak.

Az európai határok változatlansága sem tudta azonban elleplezni a háború okozta súlyos pusztulást. A lakosság nemcsak a hadszíntereken és a hadak útvonalába eső területeken pusztult, hanem a súlyos adók, sarcok, a katonaság kiegészítése érdekében folytatott valóságos embervadászat következtében is. Poroszország szinte katasztrofális állapotba került. 1756-ban számlált 4 millió lakosa a háború végére egytizedével megfogyott. A lakosságcsökkenés mérsékeltebben érintette a nyugati tartományokat, míg az állam középső tartományainak (Brandenburg, Magdeburgi Hercegség) vesztesége az átlag körül alakult (2,3 millióról 2,1 millióra). A szomorú átlag a Kelet-Porosz- országot sújtó, szinte teljes pusztulással jöhetett létre. Az ostromok, a csaták során városok, falvak pusztultak. Súlyos károkat szenvedett a gazdaság. A rossz pénz és az áruhiány inflációhoz vezetett. Akadozott az ellátás. „Senki nem műveli a földet, nincs élelem a lakosság számára" – fedezte fel utazása közben az alattvalói sorsával egyébként nemigen törődő II. Frigyes. Súlyos veszteségek érték a poroszok által megszállt Szászországot, a franciák hadműveletei során hadszíntérré változott nyugati német, valamint a svéd betörések és a német fejedelemségek belháborúi során hadműveleteknek kitett – tanulmányunkban nem érintett – Északi- és Balti-tenger melléki területeket. Németországot a harmincéves háború óta nem érte hasonló pusztulás. Az élet normalizálódására éveket, a gazdaság helyreállítására évtizedeket kellett várni.

Nem csoda, ha Németország lakossága a békekötés hírére megkönnyebbült. Elégedettségnek azonban ez aligha volt tekinthető. A határok változatlansága azt a hitet erősítette, hogy a háború teljesen értelmetlen volt, és csak azért tartott olyan sokáig, mivel a két ellenséges uralkodó személyes vitáját képes volt országa végkimerüléséig folytatni. Megítélésükben azonban változás következett be. Míg 1744-ben – az osztrák örökösödési háború során – keveseket zavart, hogy a Németországra támadó franciák ellen sikereket elérő Mária Teréziát II. Frigyes hitszegő módon hátba támadta, addig most a királynő francia szövetségét egyfajta árulásnak minősítették. Frigyes, aki Szászország elleni támadásával most is semmibe vette a nemzetközi jogot, az ezúttal is Németországra támadó franciák elleni győzelmével hőssé vált. A protestánsok emellett a hit védelmezőjét, a filozófusok az új szellem terjesztőjét látták benne. A porosz király és állama tisztelete persze az utókor visszavetítő szemléletében erősödött meg, amikor kiderült, hogy a porosz állam lesz majd a német egység megteremtője. A protestánsok védelmezőjeként Frigyes Angliában is meglehetősen népszerű lett. A szigetországban több, a háború alatt nyílt vendéglő viselte cégérén a „Poroszország királyához" vagy a „Protestáns hőshöz" feliratot. Mária Terézia tekintélye ezzel szemben lehanyatlott. Többé nem a csinos fiatalasszonyt látták benne, aki hősiesen védi örökségét mohó ellenfeleivel szemben, hanem maga vált kapzsi, erőszakos személyiséggé, aki Franciaország és Oroszország szövetségében akarta bosz- szúját kielégíteni egy német uralkodóval szemben.

A Habsburg-monarchia viszonylag könnyen túl tudta tenni magát a háborún. Embervesztesége a lakosság összlétszámához képest nem volt jelentős, a hadi események országai közül egyedül Csehországot érintették, így a gazdaság pusztulása sem volt tragikus. A háborús jelek az árak emelkedésében és az állam növekvő pénzhiányában, majd adósságában mutatkoztak. Nem változtatott a háború a bécsi udvar életvitelén sem. Megmaradt a pompa, József trónörökös házasságkötését 1760 októberében éppen olyan fényesen ünnepelték meg, mint tették volna azt békeidőben. A királynő nem hagyta magát befolyásolni, a pénzügyi nehézségek ellenére meg akarta mutatni országnak-világnak, milyen fényűzésre képes a császári udvar. A békekötést követően a porosz király igyekezett helyreállítani a jó viszonyt Mária Teréziával, de a királynő erre nem mutatott készséget. Nem változott lesújtó véleménye Frigyesről, akit háza (értsd: családja) és országa ősellenségének bélyegzett.

Magyarország – mint a Habsburg-monarchia alkotóeleme – természetesen részese volt a hétéves háborúnak. Ez a háború azonban kevesebb nyomot hagyott történelmi tudatunkban, mint a Mária Terézia trónját megvédő előző összecsapás. Nem előzte meg a királynő olyan segélykérése, mint 1741-ben, amit akkor nemcsak a rendek felajánlkozása követett („életünket és vérünket"), hanem jelentős hadsereg kiállítására és felszerelésére vonatkozó országgyűlési határozat is. Meghirdették a nemesi felkelést is. A rendeket akkor nemcsak a fiatal (és csinos) Mária Terézia személyes ráhatása ösztönözte a segítségre, hanem a Bécset és eleste esetén Magyarországot is fenyegető idegen betörés. 1741-ben Pozsonyban az országgyűlés követei láthatták a Dunán ágyúkat szállító uszályokat, amelyeken a Délvidékről a nem sokkal korábban végződött török háborúban használt fegyvereket vontatták a császárváros védelmére. Az „életünket és vérünket" jelenet korabeli metszeteken és későbbi impozáns festményeken köszön vissza ránk. A hétéves háború hadi eseményei azonban nem fenyegették Magyarországot. A porosz sereg Bécset sem látszott veszélyeztetni, a kizárólag az ország védelmére felhasználható nemesi felkelés meghirdetésére 1756-ban ezért nem kerülhetett sor. Igaz, a konfliktust kerülendő, a királynő a hétéves háború évei alatt nem hívta össze az országgyűlést. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a magyarság ne vállalt volna részt ebben a háborúban. Zömében hadicélokat szolgált az ország adója, számos magyar fiatal szolgált a császári hadseregben. Hadik berlini portyájának híre bekerült történelemkönyveinkbe és köztudatunkba. A magyar katonák távoli hadszíntereken tanúsított hősiessége és áldozata azonban már nem tudta megihletni sem a 18. század, sem az utókor művészeit. Emléküket legfeljebb a helyi hagyományőrző csoportok ápolják, mint Debrecenben az éppen 1756-ban, a háború kirobbanásakor felállított, sokáig a környék fiataljaiból toborzott 39-es gyalogezred katonáiét.

6.6. SZAKIRODALOM

Arneth, Alfred: Maria Theresia und ihre Zeit. I-X. Wien, Wilhelm Braumüller k. k. Hof- und Uni- versitátsbuchhándler, 1863-1879.

Groehler, Olaf: Die Kriege Friedrichs II. Berlin, Deutscher Militárverlag, 1968.

Koschatzky, Walter (szerk.): Maria Theresia und ihre Zeit. Zur 200. Wiederkehr des Todestages. Salzburg – Wien, Residenz Verlag, 1980.

Lisznyai Lajos – Töll László: A 39. császári és királyi gyalogezred története 1756-1918. MH 5. Debrecen, Bocskai István Könnyű Lövészdandár kiadása, 2006.

Lodge, Richard: Great Britain and Prussia in the Eighteenth Century. Oxford University Press, 1923.

Mikoletzky, Hans Leo: Österreich. Das grofie 18. Jahrhundert. Wien – München, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst, 1967.

Mittenzwei, Ingrid: Friedrich II. von Preufien. Eine Biographie. Berlin, VEB Deutscher Verlag der Wissenschaften, 1980.

Plumb, J. H.: England in the Eighteenth Century. Harmondsworth, Penguin Books, 1985.

Reinhold, Peter: Maria Theresia. Wiesbaden, Insel Verlag, 1957.

7. Soós István │ A LENGYEL ANARCHIA, LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSAI (1772, 1793, 1795)

Az európai történettudományban immáron több mint két évszázada éles viták tárgya, vajon Lengyelország 18. században történt felosztásaiért (1772, 1793, 1795), a lengyel-litván állam végzetes sorsáért maguk a lengyelek, az ingatag lengyel belpolitikai és társadalmi-gazdasági helyzet vagy a korabeli európai hatalmi konstelláció, illetve maguk a felosztásokat végrehajtó európai nagyhatalmak voltak-e felelősek. A 18-19. századi történetírás, elsősorban a felosztó hatalmak historikusai nagy általánosságban a felosztások elsődleges okát a lengyel nemesi köztársaság, a Rzeczpos- polita fokozatos hanyatlásában, a majd két évszázadon át húzódó belső anarchiában és megosztottságban látták. Továbbá abban, hogy a lengyel állam nem volt képes lépést tartani az európai felvilágosult abszolutista államok fejlődésével. Ehhez járult még a lengyel mágnáscsaládok túlságosan nagy politikai és gazdasági hatalma a királyi uralom rovására, vagy éppenséggel a lengyel országgyűléseken (szejm) szintén elsősorban a mágnások és a köréjük csoportosult köz- és kisnemesség által már a 17. század óta előszeretettel és folyamatosan alkalmazott, a politikai és társadalmi reformokat akadályozó liberum veto rendszer.

A felosztások okai között szokták emlegetni a szomszédos nagyhatalmaknak, Oroszországnak, Poroszországnak és a Habsburg Birodalomnak a lengyel államra gyakorolt politikai és katonai nyomását. Ehhez kapcsolódóan már a kortársak körében is általánosságban elterjedt az a vélemény, hogy a felosztásokban, illetve Lengyelország szuverenitásának elvesztésében Európa nagyhatalmainak új politikája öltött testet. Ennek első alapvető megnyilvánulása volt a „három fekete sas"-nak az 1932. évi lengyel trónöröklési rend kimenetelében, valamint a trónöröklés miatt kirobbant lengyel örökösödési háborúban (1733-1738) játszott meghatározó szerepe. A trónöröklési viszály ugyanis mintegy elindította azt a folyamatot, amelynek során Oroszország nagyhatalmi céljainak megfelelően egész Lengyelországot saját hatalmi érdekszférájába kívánta vonni, és Poroszországot és Ausztriát is hozzá tudta ehhez a koncepcióhoz kapcsolni.

Az európai és lengyel történettudomány a Lengyelország felosztásaihoz vezető út kiépítésében egyaránt Oroszország meghatározó szerepét szokta általában kiemelni, mindenekelőtt azt hangsúlyozva, hogy az orosz hatalom a 17. század végétől kezdve, de főleg a 18. század első felében protektorátusi politikájával megakadályozta Lengyelországban az átható társadalmi, gazdasági és vallásügyi reformokat, és tudatosan a lengyel állam gyengítésén munkálkodott. Vagyis az orosz befolyás révén azoknak a sajátosságoknak a megerősödése következett be, amelyek a lengyel belpolitikai fejlődést lelassították. Oroszország szerepének megítéléséhez kapcsolódik egy másik gyakran hangoztatott álláspont, amely szerint a porosz és osztrák felosztási törekvések eredetileg a cári nagyhatalom expanziós törekvéseihez köthetők.

Az említett, bizonyos fokig egyoldalúnak tűnő és vitatható koncepciók képviselői mindazonáltal egy sor fontos tényezőt figyelmen kívül hagytak. Az újabb vizsgálatok például rámutattak arra, hogy a 17. században és a 18. század első felében aligha beszélhetünk specifikus lengyel fejlődésről, mivel a lengyel Rzeczpospolita hanyatlását nem önmagában, hanem a 18. századi európai kontextusban kell elemezni. Azt a történetírók által gyakran hangoztatott „vádat", hogy a lengyel belső politikai és társadalmi fejlődés nem hordozta magában a politikai-társadalmi és gazdasági reformok bevezetését, illetve megvalósítását, részint cáfolják az első felosztásig a lengyel társadalmat pozitívan érintő központi intézkedések, részint pedig az a fejlődés, amely az 1791. májusi alkotmányig vezetett. Kérdés persze, vajon az abszolutizmus Lengyelországban egyáltalán a modernizáció szükséges fázisát jelentette-e, és vajon nem inkább a májusi alkotmány nyomán megszületett nem abszolutista lengyel köztársaság volt-e, illetve lett volna-e valójában a modernizáció letéteményese. Ami pedig a Poroszországgal, Oroszországgal és Ausztriával szemben felhozott vádakat illeti, a kutatások kimutatták, hogy a felosztási tervek nem kizárólag az említett három nagyhatalom politikájában érhetők csak tetten, hanem a 18. században az ilyen elképzelések a korabeli diplomácia, diplomáciai manőverek szerves részeit alkották.

Annak megértése végett, hogy feltárjuk, milyen okok, milyen belső és külső körülmények eredményezték együttesen Lengyelország felosztásait, röviden vázolnunk kell az előzményeket.

7.1. Az előzmények (1699-1764)

A 18. századi litván-lengyel államot a kortársak egy része az „anarchia köztársaságaként" emlegette. Mennyiben tartható valósnak ez az állítás, és milyen tényekre alapozódik?

I. (Sobieski) János király (1674-1696) még életében szerette volna a lengyel királyi trónt legidősebb fiának, Jakobnak biztosítani, de szándékát a főnemesi ellenzék meghiúsította. A lengyel arisztokrácia inkább idegen országból származó uralkodót kívánt az egykori Jagelló- és Vasa-dinasztia trónján látni. A számos idegen jelölt közül végül a szász Wettin-uralkodóház egyik tagjának, I. Frigyes Ágost szász választófejedelemnek (1694-1733) sikerült a lengyel főrendek támogatásával trónra kerülnie. Az új király – lengyel királyként II. (Erős) Frigyes Ágost (1697-1706, 1709-1733) néven – már uralkodása kezdetén megkísérelte nagy hírű elődjének a politikáját folytatni, különös tekintettel a lengyel főnemesi ellenzék hatalmának a visszaszorítására és egyidejűleg abszolutisztikus királyi uralom kiépítésére. Próbálkozásai azonban kellő hatalmi bázis és belpolitikai támogatottság hiányában sorra megbuktak a lengyel rendek ellenállásán.

II. Ágost belpolitikai kudarcait külpolitikai téren kívánta ellensúlyozni. Célja az volt, hogy Lengyelország egykori, 16-17. századi nagyhatalmi pozícióját visszaszerezze, és magához ragadja a vezető szerepet Kelet-Európában. Királyságát gyarapí- tandó, Livóniában próbált meg a svédekkel szemben területeket nyerni. A nagy északi háború (1700-1721) első szakaszában Oroszországgal és Dániával szövetségben az Észtország és Livónia meghódítására irányuló hadjáratában azonban vereséget szenvedett XII. Károly svéd királytól (1697-1718), aki 1701 júliusában kiszorította a szász-lengyel sereget Livóniából, és megszállta Kurlandot. A következő évben pedig a svéd csapatok bevették Varsót, majd fényes győzelmet arattak Ágost hada felett. XII. Károly a következő évben ismételten vereséget mért a lengyel királyra, s ennek az lett a következménye, hogy a Lengyel Királyság szinte teljes területe svéd ellenőrzés alá került.

A svéd uralkodó nyomására a lengyel rendek 1704. február 14-én letaszították trónjáról II. Ágostot, és helyébe a svéd uralkodó jelöltjét – akit a lengyel főnemesség egyik csoportja is támogatott –, Leszczynski Szaniszló poznani vajdát választották „ellenkirállyá" 1704. július 12-én. I. Szaniszló (1704-1709; 1733-1736) uralmát a svédek tartották fenn. A lengyel rendek ún. sandomierzi konföderációba tömörült része is ellene fordult, és 1705 decemberében szövetséget kötött I. Péter orosz cárral (1689-1725).


  1. Ágost király megpróbálta elvesztett trónját visszaszerezni, de a következő év elején (február 13-án) vereséget szenvedett XII. Károlytól. Ennek következményeként az altranstádti béke (1706. szeptember 24.) értelmében le kellett mondania a lengyel trónról, és el kellett ismernie Leszczynskit királynak.

Időközben I. Péter, újjászervezve haderőit, benyomult Észtországba, Livóniába és Kurlandba, majd 1703-ban megalapította az orosz hatalom új fővárosát, Szentpétervárt. A cár a háború második szakaszában, amikor XII. Károly Moszkva ellen indult, 1708 őszén visszavonulásra késztette a svédeket, majd 1709. július 8-án a poltavai ütközetben döntő vereséget mért XII. Károly seregeire. A svéd támogatást nélkülöző „ellenkirály", I. Szaniszló külföldön, Franciországban talált menedékre, ahol lánya, Mária később XV Lajos francia királlyal (1715-1774) kötött házasságot. II. Ágost 1709. augusztus 8-án semmisnek mondta ki az altranstádti békét, és Oroszország támogatását élvezve visszatért a lengyel trónra. A nagy északi háború harmadik szakaszában Oroszországgal szövetségben részt vett I. Péter Nyugat-Pomeránia ellen indított hadjáratában.

II. Ágost uralkodásának második fázisában sem adta fel azt a korábbi elképzelését, hogy a lengyel nemességgel szemben, amely a liberum veto alkalmazásával minden királyi reformtörekvést meghiúsíthatott (így például többek között a liberum veto korlátozását), abszolutisztikus uralmat építsen ki, azaz a Rzeczpospolitát erős, központosított királysággá alakítsa át. Ezzel szemben Felicjan Konstanty Szaniawski wloclaws- ki püspök, II. Ágost egyik tanácsadója egy Nagy-Britanniához hasonló alkotmányos monarchia megteremtése mellett szállt síkra. Elutasította a liberum veto elavult intézményét, és az Angliában már jól bevált többségi szavazási rend (pluralitas votorum) bevezetését javasolta. A püspöknek és a hozzá hasonló, politikailag műveltebb főnemeseknek ezt a hatékony alkotmányreform megvalósítását célzó szándékát azonban a lengyel mágnások egyes csoportjai még csírájában elfojtották, és a királyi hatalom gyengeségét saját hatalmuk kiépítésére, illetve megerősítésére igyekeztek minden eszközzel kihasználni.

A főnemesi pártoknak a hatalmi pozíciókért folytatott versengése még inkább kiélezte a lengyelországi belső politikai és társadalmi feszültségeket, amelyeket II. Ágost képtelen volt csillapítani. Ekkor terjedt el az a nézet, miszerint Lengyelországot az anarchia/zűrzavar tartja fenn (Polska nerziqdem stoi). Sőt a királynak a trónját fenyegető lázadással is meg kellett küzdenie, amelyen csak orosz segítséggel tudott felülkerekedni. Ezek az arisztokratikus érdekszövetséget képező oligarchikus csoportosulások szoros kapcsolatban álltak az orosz cárral, akinek érdeke volt a lengyelországi belső anarchia fenntartása és a Lengyelország feletti külpolitikai protektorátus megőrzése.

II. Ágost ebben a helyzetben – elsősorban a belső ellenzék megnyerése érdekében – 1717 februárjában a szejm összehívására kényszerült. A lengyel történelembe „néma szejmként" bevonult eseményen senkit sem engedtek szóhoz jutni. A királynak sikerült a szejmmel megszavaztatni az állandó hadsereg fenntartásához szükséges állandó adó bevezetését, ugyanakkor kénytelen volt a királyi gárda létszámát 1200 főre csökkenteni. Litvánia és Lengyelország (azaz a korona) állandó hadseregének létszámát 24 ezer főben állapították meg. A lengyel nemesség többsége azonban nem fogadta el az állandó hadsereg létrehozásának gondolatát, mivel egy erős központi haderőben a királyi abszolutizmus hatalmi eszközét látta.

II. Ágost egyidejűleg megpróbálta uralmát külpolitikailag is megerősíteni, illetve országát az orosz gyámság alól kivonni. XII. Károly svéd király halála után ugyanis attól tartott, hogy I. Péter cár a birodalmával szomszédos országokra nézve egyre nagyobb mértékben terjeszti ki majd hatalmát. Ennek elhárítására egy osztrák-brit- szász terv született, amelynek értelmében a lengyel nemesi köztársaságot mintegy Oroszország elleni „barrieré-ré" kívánták tenni, hogy a további esetleges orosz incidenseket megakadályozzák. A terv alapján Bécsben 1719. január 5-én a három érdekelt fél megkötötte az egyezményt. Ezt követte az osztrák-szász szerződés, amelyet a szász választófejedelemnek I. József császár (1705-1711) lányával, Mária Jozefával kötött házassága is megerősített. I. Péter, aki időközben kivonta Lengyelországból és Mecklenburgból az 1710 óta ott állomásozó csapatait, 1720-ban Potsdamban szerződést kötött I. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1713-1740), amelyben az utóbbi kötelezettséget vállalt arra, hogy Lengyelországban a jövőben is fenntartsák a nemesi köztársaságot, valamint annak alkotmányát és intézményeit (köztük mindenekelőtt a liberum vetót), továbbá a reformokat megakadályozzák. A potsdami konvencióhoz 1724-ben Svédország, 1726-ban a Habsburg Birodalom is csatlakozott.

A lengyel nemesi aranyszabadság (zlota wolnosc) első ízben lett nemzetközi egyezmény része. A porosz-orosz garanciaszerződés egyúttal az orosz hatalmi pozíció közvetlen biztosítását is jelentette. Ennek első kézzelfogható eredménye lett, hogy Vaszilij Lukics Dolgorukij herceg varsói orosz követ a liberum vetóval 1720. február 20.-án minden nehézség nélkül meggátolta a köztársaságnak a bécsi szövetséghez történő csatlakozását. Nem sokkal később a királyi udvar belső ellenzéke, élén Mazó- via vajdájával (Stanislaw Chom^towski), Szentpétervárott és Moszkvában tett „nagy követjárásával" döntő mértékben hozzájárult Oroszország lengyelországi befolyásához. Ezzel II. Ágostnak az a törekvése, hogy az orosz szupremáciát távol tartsa az országtól, végérvényesen zátonyra futott. Az orosz cár saját „pártjának" számító, megerősödött lengyel arisztokrata oppozíció pedig egyértelművé tette a király és udvara szűk mozgásterét.

A királyi hatalom meggyengülése II. Ágost uralmának utolsó harmadában annyira nyilvánvalóvá vált, és a köztársaság tekintélye olyan mélyre süllyedt, hogy a lengyel állam I. Péter fenyegetésére azonnal kész volt elismerni az északi háborút formálisan lezáró nystadti békekonferencia döntéseit. II. Ágost a békeszerződést követően a szomszédos országokhoz közeledve megkísérelte megerősíteni az uralmát. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy kivívta I. Péter ellenszenvét. 1724-ben, majd 1726-ban azonban az orosz cári hatalommal szemben diplomáciailag sikerült Svédországot, illetve Ausztriát maga mellé állítani, és mindkét hatalomtól garanciákat szerezni Lengyelország számára a „lengyel szabadság" és a lengyel alkomány fenntartása érdekében. Ezekkel a nemzetközi biztosítékokkal a kezében II. Ágost ismét kísérletet tett dédelgetett tervének megvalósítására, az abszolutista királyi uralom kiépítésére. Sőt mindennek érdekében közvetlenül halála előtt (1732) a porosz udvar katonai segítségét igénybe kívánta venni, s ennek fejében a Királyi Poroszországnak és Kurlandnak Nagy-Lengyelország egyes részeit is felajánlotta.

II. Ágostnak a királyi hatalom megszilárdítására irányuló bátortalan és minden realitást nélkülöző próbálkozásai ugyanúgy zátonyra futottak, mint a belpolitikai problémák megoldását célzó törekvései. Különösen kiélezett volt a helyzet a konfesz- szionális kérdések miatt. A jezsuita rend, amely 51 kollégiumában mintegy 20 ezer nemesi ifjat oktatott, időközben meghatározó szellemi és egyházi hatalommá nőtte ki magát az országban, erősítve a katolikus egyház befolyását. Az 1717-ben a grodnói szejmen hozott disszidenstörvény az evangélikus lakosok vallási elnyomását eredményezte, mivel kimondta, hogy az 1632 után épült protestáns templomokat le kellett rombolni. A katolikusok fölényét és hatalmát erősítette továbbá a cz^stochowai Szűzanya képének ünnepélyes megkoronázása is.

Az ún. disszidensek és „nemuniáltak" mindazonáltal 1717 után is egy sor privilégiumot élveztek, hivatalokat viselhettek, ellentétben a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban és országaiban élt protestánsokkal és ortodoxokkal, akiket általánosságban csak skizmatikusokként tartottak nyilván, és az állami közigazgatási hivatalok viseléséből kizárták őket.

1733-ban meghalt II. Ágost. Halála után ismét fellángoltak a trónutódlási küzdelmek. Kijelölt utódja, fia, II. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1733-1763) VI. Károly német-római császár (1711-1740) és Anna orosz cárnő (1730-1740) támogatását élvezte. A lengyel mágnások egyik csoportja, a Potockiak és a Lubomirskiak is mellette álltak ki. Velük szemben a litván Czartoryskiak (a „Família") vezette mágnáscsoport a száműzetésben élő Leszczynski Szaniszlót kívánta ismét a lengyel trónon látni. Leszczynskit elveszített koronájának visszaszerzésében veje, a francia király, XV. Lajos is hatékonyan segítette. A lengyelországi francia követ megbízottainak sikerült a két szemben álló párt vezetőit Leszczynski ügyének megnyerni, és sorra járták a vajdaságokat, hogy meggyőzzék az országgyűlési követeket Szaniszló király megválasztásáról. A királyválasztási kampány eredménnyel járt, és az összehívott szejm 1732.szeptember 12-én a Varsó melletti Wola mezején 12 ezer szavazattal újra a lengyel trónra emelte Leszczynskit.

A jelölteket támogató két csoport között háború tört ki, amely lengyel örökösödési háború néven vonult be az európai történelembe. Az orosz udvar támogatását élvező szász hadsereg benyomult Lengyelországba, 1734 júliusában elfoglalta Gdanskot (Danzig), ahonnan Szaniszló csak álruhában tudott elmenekülni. Az orosz segítség biztosította II. Ágost fia számára a lengyel trónt, aki már 1733-ban III. Ágost néven szintén Lengyelország királya (1733-1763) lett. Az 1735. október 5-én Bécsben megkötött francia-osztrák ideiglenes békeszerződés értelmében (az örökösödési háborút véglegesen a szintén Bécsben aláírt béke zárta le 1738-ban) Szaniszló lemondott trónigényéről, de megtarthatta a lengyel királyi és litván nagyfejedelmi címet. Kárpótlásul megkapta Lotaringia, Bar és Commercy hercegségeket azzal a feltétellel, hogy halála után ezeket Franciaországhoz csatolják. Szaniszló Lunéville-ben pompás udvart vezetett, amely a korabeli európai szellemi élet egyik központja volt.

II. Ágost uralkodásának három évtizede alatt a királyi központi hatalom tovább gyengült. A királynak azok a próbálkozásai, hogy a szejm hatékonyságát növelje, a királyi városok helyzetén javítson, a jobbágyság terheit csökkentse, és a helyi bíráskodást megreformálja, a mágnások pártjai és a köznemesség ellenállása miatt rendre kudarcot vallottak. A mágnások közül csak a Czartoryskiak álltak a király mellé, és kísérletet tettek bizonyos kincstári és katonai reformok bevezetésére, de a liberum veto fegyverével szemben tehetetlennek bizonyultak. Jellemző, hogy 1736 és 1763 között egyetlen országgyűlést sem tudtak eredményesen befejezni.

Lengyelország a 18. század közepére fokozatosan a különböző politikai és gazdasági érdekeket képviselő mágnás pártok, elsősorban a Potockiak és a Czartoryskiak hatalmi „játékszerévé", valamint a világi és egyházi szövetségek (konföderációk) tárgyává vált. A konföderációk, amelyeket általában a főurak és a köznemesek egyik vagy másik csoportja elsősorban az uralkodóra történő nyomásgyakorlás céljából hívott életre, uralták a politikai életet. Ezek egyik típusát, a generális konföderációt magának az uralkodónak a részvételével hívták össze. Másik típusát (lengyelül rokosz) viszont éppen a király ellenében hozták létre. A nemesség a régi aranyszabadság jelszavát hangoztatva kiépítette saját helyi hatalmi szerveit. A szejm helyett az általa irányított tartományi gyűlések, a szejmikek, a nemesi szuverenitást kifejező hatalmi szervek szabták meg a közigazgatási egységek működését.

7.2. Újabb harcok a trón körül (1763-1764)

A lengyel nemesi köztársaság a belső széthúzás, a hatalmi harcok következtében II. Ágost uralkodásának utolsó hónapjaiban, 1763-ban szinte polgárháborús helyzetbe sodródott. Ágost halála után az ellentétek, különös tekintettel az új király megválasztására, az egyes hatalmi csoportosulások és érdekkörök között még feszültebbé váltak.

Az utolsó lengyel királyválasztás megfelelt annak a diplomáciai konstellációnak, amely a hétéves háború után azzal fenyegetett, hogy Európa nagyhatalmait és államait két táborra osztja. Oroszország nagy hatalmú minisztere, Nyikita Ivanovics Panyin gróf 1762 és 1764 között többször is kísérletet tett az ún. északi rendszer, azaz egy Nagy-Britanniát, Svédországot, Szászországot, a lengyel-litván államot, Poroszországot és természetesen Oroszországot magában foglaló szövetség létrehozására. Ezzel szemben a francia államtitkár, Étienne Francois de Choiseul egy ún. déli rendszer megteremtésén fáradozott, amelyben Franciaországot, Spanyolországot, az itáliai államokat és Ausztriát kívánta egyesíteni. Mind Franciaország, mind Ausztria számára igen fontos volt, hogy a Lengyelország feletti orosz protektorátust gyengítse vagy akár meg is szüntesse, és az orosz hatalmat lehetőleg a Dnyeper mögé szorítsa vissza. Az 1764-ben lezajlott lengyel királyválasztás ezzel lényegében részint Franciaország és Ausztria, részint Oroszország nagyhatalmi politikájának fontos részét képezte.

A Rzeczpospolita politikai pártjai és csoportosulásai igazodtak ehhez az európai hatalmi konstellációhoz. A hazafiak pártja, amelyet a Potockiak, a Branickiak, a Wiel- horskiak, a Krasinskiak, a Mokronowskiak és a Radziwillek alkottak, a francia hatalmi koncepció mellett sorakozott fel. A pártot képviselő mágnáscsaládok a francia diplomáciával közösen megpróbálták az Oszmán Birodalmat, Svédországot és lehetőség szerint Poroszországot is egy oroszellenes koalícióra rábírni. Jelöltjük a már 75 éves Jan Klement Branicki, az első lengyel katonai akadémia megalapítója, nagy- hetmanként a lengyel koronahadsereg parancsnoka, művészetpártoló mecénás volt, aki a lengyel nemesi nemzet széles köreiben nagy tekintélynek örvendett.

A hazafiak elképzeléseivel szemben fellépő ellenpárt, amelynek a Czartoryski és a Poniatowski családok képviselői voltak a vezetői, Oroszország támogatását élvezte. II. (Nagy) Katalin (1762-1796), miután férjének, III. Péter cárnak (1762. január-július) a meggyilkoltatása után magához ragadta a hatalmat, még III. Ágost halála előtt, 1762. augusztus 2-án a korábbi angliai lengyel követségi titkárnak, későbbi szeretőjének, Stanislaw August Poniatowskinak odaígérte a lengyel koronát. A három Czar- toryski fivér legszívesebben a „Família" egyik tagját látta volna a lengyel trónon, de hosszas huzavona után végül is támogatták a velük rokonságban álló Poniatowski jelölését. II. Katalinnal együtt akciótervet dolgoztak ki, amely szerint kb. 20 ezer fős orosz sereg vonul be Lengyelországba Poniatowski megsegítésére, és egyúttal két generális konföderációt hoznának létre.

A francia és Habsburg uralkodó nem tudta meghiúsítani ezt a tervet, mivel II. Frigyes porosz király (1740-1786) időközben (1764. április 11-én) egyetértett II. Katalin és a Czartoryskiak elképzelésével. A porosz-orosz megállapodás amellett, hogy támogatta Poniatowski jelölését, közös garanciát is biztosított a lengyel szabadság, azaz a liberum veto rendszerének megőrzésére, valamint a disszidensek (az ortodox és a protestáns vallásúak) jogainak fenntartására, illetve a katolikusokkal való egyenjogúságukra. Ugyanakkor minden alkotmányos változást vagy változtatást Oroszország jóváhagyásától tett függővé. A porosz-orosz szövetség, amelynek egyértelműen Ausztria-ellenes éle volt, rögzítette azt is, hogy egy harmadik hatalom beavatkozása esetén kölcsönösen 12 ezer fős sereggel fogják egymást segíteni. Ezen túlmenően, amennyiben Ausztria benyomulna Lengyelországba, Poroszország szintén felvonulna egy kb. 20 ezer fős haddal a nemesi köztársaság területén Oroszország támogatására.

Az orosz udvar számára a porosz szövetség a lengyel királyválasztás idején igencsak értékesnek bizonyult, mivel Ausztriát nyugalomra intette, és egy esetleges beavatkozástól visszatartotta. Franciaország a porosz-orosz szövetség ismeretében a lengyel királyválasztás kérdésében nem kívánt egyértelműen állást foglalni. Az a kb. 20 ezer fős orosz sereg, amely a hétéves háború vége óta Kowno (Kaunas) környékén állomásozott, még az ún. konvokációs szejm (azaz az interregnum idején összehívott országgyűlés) összeülése előtt (1764. május 7.) bevonult a lengyel állam keleti területére. Segítségükkel a Poniatowskiak és a Czartoryskiak az ellenfél, Branicki csapatait Varsó kiürítésére kényszerítették (1764. május 8.), és August Czartoryskit 1764. augusztus 16-án megválasztották főkormányzóvá (general-regimentarius). Közben Karol Radziwill, a hazafiak másik vezére Litvániában, Slowin mellett döntő vereséget szenvedett az oroszoktól és az őket támogató, a „Famíliának" elkötelezett Mihal Józef Massalski tábornok csapataitól (1764. június 18.).

Időközben II. Katalin Lengyelországba küldte Nyikolaj Vasziljevics Repnyint, akinek a cári udvar felhatalmazásával – nem kis pénzzel – sikerült a szejm tagjait megvásárolnia, hogy a cárnő jelöltjét válasszák meg Lengyelország új uralkodójának. Részint az orosz katonai sikereknek, részint Repnyin buzgólkodásának köszönhetően a Czartoryskiak a Varsó melleti Wolában 1764. szeptember 6-án és 7-én egyhangú szavazással (per unanimitatem votorum) minden nehézség nélkül a lengyel királyi trónra emeltethették a 32 éves Stanislaw August Poniatowskit, aki II. Szaniszló Ágost (1764-1795) néven vonult be a lengyel és az európai történelembe. Az új király megkoronázására az addig szokásoktól eltérően nem Krakkóban, hanem a varsói Szent János-székesegyházban került sor 1764. november 25-én. Szaniszló Ágostot, II. Katalin kegyeltjét az európai udvarokban parvenünek tartották. Ez az európai politikai közvélemény által alkotott sommás ítélet mintegy figyelmen kívül hagyta a lengyel király sokoldalúságát, széles körű műveltségét, nyelvtehetségét. Szinte az összes fontosabb európai nyelven írt és beszélt a lengyelen, a litvánon és a latinon kívül. Egész fiatalon jártasságra tett szert az európai diplomáciában, elmélyült az államelméleti irodalomban Cicerótól Leibnizen, Locke-on át Mon- tesquieu-ig és Rousseau-ig. Uralkodása idején mindvégig behatóan tanulmányozta az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, és elismeréssel nyilatkozott az amerikai köztársasági államformáról. Tisztelete jeléül palotájának egyik szobájában felállította kedvenc amerikai államférfijának, George Washingtonnak a szobrát. Az ideális kormányzási formát Nagy-Britannia és saját hazája alkotmányos monarchiájában látta. Kiváló műízléssel rendelkezett. A művészetek iránti szeretete azonban mértéktelen költekezésbe csapott át. Az építkezésekre fordított pénzek nemegyszer a királyi Lengyelország éves adóbevételeit is meghaladták, és uralkodását követően hatalmas adósságokat hagyott a lengyel államra.

Szaniszló Ágost uralkodásának kezdetén kénytelen volt alávetni magát a Czarto- ryskiak politikájának. Az őt trónra segítő szejm utolsó ülésén (1764. december 20.) például a „Família" elérte, hogy a király ellenkezése ellenére a generális konföderációt állandónak mondták ki. Ezzel a kikényszerített döntéssel mintegy ki kívánták zárni a liberum veto rendszerét, ugyanis a konföderációs kötelékkel a többségi döntés intézményét valósították meg. Ezt a rendszert nemcsak az országgyűléseken tették kötelezővé, hanem a tartományi gyűléseken, a bíróságokon és a különböző kormányzati bizottságokban is. Még a királyválasztást megelőzően a konvokációs szejmen sikerült a Czartoryski fivéreknek két bizottság felállítását elfogadtatniuk (1764. június 5.). Ezeknek az ún. kincstári komisszióknak a fő feladatát abban látták, hogy tevékenységükkel megnöveljék a lengyel állam bevételeit, és kidolgozzák a gazdaság fellendüléséhez szükséges terveket. Nem sokkal később két hadi bizottságot is létrehoztak a Litván Nagyhercegség, illetve a korona alatt álló területek számára (1764. december 12.).

Szaniszló Ágost kénytelen-kelletlen végül elfogadta a fenti döntéseket, és úgy tűnt, hogy II. Katalin sem emel kifogást ellenük. Az orosz cárnő persze nem gondolt arra, hogy kegyeltje kedvéért feladja azokat az előnyöket, amelyeket számára a Rzeczpospolitában uralkodó anarchia kínált. Ennek érdekében az oroszországi lengyel politika egyik kényes kérdésére, a disszidensekre és a vallási problémákra irányította a figyelmet. Megbízta tehát Georgij Konyisszkij érseket, hogy terjessze a vallási panaszokat a szejm elé. Az országgyűlés hosszú vitákban megtárgyalta az 1765. július 27-én beterjesztett panaszokat, különösen a disszidenskérdést.

Szaniszló Ágost a vallási ügyekben nem tudott egyértelmű álláspontot kialakítani. Tehetetlennek mutatkozott a konfesszionális kérdések körül kialakult feszültségek lecsillapításában is, midőn a szejmben Kajetan Soltyk krakkói püspök egy nyilatkozatot fogadtatott el „a szent római katolikus hit védelmében" az ortodoxokkal és a protestánsokkal szemben, és az 1717-ben, 1733-ban, 1736-ban és 1764-ben kiadott, a katolikusok előjogait megerősítő vallási rendeleteket – „teljesen és mindörökké" – ismételten megújíttatta.

A gyenge kormányzás, a belső ellenzék megerősödése, a Czartoryskiak elfordulása az uralkodótól, a politikai és vallási megosztottság és ellentétek azt eredményezték, hogy az ország 1766 végére, 1767 elejére ismét az anarchia állapotába süllyedt.

1767-ben sorra alakultak meg a különböző érdekeltségű fegyveres konföderációk. Előbb vallási mozgolódásokra került sor: Torunban a protestánsok, a litvániai Slupsk- ban pedig az ortodoxok fogtak fegyvert. Ezeknél sokkal nagyobb jelentőségű volt a Radomban létrehozott konföderáció, amely szinte az egész országra kiterjesztette befolyását, és generális konföderációvá alakult át. A konföderáció célkitűzéseit illetően nem volt egységes. Radikálisabb tagjai, elsősorban a litván Radziwillek azt tervezték, hogy megfosztják trónjától a királyt. Mások beérték volna reformjai megszüntetésével. Megint mások csak a katolikus egyház „megmentéséért" kívántak síkraszállni.

A szejm említett döntéseit a cári udvar nem kis rosszallással fogadta. II. Katalin azonnal mozgósította a Rzeczpospolita disszidens nemességét. Repnyinnek, a varsói orosz követnek sikerült is néhány száz ortodox nemest a lengyel állam ellen felbujtania. A disszidensek a tartományokba vezényelt orosz csapatok nyomására és nem utolsósorban az orosz kormányzat jelentős pénzügyi támogatása mellett disz- szidens konföderációt hoztak létre (1767. március 20-24.). Ezzel egy időben Sluckban egy litván konföderációt is megalakítottak. Ez később Torunban folytatta munkáját az egykori porosz tábornok, Georg Wilhelm von der Goltz irányítása alatt. Mindkét konföderáció számos, főleg vallási sérelmet fogalmazott meg a lengyel kormányzattal szemben, és a toruni konföderáció joggal számíthatott az evangélikus Európa, mindenekelőtt Poroszország támogatására. II. Figyes azonban nem osztotta a toruni vallási panaszokat, sőt olyan kijelentést tett, amellyel igencsak meglepte a korabeli protestáns uralkodókat. Ugyanis a lengyel állam valláspolitikáját ugyanolyan toleránsnak minősítette, mint a hollandét. A disszidensek érdekében tett orosz lépéseket pedig egyenesen a lengyel köztársasággal szembeni agressziónak nevezte.

Az oroszok által támogatott disszidensakció tehát balul ütött ki. II. Katalin a kényes helyzetből úgy próbált kikerülni, hogy mozgósította a katolikus lengyel nemeseket, akik rövid idő alatt 24 republikánus konföderációt hoztak létre. Repnyin herceg, aki fenyegető és erőszakos fellépéseivel jelentős mértékben korlátozta a király mozgásterét, rávette Szaniszló Ágostot, hogy csatlakozzon a radomi konföderációhoz. Miután pedig rendkívüli, ún. konföderációs szejmet hívatott vele össze, elfogatta és vasra verve az oroszországi Kalugába deportálta az ellenzéki konföderáció ott megjelent vezéreit (a krakkói és kijevi püspököt, Krakkó vajdáját és a Dolin sztarosztáját).

A varsói konföderációs szejm (1767. október 5.-1768. március 5.) Repnyin nyomására már első ülésén átruházta a végrehajtó hatalmat egy 70 tagból álló delegációra vagy rendkívüli bizottságra, amelyben a katolikusok mellett hét evangélikus képviselő, továbbá Poroszország, Nagy-Britannia, Dánia és Svédország lengyelországi követei is helyet kaptak. A delegáció elfogadta az ún. kardinális törvényeket, köztük a nemesség privilégiumainak megerősítését, a liberum veto fenntartását, a királyválasztás szabadságát. Ezzel, legalábbis egy időre, minden további reformkísérletnek elejét vették, és az országban visszaálltak az 1717-es anarchikus állapotok.

A delegáció egyúttal kidolgozta a lengyel-orosz szerződést (1768. február 27.), amelyet a szejm néma ülésén jóváhagytak (1768. március 5.). A szerződés 2. cikkelyében a kölcsönösség látszata alatt biztosították az orosz garanciát a köztársaság területi épségéért. (Ez a garancia négy évvel később azonban egyáltalában nem akadályozta meg sem Oroszországot, sem pedig a szerződést ellenző Poroszországot abban, hogy felosszák Lengyelországot.) A 3. cikkelyben a vallási kérdéseket szabályozták. Ezenkívül egy külön toleranciaegyezményt is kidolgoztak, amelyben biztosították a disz- szidensek jogait. Ezekért nemcsak Oroszország, hanem Nagy-Britannia, Svédország és Dánia is garanciát vállalt. A római katolikus vallás megtartotta ugyan uralkodó egyházi jogait, de elveszítette addigi felségjogait, így például az evangélikus vallás fölött. A toleranciaegyezménnyel a lengyel nemesi köztársaság példát mutatott, amelyet a kortársak később II. József császár (1765-1790) 1781-ben kiadott türelmi rendeletéhez képest is jelentősnek tekintettek. A vallási garanciáknál fontosabb volt azonban az az Oroszország számára is jelentős határozat, amely a királyi méltóságon kívül a disszidens nemesek számára a jövőben biztosította a köztársaság összes hivatalának betöltését. A vitás vallási ügyek kivizsgálására, illetve rendezésére egy vegyes bíróságot hoztak létre, amelyben paritásos alapon az érintett felekezetek es- küdtjei foglaltak helyet. A szerződés 5. cikkelyében II. Katalin garantálta az 1573-tól 1763-ig kibocsátott lengyel alkotmányok, illetve alkotmányos jogok, köztük a liberum veto megőrzését.

Repnyin „áldásos" működésének következményeként úgy tűnt, hogy a cári udvar megerősítette lengyelországi pozícióit. A bel- és külpolitikai fejlemények azonban hamarosan a lengyel politika átértékelésére késztették II. Katalint. 1768-ban ugyanis a Lengyelország területén állomásozó cári csapatok által elkövetett kegyetlenkedések hatalmas felzúdulást keltettek a lengyel nemesség egy részének körében. Még be sem fejezte működését a konföderációs szejm, amikor a podóliai Barban 1768. február 29-én új konföderáció jött létre (amely bari konföderáció néven vonult be a lengyel történelembe) „Lengyelország vallásának és szabadságának védelmére" Jan Krasinski marsall, Michal Krasinski püspök, Józef Pulaski és fia, Kazimierz vezetésével és olyan mágnáscsaládok támogatásával, mint a Potockiak és a Sapiehák. A kb. 6 ezer főt számláló konföderációs csapatok néhány hónapon át (1768. február 29.-jú- nius 20.) szinte egész Podóliát és Volhínia egy részét az uralmuk alatt tartották.

A konföderáció jelszavai között egyaránt megtalálhatók voltak az anarchikus republikánus és a szarmata szellemiségű eszmék, valamint a katolikus hitvallás melletti erőteljes elkötelezettség, amely utóbbit a Szent Kereszt lovagjai nevű ezred felállítása is jelez. A háború során egyre több konföderációs csapat tűzte zászlajára a francia felvilágosodás jelszavait, elsősorban Gabriel Bonnot de Mably és Jean-Jacques Rousseau elveit. A konföderáció 1770. október 22-én interregnumot hirdetett meg, és egy Oroszországtól független lengyel király megválasztása mellett szállt síkra. A felkelőket támogatta Franciaország, amely csapatokat küldött a francia forradalom idején majd nagy hírnévnek örvendő Charles Francois Dumouriez vezetésével (1770. augusztus 15.).

A konföderáció tevékenysége ugyanakkor jelentős ellenállást váltott ki az ellenőrzése alá vont területek, elsősorban Ukrajna parasztsága és a kozákok körében. Az ún. koliivscsinalázadásnak, amely hátba támadta a konföderációt, kb. három hét leforgása alatt mintegy 200 ezer lengyel katolikus és zsidó lakos esett áldozatul. A lengyel lakosság körében az a hír terjengett, hogy a kegyetlenkedésekben és embertelenségekben az orosz csapatok is tevékeny részt vállaltak. A felkelést a lengyel seregek hasonlóan kegyetlenül verték le. A felkelés egyik vezetőjét (Iván Gonta) a lengyelek elevenen nyúzták meg, és testét felnégyelték. Közben a nemesi köztársaság területén állomásozó mintegy 26 ezer fős orosz sereg a bari konföderáció egyik nagy ellenfelét, Branicki hetmant támogatva, ellentámadásba ment át, és a Dnyeszter innenső partjára szorította a konföderációs csapatokat.

A Porta azonban váratlanul a konföderáció segítségére sietett, és parancsot adott az isztambuli orosz követ letartóztatására, ami hadüzenettel ért fel (1768. október 6.). A cári kormánynak így most egyszerre kellett a bari konföderáció és a török ellen harcolnia. Az orosz udvar azonnal elrendelte seregeinek mozgósítását és a támadást, de a törökök kemény ellenállása miatt arra kényszerült, hogy a lengyel köztársaság területén állomásozó csapatait – 10 ezer fő kivételével – kivonja és a török elleni háborúban vesse be.

Az új katonai helyzetben, mivel a törökök elleni háború nagyszámú orosz haderőt kötött le, II. Katalin nem tudott elegendő katonát küldeni sem a konföderáció ellen, sem pedig az időközben Krakkóban, Ó-Lengyelországban és Litvániában kitört újabb felkelések felszámolására. A bari konföderáció 1769-ben Dél-Lengyelország- ban, Bialában megalakította ún. tábornokságát (generalnosc). Az új helyzet kedvezett a bari konföderációnak, amely korábban Krakkó kapitulációjával (1768. augusztus 22.) súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól. A bari konföderáció az orosz csapatok részleges kivonása után, ha csak egy kis időre is, de fellélegezhetett, és rövid idő alatt 20 ezer embert tudott mozgósítani az oroszokkal és Szaniszló Ágost hadaival szemben.

A konföderációs erők ezt követően jelentős sikereket értek el Kis-Lengyelország- ban és Vörösoroszországban. Kazimierz Pulaski megpróbálkozott Lemberg (Lwów) bevételével (1768. május 26.-június 1.), a várost azonban nem tudta elfoglalni. Megszerezték viszont a lengyel katolicizmus központjának számító Cz^stochowát, amely csaknem két éven át a konföderáció főhadiszállása volt. 1769-ben Szaniszló Ágost a testvérét, Andrzej Poniatowski herceget Bécsbe küldte, és azt kérte, hogy az osztrákok vonuljanak be a Szepességbe, és ideiglenesen szállják meg a Lengyelországgal határos területeket, ahol a konföderációs csapatok egy része állomásozott. Ausztria készséggel teljesítette a kérést: csapatai benyomultak a térségbe.

1771-ben a bari konföderáció seregei Lengyelországban Kazimierz Pulaski vezetésével, Litvániában pedig Michal Oginski hetman katonai sikereinek köszönhetően átmenetileg fölénybe kerültek. A konföderáció célkitűzéseit azonban keresztülhúzták az orosz-török háborúban időközben bekövetkezett események. A törökök felett aratott orosz győzelmek ugyanis lehetővé tették a cári udvar számára, hogy jelentős mértékben növelje a Rzeczpospolita területén állomásozó csapatainak számát. Alek- szandr Vasziljevics Szuvorov tábornok, az orosz hadsereg ifjú főparancsnoka, magához ragadva a kezdeményezést, nagy erővel ellentámadást intézett a konföderáció csapatai ellen, és két csatában is vereséget mért rájuk. Az oroszok azonban csak nagy nehézségek és jelentős veszteségek árán tudtak felülkerekedni. Miután a krakkói királyi várat négy hónapi ostrommal bevették (1772. április 23.), elfoglalták a konföderáció erőinek utolsó fellegvárát, a cz^stochowai Jasna Góra kolostort (1772. augusztus 18.). A konföderáció néhány tagja végső elkeseredésében ekkor merész tettre szánta el magát. Jan Kuzma (álnevén Kosinski, Kuzminski) vezetésével arra tett kísérletet, hogy Varsóból elrabolja Szaniszló Ágost királyt. A terv azonban kudarcba fulladt.

7.3. Tervek Lengyelország első felosztására

Poroszország és Ausztria elérkezettnek látta az időt, hogy Lengyelország hatalmi státusát jelentősen csökkentse, egyes területeit birtokba vegye, és befolyását a térségben megnövelje. A bari konföderáció és ezzel egyidejűleg a Porta ellen harcoló cári udvar ezzel szemben eleinte nem osztotta két vetélytársa elképzeléseit, hanem kitartott Lengyelország területi integritása mellett.

Poroszország részéről már 1656-ban, 1720-ban és 1733-ban felmerült a gondolat a Rzeczpospolita feldarabolására. II. Frigyes 1752-ben írt politikai végrendeletében Lengyelországot articsókához hasonlította, amelyet „levelenként fogyaszt el az ember". 1768-ban írott testamentumában pedig felvetette, hogy a Királyi Poroszországot és Ermland püspökséget egyesítse, és szárazföldi összeköttetést hozzon létre Kelet-Po- roszország felé.

Lengyelország felosztásának vagy legalábbis területi „megcsonkításának" terve nem hiányzott az orosz hatalmi politika tervei közül sem. 1763-ban, III. Ágost halálakor az orosz hadikollégium elnöke, Zahar Grigorjevics Csernyisev úgy vélte, hogy Oroszországnak meg kell szereznie a lengyel Livóniát, továbbá a Polocki, a Vityebsz- ki és Mszcsiszlavi Vajdaságot. Mihail Illarionovics Voroncov orosz államkancellár pedig az új lengyel uralkodó megválasztása körüli belső ellentéteket és megosztottságot értékelve kijelentette: „Lengyelország minduntalan káoszba süllyed; az ország nem érdemli meg, hogy az európai hatalmak közé sorolják, amíg megtartja jelenlegi alkotmányát."

Lengyelország felosztásának ügyét érdekes módon II. József császár szorgalmazta a leginkább, aki már 1768-1769-ben felvázolta Ausztria annexiós terveit (ezekhez az udvari könyvtáros és történetíró, Kollár Ádám Ferenc szolgáltatta a történeti dokumentumokat és az ezeken alapuló érveket). Úgy vélte, a lengyel polgárháború komolyan fenyegeti a Habsburg Birodalom határait. Ezért kapóra jött számára Szaniszló Ágost kérése, és seregeit bevonultatta a Szepességbe, és a tizenhárom, 358 évvel azelőtt a lengyel-litván államnak elzálogosított szepességi várost a Magyar Királyságba reinkorporálta (1770. december 27.). A Habsburg Birodalom csapatai ezt megelőzően elfoglalták Nowy Targot és Nowy Sqczot, és II. József a Felső-Visztulától délre fekvő terület (itt voltak Európa leggazdagabb sóbányái) kinevezett osztrák kormányzóját a visszacsatolt terület kormányzója (administrator terrae reincorporatae) címmel ruházta fel.

II. Frigyes kihasználta II. József türelmetlenségét. Elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett tervét: megszerezze Lengyelország egyes területeit. 1769. február 2-án Berlinben Rochus von Lynar gróf dán diplomata tervezetet terjesztett a porosz király elé, amelyben azt javasolta, hogy Ausztria és Poroszország nyújtson támogatást Oroszországnak a török elleni háborújában, s a támogatás fejében Ausztria megkapná Galíciát és Lemberget, Poroszország pedig megszerezné a Királyi Poroszország, Ermland és Gdansk feletti protektorátust. Oroszország a háborús költsége fedezésére tetszés szerint jutna Lengyelország valamelyik részéhez. A javaslat azonban Oroszország valószínűsíthető ellenzése miatt papíron maradt.

Ausztria bevonulását a Szepességbe II. Frigyes fenntartással fogadta, és úgy értelmezte, hogy a Habsburgok ezzel a lépésükkel jelentősen megnövelnék hatalmukat a térségben, és veszélyeztetik a porosz érdekeket. A hatalmi konstelláció átgondolása érdekében II. Frigyes tárgyalásokat javasolt II. Józsefnek. A császár elfogadta az ajánlatot, és Anton Wenzel Kaunitz osztrák államkancellár, valamint több más osztrák államférfi társaságában – 1769. augusztus 25-28-án a sziléziai Neissében – találkozott a porosz uralkodóval és Henrik porosz herceggel, a porosz külügyek irányítójával. A tárgyalásokon tisztázták az osztrák csapatok szepességi bevonulásának ügyét, és II. József megnyugtatta II. Frigyest afelől, hogy Ausztria ezzel nem veszélyezteti a Porosz Királyságot.

A két uralkodó még Neissében elhatározta, hogy a két dinasztia közötti kapcsolatok erősítése végett újabb találkozóra kerüljön sor. A találkozót, amely 1770. szeptember 3-án a morvaországi Neustadtban zajlott le, időközben az oroszoknak a törökök ellen vívott háborúban aratott győzelmei, valamint az 1770. évi osztrák katonai tevékenység és a lengyelországi területelcsatolások is indokolták. II. Frigyes a porosz hatalmi érdekeket szem előtt tartva kifejtette, hogy a lengyel nemesi köztársaság jelentősen meggyengült, és ez már a nemzetközi helyzet stabilitását veszélyeztetheti, és nyíltan Lengyelország felosztása mellett foglalt állást. Kijelentette továbbá, hogy az önkényes elcsatolásoknak, mint amilyeneket Ausztria végrehajtott, csak törvényes felosztással lehet véget vetni. Ezért megbízottját, Henrik porosz herceget 1770 őszén azzal az utasítással küldte a cári udvarba: vegye rá II. Katalint Lengyelország felosztására.

A cárnő II. Frigyesnek a lengyel ügyben kifejtett elképzeléseit eleinte határozottan elutasította. A lengyel felosztás terve azonban nem került le a napirendről. Ezt Henrik herceg Szentpétervárott ismételten előhozta, amikor a lengyel belső rend helyreállítására irányuló kísérletek zátonyra futottak. Az orosz politika álláspontja a lengyelkérdésben csak akkor változott meg, amikor Oroszországnak a török elleni háborúban nem várt sikerei kiváltották Ausztria ellenségeskedését, ami jelentősen megnehezítette a cári udvar számára, hogy a bari konföderációt katonailag leverje. II. Katalin az Ausztriával már-már elkerülhetetlennek látszó fegyveres konfliktus miatt most a poroszokhoz fordult támogatásért. A cárnő a szentpétervári porosz követnek megígérte, hogy kész II. Frigyes lengyelországi annexiós terveit elismerni, illetve azokat a lengyel állam általános „pacifikálásának" keretében teljesíteni.

Oroszország ezután Ausztriával próbált megegyezni. A tárgyalások azonban nehezen haladtak előre, mivel Mária Terézia (1740-1780) halogatta a döntést a lengyel ügyben, hogy tudniillik „Ausztria katolikus nővére" ellen jogtalanságot kövessen el. „Milyen jogon rabolhatunk ki egy ártatlant – vetette fel aggodalmasan a kérdést –, akit védelmezni és támogatni mi mindig készen álltunk." A bécsi udvarban egyúttal aggályokat fogalmaztak meg, hogy a lengyelkérdés rendezésével Poroszország túlságosan is megerősödhet Ausztria rovására. A lengyel ügy sok kellemetlen órát és lelkiismereti problémát okozott Mária Teréziának, amelyet nem tudott összeegyeztetni uralkodási és kormányzási elveivel. A uralkodónő, hogy a kényelmetlen döntések alól mentesüljön, a lengyelkérdést teljes egészében fiára, II. József császárra, Kaunitz államkancellárra és Franz Moritz Lacy tábornokra bízta, akik készek voltak kihasználni a lehetőséget, és kidolgozták a felosztási projektumokat a szövetséges Porta és az „ártatlan" Lengyelország rovására. II. József volt az első, aki a Szepességet megszálló csapatokat előreküldte a lengyel vajdaságok megszállására.

Az orosz diplomácia időközben 1772. február 17-én egyezséget kötött a poroszokkal, és csatlakozott Lengyelország felosztásának tervéhez. Mária Terézia még mindig nem volt képes elfogadni a felosztás gondolatát. „Nem látom elegendőnek azt az okot, hogy egyedül maradunk, és nem húzunk hasznot, mint a többi két hatalom. Sőt még tisztességes ürügynek sem szolgálhat két igaztalan bitorlóhoz csatlakozni, minden jogi alap nélkül, egy harmadiknak teljes megrontására. A fejedelemnek sincs több joga, mint a magánembernek: államának nagysága és ereje nem jő számba ott, ahol mindannyian számadással tartozunk." Úgy látta, hogy a Habsburg Birodalom a felosztással soha nem nyerhet annyit, mint vetélytársai. „Inkább arra törekedjünk, hogy a többinek követeléseit csökkentsük, semhogy velük egyenlőtlenül osztozzunk. Inkább tűnjünk gyengéknek, mint nem becsületeseknek. – Áldozzuk fel magunkat, és ne veszítsük el kicsi haszon miatt jó hírünket és becsületünket Isten és az emberek szemében. – Minden felosztás jogtalan, és reánk nézve káros. Szégyellem magamat, nem is merek mutatkozni. – Midőn országaimra tartottak igényt, igaz ügyemre és Isten segítségére támaszkodtam. De most, midőn a jog nincs részünkön, hanem ellenünk van, nincs nyugtom. Szívem nem szokta meg magát vagy másokat megcsalni, kétszínűséget őszinteségnek tartani. Mindenkorra elvész hűségünk és jó hírünk: mi pedig az uralkodónak legnagyobb kincse és igazi ereje."

Mária Terézia végül, minden aggodalmaskodása ellenére, 1772. március 4-én a

Lengyelország felosztása ügyében elébe terjesztett iratra saját kezűleg írta rá: Placet, azaz tetszik. Ezzel végérvényesen hozzájárult a lengyelprobléma rendezéséhez. Belátta, hogy az adott helyzetben nem lehetett más választása: „Csak a törökök gyengesége és az a tény, hogy nem várhattunk segítséget Franciaországtól és Angliától; s a félelmem, hogy Oroszországgal és Poroszországgal háborúba keveredünk, a nyomor, az éhség, a halálozás, amelyek országainkban uralkodnak, mindez végül erre a lelketlen lépésre kényszerített, ami kormányzásomat beárnyékolja, és szomorú napjaimat megmérgezi."

Mária Terézia mindazonáltal élete végéig lelkiismeret-furdalást érzett a felosztás miatt. Többször is hangoztatta, hogy a felosztás „tíz évet elvett az életéből", és nem tudott „megnyugodni e két hatalom nagyobbodásába, sem abba, hogy mi is [ti. az osztrákok] osztozzunk velük". Egyúttal folytonosan másokra hárította a felelősséget. Így elsősorban Lacy tábornokra, akit osztrák részről a felosztás fő kidolgozójának vélt: „Önnek köszönöm ismét e nagy hasznot, ha ugyan az. Bizonyos, hogy Ön készítette a tervet, Ön mert annyit követelni, és ezáltal megszerezte az államnak e hasznot, anélkül hogy belemélyedt volna azon kérdésbe: igazságos-e az ügy, vagy nem?" A Habsburg uralkodónő igen aggódott a felosztással megerősödött Porosz Királyság miatt, különös tekintettel II. Frigyes hatalmi törekvéseire, amelyek szerinte állandó fenyegetést jelentettek a Habsburg Birodalomra. „Poroszország királya mindig is a mi legádázabb ellenfelünk volt, és mindig az is marad. (...) Poroszország legutóbbi gyarapodása a legrosszabb valóságos baj, ami bennünket érhetett, és amit nekünk mindenáron meg kellett volna kísérelnünk elkerülni, illetve akadályoznunk. (...) Ha ehhez az alapelvhez tartottuk volna magunkat, és ahelyett hogy a zavarosban halásztunk, hogy Lengyelország néhány szegényes területét megkapjuk, és hogy szükségtelenül magas összegekért egy jelentős hadsereget vonjunk össze Magyarországon, s megelégedtünk volna azzal, hogy egy hadsereget tartsunk fenn, amely készen állt arra, hogy bevonuljon Sziléziába abban az esetben, ha a porosz király arra készülne, hogy Lengyelországban beavatkozzon; és ahelyett, hogy mi az Oroszország és a magas Porta közötti pártatlan közvetítő egyszerű feladatára szorítkoztunk volna; és nekünk ezen egyszerű, céltudatosabb és tisztes magatartással kétségtelenül sikerült volna elérnünk, hogy megakadályozzuk Lengyelország felosztását, s mindkét érdekelt fél elismerését kivívnunk és Európában tiszteletünket növelnünk."

Mária Terézia, ha már mégis igent kellett mondania, a felosztásból a legnagyobbat akarta. Nem véletlenül jegyezte meg mefisztói cinizmussal az osztrákokról az ősi ellenfél, II. Frigyes a berlini osztrák követnek: „De jó étvágyuk van." A királynő viselkedéséről pedig maró gúnnyal nyilatkozott: „Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyón- tatójával. (...) Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt."

A három nagyhatalom alig öt hónap leforgása alatt mindegyikük igényét kielégítő egyezményt dolgozott ki. Eszerint Poroszország a Királyi Poroszországot, Kujáviát és Chelmnót kívánta megszerezni. Oroszország lengyel Livóniára, a Polocki, Vityebsz- ki, Mszcsiszlavi és Minszki Vajdaságra tartott igényt, egyúttal fenntartotta fennhatóságát Kurland fölött. Ausztria II. József és Kaunitz államkancellár Új-Lengyelország déli részének nagyobbik felére, a sziléziai határ menti Bialától egészen a Dnyeszterig, azaz a török határig húzódó területre akarta rátenni a kezét.

7.4. Lengyelország első felosztása

A Lengyelország felosztásáról Bécsben 1772. augusztus 5-én megkötött szerződést elsőként II. Frigyes ratifikálta Berlinben (1772. augusztus 21.). Őt a ratifikálásban II. József és Mária Terézia (1772. augusztus 28. és 29., Bécs), majd végül II. Katalin (1772. szeptember 22., Szentpétervár) követte.

Az egyezmény bevezetőjében a felosztó hatalmak a Rzeczpospolita területi felosztásának indokai között elsősorban a Lengyelországban régóta uralkodó széthúzást, az ebből fakadó szélsőséges anarchiát hozták fel, amely már-már az ország széthullásával fenyegetett. Az anarchia a szomszédokat, a Habsburg Birodalmat, Poroszországot és Oroszországot is fenyegette, ami a maguk védelmében akár indokolhatta is beavatkozásukat.

A három nagyhatalom közül Oroszország jutott a legnagyobb területhez, kb. 84 ezer km2-hez. Megszerezte Livónia lengyel részét, fehérorosz területeket, köztük a Polocki és a Minszki Vajdaság egy részét, valamint a Vityebszki és a Mszcsiszlavi Vajdaságot. Ez Lengyelország területének 12,7%-át jelentette. Az említett területeken az 1772. évi revízió alkalmával kb. 1 millió 256 ezer, többségében katolikus és zsidó vallású lakos élt.

A kiterjedésére nézve második legnagyobb területet (11,8%-ot) a legnagyobb lélekszámú népességgel Ausztria kapta: Kelet-Galíciát (Krakkó nélkül), Lodomériát (Vörösoroszország) és a 13 szepességi várost (utóbbiakat Ausztria Oroszország egyetértésével már 1771-ben megszállta). Az elcsatolt területeket, ahol az 1774. évi összeírás szerint kb. 2 millió 669 ezer lakos élt, Galícia és Lodomériai Királyság néven az osztrák örökös tartományokhoz kapcsolták.

Poroszországnak jutott a legkisebb, de legértékesebb, 35 ezer 600 km2-nyi terület (kb. 5%), mintegy 580 ezer (más adatok szerint 356 ezer) lakossal. II. Frigyes megszerezte Nyugat-Poroszországot Gdansk és Torun nélkül (e két város szabadságát Nagy-Britannia nyomására II. Katalin garantálta), az Ermlandi Püspökséget, a Net- ze-kerületet stb. Poroszország ezzel elszakította Lengyelországtól a Visztula alsó folyása menti területet. A felosztási aktust II. Frigyes úgy tekintette, hogy Poroszország „Lengyelország testét oltáriszentségként vette magához".

Bár a II. Frigyesnek juttatott terület a legkisebb volt, mégis ő nyerte a legtöbbet, mivel az elcsatolt terület összekapcsolta Brandenburgot a Porosz Királysággal: most már anélkül lehetett Berlinből Königsbergbe utazni, hogy a Hohenzollernek államát az utazó elhagyta volna. Ezen túlmenően II. Frigyes elzárta a kijáratot a lengyelek elől a Baltikumhoz. 1772. április 18-án kiadott rendeletében ragaszkodott ahhoz, hogy a Poroszországhoz csatolt területeket mint egységes részeket tekintsék. A porosz miniszterek ettől kezdve előszeretettel ruházták fel őt a „Poroszország szuverén királya" címmel. Ezzel megerősíteni kívánták azt a tényt, hogy a jogi státus szerint a Porosz Királyság olyan területekből áll, amelyek 1657-ig közvetve vagy közvetlenül a lengyel állam részei voltak.

A poroszok által annektált területeken a középkor óta kb. kétötöd részben németek laktak. II. Frigyes számára az új tartomány megszerzése nem csupán a Hátsó-Po- meránia és Kelet-Poroszország közötti területi kapcsolat létrejötte vagy az orosz hatalom távol tartása miatt volt fontos, hanem azért is, mivel az annexióval megszerezte a lengyel kereskedelem négyötöde feletti ellenőrzést. Így 1775-től csak vámokból több jövedelemhez jutott, mint az egész lengyel köztársaság éves jövedelme. A poroszok „uraivá lettek Lengyelország minden termésének, egész kivitelének" – jegyezte meg nem kis önteltséggel II. Frigyes. Az 1773. szeptember 18-án kötött porosz-lengyel szerződéssel pedig az elcsatolt területek lakói egyszer s mindenkorra megszabadultak a lengyel függéstől.

Kérdés, vajon a Habsburgok is hasonlóan „jó üzletet" csináltak-e? Jogi és erkölcsi értelemben biztosan nem. II. József, aki anyjával ellentétben kezdettől fogva a felosztás híve volt, azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Galíciát Sziléziára cserélje. Demográfiai tekintetben a területek annexiójával a szláv népesség arányát növelték a németek rovására a birodalomban, és ez éppen olyan időpontban történt, amikor a birodalmi iskolapolitikával a német nyelv terjesztését tűzték ki célul. Mindazonáltal a katolikus lengyelek a Habsburg Birodalom számára nem jelentettek különösebb problémát, egészen 1918-ig lojális alattvalók maradtak.

A felosztó hatalmak egy titkos egyezményben biztosították maguk számára a területi szerzeményeket, és ígéretet tettek arra, hogy azokat megőrzik birtokukban még akkor is, ha más események miatt nem jutnának egyezségre. II. Frigyes a felosztást olyan történelmi példának tekintette, amely a korábban más-más érdekeket követő, sőt szemben álló „három nagyhatalom között békés úton zajlott le". A szerződésből a legnagyobb hasznot azonban kétségtelenül Poroszország húzta, amely kitűnő diplomáciájának köszönhetően elkerülte a katonai megoldást, és tőkét tudott kovácsolni II. József országgyarapító mohóságából és II. Katalin ideiglenes vívódásából.

Ausztria és Poroszország a szerződésekben neki juttatott területeket katonailag azonnal megszállta. A porosz csapatok „elővigyázatosságból" saját „kordonjukat" az igényelt területek határán túl mintegy 100 km-rel kitolták. Azaz az 52 városon és 1300 falun kívül újabb területeket csatoltak el Lengyelországtól. Sőt II. Frigyes időközben megpróbálta a megkötött egyezményeket módosítani. Gdansk kérdésében „hidegháborút" indított azzal a céllal, hogy a szabad várost és területét Poroszországhoz csa- toltassa. E hatalmi vágyának azonban II. Katalin gátat szabott.

7.5. A felosztás lengyel „jóváhagyása"

Az ún. felosztási vagy ratifikáló szejm 1773. április 19-én ült össze Adam Poninski marsall vezetése alatt. A három felosztó hatalom nyomására, amelyek már egy-egy erős kaszárnyát tartottak fenn Varsóban, a szejm május 10-én egy delegációt hozott létre, amelyet felhatalmazott arra, hogy megkösse a három nagyhatalommal a felosztási szerződéseket. Sem a szejm radikális követei, sem a király, Szaniszló Ágost erőfeszítései nem tudták meggátolni, hogy Lengyelország első felosztása történelmi ténnyé váljék. Erre egy konföderáció jött létre, majd egy bizottság. Szaniszló Ágostot meggyőzték, hogy csatlakozzon ehhez a bizottsághoz, és ő alá is írta a felosztási egyezményt. A bizottság szeptember 18-án hagyta jóvá, a szejm pedig 1773. augusztus 21-én, szeptember 13-án és 18-án, majd 30-án tartott ún. néma ülésein ratifikálta az egyezményeket.

A három nagyhatalom diktátumával szemben a követek nem tudtak élni a libe- rum veto törvényének alkalmazásával, mivel a szejmet konföderációs alapon hívták össze, és az ennélfogva a szavazati többség elve szerint járt el. A nagyhatalmak nem voltak szűkmarkúak azokkal szemben, akik a felosztást lengyel részről készek voltak elismerni és az országban elismertetni. Így mindenekelőtt az elnöklő Adam Poninski, akinek feladatává tették a felosztási egyezmény elfogadtatását, havi 3 ezer arany- dukát fizetést kapott. A három nagyhatalom és Lengyelország között húzódó pontos határokat újabb egyezményekben 1776-ban rögzítették.

7.6. A felosztás lengyelországi és európai visszhangja

Az első felosztás, amelyet a diplomáciatörténet művelőinek egy része a népek joga elleni eljárásként értelmezett, új korszakot nyitott a nemzetközi kapcsolatokban. A 18. század kezdete óta szinte általános gyakorlattá vált, hogy a diplomaták bizonyos tartományokat, városokat fenntartások nélkül csereberéltek, miközben folyton az európai egyensúlyra hivatkoztak. Tehették ezt anélkül, hogy bárki részéről bármiféle tiltakozásra került volna sor. Így volt ez Lengyelország első felosztása esetében is.

A kortárs lengyelek egy része szigorúan elítélte és megvetette mindazokat, akik nevüket adták ehhez a szégyenteljes aktushoz, így az ún. kollaboránsokat (katolikus püspökök, magas rangú katontisztek és mágnások). Velük szembeállították a becsületes és az egyezményt élesen elutasító lengyelek kisebbségben maradt táborát, így mindenekelőtt Tomasz Soltyk szenátort, aki, hogy ne kelljen kézjegyével ellátnia az egyezményt, lemondott hivataláról: „Inkább ülök börtönben, és vágják le a kezemet, mint hogy aláírjam hazám halálos ítéletét. Az a lengyel, aki beleegyezik országa feldarabolásába, Isten ellen való bűnt követ el. És mi szenátorok (...) tettestársai leszünk." Tadeusz Rejtan, Nowogródek képviselője, megtépve ruháját és a szejm üléstermének padlójára vetve magát, könyörögve kérte a szejmben a képviselőket, utasítsák el az egyezmény ratifikálását: „Krisztus vérére könyörgök hozzátok, hogy ne vegyétek magatokra Júdás szerepét; gyilkoljatok meg engem, tapossatok meg, de ne öljétek meg szülőföldeteket." Rejtan hét évvel később megbomlott elmével öngyilkos lett.

Az európai hatalmak, illetve uralkodók közül csupán a spanyol király emelt vétót a felosztási egyezmény ellen. A kortárs európai tudóstársadalom néhány kiemelkedő képviselője szintén tiltakozásának adott hangot. Edmund Burke angol államférfi és filozófus szerint az egyezménnyel „Oroszország cárnője most megreggelizett. Vajon hol támad kedve majd megebédelni?" Honoré Mirabeau francia államférfi és író A Porosz Királyság története című művében a felosztási szerződésekről úgy nyilatkozott, hogy azt „lehetetlen és helytelen" lenne igazolni, s „ezek csupán szervilis békét hoztak Európának". A svájci publicista és politikai író, Jacques Mallet du Pan Az európai politikai egyensúly veszélyeztetése című művében „korunk szégyenének" nevezte a felosztást, határozottan úgy vélte, hogy az utókor is így fogja majd azt emlegetni.

7.7. A „megcsonkított" Lengyelország

A felosztás után a Rzeczpospolita 712 ezer km2-nyi területéből kb. 527 ezer 100 km2 maradt meg 7 millió 79 ezer lakossal. A lengyel nemesi köztársaság területének kb. egyharmadát (27,8%-át, kb. 202 ezer 900 km2-t), össznépességének pedig 38,6%-át (kb. 4 millió 481 ezer főt) veszítette el.

Az első felosztással lelassult a lengyel állam és társadalom modernizálásának folyamata, amelyet a szomszédos nagyhatalmak veszélyesnek ítéltek. A felosztások egyik lehetséges alternatíváját, nevezetesen Lengyelországnak mint stabilizáló tényezőnek a megerősítését, a felosztásokban részt vevő nagyhatalmak egyike sem tartotta fontosnak és lehetségesnek.

Lengyelország a veszteségek ellenére kb. a Franciaországéval azonos területtel rendelkezett. A maradék országban a szejm által kiküldött delegáció, amely 1775. április 11-ig ülésezett, átfogó reformokat vezetett be. Ezek következtében jelentősen nőttek az állam adóbevételei. A királyi kincstárba évenként mintegy 25 millió zloty folyt be. A hadsereget, amelynek létszámát 30 ezerre emelték, porosz mintára átszervezték. Tovább működtek az 1764-ben felállított országgyűlési bizottságok.

1775. április 11-én egy központi kormányzati testületet, Állandó Királyi Tanácsot (Rada Nieustajqca) hoztak létre, amelynek munkájában 18-18 szenátor, illetve tartományi köznemesi származású követ vett részt. A tanács elnöki tisztét a király töltötte be, akinek két szavazata volt, de ezzel a kiváltságával csak válságos helyzetben élt. A tanácsot öt ügyosztályra (kül-, bel-, igazság-, pénz- és hadügy) osztották fel. A belső ügyosztálynak rendelték alá az 1765-től minden nagyobb városban működő jó rend bizottságait (commissiones boni ordini). Ezek a bizottságok véget vetettek a nemesi túlkapásoknak, és megreformálták a királyi városok gazdasági és politikai alkotmányát. Határozatot hoztak egy állandó, 30 ezer fős hadsereg felállításáról és az ehhez szükséges adók kivetéséről is.

A parasztság is élvezte a reformok előnyeit. Már a reformokat jóval megelőzően, 1767-ban felfüggesztették a földesuraknak azt a jogát, amelynek birtokában döntöttek a parasztok életéről és haláláról, 1773-tól pedig néhány földbirtokos személyes szabadságot adott jobbágyainak, mások pedig megváltással biztosították a jobbágyok szabadságát. A parasztok panaszait, amelyeket a királyi tartományi kormányzók túlkapásai ellen nyújtottak be, független bíróságokkal vizsgáltatták ki. Nem véletlen, hogy e rendelkezések következtében az orosz területekről 1773 és 1788 között mintegy 300 ezer paraszt menekült Lengyelországba. A liberális paraszttörvény Andrzej Hieronim Franciszek Zamoyski főkancellár és Józef Wybicki, a lengyel nemzeti himnusz szerzőjének nevéhez fűződik.

A liberális reformok sorában nagy jelentőségűek voltak a konfesszionális rendelkezések. Ezek nyomán ugyanis a vallási feszültségek az országban fokozatosan csökkentek, illetve háttérbe szorultak. Az 1768-ban kiadott türelmi egyezményt kevés változtatással 1775-ben beemelték az új liberális alkotmányba, jóllehet ennek nemzetközi érvényét a nagyhatalmi felosztás eltörölte. A disszidens nemesek visszatértek az országgyűlési kollégiumokba és a bíróságokba.

A reformok közül talán a legnagyobb hatású az iskolarendszer újjászervezése volt. Egy 1773. október 14-én kiadott rendelettel felállították a Nemzeti Köznevelési Bizottságot, amely az egész lengyelországi iskolarendszert az alsófokú oktatástól az egyetemekig felügyelte. A társadalmi és kulturális reformok, amelyeknek II. Katalin szabad utat engedett, egy időre megmentették a nemesi köztársaságot. Oroszország 1775-ben garantálta a nemesi lengyel nemzet „örökös" területi egységét.

Oroszország az 1780-as évek végén háborúba keveredett a Portával (1787-1792) és Svédországgal (1788-1790), és így külpolitikailag eléggé lekötött volt ahhoz, hogy protektorátusát a köztársaság felett katonailag is gyakorolhassa. Ebben a helyzetben Szaniszló Ágost politikai alkut kínált II. Katalinnak: egy orosz-lengyel szövetség fejében hajlandó lett volna a háborúban részt vett lengyel sereg számának növelésére, cserébe viszont részt kért a fekete-tengeri orosz kereskedelem hasznából. A cárnő, mivel számított a háborúban a lengyel hetmanok teljes támogatására, határozottan visszautasította a lengyel király javaslatát, kijelentve: „Nincs szükség arra, hogy a király és miniszterei személyes elképzeléseit megfontoljuk, és az alkotmányt is mostani formájában kell megőrizni. Mert igazság szerint Oroszországnak semmi haszna vagy szüksége arra, hogy Lengyelország tevékenyebb szerepet vállaljon."

A cárnő fenti válasza mintegy tükrözi az első felosztással jelentős erőket vesztő Lengyelországnak az európai politikai életben betöltött másodlagos szerepét és függő helyzetét. Ezt még eklatánsabban tárják elénk a varsói brit nagykövet 1788-ban írt sorai: „A felosztás óta a mai napig Lengyelország nem ura saját történelmének, és nincs politikailag önálló léte. Kereskedelmétől megfosztották, szövetségese nincs egy se, s nincs elég belső ereje, sem megfelelő bevétele ahhoz, hogy az idegen uralmat lerázza magáról, s mivel minden oldalról igen hatalmas monarchiák szorongatják, a jelek szerint csak csendben várhatja, hogy kimondják rá az ítéletet, amely nyomán csupán üres váz marad belőle (...). Ily sors vár tehát arra az országra, amely okos kormányzás mellett Európa vezető hatalmai közé emelkedhetett volna."

Ilyen körülmények között ült össze a négyéves szejm (1788. október 6. – 1792. május 29.). Az ezen hozott reformok, amelyeknek alkotói szellemileg rokonszenveztek a francia forradalom eszméivel, a kormányzati törvény, illetve az új alkotmány megalkotásában csúcsosodtak ki (1791. május 3.). Ez az új konstitúció a francia forradalmi alkotmányok (1791 és 1795 között) számára is mintául szolgált. Megvalósították Mon- tesquieu-nek a hatalommegosztásról szóló elméletét, és egy modern szellemiségű, az országgyűlésnek felelős minisztérium kezébe helyezték a kormányzást. Az addigi választókirályságot az örökletes királyság váltotta fel. A szász választófejedelmet Sza- niszló Ágost örökösének nevezte meg, és a lengyel trónt örökletesen a szász uralkodóházra hagyta. Az alkotmány a hatalom gyakorlását és a törvényhozó hatalmat a királyra és egy államtanácsra, egy kétkamarás királyi tanácsra ruházta át. Felfüggesztette a liberum vetót. Az egyhangú szavazás elve helyett pedig a többségi döntésen alapuló elvet vezette be. A király – jóllehet korlátozott mértékben – amellett, hogy megerősítette privilégiumaikat, választójogot adott a királyi városok polgárainak, lehetőséget biztosítva ezzel számukra az országgyűlésen való részvételre. A nemesi birtokokon élő parasztokat ugyanolyan jogi védelemben részesítették, mint amilyent már a királyi és egyházi birtokok jobbágyai élveztek. Az alkotmányban végül megtiltották bármilyen jellegű konföderáció létrehozását.

7.8. Lengyelország második felosztása

Az új alkotmányról szóló manifesztum Oroszország heves ellenzését váltotta ki. A cári udvar különösen sérelmezte a jobbágyság jogi védelmét, amely szerinte az oroszországi jobbágyi állapot fenntartását fenyegette. II. Katalin támogatásával a lengyelországi főnemesek oroszbarát része létrehozta a targowicei konföderációt (1792. május 14.), hogy Oroszországgal szövetkezve felszámolja a négyéves szejm által bevezetett reformokat. Az ún. hetmanpárt 1792. május 27-én szövetségre lépett az orosz cárnővel, hogy orosz támogatással megsemmisítsék az 1791. évi alkotmány eredményeit. A cári csapatok május 18-án betörtek Lengyelország területére. A Rzeczpospolita Józef Antoni Poniatowski herceg és Tadeusz Kosciuszko vezetése alatt ellenálló seregei nem tudták feltartóztatni az orosz haderőket, és június 18-án Dubienkánál vereséget szenvedtek. Az események hatására Szaniszló Ágost király kapitulált az orosz csapatok előtt, és csatlakozott a targowicei konföderációhoz. Az új alkotmányt felfüggesztették. A targowicei konföderáció úgy vonult be a lengyel történelembe, mint a nemzeti árulás jelképe.

Lengyel híveinek legnagyobb megdöbbenésére, akik hittek az orosz garanciákban, II. Katalin cárnő 1792 folyamán egyezségre lépett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1786-1797), amelynek értelmében elhatározták Lengyelország második felosztását. Ezt követően az orosz és porosz követek a targowicei konföderáción kinyilvánították: a lengyelországi jakobinus szellem elfojtása és a szomszéd államok biztonsága érdekében Oroszország és Poroszország úgy határozott, hogy szükség van Lengyelország további területi csonkítására.

Miután 1792 májusában felfüggesztették az 1791. évi lengyel alkotmányt, a porosz király kezdeményezte a második felosztást. Erről 1792. augusztus 7-én Oroszországgal szerződést írt alá. A felosztási egyezmény megkötésére Oroszország és Poroszország között 1793. január 23-án került sor. Ausztriát a franciaországi hódítás során szerzen- dő területekkel kívánták kárpótolni. Ausztria kimaradt ebből, mivel Poroszországtól teljesen elhidegült (a törökök támogatása miatt). A felosztás elismertetésére Grodnóba országgyűlést hívtak össze, amely azonban vonakodott jóváhagyni az újabb felosztást, egyre halogatta az ország területi kisebbítésének elismerését. Erre az orosz csapatok 1793. július 22-én elfoglalták a szejm épületét, és kikényszerítették az aláírást. A szejm „néma ülésen", nem először történelme során, orosz nyomásra elfogadta az elcsato- lásokat. A Lengyelország és a két nagyhatalom közötti egyezményt 1793. szeptember 23-án írták alá. Lengyelország előbb az Oroszországgal kötött felosztási szerződést ratifikálta, nem sokkal később pedig a porosz szerződést is elismerte.

Az egyezmény értelmében Oroszország megszerezte Litvánia keleti részét, Ukrajnát, Podóliát, Volhínia mintegy felét, a Polocki és a Minszki Vajdaság még lengyel kézen volt maradékát, Feketeoroszország és Brzesk egy részét stb. Összesen mintegy 228 ezer 600 km2-nyi területet, az ott élt 3 millió 550 ezer 600 lakossal együtt. Oroszország ezenkívül kikényszerített Lengyelországtól egy ún. uniós egyezményt, amelyben kimondták, hogy a cári hatalom seregei bármikor szabadon bevonulhatnak Lengyelországba. Továbbá amennyiben Lengyelország a jövőben háborút indítana, és a külső hatalmakkal bármilyen szerződést kötne, ezek megerősítésének a joga Oroszországot illeti meg.

A porosz király annak a segélynek a fejében, amelyet a francia forradalom elleni háborúban a koalíciónak nyújtott, „költségtérítésként" kb. 58 ezer 400 km2-t csatolhatott el, mintegy 1 millió 136 ezer főnyi népességgel. Az elszakított területek közé tartoztak Cz^stochowa, Poznan, Kalisz, Gniezno, Dobrzyn, tódz, Plock, Gdansk, Torun városok, Brzesk másik fele stb. A szerzemények összefoglaló neve: Dél-Poroszország. A lengyel nemesi köztársaság a második felosztással középállam szintjére zsugorodott. Összesen kb. 240 ezer km2 területe maradt meg 3 millió 468 ezer 800 lakossal.

A döntés ellen 1794. március 24-én Tadeusz Kosciuszkónak, az amerikai függetlenségi háború hős tábornokának és Józef Antoni Poniatowski hercegnek a vezetésével nemzeti felkelés tört ki. II. Katalin úgy vélte, eljött az idő, „hogy nemcsak az utolsó szikrát, de a hamuból minden lehetséges újralobbanást megakadályozzon". Ezt a nézetet II. Ferenc német-római császár (1792-1806) is osztotta, ezért Oroszország a kérdésben nem Poroszországgal, hanem Ausztriával kereste a kapcsolatot, mivel a porosz szövetség nem járt volna előnyökkel számára. II. Frigyes Vilmos porosz király ugyanis, attól tartva, hogy Lengyelország újbóli felosztásakor üres kézzel fog távozni, úgy határozott, a lengyel felkelést saját erőivel fogja leverni, hogy így magának döntő befolyást szerezzen a lengyelkérdésben.

7.9. Lengyelország harmadik felosztása

Miután mindhárom nagyhatalom tevékeny részt vállalt a felkelés leverésében, mindegyik bejelentette az igényét Lengyelország végső területi felosztására és ezzel a lengyel Rzeczpospolita megszüntetésére. Ausztria és Oroszország 1795. január 3-án megegyezett Lengyelország felosztásában. Az erről kibocsátott nyilatkozatban kijelentették: Lengyelországban a rend és a nyugalom fenntartásának egyetlen eszköze az, hogy az ország megmaradt részeit egymás között felosszák. Az egyezményhez Poroszország 1795. október 24-én csatlakozott.

Oroszországnak jutottak az addig még lengyel kézen lévő litvániai területek, Sa- mogitia nagy része, Feketeoroszország és Volhínia maradéka, valamint podlasiei, kurlandi és semigaliai területek stb. (kb. 146 ezer km2, 1 millió 338 ezer lakossal). Ausztria megkapta Nyugat-Galíciát Krakkóval, Sandomierzt, Lublint, Radomot, pod- lasiei, mazóviai és brzeski területeket stb. (kb. 51 ezer km2-t, 1 millió 98 ezer lakossal). Poroszország megszerezte Új-Kelet-Poroszországot (Mazóvia megmaradt részét Varsóval, a Visztula, a Bug és a Nyeman közötti területeket) Új-Sziléziát (a Krakkói Kerület kis része), kb. 43 ezer km2-t, 1 millió 42 ezer főnyi népességgel.

A szerződés záradékában a felosztó hatalmak kijelentették: „Most, hogy [Lengyelország] politikai szerveit sikeresen felszámolták, és annak fényében, hogy szükségessé vált, hogy a Lengyel Királyság létének még az emlékét is eltöröljék, a Magas Szerződő Felek megegyeznek abban és vállalják azt, hogy soha nem sorolják fel címeik között (...) a Lengyel Királyság nevét vagy címét, amely nevet ettől fogva mindörökre eltörölnek (...)." Ezzel a felosztással a kilenc évszázada fennállt lengyel állam megszűnt létezni.

Egy hónappal a felosztásról szóló egyezmény megszületése után Szaniszló Ágost király 1795. november 15-én lemondott trónjáról. 1798. február 12-én bekövetkezett haláláig a három nagyhatalom által neki juttatott évi 200 ezer aranydukátból élt eleinte Grodnóban, majd Szentpétervárott.

7.10. SZAKIRODALOM

Beer, Adolf (szerk.): Die erste Teilung Polens. I-III. Wien, 1873.

Cigielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens: 1768-1774. Stuttgart, Steiner Verlag, 1988. (Veröffentlichungen des Instituts für Europaische Geschichte, Mainz, Beiheft 17.)

Cigielski, Tadeusz – K^dziela, Lukasz: Rozbiory Polski: 1772-1793-1795. Warszawa, Wydawnict- wo Szkolne i Pedagogiczne, 1990.

Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Kaplan, Herbert Harold: The First Partition of Poland. New York, Columbia University Press, 1962.

Müller, Michael G.: Polen zwischen Preufien und Russland. Souverenitatskrise und Reformpolitik 1736-1752. Berlin, Colloquium-Verlag, 1983.

Müller, Michael G.: Die Teilungen Polens: 1772, 1793,1795. München, Beck Verlag, 1984.

Müller, Michael G.: Nordisches System. Teilungen Polens. Griechisches Projekt. Russische AuSenpolitik 1762-1796. In: Hellmann, Mandfred – Zernack Klaus – Schramm, Gottfried (szerk.), Handbuch der Geschichte Russlands. 2/2. Stuttgart, Hirsemann Verlag, 1988, 567-623.

Müller, Michael G.: Rozbiory Polski: historia Polski i Europy XVIII wieku. Poznan, Poznanskie To- warzystwo Przyjaciól Nauk, 2005.

Ring Éva: „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?" A nemesi köztársaság válságának anatómiája. Budapest, Argumentum Kiadó, 2001.

Zernack, Klaus: Polen und Russland. Zwei Wege in der europaischen Geschichte. Berlin, Propylaen Verlag, 1994.

8. Kontler László │ FORRADALOM A PARLAMENT ELLEN: AZ ÉSZAK-AMERIKAI BRIT GYARMATOK ELSZAKADÁSA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEGSZÜLETÉSE

Az amerikai Alapító Atyák a kongresszus által 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi nyilatkozatban a Föld hatalmai közötti „különálló és egyenrangú helyre" jelentették be igényüket. Ez az igény viszonylag új volt ekkor: a gyarmatosok még az 1774-es kontinentális kongresszuson is az egyenlők birodalmának alkotmánya alatt, brit alattvalókként követelték az anyaország polgáraihoz hasonlóan történeti alapon élvezett jogaikat. De az előzmények, amelyek odáig vezettek, hogy a természetjog elvont elveire apellálva szuverén nemzetként határozzák meg önmagukat, legalábbis az 1760-as évekre nyúlnak vissza, amikor a brit kormányzat végleg feladta a kolóniák igazgatásában korábban érvényesülő – a jeles ír származású parlamenti szónok és politikai gondolkodó, Edmund Burke kifejezésével – „üdvös hanyagság" politikáját.

Burke ugyan a 18. század első felének gyakorlatára utalt, de ez a politika a gyarmatok alapításának hőskorában gyökerezett, amikor az uralkodói kiváltságlevéllel felruházott (és a személyes szabadság és önkormányzat hagyományos, öröklött angol jogaival eleve rendelkező) gyarmatosok anyaországhoz való viszonyát lényegében csak a merkantilista gazdaságpolitika határozta meg. Ennek köszönhetően a korai időktől kezdve belső ügyeikben az angol ősi alkotmány elvei alapján önigazgató entitásként tekintettek telepeikre, amelyek fölött a metropolisz rendelkezik ugyan valamiféle általános, védnöki hatáskörrel, konkrét utasításainak legitimitásához azonban szükséges, hogy a periféria elfogadja azokat. Így volt akkor is, amikor London II. Károly (1660-1685) alatt első ízben nyúlt adminisztratív eszközökhöz a kolóniák ellenőrzésére: a Lords of Trade and Plantations, a Titkos Tanács (Privy Council) által felállított kereskedelmi és gyarmatügyi hivatal francia típusú központi irányítást vezetett be a kormányzók jelentéseinek gyakorításával, a választott gyarmati gyűlések hatáskörének szűkítésével, magánkolóniák királyi kézbe vonásával. De így volt akkor is, amikor 1689 után kiderült: az anyaország politikai küzdelmeiben a koronával szemben felülkerekedő parlament által létrehozott Board of Trade and Plantations felfogása a kolóniák és az anyaország viszonyáról nemigen különbözik elődjéétől, csak éppen a parlamenti szuverenitás új keletű eszméjét igyekezne érvényesíteni ebben a viszonyban is. A gyarmatosok ezt kezdettől fogva azzal utasították el, hogy a gyarmatok és az anyaország közötti egyetlen „polgári kapocs" az uralkodó, akinek a felségjoga eredeti kiváltságaik forrása, egy olyan korszakból, amikor a parlament tekintélye csekély volt, a gyarmatok viszont rendelkeztek saját „parlamentekkel" – s mivel ezek viszonyát az előbbihez tételesen soha nem szabályozták, azt tartanak érvényesnek magukra nézve a parlament diktátumaiból, amit akarnak.

A tizenhárom észak-amerikai gyarmat státusáról, igazgatásáról és az anyaországhoz fűződő alkotmányos viszonyáról folytatott vita tehát nem volt új jelenség az 1760-as években. Ami új volt, az a központ felismerése, hogy a gyarmatok súlya a megelőző másfél évszázados fejlődés során túlságosan is megnövekedett ahhoz, hogy az irányukban mutatott „hanyagság" folytatódjék. A 18. század elején a gyarmatok népessége egyhuszada volt Nagy-Britannia és Írország népességének. 1770- ben 2 millió lakossal ez az arány már egyötöd volt: a gyarmatok a brit világ olyan jelentős alkotórészévé emelkedtek, hogy Benjamin Franklin azt jósolta, a birodalom centruma rövidesen az óceán túloldalára tolódik át. A népesség nyomása erős migrációs késztetést eredményezett, különösen annak nyomán, hogy a hétéves háború tengerentúli „kiadása", a „francia és indián háborúk" kiszorították a térségből a rivális franciákat és spanyolokat. A gyarmati kormányzatok csak üggyel-bajjal tudták ellenőrzésük alatt tartani a gombamódra szaporodó településeket és tudtak megküzdeni az őslakosokkal kialakult konfliktusok során elkövetett kölcsönös atrocitások spiráljával. Ugyanakkor 1745-től virágzott a gyarmati kereskedelem – értéke két évtized alatt mindkét irányban több mint kétszeresére növekedett –, ami az agrártermékek áremelkedése mellett a 95%-ban még mindig mezőgazdaságból élő amerikaiak va- gyonosodását eredményezte. A demográfiai és gazdasági mozgások fellazították a gyarmati társadalom paternalista struktúráit: a kistermelő gazdálkodók függése az ültetvényes arisztokraták által kínált piacoktól és hiteltől lazult, s önállóságukat erősödő politikai érdeklődéssel, vallási disszidenciával juttatták kifejezésre. Intenzívebb lett a gyarmati gyűlésekbe való választásokon a vetélkedés, s csökkent az anglikán hívek száma. A konzervatívok a hatóságok – köztük a 3 ezer mérföldnyire lévő londoni hivatalok és a király – erőtlenségét okolták.

A század közepén mind több brit tisztviselőt is aggasztott az a kiáltó ellentét, amelyet egyfelől a gyarmatok életének dinamizmusa és sokrétű feszültségei, másfelől az így-úgy összetákolt brit birodalmi igazgatás ütőképessége (azaz ennek hiánya) között felismertek. Ráadásul az 1763-as párizsi béke a meglévő gyarmatok felügyeletén kívül szükségessé tette a franciáktól és spanyoloktól szerzett területek megszervezését is, mindezt akkora államadósság mellett, amelynek csupán a kamatai évi 5 millió fontra, a békeévekben szokásos költségvetés kétharmadára rúgtak. A korona által kibocsátott 1763-as proklamáció mindenesetre rendelkezett három új királyi kormányzat (Kelet- és Nyugat-Florida, valamint Québec) létrehozásáról és arról, hogy az Appalache-hegységen túli terület alakuljon indián rezervátummá, ahol magánszemélyeknek tilos földet vásárolniuk – ettől remélve a béke fenntartását és azt, hogy a gyarmatosok vándorlása az új északi és déli területeket veszi célba. A zűrzavart azonban csak fokozta, hogy a Pontiac-féle indián felkelés kitörése nyomán sietve meghúzott határok nem vették figyelembe a betelepülés és a prémkereskedő állomások már létező realitásait, és a gyarmatosok földéhsége amúgy is csillapíthatatlan volt. A légvonalban számítva is vagy ezer mérföldnyi észak-amerikai határvidéknek a franciákkal és az indiánokkal szembeni biztosítását (meg a kalandor telepesekkel, csempészekkel, banditákkal való elbánást) e körülmények között nem lehetett „békeköltségvetésből" finanszírozni: becslések szerint a háborúk előtti erők megkettőzésére, mintegy 10 ezer főnyi állandó hadsereg állomásoztatására lett volna szükség a gyarmatokon. Ezenközben a megelőző évtizedek alatt tollasodó gyarmatosok tökéletesen érzéketlenek voltak az anyaországi kormányzat nehézségei iránt, s London számára vérforraló módon még a hajózási törvények rendelkezéseit is igyekeztek minden eszközzel kijátszani.

8.1. A birodalmi konfliktus

Az 1760-ban trónra lépő III. György (1760-1820) éppen ezekben a gyarmatbirodalom szempontjából sorsdöntő években határozta el, hogy ideje megszabadulni az elődeit tanácsaikkal irányító hatalmas whig miniszterek gyámkodásától, s a whig- tory acsarkodást és pártos intrikát a korona és az ország iránti hűségre váltani – akár azon az áron, hogy a parlamenti politika konvencióival szakítva, a kormányalakításnál személyes híveit részesíti előnyben a parlament által támogatott vezetőkkel szemben. Mindez Angliában éveken át tartó politikai instabilitással – tüntetésekkel, zavargásokkal, vitriolos pamfletekkel és újságcikkekkel – járt. Az előző emberöltő stabil és hosszú életű whig kormányainak időszaka után most viszonylag rövid életű kabineteknek kellett (volna) tőlük telhetően konzekvens módon elérni, hogy a gyarmatosok utólag részt vállaljanak a háború terheiből, s hozzájáruljanak a helyőrségek fenntartásának új költségeihez. A módszer a hajózási törvények szigorúbb hatósági ellenőrzés melletti betartatása, régi adó- és vámrendelkezések felelevenítése és újak kibocsátása volt. A király politikai mentorát és skót kegyencét, Lord Bute-ot az adminisztráció élén váltó George Grenville, a háttérből kezdetben az idősebb William Pitt (Chatham earl) által irányított Augustus Grafton, majd Frederick North kormányainak (1763-1765, 1766-1770, illetve 1770-1782) intézkedései, s a tiltakozásokra tett válaszlépések készítették elő a gyarmatosokkal kirobbant fegyveres konfliktust.

Az 1764-es Cukortörvény (Sugar Act) a 17. századi hajózási törvények szellemében fogant, s az utódjuk volt, amennyiben a csempészet letörését célozta. Ennek érdekében a gyarmatokra behozott cukor vámját csökkentette, viszont újakat vetett ki textilekre, borra, indigóra, kávéra, s a korábbiaktól eltérően kimondottan a bevételnövelésre, nem csupán a kereskedelem szabályozására tört. A vámtiszteket nagyobb hatáskörrel ruházták fel, védelmüket megerősítették, s a vámügyekben illetékes tengerészeti bíróságok joghatóságát is kibővítették. Mindez még mindig belül maradt a gyarmati kereskedelem fölött gyakorolt hagyományos ellenőrzés korlátjain. Grenville kormányfő azonban meg volt győződve arról, hogy a keletkező jövedelem elégtelen lesz (amiben jól kalkulált), s 1765 februárjában a parlament elé terjesztette javaslatát, hogy minden nyomtatványt és jogi iratot (újságokat, röpiratokat, biztosítási kötvényeket, diplomákat, sőt játékkártyákat is) illetékbélyeggel kell ellátni. A márciusban túlnyomó többséggel elfogadott Illetéktörvény (Stamp Act) zajos tiltakozást váltott ki a gyarmatosok körében. Bár az efféle megoldás Angliában 1694 óta ismert volt, s a gyarmati gyűlések is hagyatkoztak rá az 1750-es években, a parlament közvetlenül a gyarmatokra még soha nem rótt ki adót. Megszületett a híres „nincs adózás képviselet nélkül" jelszó és a massachusettsi Samuel Adams és Patrick Henry vezetésével a Szabadság fiai (Sons of Liberty) mozgalom. Tevékenysége valamennyi gyarmatra kiterjedt, tagjai tüntetéseket szerveztek, s olykor erőszakkal is megfélemlítették az illetékbélyegeket árusító brit ügynököket. 1765 októberében a gyarmatok képviselői kongresszuson hangolták össze a brit kereskedelem embargójára vonatkozó terveiket, egyúttal kérvényt is intézve a parlamenthez a törvény visszavonására. Ekkorra, júliusban a Grenville-adminisztráció helyét már a gyarmatosok iránt békülékenyebb Charles Watson-Wentworth, Rockingham márki kormánya foglalta el, amely 1766 márciusában vissza is vonta a törvényt (azzal az indokkal, hogy az nem képes beváltani a hozzá fűzött kincstári várakozásokat, és kárt okoz a brit kereskedelemnek) – igaz, egy másik törvényben (Declaratory Act) leszögezve, hogy a parlament minden körülmények között teljhatalommal rendelkezik a kolóniákra vonatkozó törvényhozás terén.

Ez az ellentmondásos, a régi tisztázatlanság állapotához visszakanyarodó politika tarthatatlan volt – végső soron már a gyarmatok számára sem volt kielégítő. A brit intézkedéssorozat 1767-ben a Grafton-kormány pénzügyminisztere, Charles Town- shend nevéhez fűződő kincstári program bevezetésével folytatódott, amely visszatért a hagyományosabb, közvetett adóztatáshoz: az új törvények (Townshend Acts) illetéket róttak ki az üveg, a papír, a festék, a tea amerikai behozatalára; s mivel az 1766-ban befolyt jövedelem még mindig csak egytizede volt az Amerikában állomásozó haderő költségének, a végrehajtó apparátust is megerősítették. Rendelkeztek a közvetlenül a kincstárnak felelős bostoni központi vámhatóság felállításáról; a gyarmati kormányzókat a gyűlések szigorú ellenőrzésére szólították fel, s arra, hogy ne hagyjanak jóvá a népképviselet kiterjesztését vagy a törvényhozás mandátumát meghosszabbító törvényeket; a kolóniák jelentőségének némileg megkésett felismerése nyomán kizárólag amerikai ügyekkel foglalkozó államtitkári posztot hoztak létre. Már a takarékosság jegyében a nyugati határvidéken magas költségen állomásozó csapatok egy részét a partvidéki városokba vonták vissza, ahol az 1765-ös Beszálláso- lási törvény (Quartering Act) a gyarmatosokat kötelezte befogadásukra és ellátásukra. Ezzel azonban nemcsak a határvidéken fokozódott a káosz, hanem egyre nőtt a polgári lakosság körében a brit szándékokkal kapcsolatos gyanakvás is. Röpiratok és újságcikkek minősítették jogtalannak a pusztán jövedelemszerzés céljával kirótt adókat, és szólítottak fel a brit áruk bojkottjára – nem is eredménytelenül: 1770-re a brit import kétharmadnyival csökkent.

A helyzet a legforróbb Massachusettsben volt, ahol a képviselőház 1768 februárjában körlevelet intézett a többi gyarmati gyűléshez, a Townshend-féle vámokat alkotmányellenesnek minősítve. Miután a frissen kinevezett államtitkár, Wills Hill, Hillsborough gróf hasztalan utasította a házat a levél visszavonására, Francis Bar- nard kormányzó feloszlatta azt. Válaszképpen felbőszült hazafiak a patrióta vezetők szavára fegyverrel zaklatták a hatóságokat, mire a brit kormány csapatokat küldött, amelyek 1768. október 1-jén meg is érkeztek, s csak idő kérdése volt, hogy a 4 ezer főnyi katonaság jelenléte a 15 ezres kikötővárosban mikor szakítja el a pattanásig feszült húrt. 1770. március 5-én egy maroknyi katona idegei felmondták a szolgálatot, s a vámház előtt az őket provokáló tömegbe lőttek. Az öt polgári áldozattal járó bostoni mészárlás a várost végérvényesen a gyarmati ellenállás szimbólumává avatta, miközben – s ezt a britek is tudták – a kormány tehetetlenségének nyílt beismerésével volt egyenértékű. A birodalmi igazgatás átszervezésének terve romokban hevert: a gyűlések és a kormányzók alig álltak szóba egymással; a gyarmati lapok nap mint nap utasították el a brit uralmat; csőcselék lepte el a városok utcáit, s itt-ott a vidéken is kóborolt; vámtisztek vitáztak kereskedőkkel, hajósokkal, királyi kormányzókkal, miközben a helyi politikában betöltött szerepük teljesen lehetetlenné tette a kereskedelmi rendelkezések hatékony és méltányos végrehajtását. A vámreformok nyomán a kincstárba befolyó összeg (1770-ben mindössze 21 ezer font) eltörpült a brit üzleti érdekeket a bojkott miatt ért veszteség (mintegy 700 ezer font) mellett.

A hivatalba lépő North-kormány a Townshend-féle programot nagyrészt elvetette, csak a tea vámját őrizte meg belőle mint „a parlament főhatalmának jelképét és a kolóniák kormányzására vonatkozó jogának kinyilatkoztatását". Jóllehet ezután vagy két éven át a felszín viszonylag nyugodt volt, s a politikusok az óceán mindkét partján az 1763 előtti állapotokhoz való visszatérést sürgették, aligha volt visszaút: az elmúlt évek tapasztalata által táplált kölcsönös gyanakvást és neheztelést nem lehetett többé eloszlatni. Az ugyancsak Samuel Adams kezdeményezésére, lényegében a kolóniák közötti kapcsolattartás céljával létrejött „levelezőbizottságok" (corresponding societies) széles körben emlegették a brit jogsértéseket, s 1773 végére az újságok szórványosan, de nyíltan feszegették a függetlenség kérdését is. Mivel a North-kormány ragaszkodott a parlamenti szuverenitáshoz, a konfrontáció elkerülhetetlen volt, de az alkalmat egy olyan intézkedés szolgáltatta, amelynek eredetileg kevés köze volt a vitához. Az 1773 májusában kibocsátott Teatörvény (Tea Act) a Kelet-indiai Társaságnak kizárólagos jogot biztosított az amerikai teaforgalmazásra, azzal a céllal, hogy a társaságot megmentse a csődtől. Ez ugyan a gyarmatosok számára leszállította a tea árát, viszont radikálisaiknak alkalmat nyújtott arra, hogy újólag rámutassanak a fennálló teavám alkotmányellenességére; s mivel a társaság a monopoljogot továbbadhatta kivételezett gyarmati kereskedőknek, a körön kívül rekedtek haragra gerjedtek. Bostonban 1773. december 16-án a Szabadság fiainak mintegy ötven, mohawk indiánnak öltözött tagja szállt fel a kikötőben veszteglő három hajóra, s a tengerbe hányta azok 342 ládányi, 10 ezer font összértékű rakományát. Londonban nemcsak a tisztviselői kar, hanem a szélesebb közvélemény egy része is megtorlásért kiáltott – ahogy North fogalmazott: „most kell tekintélyünket érvényesíteni, vagy adjuk föl örökre". A bostoni teadélután a gyarmati közvéleményt is megosztotta egy időre, mivel a szeszélyes pusztításon sokan megütköztek. A parlament által válaszul 1774 tavaszán jóváhagyott Tűrhetetlen törvények (Intolerable Acts) – másképpen Kényszerítő törvények (Coercive Acts) – aztán ismét összezárták a sorokat.

Ez utóbbiak közül a Törvény a bostoni kikötőről (Boston Port Act) 1774. június 1-jei hatállyal elrendelte, hogy zárják le a bostoni kikötőt mindaddig, amíg az elpocsékolt rakomány tulajdonosait nem kártalanítják. A Törvény Massachusetts kormányzatáról (Massachusetts Government Act) lényegében megsemmisítette a gyarmat alapítólevelében garantált önkormányzati jogokat azáltal, hogy a kormányzó mellett működő tanácsot királyi, a lényeges igazgatási és bírói hivatalokat pedig kormányzói kinevezéshez kötötte. A Pártatlan jogszolgáltatásról szóló törvény (Act for the Impartial Ad- ministration of Justice) lehetővé tette, hogy szolgálati vétséggel vádolt királyi tiszteket és hivatalnokokat Angliában állítsanak törvényszék elé. Az új Beszállásolási törvény (Quartering Act) ismét utasította a helyi adminisztrációt, hogy szükség esetén magánházaknál biztosítsanak szállást a katonáknak. Végül formálisan nem, de fogadtatását tekintve ide tartozik a Québec Act, amely 1774 júniusában a francia Kanadától megszerzett, dél felé megnövelt területű Québec kolónián helyreállította a francia polgári jogot – ezzel igencsak megbonyolítva az angol telepesek bevándorlásának feltételrendszerét – és egyenjogúsította a katolikusokat, ami a túlnyomórészt francia népesség iránt nagylelkű és felvilágosult gesztus volt, viszont felháborította a szomszédos területeken a „pápista összeesküvéstől" még mindig rettegő angolszász gyarmatosokat.

A kezdeti gyarmati ellenállás, mint láttuk, nem tűzte eleve célul a függetlenséget, hanem megelégedett tiltakozó gyűlésekkel, deklarációkkal, szervezetek létrehozásával, amelyek – egyre határozottabb, mindinkább erőszakkal is párosuló – akcióikkal a terhes rendelkezések visszavonását akarták elérni. A birodalmi vitában a szuverenitás helyével kapcsolatban felvonultatott érvek logikája azonban kezdettől fogva a különválás felé mutatott. Az illetéktörvény-kongresszus, majd a gyorsan burjánzó amerikai pamfletirodalom az angolok és bármely nép kétségbevonhatatlan, alapvető jogaként határozta meg azt, hogy személyesen vagy képviselőik által adott hozzájárulásuk nélkül ne lehessen adót kivetni rájuk. Nyíltan megmondták: ezt nem úgy kell érteni, hogy a brit alsóházban képviseletet követelnek – a körülmények, a távolság okán ez lehetetlenség volna –, hanem úgy, hogy csakis azok az általuk ismert és megválasztott személyek képviselik és adóztathatják őket, akik saját törvényhozó gyűléseikben ülnek. Az érvek színes változatossága ellenére ebben a pontban a gyarmatosok egyetértettek. Hasonló változatosság uralkodott a másik oldalon is, de a parlament adóztatási joga mellett síkraszálló angol propagandisták ugyanígy egyetértettek abban, hogy az amerikaiak, akár a brit nemzet azon kilenctizede, akik soha nem vesznek részt a képviselők megválasztásában, a „virtuális képviselet" rendszere által a parlamenti törvények hatálya alatt állnak – hiszen a parlament tagjának éppen az a hivatása, hogy a direkt választói vagy választókerületi érdekeken felülemelkedve, netán épp azok ellenében, össznemzeti, sőt összbirodalmi szempontok mérlegelésével alakítsa ki álláspontját. A valóságos képviselettől megkülönböztetett virtuális képviselet eszméjéből fakad a parlament főhatalma, szuverenitása.

Ez a felfogás valamelyest összhangban volt azzal, ahogyan a történelmi esetlegesség alapján a brit képviseleti rendszer sok évszázadon át kialakult és valóságosan működött, de képtelenségnek tűnt azon realitások felől szemlélve, amelyekre az amerikaiak alapozták a „tényleges" képviselet iránti elkötelezettségüket. Ha Manchester és Birmingham nem küld képviselőt a parlamentbe, abból nem az következik, hogy ezt Amerika se tehesse, hanem az, hogy e mostanra fontossá lett városoknak képviseletet kell biztosítani (ahogyan az egy-egy újonnan létrehozott városka esetében a gyarmatokon szinte automatikusan történt) – mondotta James Otis már 1765-ben. Az álláspontok nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek voltak, s az következett belőlük, amit Thomas Hutchinson massachusettsi kormányzó 1773-ban úgy fogalmazott meg: a parlament főhatalma és a kolóniák teljes függetlensége között nincs középút, mert lehetetlenség, hogy egyazon államban két önálló törvényhozás létezzék. A képviselőház azt válaszolta, ha így áll a dolog, akkor bizony „függetlenek vagyunk".

Mindennek hátterében a politikai kultúra egészének és magának a politika felfogásának a markáns szétágazása állt. Jóllehet a 18. századi amerikaiak ugyanazt az irodalmat forgatták az angol alkotmány történetéről és elméletéről, mint angol kortársaik, mást olvastak ki belőle, mint azok többsége. Számukra a tapasztalat azt mutatta, hogy a brit politika korrumpálódott és kommercializálódott, a protekcionizmus és a befolyási hálózatok martalékává vált, maga alá temette a pénztőke, a részvénypiac és az államadósság, eltávolodott eredeti elveitől, amelyeket immár csak ők, a gyarmatosok képviselnek hitelesen, leszámítva azt a radikális, republikánus vagy country whig kisebbséget, amely az anyaországban mindvégig megmaradt a nagypolitika peremvidékén. Ami azonban az ő szemükben az angol alkotmány szellemének ápolását jelentette (ennek letörése pedig zsarnoki ármányt), az brit perspektívából forradalmi eszmének tetszett – abban az értelemben is, hogy a rossz emlékű, Cromwell diktatúrájába torkolló 17. század közepi köztársasági kísérletet idézte fel. Az amerikaiak ugyanakkor egyértelműen a humanisták és 17. századi angol követőik (James Har- rington, a költő John Milton, Algernon Sidney) által felelevenített és 18. századi utódaik (John Trenchard, Thomas Gordon) által is ápolt régi római, Cicero és Sallustius műveiben rögzített köztársasági eszmény letéteményeseinek tekintették magukat, amely idealizálta a szabad (azaz mások befolyásától független) és erényes (azaz mértékletes egyszerűségben élő és a közjót mindenek elébe helyező) gazdálkodó polgárt – s mindez egybecsengett a puritán küldetéstudatban, a választott nép toposzában megnyilatkozó identitásválasztással is. Társadalmuk vidékies, provinciális karaktere, életvitelük csiszolatlansága a republikánus kormányzat kilátásainak szempontjából éppenséggel előnyösnek tetszett, s ebből a perspektívából nem mint az európai civilizáció peremén élő primitív népségre, hanem mint egyenlő polgárok közösségére, büszkén tekinthettek önmagukra. A republikanizmus, bár nem táplált illúziókat az emberi természet morális szilárdságával kapcsolatban, nem osztotta azt a felfogást sem, amely még a nagy 18. századi angol alkotmányjogász, William Blackstone klasz- szikus munkájában is visszaköszön, amely szerint az önkorlátozásra képtelen, bűnös ember természettől fogva alattvaló, s a biztonság és a rend a monarchikus elv által megtestesített hierarchia függőségi láncolattal, államegyházi rendszerrel és állandó hadsereggel való körülbástyázásán múlik. A köztársasági elv alulról remélte a rend biztosítását: attól, hogy fokozta a polgár vállára nehezedő erkölcsi terhet, a közjó iránti elkötelezettséget várva el tőle, s szakadatlanul az ebben megnyilvánuló erényre buzdította – amint az az amerikai forradalom retorikájában bőségesen dokumentálható. A köztársasági polgár nem lehetett más, mint hazafi.

1774 végére a gyarmatok nagy részén a királyi kormányzók tehetetlen álmélko- dással nézték, ahogy a republikánus értelemben politikai öntevékenységre ébredő amerikaiak élete fölött új, informális kvázikormányzatok kezdik átvenni az irányítást: kinevezések fölött diszponáltak, milíciát szerveztek, a kereskedést szabályozták, adósok és hitelezők között közvetítettek, szavazókat manipuláltak, adókat róttak ki, engedélyeket adtak ki, felügyelték a bíróságokat. E kormányzati intézmények között voltak községi és megyei bizottságok, tartományi és gyarmati kongresszusok s végül a gyarmatok első kontinentális kongresszusa, amely 1774. szeptember 5-én ült össze Philadelphiában.

A kongresszuson Georgia kivételével mind a 13 gyarmat képviseltette magát, ösz- szesen 55 küldöttel, akiket néhány esetben a gyűlések delegáltak, de több helyen a városok és megyék konvenciója vagy éppen a levelezőbizottság végezte el a jelölést. A kongresszus hangadói – a massachusettsi Patrick Henry és az Adams unokafivérek, Samuel és John, továbbá a virginiai Richard Henry Lee – vezetésével elfogadta irányadónak a radikális Suffolk megyei (tkp. bostoni) határozatokat, amelyek a kényszerítő törvényeket alkotmányellenesnek minősítették, és nyílt ellenállásra szólítottak velük szemben. Nyomatékul elhatározták az adó visszatartását, az angol áruk bojkottját és – az önvédelem szükségességére számítva – a nép felfegyverzését és a milícia gyakorlatozását. A kongresszus utóbb lényegében ezeket az ajánlásokat némileg tovább pontosítva saját határozataiként is megszavazta, miközben hangsúlyozta – még mindig – a gyarmatosok angol alattvalóként élvezett egyenlő jogait, a koronának és csak a koronának való alávetettségét, és elutasította a parlament autoritását a kolóniák belügyeiben. Hogy a kongresszus egyelőre nem volt felkészülve a függetlenségre, azt mutatja, hogy egyetlen szavazaton múlott a pennsylvaniai Joseph Gal- loway uniótervének további vitája – s esetleg elfogadása –, amely a gyarmati önkormányzat megőrzésével, a király által kinevezett és visszahívható főkormányzó alatt egységes gyarmati adminisztrációval és a parlamenttel kölcsönös ellenőri szerepkört betöltő gyarmati nagytanáccsal az egyetlen komoly konzervatív kiegyezési kísérlet volt. A kongresszus áldását adta az újonnan létrejött – s addig a közéletben marginális helyzetű foglalkozási, vallási és etnikai csoportok bevonásával a népi politizálás új formáinak hirtelen megjelenéséről is tanúskodó – helyi hatóságok működésére, éberségre szólított az amerikai szabadság ellenségeivel szemben, s a Kontinentális szövetség (Continental Association) létrehozásával igyekezett érvényt szerezni a bojkottnak.

Eközben az anyaországban a kormány hajthatatlansága végleg fölébe kerekedett a whigek Rockingham környezetéhez tartozó szárnya által képviselt békülékenység- nek. A North-kormány 1775 elejétől katonai beavatkozásra készült, s mire az első által feloszlásakor, 1774 októberének végén tervbe vett második kontinentális kongresszus ugyancsak Philadelphiában 1775. május 10-én összült, kitört a fegyveres harc. Még mindig abban a meggyőződésben, hogy csak néhány lázító által vezetett csőcselékkel van dolga, s hogy Boston elszigetelésével az egész mozgalom dugába dől, Tho- mas Gage tábornok, a massachusettsi brit csapatok parancsnoka április 19-én a friss polgárőrség concordi raktárainak lefoglalására indult, s fel is dúlta azokat, miközben azonban Lexington és Concord mellett is mindkét oldalon számos áldozattal járó csetepatéba bocsátkozott a farmerekkel és egyéb polgári személyekkel kiegészülő mi- licistákkal. Ettől kezdve Massachusetts nyílt lázadásban állt, s június 17-én Bunker Hillnél lezajlott a háború első igazán komoly ütközete is, amelyben a John Burgoyne tábornok vezette brit csapatok súlyos embervesztesége a lenézett, indián módra harcoló milicistákkal szemben alig felmérhető jelentőségű tapasztalattal szolgált. A katonai eseményekről érkező hírek hatására a szomszédos New England-i gyarmatok is mozgósították milíciájukat, s a konfrontációra való készülődést mutatja, hogy ennek során, még májusban a Champlain-tó vidékén stratégiai fontosságú erődöket (Ticon- deroga, Crown Point, St. John) foglaltak el, és tetemes mennyiségű muníciót szereztek – ezúttal komolyabb ellenállás nélkül.

Mindazonáltal a kongresszus még 1775. július 5-én is hűségéről biztosította III. Györgyöt az Olajág-petícióban (Olive Branch Petition), egyben az ellenségeskedés megfékezésére kérve a királyt; a következő napon elfogadott, a nagyvilághoz szóló Nyilatkozat a fegyverfogásról (Declaration on Taking Arms) pedig a dühödt miniszteri zsarnoksággal indokolva az ellenállást, és magabiztosan nyilatkozva annak kilátásairól, egyúttal leszögezte, hogy a gyarmatoknak nem áll szándékukban az elszakadás, és készek méltányos feltételek mellett békét kötni. Közben azért lépéseket tett egy kontinentális haderő megszervezésére a vagyonos ültetvényes és a virginiai milícia ezredese, a tábornokká kinevezett George Washington főparancsnoksága alatt, a tartós ellenállásra való felkészülés jegyében ajánlást adott ki a gyarmatoknak, hogy minden felnőtt férfit szervezzenek be a milíciába, s hitellevelek kibocsátásával megkezdte a háború papírpénzalapú finanszírozását. A kongresszus emellett bizottságokat nevezett ki az indiánokkal való békés kapcsolatokról és a külső támogatásról folytatandó tárgyalásokra, hajóhadat és haditengerészetet, valamint – élén Franklinnel – postaszolgálatot létesített. Nem kellett persze nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre lássák, ami augusztus 23-án bekövetkezett: III. György lázadónak nyilvánította a gyarmatokat (majd átvenni sem óhajtotta az Olajág-petíciót). Ezt követően a parlament őszi-téli ülésszaka az ellenzék élénk, de meggyőző többséggel ellensúlyozott tiltakozása mellett jóváhagyta a kormány által már a nyár folyamán kidolgozott tervet a nagyszabású katonai beavatkozásról. Ehhez 1776 áprilisáig 20 ezer főnyi hadsereg átszállítását irányozták elő, Gage javaslatainak alapján először New England pacifikálására. Igaz, 1775 végére a hadi cselekmények enélkül is kiterjedtek északon Kanadáig, délen Virginiáig és a két Karolináig. Mielőtt a kilátásba helyezett brit haderő megérkezett volna, Washington végrehajtotta első komoly fegyvertényét: 1776 márciusában a csapatai által körbezárt Bostonból evakuálták a William Howe vezette „piroskabátosokat", ami azt jelentette, hogy a tizenhárom gyarmaton átmenetileg nem maradt számottevő brit haderő.

8.2. A függetlenség deklarálásától annak kivívásáig

E stratégiailag kedvező légkörben került sor a Függetlenségi nyilatkozat kidolgozására és elfogadására. Abban, hogy ez a lépés megtörtént, a teljes elszakadástól még a tényleges háború megindulása után is némiképp vonakodó, a koronához a parlamenttel folytatott vita közepette is jobbára hű amerikai közvéleményt döntően befolyásolta Thomas Paine 1776 januárjában megjelent, rövid három hónap alatt 120 ezer példányban elfogyott, még az év végéig huszonöt kiadást megért, Józan ész (Common Sense) című röpirata. Paine, az angol fűzőkészítő, iskolamester és elbocsátott adóhivatalnok csak 1774 végén érkezett az Újvilágba, de ő volt az, aki a meggyőzés hagyományos, erősen stilizált, latin idézeteivel és irodalmi utalásaival a művelt gentleman ízlésvilágát tükröző módszereit feladva, új olvasói rétegeket szólított meg, s mondta el nekik, hogy a kialakult helyzetért nem csupán a parlament, hanem a jó király és az egész brit politikai rendszer felelős, és az egyetlen, elkerülhetetlen megoldás a függetlenség kimondása. Az uralkodó bírálatát általában a monarchikus államforma kritikájával összehangolva – anélkül, hogy különösebben mélyenszántó politikafilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott volna – a természetes emberi jogok eszméjét a republikánus kormányzat melletti elkötelezettséggel kombinálta. 1776 tavaszán a gyarmatok törvényhozó gyűlései egyre-másra hatalmazták fel küldöttjeiket, hogy a függetlenség mellett foglaljanak állást a kongresszusban, ahol június 7-én a virginiai Richard Henry Lee indítványozta, hogy a kolóniák nyilvánítsák ki szabadságukat és függetlenségüket, tárgyaljanak külföldi hatalmakkal a szövetségkötésről, és dolgozzák ki uniójuk tervezetét. A kongresszus – a középső gyarmatok némelyikének kezdeti ellenkezését legyűrve – bizottságot jelölt ki a nyilatkozat megszövegezésére, amelynek a végső változat szerzője, Thomas Jefferson mellett John Adams, Benjamin Franklin, Robert R. Livingston és Roger Sherman voltak a tagjai.

A kongresszus 1776. július 4-én fogadta el a Függetlenségi nyilatkozatot (eltávolítva belőle Jefferson piszkozatának egynegyedét, beleértve azt a szakaszt, amely még a rabszolga-kereskedelemért is III. Györgyöt okolta – igaz, meghagyva a királyt a gyarmatosok minden sérelmében való részesség miatt ért bírálatot). A nyilatkozat John Locke szerződéselméletének tömör összegzéséből kiindulva három részben „hozza nyilvánosságra azokat az okokat, amelyek [a kolóniákat] elszakadásra késztetik". Konkrét, lokális érvénye mellett a felvilágosodás emberjogi eszményeinek összefoglalásával azonban univerzális jelentésre tett szert – még ha megszövegezőinek és megszavazóinak nagyobb része világosan látta is, hogy például a rabszolgaság gyakorlata szöges ellentétben áll mindazzal, amit a nyilatkozat rögzít, és amiről az amerikai forradalom szól. Az első rész – lényegében filozofikus bevezető – a kormányzat „magától értetődő" elveit szögezi le, amelyek szerint az egyenlőnek teremtett emberek az élethez, a szabadsághoz és a boldoguláshoz fűződő, elidegeníthetetlen természetes jogokkal rendelkeznek, s a kormányzat célja és rendeltetése ezek megőrzése. A kormányzat hatalma a kormányzottak beleegyezéséből származik, s ha megbízatásának céljait elhanyagolja, netán meghiúsítja megvalósításukat, azok szabad akaratukból átalakíthatják vagy elbocsáthatják. A második rész a dokumentum jogi centruma: azokat a tetteket sorolja fel és ítéli el, amelyekkel a brit korona, a birodalom részeit összefűző egyetlen kapocs megsértette a szerződéses viszonyt. A parlamentről, amelynek tényleges autoritása a nyilatkozat szerint soha nem is volt a kolóniák fölött, most nem esik több szó: a gyarmatok eddig is panaszt emeltek a parlament és a királyi miniszterek illetéktelen hatalomgyakorlása ellen, de elfogadták a korona iránti kötelező hűséget – ez az, amit ezúttal felmondtak. A harmadik rész nyomatékosan megismétli, hogy „ezen egyesült gyarmatoknak jog szerint szabad és független államokká kell válniuk".

Ekkorra a brit kormányzók és hivatalnokok távozásával, a lojalisták kizárásával a gyarmati adminisztráció gyakorlatilag teljesen összeomlott, illetve átadta a helyét a már említett kezdeményezéseknek, amelyek informálisból formális igazgatássá léptek elő. A gyarmati törvényhozó gyűlések tartományi kongresszusokká alakultak, s a kontinentális kongresszus 1776. májusi javaslata alapján hozzáláttak „a nép tekintélyéből táplálkozó" kormányzati rendszereik kidolgozásához. A Függetlenségi nyilatkozat elfogadása pedig kiváltképp hozzájárult az amerikaiak politizálódásához – bizonyos szempontból nem a forradalom csúcspontját, hanem éppenséggel annak kezdetét jelentve, hiszen célja nemcsak a brit zsarnokságtól való megszabadulás volt, hanem a zsarnokság újjáéledésének megakadályozása. A kétszintű – gyarmati, illetve most már állami és szövetségi – alkotmányozás útjában többféle akadály állt, kezdve mindjárt az alkotmány puszta fogalmával, amely még a 18. században is jobbára nem írott alaptörvényt jelentett, hanem a fennálló berendezkedés – a törvények, szokások, intézmények – összességét; nem elvont jogelveket rögzített, amelyekhez az állam működésének alkalmazkodnia kell, hanem azt, ahogyan az meg van alkotva (amiből persze adódtak normatív következtetések). Az amerikaiak azonban már a 17. századtól ragaszkodtak ahhoz, hogy az alapításuk alkalmával kibocsátott kiváltságleveleik gátat képeznek a királyi hatalommal szemben, s az új állami alkotmányoknak hasonló szerepet szántak: azt, hogy a kormányzat hatáskörének és a polgár jogainak tömör összegzésével előre rajzolják ki egy új rendszer körvonalait, játékszabályait. Ez pedig azt jelentette, hogy az alkotmányos alapelveket ki kell emelni a napi kormányzás gépezetéből, és fölébe kell helyezni annak – azaz magát az alkotmányozás aktusát kell nyomatékosan megkülönböztetni a közönséges törvényhozástól. Ha ezt világosan látták is az alkotmányozók, a gyarmatok átalakítása egy monarchikus birodalom alárendelt és a birodalmi adminisztráció által egymástól elkülönülve kezelt tagjaiból független, önrendelkezéssel bíró szövetségi köztársasággá olyan (az egyes államok és az egységes nemzet szintjén is megoldandó) összetett feladat volt, amely hatalmas kihívást jelentett mindegyik kormány számára. Egyszerre kellett alkalmazkodniuk a polgáraik számára elfogadható politikai értékekhez és az egyes államok társadalmi szerkezetéhez, és eléggé hatékonyan működniük mind a háború folytatásához, mind a legitimitásukat megkérdőjelező jelentős kisebbség engedelmességének kicsikarásához.

Ami az új állami alkotmányokat illeti, létrehozásuk módja változatosan, többnyire nem egészen következetesen tükrözte a fenti elképzeléseket. Volt, ahol – mint Rhode Island vagy Connecticut esetében – a gyarmati charta alkalmasnak tűnt arra, hogy technikai megoldásokkal, egyszerűen a királyra való utalások törlésével idomítsák a köztársasági rendszer követelményeihez. De itt is, csakúgy, mint az esetek többségében, a folyamat szokványos törvényhozói eljárás keretében zajlott le: a gyarmati gyűléstől összetételében gyakran alig eltérő tartományi kongresszus, illetve annak egy bizottsága szövegezte meg a dokumentumot. Csak négy államban (Pennsylvania, Maryland, Delaware és Massachusetts) vonták le az alaptörvény és a statútum közötti fogalmi megkölönböztetésből adódó eljárásrendi következtetéseket, amennyiben az alkotmányozás feladatának elvégzésére külön konvenciót választottak, amely csak az utóbbi kettőben oszlatta fel magát dolgavégeztével, hogy átadja helyét az általa kidolgozott szabályok szerint megválasztott és működő normál törvényhozásnak. Az új államok többsége 1776 folyamán elfogadta az új alkotmányt, de Georgia és New York csak 1777-ben következett, míg Massachusettsben a folyamat eltartott 1780 októberéig.

Tartalmi szempontból az új állami alkotmányok elvi megalapozásául általánosságban a népszuverenitás eszméje és a hatalmi ágak szétválasztásának Montesquieu nyomán híressé vált doktrínája szolgált. Előbbit általában az alkotmányhoz csatolt „jogok nyilatkozatával" erősítették meg; az utóbbi kimondott célja az volt, hogy megakadályozzák a végrehajtás olyasféle beavatkozását a törvényhozói és főleg a bíráskodási folyamatokba, amely vélekedésük szerint az angol rendszert tönkretette. A végrehajtás tisztségviselőit és mindazokat, akik a kormány fizetségében álltak, kizárták a törvényhozásból – ez egyszer s mindenkorra lehetetlenné tette az angol típusú kabinetkormányzást –, és az új állami kormányzóktól számos jogosítványt megvontak vagy a törvényhozó gyűlések kezébe csoportosítottak át (ezek közé tartozott például kormányhivatalnokok kinevezése, a választókerületek létrehozása, a törvényalkotás vétója, törvényszékek felállítása, városi törvényhatósági jogok adományozása – helyenként még a kegyelmezés is). A kormányzókat tanácsokkal vették körül, korlátozták hivatali idejüket és újraválaszthatóságukat, és vád alá lehetett őket helyezni.

A további részleteket illetően aztán az alkotmányozás során követett eljáráshoz hasonló sokszínűség uralkodott: az egyes államok konvenciói igen eltérően találták, illetve alkották meg a Függetlenségi nyilatkozatban kereken – de bővebb kifejtés nélkül – meghirdetett, az amerikai retorika velejéhez tartozó egalitarizmus és a hierarchikus társadalmi valóság közötti egyensúlyt. Sokan vélték úgy, hogy a természetes egyenlőség csak annyit jelent, hogy mindenkinek függetlennek kell lennie mások önkényes ellenőrzésétől, ugyanakkor az egyszerű népnek világosan tudnia kell, hogy nem képes önmagát kormányozni; mások szerint a nép éppen eléggé tisztában van saját érdekeivel ahhoz, hogy kormányozza magát. A függetlenségi harc körülményei között sokat számított, hogy az elit több fontos szempontból függővé vált társadalmi alárendeltjeitől: a sikeres politikai ellenállás az alsóbb rétegeknek a vezetők támogatására mutatott hajlandóságán múlott. A radikálisok Pennsylvaniában aratták a legnagyobb sikert, ahol a kormányzói hivatalt mindenestül eltörölték, s a kormányzat minden alkotórésze a törvényhozó gyűléstől vált függővé; a 21 éven felüli adófizetők és ezek felnőtt fiai nemcsak választójoggal rendelkeztek, hanem hivatalt is viselhettek; minden vallási próbáról lemondtak. A másik végletet Dél-Karolina és különösen Maryland konzervatív alkotmányai képviselték, ahol a politikai részvételt súlyos vagyoni feltételekhez kötötték. Utóbbiban a felnőtt férfilakosságnak csak 70%-a bírt választójoggal, 20%-uk volt választható a képviselőházba, 10%-uk a szenátusba (Pennsylvania és Georgia kivételével mindenhol kétkamarás törvényhozás alakult), s mindössze 2%-ukból lehetett kormányzó.

A függetlenség kimondására vonatkozó döntéssel egyidejűleg a kongresszus az államszövetség tervét is felvetette, s az egyes állami kormányzatok megalakításával párhuzamosan valóban meg is kezdődött a nemzeti unió létrehozása, jóllehet ez az elszakadásnak csak az egyik lehetséges kimenetele volt. 1774 előtt az egyes kolóniákat egymáshoz nem, csak a birodalom egészéhez fűzték alkotmányos szálak, így a közösség egészen új rétegének megteremtésére volt szükség. A közös háborús erőfeszítés, az összehangolt központi irányítás szükségessége sokat nyomott a latban, de önmagában nem volt elég. Ha létezett is valamiféle homályos amerikai azonosságtudat, a lojalitás tárgyát képező haza az amerikaiak számára az ekkorra évszázados tradíciókkal, szimbólumokkal rendelkező Virginia vagy Massachusetts, Pennsylvania vagy Georgia volt. A Függetlenségi nyilatkozatot ugyan a kongresszus tizenhárom „egyesült" amerikai állam nevében hirdette ki, de egyúttal „szabad és önálló államoknak" minősítette őket, amelyek „teljes hatalommal rendelkeznek arra, hogy (...) mindazt megtehessék, amit szabad államok jogszerűen megtehetnek". Bár az unióról széles körben beszéltek, 1776-ban valójában kevés amerikai tudta elképzelni egy földrésznyi köztársaság létrehozását. A kongresszus számára azonban autoritása érvényesítéséhez hosszabb távon nélkülözhetetlen volt valamiféle jogalap. Akár a tartományi konvenciók, szükségből jött létre 1774-ben, rövid időn belül mégis rendkívül széles körű politikai, katonai és gazdasági hatalmat ragadott magához az amerikaiak fölött: hadsereget tartott, pénzt bocsátott ki, idegen hatalmakkal tárgyalt, stb. A függetlenség kimondásával nyilvánvaló volt, hogy szükség van az államok tartósabb, legitim uniójára.

Bár az államszövetség első tervezeteit már 1776 nyarán kidolgozta egy John Di- ckinson vezette bizottság, az első szövetségi alkotmány, a Konföderációs cikkelyek (Ar- ticles of Confederation and Perpetual Union) végső szövege csak 1777 folyamán készült el, s a kongresszus jóváhagyására csak 1777. november 15-én, heves vita után került sor. Életbelépéséhez azonban szükség volt arra, hogy mindegyik állam ratifikálja, ami 1781 márciusáig váratott magára – így a kongresszus egészen addig mégiscsak közmegegyezés alapján, alkotmányos szentesítés nélkül gyakorolta a forradalmi kormány funkcióit. A cikkelyek gyakorlatilag a status quót emelték törvényerőre: laza unió jött létre, amelyben a kongresszusnak sokféle megbízatása volt, de ezek végrehajtására korlátozott hatalommal rendelkezett. A brit parlamenttel vívott csatározások után az államoknak nem volt ínyére az erős központi kormányzat, amelynek hatalmát annál is szűkebbre szabták, mint amit korábban a parlament esetében még elfogadhatónak tartottak. A kongresszusnak teljes körű felhatalmazása volt a kül- és hadügyek, valamint az indiánokkal fenntartott kapcsolatok terén; felügyelete alá tartozott a pénzkibocsátás és a postaszolgálat, s döntőbíróként léphetett fel az egyes államok közötti vitákban. A döntéshozatalhoz közönséges ügyekben egyszerű szótöbbség elegendő volt, de fontosnak ítélt kérdésekben a cikkelyek legalább kilenc állam egyetértését, alkotmánymódosításhoz pedig teljes egyhangúságot írtak elő. Az uniós tudatot erősítette, hogy minden állam minden polgára jogosulttá vált a többi állam polgárai által élvezett előjogokra és mentességekre, az államok tiszteletben tartották egymás jogi eljárásait, és teljesen szabaddá vált az államok közötti utazás. Ugyanakkor a kongresszus nem bírt tényleges végrehajtó hatalommal rendelkezéseinek betartatására – évente választott elnöke csak formális államfői szerepet játszott –, nem vethetett ki adókat, s bár az államok közötti vámhatárokat elvben eltörölték, a kereskedelem szabályozása is az ő hatáskörükben maradt, lényegében a végső törvényhozó hatalom egészéhez hasonlóan. Szövetségi bíróságokat sem hoztak létre.

Az Amerikai Egyesült Államok kifejezést tehát a Konföderációs cikkelyek szó szerint fogták fel: szorosan együttműködő, de szuverén államok közösségeként. Érthető, hogy a háborús körülmények között a legelső cél az unió tető alá hozása volt, nem pedig részleteinek (várhatóan sok vitával és mély megosztottsággal járó) kidolgozása, de az is, hogy így a Konföderációs cikkelyek kidolgozása és az amerikai alkotmány elfogadása közötti időszak miért vonulhatott be kritikus évek néven az amerikai történelembe. A helyi érdekek ereje ugyanakkor még a cikkelyek állami ratifikálását is késleltette. Az ilyen érdekek közé tartozott a kongresszusi képviselet kérdése: a népesebb államok érthetően az arányos, a többiek viszont az államonkénti képviseletet szorgalmazták az egykamarás kongresszusban. Végül az előbbiek kényszerültek engedni. Hasonló viták kereszttüzében állt a közös kincstárhoz való állami hozzájárulás mértéke, amit viszont végül a népességi arányok szerint határoztak meg. Az államok közötti rivalizálást a legvilágosabban a nyugati földek kérdése hozta a felszínre. A Konföderációs cikkelyek nem ruháztak a kongresszusra semmiféle rendelkezési jogot az Appalache-hegység és a Mississippi közötti területek fölött. Míg egyes államok (így Virginia és Massachusetts) régi chartájukra hivatkozva jogot formáltak ezek ellenőrzésére, másoknak nem volt ilyen hivatkozási alapjuk, s Maryland és Rhode Island kezdeményezte, hogy e földeket vonják közös nemzeti (azaz szövetségi) rendelkezésbe a kongresszus autoritása alatt. A legtöbb állam enélkül is beadta a derekát, és ratifikálta a cikkelyeket, de Maryland kitartott mindaddig, amíg Virginia, a legnagyobb nyugati földdarabra igényt tartó állam 1781 januárjában át nem ruházta azt az unióra (azzal a feltétellel, hogy ott új államok alakulnak majd).

Az alkotmányozási folyamattal párhuzamosan azonban mind intenzívebben zajlott a fegyveres harc, s ha az egyik oldalon a tényleges forradalmat nem a puszta függetlenség, hanem éppen az alkotmányozás jelentette, úgy a másikon az utóbbi nyilvánvalóan értelmét vesztette volna a függetlenségi harc kudarcával. Mint láttuk, a brit csapatok komoly veszteségei az első összecsapásokban meggyőzték a kormányt arról, hogy jóval többről van szó, mint a New England-i csőcselék lázadozá- sáról, azaz egyszerű rendőri ügyről, s ez félresöpört minden ellenvetést a kolóniák katonai térdre kényszerítésével szemben. Ennek a felismerésnek a jegyében Boston kiürítése után, a Függetlenségi nyilatkozat elfogadása körüli hetek folyamán immár Howe főparancsnoksága alatt több mint 30 ezer főnyi, jelentős flotta által támogatott és jól felszerelt brit szárazföldi haderőt vontak össze New York államban azzal a céllal, hogy New Englandet elvágják a többi lázadó államtól, s Washington seregeire döntő csapást mérjenek.

Az elképzelés nem volt reménytelen: a második világháború előtti történelemben a legnagyobb létszámú, professzionális brit expedíciós haderő (egész Észak-Amerikát és 30 ezernyi hesseni zsoldost is tekintetbe véve mintegy 80 ezer katona) és a világ legnagyobb hadiflottája állt szemben a semmiből teremtett, mindössze néhány ezer fős, az egyes államok által kiállított, változó létszámú milíciával kiegészített kontinentális hadsereggel, amelyet többnyire tapasztalatlan amatőrök vezettek – Washingtonnal az élen, aki, határvidéki gyalogsági ezredes lévén, aligha értett tömeghadsereg mozgatásához, és életében nem vezényelt ostromot erődített hely ellen. A létszám és a képességek hiányosságait azonban a másik oldalon olyan hátrányok egyenlítették ki, amelyek kétessé tették a brit sikert még a háború kezdetén is, amikor pedig a legnagyobb volt az esélye a lázadás leverésének. A 3 ezer mérföldnyi távolság szétzilálta a britek kommunikációs és utánpótlási láncát; s mindenekfelett a háború jellege merőben eltért attól, amihez csapataik a 18. század nagy háborúiban hozzászoktak. A terület nagysága és a terepviszonyok megnehezítették a hagyományos manőverezést, a hatalmi szervezet decentralizáltsága pedig lehetetlenné tette a döntő csapást: nem volt idegközpont, amelynek szétzúzása megbénította volna a lázadókat. A brit tábornokok csatára akarták késztetni Washingtont, de nem tudták, hogyan csinálják; Washington viszont világosan mérte fel, hogy az amerikaiak esélye a védekező háborúban, lehetőleg mindennemű kockázat kerülésében rejlik. Bár önmagát nem gerillavezérnek tekintette, s mindvégig hivatásos haderő létrehozásán munkálkodott, csapatainak tevékenysége jelentős mértékben az ellenfél zaklatásából, kisebb csetepatékból állt, és messzemenően támaszkodhatott a lakosság támogatására – amit a britek soha nem mértek fel eléggé, ezért folyamatosan alábecsülték a lázadók kitartását, és túlbecsülték a lojalizmus erejét.

Az utóbbi valóban nem volt elhanyagolható: John Adams szerint a lakosság egy- harmada ehhez a táborhoz tartozott, ami nyilván túlzás (mai történészek ezt az arányt egyötödre teszik), mindenesetre a háború nyolc éve alatt vagy 20 ezer amerikai harcolt őfelsége regimentjeiben (s még néhány ezren a helyi lojalista milíciák- ban), és 60-80 ezren elhagyták Amerikát a háború alatt vagy után (bár egy részük később visszatért, és beilleszkedett az amerikai társadalomba). Sok volt azonban a vonakodva harcoló katona vagy az amerikai bevetést kereken megtagadó tiszt a brit oldalon is. Összességében a függetlenség az amerikaiak számára egyszerre volt egyértelműbb cél és hevesebb vágy, mint a visszahódítás az angolok számára, akiknek azt is figyelembe kellett venniük, hogy győzelmük önmagában nem állíthatta helyre a birodalmi harmóniát – ezért a tábornokok minden kormányzati eltökéltség ellenére egyszerre látták magukat a hódító és a kompromisszumot ajánló békeszerző szerepében. Nem is eredménytelenül: Howe 1776. őszi offenzívájával nemcsak New Jersey jelentős részét vonta ellenőrzése alá (aminek nyomán a kongresszus is áttette székhelyét Philadelphiából Baltimore-ba), hanem mintegy ötezren fogadták el (köztük a Függetlenségi nyilatkozat egy aláírója) kegyelmi ajánlatát.

Ez azonban egyszersmind az amerikai háborús kilátások mindenkori mélypontját jelentette. Washington győzelmei Trentonnál és Princetonnál 1776-1777 fordulóján helyreállították a patrióta harci morált. Jóllehet az elkövetkező hónapok váltakozó sikerű küzdelmeiben Washington többször kisebb vereséget szenvedett Howe-tól, aki így megvalósította a forradalmi főváros, Philadelphia elfoglalásának stratégiai célját, ez a siker kétes értékűnek bizonyult. Washingtonnak ugyanis sikerült megakadályoznia, hogy Howe seregei segítséget nyújtsanak a Kanadából csapataival dél felé mozgó Burgoyne tábornoknak. Utóbbi lassú előrenyomulása addig tartott, amíg a Ticonderoga-erőd visszafoglalása után Saratogánál szembe nem találta magát a Ho- ratio Gates vezette amerikai erőkkel, amelyek előtt két véres csata után, 1777. október 17-én letette a fegyvert.

Saratoga fordulópontot jelentett, amennyiben végképp bebizonyította, hogy a reguláris angol hadakkal sikerrel fel lehet venni a harcot, és érzékeltette, hogy Amerika megtartása meghaladhatja a britek erejét. Mindez komoly mentális muníciót jelentett, fontosabbak voltak azonban a diplomáciai következmények: Franciaország végleges elkötelezettsége az amerikaiak oldalán, ami az Egyesült Államok hivatalos létének elismerésével volt egyenértékű. Ez azért is életbe vágó volt a forradalmárok számára, mert a brit kormány – nyomban felismerve Saratoga jelentőségét – 1778 elején békeajánlatot tett az 1763-as status quo (azaz az amerikaiak minden, a Függetlenségi nyilatkozat előtti követelése) alapján, ami még ekkor is sok hazafit gondolkodásra késztethetett volna. A brit ajánlat ugyanakkor kapóra is jött az 1776 óta nem hivatalos követként Párizsban tárgyaló Franklinnek, amennyiben rájátszhatott az angol-amerikai megbékéléstől tartó francia aggodalomra. Így az 1776 májusa óta tartó titkos támogatásra – hadianyaggal, amerikai kalózok befogadásával francia kikötőkbe – 1778. február 6-án formális szerződés pecsétje került, s a szerződés értelmében Franciaország kereskedelmi kedvezményeket és katonai segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak; a két fél egyben garantálta, hogy tiszteletben tartja egymás amerikai birtokait. 1779 folyamán Franciaország szövetségeseként Spanyolország is hadba lépett a hétéves háborúban elvesztett Gibraltár és egyéb birtokok visszaszerzésének reményében, majd amikor a brit kormány hadat üzent a franciákkal és az amerikaiakkal továbbra is kereskedő Hollandiának, az amerikai függetlenségi háború világméretűvé szélesedett. Mindez a csaknem valamennyi európai tengeri hatalmat egyesítő Fegyveres Semlegességi Liga (League of Armed Neutrality) létrejöttével (1780-ban orosz kezdeményezésre) azt is jelentette, hogy Nagy-Britannia a 18. század folyamán első ízben nemzetközi elszigeteltségbe került.

Az új helyzetben megváltozott a brit stratégia is. A békülékeny Howe-t a könyörtelenebb Henry Clinton váltotta fel a főparancsnoki poszton, s a hadműveletek súlypontját délre helyezték át – részben, mert sokat vártak az ott erősebb lojalistáktól, részben, mert a Bourbon-hatalmakkal való globális küzdelem érdekei is ezt diktálták. A brit visszavonulás Philadelphiából alkalmat adott Washingtonnak arra, hogy próbára tegye a hadsereg egységességének és fegyelmének megszilárdításáért tett erőfeszítések sikerét. Az 1778. júniusi monmouthi csatát, noha a veszteségeket tekintve döntetlen volt, a kongresszus győzelemként könyvelte el, mivel a kontinentális sereg ezúttal európai típusú ütközetben állta a sarat. A hátralévő háborús évek küzdelmeinek mérlege: a harctéren döntetlenközeli eredmények, kisebb vagy akár súlyosabb szövetségi vereségek, sőt területi veszteségek közepette is a hátországra támaszkodó szívós amerikai ellenállás az egyik oldalon, és lankadó brit lendület a másikon. Washington északon csak arra szorítkozhatott, hogy ne adjon alkalmat Clintonnak egy döntő győzelemre, miközben tehetetlenül nézte a kezdeti brit sikereket délen: 1778-1779 folyamán Savannah elfoglalását és a királyi kormányzat Georgia állambeli helyreállítását. 1780-ra is két jelentős amerikai kudarc nyomta rá bélyegét: Charleston feladása Benjamin Lincoln fegyverletétele nyomán, és a saratogai hős, Gates csúfos veresége a dél-karolinai Camdennél. A tendencia 1780 végétől vett látványos, s mint kiderült, végleges fordulatot, amikor a déli seregek vezetője, Charles Cornwallis tábornok elhatározta, hogy a fokozatos pacifikáció politikáját feladva, a brit erő demonstrálásának jegyében áthelyezi a hadszínteret Észak-Karolina, majd onnan Virginia területére. A gerilláktól is folyamatosan zaklatott haderő egyre-másra szenvedett kisebb-nagyobb veszteségeket a Nathaniel Greene vezette illékony amerikai seregtől – de ezekben a hónapokban tüntette ki magát Lafayette márki is –, miközben Cornwallis hasztalan unszolta Clintont, hogy New York helyett Virginiát tegye meg legfőbb hadműveleti központnak. Mivel az amerikai-francia szövetséges flottának éppen 1781-ben átmenetileg sikerült kikezdenie az atlanti partok mentén a brit tengeri fölényt, amelyen 1778 óta lényegében az egész brit stratégia nyugodott, eljött az alkalom, amelyre Washington és Rochambeau gróf egyesült csapatai vártak: Cornwallisnak a virginiai Yorktownnál elszigetelt hadseregét evakuálni sem lehetett, így az 1781. október 19-én fegyverletételre kényszerült.

A fegyveres szembenállás és az elszórt összecsapások a következő hónapokban is folytatódtak – ehhez a briteknek még mindig 30 ezres reguláris sereg állt rendelkezésére Amerikában –, de a valódi hadműveletek véget értek, s bár a vereség nem késztette azonnali tárgyalásokra az angol kormányt, mindenki tudta, hogy Yorktown az amerikai függetlenséget jelenti. A North-kormány 1782 márciusáig tartotta magát, amikor azonban a parlament már ellenszavazat nélkül fogadta el a határozatot arról, hogy bárki, aki az észak-amerikai kontinensen a támadó háború folytatását javasolná vagy megkísérelné, őfelsége és az ország ellensége. A hivatalba lépő, Rockingham vezette kormány eltökélt szándéka volt a háború befejezése és a mielőbbi rendezés.

A háború megnyerése után az amerikaiaknak – akik számára a már nem harcoló, az elmaradt fizetés és a rossz ellátás miatt lázadozó hadsereg fenntartása egyre elviselhetetlenebb teher volt – a békét már nem az ellenséggel, hanem a szövetségesekkel szemben kellett megnyerni: a francia szövetség a különbékét kizárta, Franciaország azonban a spanyolokkal szemben is kötelezettséget vállalt azok háborús céljainak elérésére. Ráadásul ugyan mindkét Bourbon-monarchia erősen áhította a brit oroszlán megalázását, egy erős amerikai köztársaság felemelkedése egyiknek sem volt ínyére, különös tekintettel a spanyoloknak a republikanizmus elburjánzásától féltett délamerikai gyarmataira és a Mississippi völgyével kapcsolatos terjeszkedési terveire. Ilyen körülmények között valóságos bravúr volt a John Adamsből, Franklinből és John Jayből álló amerikai küldöttségtől, hogy a párizsi béketárgyalásokon partnereik egymás iránti féltékenységére játszva, rendkívül kedvezően sikerült megállapítani az új unió határait és az egyéb békefeltételeket. A francia-amerikai szövetség lazulásának lehetőségére utalva nemcsak a függetlenség elismerésére vették rá a briteket, hanem arra is, hogy igen nagyvonalúan megvont határokra adják áldásukat: nyugaton a Mississippiig, délen a 31. szélességi fokig, északon nagyjából a mai kanadai határig nyújtózott az új köztársaság, amelynek elismerték a jogát az Új-Fundland partjainak mentén és a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékén folytatott halászatra is (ami még a konfliktus kirobbanása előtt vált vitatott kérdéssé). Az amerikaiak ígéretet tettek a lojalisták elkobzott jószágainak visszaszolgáltatására. A franciákat Franklinék azzal vették rá ennek az előzetes szerződésnek az elfogadására, hogy ártalmas lenne, ha a britek megneszelnék a szövetségesek közötti nézeteltérést; a brit-amerikai béke kilátása viszont a spanyolokat bírta rá arra, hogy lemondjanak Gibraltárról, és cserébe beérjék Kelet- és Nyugat-Florida visszaszerzésével. Ezek voltak az 1783. szeptember 3-án egyidejűleg megkötött versailles-i angol-francia és angol-spanyol, illetve a párizsi angol-amerikai békeszerződés főbb pontjai.

8.3. A forradalmi unió

A függetlenségi harc körülményei között az új országban felgyorsult az új társadalom alakulása. Ennek szimbólumaként fogható fel a demográfiai növekedés, amely nem állt meg. A mintegy 25 ezres háborús veszteséget sokszorosan kompenzálta, hogy a korai házasságok és a jövővel kapcsolatos várakozások, a folytatódó bevándorlás következtében az 1780-as években minden más évtizednél nagyobb arányban – 41%-kal, több mint egymillió fővel – nőtt az amerikai népesség. Ami a várakozásokat illeti, arról gondoskodott a konföderációs politika. A nyugati területekkel kapcsolatos 1781-es kompromisszum előírta, az 1783-as békében megállapított határvonal pedig lehetővé is tette, hogy a meglévő tagállamok és a Mississippi közötti tágas vidéken új köztársasági államok jöjjenek létre; arról pedig a kongresszus által 1784 áprilisában elfogadott Területrendelet (Territorial Ordinance) gondoskodott, hogy ezek a kívülről igazgatott territóriumok a megfelelő népességszám elérése esetén előbb saját törvényhozással rendelkezhessenek, majd egyenjogú tagállamként kérhessék felvételüket az unióba. 1787 júliusában ezeken a feltételeken némileg szigorított az Északnyugati rendelet (Northwest Ordinance), de a lényegen nem változtatott. Mindez merőben új elvi alapokra helyezett kolonizációs politikát jelentett, messzemenő strukturális következményekkel: a kora újkori európai gyarmatosítás lényegéhez tartozott a metropolisz és a provincia, birodalmi központ és peremvidék szövevényes alá- és fölérendeltségi viszonya, az Egyesült Államok nyugati irányú terjeszkedésébe azonban eleve kódolták az egyenrangúság elvét. Igaz, amellett, hogy a földek birtokbavétele, felparcellázása és kiárusítása a kongresszus egyedüli bevételi forrása volt, a folyamat leginkább a telekspekulánsoknak kedvezett, a telepesek áradatát az anyagi boldogulás és a polgári méltóság egymással összefonódó kilátása hajtotta nyugat felé.

A republikánus egalitarizmus – az amerikai történelem legmarkánsabb eszméje – veleje az egyenrangúságként felfogott egyenlőség volt. Ez a felfogás megnyitotta az érvényesülés csatornáit a tehetséges kevesek előtt, egyúttal bizalmat jelentett a közember józan esze iránt, amely képessé teszi arra, hogy felismerje az integritást és az érdemet azokban, akiket érdekeik képviseletére választanak. A republikánus egyenrangúság gondolata megfért a társadalmi megkülönböztetés fennmaradásával: Washington egy ízben a kérődző sokaságról, Adams az emberiség közönséges csordájáról beszélt, és sokan haboztak az indiánok, a feketék, sőt – még mindig – a nők egyenrangú emberi mivoltának kérdésében, de a különbségeket hajlamosak voltak Locke uralkodó szenzualista filozófiája nyomán nem az értelem, hanem az érzékelés képességében megmutatkozó eltérések számlájára írni. A tiszta lappal induló emberek között az egyéni tehetség és a nevelkedés összjátéka teremthet természetes – nem pedig, mint korábban a származás, mesterséges – arisztokráciát: lényegében a 18. század legfelkavaróbb nyugati eszméje volt az új amerikai társadalom ideológiai cementje.

Az ideológia összetettsége párhuzamos volt a realitásokéval. A forradalom kikezdte a hagyományos hierarchiát, és kiszakította az embereket szokásrendi kötöttségeikből, anélkül hogy a társadalmi rend összeomlását eredményezte volna; átszervezte kormányzathoz és egymáshoz való viszonyukat, és kétségbe vont mindennemű autoritást, anélkül hogy hirtelen szétzúzta volna a társadalmi intézményeket. Ennek bonyolult gazdasági háttere is volt. E téren a háború közvetlen következménye természetesen kedvezőtlen volt: a korábbi kedvezményes brit cserekapcsolatok megszakadása az északi államoknak a hajóépítési és szállítási megbízások, a bálnavadászat piacának elveszítését jelentette, a délieknek pedig azt, hogy más felvevő után kellett nézniük hagyományos terményeik, a dohány, a rizs, az indigó számára. A háború azonban a pusztítás mellett konjunktúrát is jelentett – a nyolc év alatt 200 ezren harcoltak a kontinentális hadseregben és a milíciákban, de mellettük a brit és a francia csapatokat is kellett élelmezni, ruházni, szállásolni, szállítani –, s miközben szétzilálta a régi csereviszonyokat, a vagyonszerzés új csatornáit nyitotta meg. A kereskedők a gazdasági tevékenység pereméről annak középpontjában találták magukat, méghozzá úgy, hogy a korábbiaktól eltérően a forgalom zömét a belső, nem pedig a külső piac szívta fel. A belkereskedelem súlyának növekedése ösztönözte az út- és csatornahálózat fejlődését, de a folyamat kétoldalú volt: a szárazföldi hátország nélküli, korábban virágzó kikötők jelentősége elhalványult. A kongresszus által kibocsátott papírpénz és az egyes államok kötvényeinek elértéktelenedése ugyan elszabadította az inflációt (az arany vagy ezüst egydolláros papírpénzben már 1781-ben 167-et ért), ami érzékenyen érintette a hitelezőket, valamint a bérből és állandó jövedelemből élőket, ugyanakkor piacserkentő hatásával éppen a gazdaság legaktívabb, sűrű adásvételt bonyolító elemeinek kedvezett, s számtalan gazdálkodót és kisiparost segített hozzá, hogy kitörjenek az egyszerű csere és a személyes patrónus számára való termelés béklyójából. Ugyanezek az iparosok viszont immár nem patriarchaként rendelkeztek segédjeik és tanoncaik fölött, hanem bérfizető munkáltatókká váltak – ami azt is jelentette, hogy az előbbiek és az utóbbiak érdekei egyértelműbben elkülönültek, konfliktusaik világosabban kirajzolódtak (s ezek megoldására az alkalmazottak 1786-ban nyúltak az amerikai történelemben első ízben a sztrájk eszközéhez).

A társadalmi szereplőknek ez a növekvő önállósága és integritása nem párosult a vagyoni egyenlőség növekedésével. Éppen ellenkezőleg: a vagyonmegoszlás a forradalom után lényegesen egyenlőtlenebb volt, mint annak előtte, ami általában a pénz társadalmi viszonyokban játszott szerepének eluralkodását hozta magával. A vagyonos ember büszke lehetett szerény eredetére: 1784-ben egy dél-karolinai politikusról dicséretként írta a sajtó, hogy „nincs más kapcsolata vagy barátja, mint amit a pénze szerzett neki" – érzékletesen jelenítve meg a társadalmi attitűdökben végbement fordulatot. Az öröklött tekintély alól emancipált gondolkodást azonban a spontán folyamatok mellett az amerikaiak aktívan is igyekeztek ösztönözni, annak a felvilágosult eszmének a jegyében, amely szerint – ahogy a massachusettsi alkotmány fogalmazott – „a nép jogainak és szabadságainak megőrzéséhez szükséges, hogy a bölcsesség és a tudás, valamint az erény általánosan elterjedjen körükben". A Függetlenségi nyilatkozat utáni negyedszázad folyamán az addigi kilenc főiskolai (college) szintű oktatási intézet huszonötre egészült ki, s jóllehet az állami közoktatási rendszer létrehozására ugyancsak a forradalmi korszakban született átfogó tervek megvalósulása a 19. századig váratott magára, ekkor gyökerezett meg az állam polgárai nevelésével- oktatásával kapcsolatos általános felelősségének és kötelességének republikánus eszméje. A tudásszomj azonban nemcsak a formális iskolázási lehetőségek bővülésében, hanem a különféle tudós társaságok, magán- és közkönyvtárak szaporodásában és abban is megnyilvánult, hogy az országot valósággal elárasztották a legkülönfélébb nyomtatott termékek: az 1800 előtt Amerikában publikált könyvek háromnegyede a 18. század utolsó harmadában jelent meg, s az 1786-1795 közötti években huszonnyolc folyóirat indult – több, mint az egész gyarmati korszakban.

A gondolkodás és a tudás emancipálódása persze afféle fél-felvilágosodással is járt: a közember újságokból, kalendáriumokból, előadásokból szerzett ismeretei felületesek voltak, de éppen a republikánus egalitarizmus sugallta róla, hogy ér annyit, mint a főiskolán tanultak. A felvilágosodás által nagy nehezen kijelölt határvonal vallás és babonaság, tudomány és áltudomány, természet és természetfeletti között ebben a helyzetben elmosódott: az asztrológia, a jövendölés egyenrangú volt a gravitáció vagy az elektromosság tanulmányozásával, az Izrael elveszett hét törzséről való laikus spekuláció pedig az északnyugati indián sírdombok eredetének tudós kutatásával. Az igazság efféle demokratizálódása a vallási kultúrában is éreztette hatását az akadémiai teológiát és mindennemű egyházi hierarchiát mellőző szekták és utópikus vallási csoportok robbanásszerű elszaporodásában. A népi vallásosság – látomásokkal, próféciával, érzelmi átfűtöttséggel – a 17. század óta nem tapasztalt intenzitással visszaköltözött az amerikai mindennapokba. A szellemi és spirituális szférában zajló emancipációs folyamat ugyanakkor ajtót nyitott a teljes jogú állampolgárként egyelőre nem elismert nők státusának megváltozása előtt. A sajtóban, esszékben és pamfletekben nők nyilatkoztak a nemek egyenlőségéről; az új köztársaságok elismerték a nők jogát a váláshoz, férjük távollétében a szerződéskötéshez és az üzletvitelhez; a vallási élet kifejezetten feminizálódott, az új szekták bátorították a női prédikálást, némelyik pedig minden tisztségre vonakozóan elismerte a nemek formális egyenjogúságát.

A függetlenségnek és a forradalomnak, mint láttuk, az egykori gyarmatosok között is voltak vesztesei, akik mindazonáltal az egyenrangúak társadalmának részeit alkották, s veszteségeik nem foghatók azokéhoz, akik ezen kívül maradtak. Az Appa- lache-en túli vidékkel kapcsolatos amerikai álomban nem volt hely az ottani őslakosok tízezreinek számára. Bár a kongresszus 1787-ben ígéretet tett arra, hogy az indiánok „földjét és tulajdonát soha nem fogják beleegyezésük nélkül elvenni", az Északnyugati rendelet magától értetődőnek tekintette, hogy a terület a telepeseké, s ennyiben a köztársaság nem csak a fentebb összegzett, mondhatni, progresszív módon mutatta meg birodalmi arcát. A fehér telepes messziről csodálta az indián szabadságát, de míg annak számára ez a szabad kalandozást és vadászatot jelentette, az amerikai férfi szabadsága a megművelt parcella birtoklásában állt. Az indián harcos a föld művelését az asszonynépre hagyta, ami a fehér gazdálkodó szemében annyira természetellenesnek tűnt, hogy nemigen ismerte el, hogy az őslakosok egyáltalán folytatnak földművelést – márpedig a földhöz való jussnak őszerinte éppen ez volt az alapja. Ennyiben az Egyesült Államok terjeszkedése mentalitásában és ideológiájában híven követte a kora újkori monarchiák gyarmatosító vállalkozásait – egészen a nyugati partig. Az indiánok helyzetét nem könnyítette meg, hogy számos törzs a háborúban az angolok szövetségese volt, így ellenség gyanánt, azaz a hódítás jogának alapján is el lehetett járni velük szemben. S jóllehet a konföderációs kormány próbálkozott azzal, hogy az indiánokkal kötött szerződések útján rögzítse az általuk átengedett földek határait, eleve illuzórikus volt az a várakozás, hogy a nyugat betelepítése rendezetten megy majd végbe: a szerződések betartatására a kongresszusnak nem volt ereje, az egyes államok nemigen vettek tudomást róluk, a telepesek pedig gyakran a drágán ajánlott földek helyett a szerződéses jogok megsértésével saját szakállukra parcelláztak – a kölcsönös vérontás megjósolható következményével. A hierarchikus, a rendi struktúra maradványait őrző Brit Birodalomban az indiánok számára sajátos státusú alattvalóként lehetett és volt hely. Az amerikai köztársaság nem ismert alattvalókat, csak egyenlő polgárokat, amivé azonban az indián nem válhatott. Az Egyesült Államok függetlensége, amely azzal kezdődött, hogy az 1783-as békeszerződésben Nagy- Britannia átengedte neki az indiánok lakta területek fölötti szuverenitást, előrevetítette az őslakosság katasztrófáját.

Ambivalensebb volt a forradalom hatása az észak-amerikai kontinens másik hátrányos helyzetű etnikai csoportjának, a fekete rabszolgáknak a sorsára. Az egyik oldalon a mintegy félmilliós tömeget érintő rabszolgaság intézményének fennmaradása – sőt az elkövetkező évtizedek során nagyarányú kiterjedése – a szabadság és egyenlőség retorikáját magas szinten űző forradalmi korszak legkiáltóbb és legképmutatóbb következetlensége volt. Másfelől azonban a forradalom mégiscsak kikezdte azt a társadalmi és szellemi légkört, amelyben a rabszolgaság évezredeken át lényegi kritika nélkül fennállhatott. A gyarmatosok szemében a rabszolgaság magától értetődően szerves része volt a monarchikus társadalom természetes rendjének – amelyben az élet durva volt és olcsó –, mint a szabadság és függőség megannyi formáját és státusát felmutató hierarchia legalsó lépcsőfoka. A republikánus egalitarizmus és az állampolgárság eszméje és gyakorlata azonban egyszerre kérdésessé tette a személyes függőség minden formáját, s az amerikaiak történelmük során első ízben kénytelenek voltak a rabszolgaságra mint rendellenességre tekinteni – s ha meg akarták tartani, legalább megmagyarázni és indokolni. Egyesek, mint James Otis, már a Függetlenségi nyilatkozat előtt rámutattak a szabadelvű retorika és a rabszolgaság közötti ellentmondásra, amelynek feloldására a kontinentális kongresszus első kísérlete 1774-ben a rabszolga-kereskedelem eltörlésére vonatkozó ajánlás volt. Ezt féltucatnyi északi állam nyomban meg is tette, miközben a philadelphiai kvékerek 1775-ben megalapították a világ első rabszolgaság-ellenes társaságát. Hamarosan másutt, még délen is alakultak hasonlók, míg a háború folyamán az északi államok és Maryland felszabadították a hadsereghez csatlakozó feketéket. Az önálló birtokos gazdálkodókból álló társadalom víziójának jegyében a kongresszus az 1780-as években betiltotta a rabszolgaságot az újonnan szervezett északnyugati területen. Az elkövetkező évtizedekben a feketék maguk is mind invenciózusabban alkalmazták a forradalom nyelvét a rabszolgaság bírálatában, s a felszabadított afroamerikaiak száma 1810-re az északi államokban elérte az 50 ezret. Mégis, a forradalom vezéralakjainak (az ellentmondásokat fokozandó, beleértve azokat a délieket, akik maguk is rabszolgatartók voltak) az a várakozása, hogy a rabszolgaság intézménye az új légkörben magától elhal, minden Amerika jövőjével kapcsolatban táplált illúziójuk közül a legkeservesebben nélkülözte a realitásokkal való kapcsolatot. Délen a rabszolgaság túlságosan mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy törvényhozói vagy bírói úton felszámolható lett volna, s hamarosan szerves részévé vált annak a külön identitásnak, amelyet a korábbiaktól eltérően a déliek egyre tudatosabban vállaltak.

Az 1780-as évek politikai napirendjén azonban egyelőre természetesen nem a különállás, hanem a konföderáció egységének és erejének biztosítása szerepelt. A konföderációs kongresszus – nem utolsósorban azért, mert többszöri próbálkozásra sem sikerült keresztülvinnie, hogy 5%-os behozatali illetékkel önálló állandó bevételhez jusson – megannyi javaslata, határozata, intézkedése futott zátonyra a tagállamok vonakodásán vagy ellenállásán, különösen azután, hogy felszabadultak a közös háborús erőfeszítés nyomása alól. Az államok egyre-másra ragadták magukhoz a szövetségi adósság finanszírozását – amitől korábban azt várták, hogy az unió összetartó ereje legyen –, s ezzel a hitelezőket a tagállami szuverenitás további növelésében tették érdekeltté. Eközben csökkent azok befolyása, akik – Alexander Hamilton kifejezésével – kontinentális szellemben gondolkodnak. A kritikus évek során a forradalom számos vezetőjében megerősödött az a felismerés, hogy éppen a forradalom által a népesség széles rétegei előtt megnyitott gazdasági és közéleti érvényesülési lehetőségek következtében az egész republikánus kísérlet veszélybe került. Ahogy James Madison fogalmazott, az államok törvényhozásában „a lokalitás szelleme maga alá gyűri a közösség érdekeit": a választókerületek túl kicsik, s az újabban az anyagi gyarapodás szelétől is megérintett, egyszerűbb emberek közül verbuválódó képviselők hajlamosak egyrészt túlságosan a maguk és közvetlen választóik érdekeit szem előtt tartani (ami ellentétes a republikánus erény követelményével), másrészt egyfajta demokratikus despotizmust gyakorolni. Fennállott a veszélye, hogy a politika parokiá- lis érdekérvényesítéssé degradálódik, illetve – az érdekek változatosságára tekintettel – káoszba süpped. „Százhetvenhárom zsarnok éppolyan elnyomó, mint egy" – írta Jefferson Virginia kapcsán 1785-ben, hozzátéve: „a választói despotizmus nem az a fajta kormányzat, amiért küzdöttünk". A konföderáció tehetetlenül figyelte, ahogy az államok – vélt vagy valós – kereskedelmi érdekeiket olyan vámpolitikával védik, amely esetenként kedvezőtlenebbül érintette társaikat, mint Angliát vagy Franciaországot. Közben az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye apadóban volt; a britek az északnyugati és vermonti határvidéken indiánokkal paktáltak, és szeparatista mozgalmakat bátorítottak, akárcsak a Florida és az Ohio folyó közötti területen a spanyolok, akik a Mississippit is elzárták az amerikai kereskedők előtt. Egy kompromisz- szumos szerződés terve, amely ezért cserébe megnyitotta volna a spanyol piacot az amerikaiak előtt, meghiúsult a déliek vonakodásán, akik ragaszkodni akartak a tengeri kijárathoz – jól példázva azokat a részleges érdekeket, amelyek hosszú távú féltékenykedést szültek, rövid távon pedig az unió összeomlásával fenyegettek.

Ilyen körülmények között 1787-re az ország legtöbb politikai vezetőjében egyidejűleg merült fel az állami alkotmányok revíziója – a mérleg nyelvének visszabillentése a törvényhozás népi oldaláról a kormányzók és általában a végrehajtás, a szenátusok és a bíróságok javára – és a Konföderációs cikkelyek reformja, legalábbis az adóztatásra és a kereskedelem szabályozására való korlátozott hatalom biztosítása a kongresszus számára. Ami az előbbit illeti, 1790-re új, konzervatívabb alkotmánya volt Pennsylvaniának, Dél-Karolinának és Georgiának, s hamarosan követte őket New Hampshire, Delaware és Vermont. Az uniós alkotmány reformjára 1787 májusára összehívott konvencióról azonban kezdetben nagyon kevesen gondolták, hogy a hitelrendszer, a kereskedelem és a külügyek terén mutatkozó gondok orvoslásán messze túlmenően olyan új alkotmányt dolgoz ki, amely teljesen átalakítja a központi kormányzatot, és radikálisan meggyöngíti a tagállamokat.

Meggondolva a forradalmárok mélyen gyökerező bizalmatlanságát a központosított kormányzati hatalom iránt, ez igen figyelemreméltó fejlemény volt, amelyet nem magyaráznak eléggé a Konföderációs cikkelyek nyilvánvaló hiányosságai. Megértéséhez szükséges az a korábban említett, elterjedt jelenség, hogy a tagállami törvényhozás kiszámíthatatlanul, visszaélésektől terhes, a joguralom eredeti elképzelésével olykor ellentétes módon működött. Ugyanakkor a tagállamok krízishelyzetekben aligha várhattak segítséget az uniótól. Ezen szempontok összefonódását példázta az egykori milíciakapitány, Daniel Shays vezette mozgalom, majd fegyveres lázadás Massachusettsben 1786-1787 fordulóján. Shays mozgalma a hátország eladósodott és anyagi gondokkal küzdő farmereinek lázadása volt a megemelt adók és a zömében bostoni pénztőkés hitelezők ellen. Míg a fegyveres lázadókat könnyen szétszórták, Shaysnek a törvényhozásban többségbe került hívei keresztülvitték az általa szorgalmazott könnyítéseket – ezzel, mint egy bostoni újság írta, a választók lehetővé tették, hogy maga a lázadás hozzon törvényt. A központi kormányzat újjászervezése nemcsak a Konföderációs cikkelyek gyöngeségeit volt hivatott korrigálni, hanem az államok demokratikus despotizmusát is.

A Philadelphiában 1787. május 25-től ülésező 55 küldött 12 tagállamot képviselt (az autonómiáját féltve őrző Rhode Island távol maradt). Viszonylag alacsony átlagéletkoruk (42 év) ellenére a politikai elit tapasztalt tagjai voltak, viszont az előző nemzedéknél talán kevésbé élt bennük az erős központi adminisztráció iránti gyanakvás. Előzőleg kétharmaduk szolgált a kongresszusban, egyharmaduk a kontinentális hadseregben; több mint felüknek volt főiskolai végzettsége, foglalkozásukra nézve túlnyomórészt ügyvédek, emellett bankárok, kereskedők, földbirtokosok, hajótulajdonosok voltak – a természetes arisztokrácia tagjai, akik közül sokan rendelkeztek állampapírokkal, foglalkoztak telekspekulációval, és vagy 15-en tartottak rabszolgákat. A nagyok közül többen hiányoztak. Jefferson és John Adams Európában tárgyalt, Samuel Adams betegeskedett; Jayt nem választották meg, Richard Henry Lee és Pat- rick Henry viszont nem vállalta a megbízatást. Az üléseken elnöklő, de a vitákban visszafogott szerepet játszó Washington és a rangidős Franklin helyett az erős központi (nemzeti) kormányzatot szorgalmazó Madison (Virginia) és Hamilton (New York), az ezzel egyetértő, de az államok jelentőségét megőrizni kívánó John Dickin- son (Delaware) és George Mason (Virginia), valamint a kongresszus hatáskörét a konföderáció szerkezetének megtartása mellett növelni akaró Roger Sherman (Connecticut) és Elbridge Gerry (Massachusetts) voltak a fő hangadók.

A legszervezettebb és egyik legbefolyásosabb küldöttség, a virginiai nevében Ed- mund Randolph kormányzó terjeszette a konvenció elé a nemzetiek (nationalists – tudniillik az erős nemzeti kormányzat hívei) tervezetét, amely a leginkább Madi- son erőfeszítéseinek gyümölcse volt, s amely módszeres átalakítást ígért: olyan kormányzati rendszert, amely többé nem önálló köztársaságok konföderációja, hanem saját jogán létező szövetségi köztársaság. A terv sokak számára számos részletében és egészében véve is túl radikálisnak tűnt, s William Paterson New Jersey-i küldött június közepén benyújtotta az államáról elnevezett ellentervezetet, amely voltaképpen csak kiigazította volna a Konföderációs cikkelyeket. Bár Madisonéknak sikerült meggyőzniük a konvenció többségét, hogy ez utóbbit utasítsák el, és az alkotmányt a virginiai tervezet alapján dolgozzák ki, ennek vitája során a nemzetiek is néhány engedményre kényszerültek. Ezek közé tartozott annak a feladása, hogy a szövetségi törvényhozás hatásköre vonatkozzon „minden olyan esetre, amelyek fölött az egyes államoknak nincs hatalma" (ehelyett az alkotmány tételesen felsorolta a kongresz- szus hatáskörébe tartozó területeket); az állami törvényhozás kongresszus általi vétójáról való lemondás (ehelyett megtiltotta, hogy az államok olyan szuverén jogokat gyakoroljanak, amelyekkel az 1780-as években kritikus következményekkel éltek); s leginkább az, hogy nem sikerült a törvényhozás mindkét házában keresztülvinniük az arányos képviselet eszméjét (a szenátusba végül mindegyik állam két-két tagot delegálhatott). A föderalisták – ahogyan az alkotmány hívei jó érzékkel kezdték magukat nevezni – azonban alapjában véve megnyerték a központi kormány jellegével kapcsolatos csatát.

Az 1787. szeptember 17-én (39 küldött aláírásával) elfogadott alkotmány végleges szövege eredetileg 7 cikkelyből állt, amelyekhez utóbb 22 módosítást (amendment) csatoltak. Alapelvei: a szövetségi elv (föderalizmus), a hatalmi ágak szétválasztása, a polgári szabadságjogok, a demokrácia és a népszuverenitás. Az első három cikkely a hatalmi ágakról rendelkezik. A törvényhozó testület az Egyesült Államok kongresszusa, amelynek csak alsóházát, az akkor 66 fős képviselőházat választották közvetlenül (2 évente, általános választójog alapján, a 25 éven felüli állampolgárok közül), a szenátust az egyes államok törvényhozó gyűlései (a 30 éven felüliek köréből, 6 évenként). A végrehajtó hatalmat az alkotmány a 4 évente (elektorok útján, a 35 évnél idősebbek köréből) választott elnökre ruházta, akinek hatalmi jogosítványai sok tekintetben meghaladták az angol királyét – hiszen a felségjogokra emlékeztető államfői hatásköre mellett egyúttal kormányának is a feje volt, s a törvényhozásból kizárt miniszterei nem a kongresszusnak, hanem közvetlenül neki tartoztak felelősséggel. Ugyanakkor a szenátus kétharmados szótöbbséggel visszautasíthatta az elnöki vétót, sőt eltávolíthatta magát az elnököt is, akit köteleztek arra, hogy évente tartson beszámolót a nemzet állapotáról. Nem kapta meg az elnök a hadüzenet és a békekötés jogát sem, amely a kongresszust illette. Az alkotmány 3. cikkelye a bírói hatalom függetlenségéről és a Legfelső Bíróság (Supreme Court) felállításáról rendelkezett, a 4. pedig, az ún. Államközi szívélyességi egyezmény (Interstate Comity Clause) az államok egymáshoz való viszonyát szabályozta (beleértve új tagállamok felvételének lehetőségét), megállapítva, hogy azok elismerik egymás törvényeit, jogi eljárásait, s polgáraik jogosultak a többi államban biztosított jogok élvezetére. Az 5. cikkely az alkotmánymódosításhoz szükséges eljárásról szól, kiküszöbölve a Konföderációs cikkelyek legnagyobb nehézséget okozó rendelkezését, az egyhangúság követelményét: az új rendszerben a kongresszus kétharmada kezdeményezhette s az államok háromnegyedének egyetértése törvényerőre emelhette a módosítást. Már 1791-ben sor került az első tíz alkotmánymódosítás elfogadására: ezek alkotják az amerikai Jogok törvényét (Bill of Rights), amely a polgári szabadságjogokat rögzíti. Az alkotmány 6. cikkelye leszögezi a szövetségi alkotmány és törvények, szerződések elsőbbségét az egyes államokéval szemben. Végül a 7. cikkely kimondja, hogy az alkotmány életbelépéséhez a 13-ból 9 tagállam megerősítése szükséges. Erre elsőként Delaware-ben került sor (1787. december 7.); a kilencedik állam New Hampshire volt (1788. június 21. – de ha a New York-i szavazás egy hónapra rá elutasító, az alkotmány ugyan érvényes, de egy földrajzilag kettészakadt unióra); a tizenhárom egykori gyarmat közül utolsóként Rhode Island csatlakozott az unióhoz (1790. május 29.).

A philadelphiai konvenció által létrehozott szövetségi kormányzat több ponton szöges ellentétben látszott állni 1776 eszméivel. Az új alkotmány erős központi kormányt alapított, amelyben az elnök és a szenátus rendkívül széles körű hatalommal rendelkezett. Emellett egyetlen, az egész kontinenst átfogó, az egész amerikai társadalom eltérő érdekeit egyesíteni hivatott köztársaságot hozott létre, ami a hagyományos és a korabeli állambölcselet szerint merőben lehetetlenség volt: az erény gyakorlásához szükséges társadalmi kohézió csak kis területen koncentrált, viszonylag homogén arculatú közösségekben tűnt megvalósíthatónak – mint Hollandiában, Svájcban, az itáliai városállamokban. Általános vélekedés volt, hogy ha egy nagy kiterjedésű, komplex társadalmi szerkezetű ország kísérli meg a köztársasági rendszerre való áttérést, az eredmény nem lehet más, mint Angliában a 17. század közepén. A ratifikációs viták során az antiföderalisták nem haboztak felvonultatni ezeket az ellenvetéseket, kiegészítve azzal, amire a birodalmi konfliktus során a britek is hivatkoztak: egytelen társadalomban sem létezhet egyszerre két törvényhozás, s a központi kormányzat előbb-utóbb megsemmisíti majd az egyes államok szuverenitását – amit a maguk részéről ugyancsak nemkívánatosnak tartottak.

A föderalisták válaszát Madison, Hamilton és Jay fejtette ki Publius írói néven a New York-i lapokban 1787 októbere és 1788 júliusa között megjelentetett Föderalista iratokban (Federalist Papers). Ennek lényege nem a szuverenitás doktrínájának tagadása volt, hanem annak áthelyezése a kormányzati intézményekből a nép egészébe – ami viszont nem állt ellentétben 1776 elveivel, hiszen az angolokkal szemben az amerikaiak éppen azt nem voltak hajlandók elfogadni, hogy képviselőik megválasztása a továbbiakban elhomályosítja saját polgári létezésüket. Az elmúlt évtizedre rányomta bélyegét az embereknek a hivatalos kormányzaton kívüli, politikai célok megvalósítására kifejtett aktivitása; a közelmúlt legfigyelemreméltóbb újításai – a törvényhozói beavatkozástól védett írott alkotmány fogalma, az alkotmányozó konvenciók és a ratifikáció gyakorlata – elméletileg megmagyarázhatatlan volt a nép szuverén mivoltának koncepciója nélkül. Ez a koncepció a föderalisták számára nem azt az évezredes bölcsességet jelentette, hogy minden kormányzati hatalom forrása a nép, hanem azt, hogy a végső hatalom mindig is a nép kezében marad, amelynek a kormányzat csak időben és hatáskörében korlátozott ágense. Az állami és a szövetségi kormányzat minden egyes része, a képviselőházaktól a szenátorokon és a kormányzókon keresztül az elnökig, önmagában véve csak részleges képviselője a népnek. A társadalom és a kormányzat viszonyának ez az új felfogása tette lehetővé a föderalisták számára annak a megmagyarázását is, hogyan lehetséges a köztársaság nagy területen élő, heterogén társadalomban. A közösség nem lehet olyan parányi, hogy örökre immunis maradjon az érdekellentétekkel szemben – példa erre a kicsiny Rhode Island, amelyet a tizenhárom állam közül a leginkább bénítottak a klikkharcok. A különérdekek és a pártütés hatékony semlegesítése éppen a politika színterének a nemzet egészére való kiterjesztésétől várható, aminek következtében azok annyira megsokasodnak, hogy kölcsönösen kioltják egymást. A nemzeti politika szférája egyfajta szűrőként is működik, amely a választókerületek megnagyobbodásával tágabb teret enged a kiválóság feltűnésének, viszont beszűkíti a demagógia lehetőségeit.

Jóllehet a föderalisták egyik fontos szándéka a populista politika forradalom által elszabadított erőinek megfékezése volt, az alkotmány védelmében alkalmazott nyelvezetük és a felvonultatott elvek határozottan a népi, demokratikus politika birodalmából származtak. Míg az alkotmány elitista elemeit igyekeztek palástolni, voltaképpen nem utasították el a demokratikus választói politikát, csak – az önmagukra osztott szerep szerint – a forradalom vadhajtásait igyekeztek lenyesni. Osztották a széles körű amerikai egyetértést a kívánatos kormányzat szigorúan republikánus jellegével kapcsolatban, s a legkomolyabban gondolták, hogy az alkotmányt „mi, az Egyesült Államok népe" rendeli el (bár az ő perspektívájukban a nép az állami kormányzatok alternatíváját jelentette). Érvelésük meg is győzte az amerikaiakat arról, hogy országuk nagyságának záloga az erős központi kormányzat, s hogy ennek megalapítása nem mond ellent a forradalom eredeti céljainak. Ami azonban az amerikai politika hosszabb távon kialakuló arculatát illeti, ott az ellenpárt ugyancsak a realitásokban mélyen gyökerező nézetei érvényesültek, immár alaposan kiterjesztett értelemben: a törvényhozó mint az érdekek versenyén felülemelkedő pártatlan döntőbíró klasszikus republikánus eszméje hanyatlásnak indult, s teljes legitimitást szerzett a kompetitív érdekcsoport- és pártpolitizálás, a részérdekek – gazdasági, vallási, etnikai, területi csoportok érdekeinek – kampánytémává emelése és nyílt képviselete a törvényhozásban.

A konföderációs korszak kongresszusa utolsó ténykedéseként New Yorkot jelölte ki az új kormányzat székhelyéül, választásokat írt ki, majd 1788. október 10-én feloszlatta önmagát. Az Amerikai Egyesült Államok független állami létéhez vezető út utolsó állomásaként 1789 márciusában összeült az új törvényhozás, április 30-án pedig elfoglalta hivatalát az elektori kollégium által egyhangúlag az USA első elnökévé választott George Washington.

8.4. SZAKIRODALOM

Bailyn, Bernard: The Ideological Origins of the American Revolution. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1967.

Bonwick, Colin: The American Revolution. Charlottesville, University Press of Virginia, 1991.

Ferling, John: A Leap in the Dark. The Struggle to Create the American Republic. Oxford, Oxford University Press, 2003.

Hamilton, Alexander – Madison, James – Jay, John: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Budapest, Európa, 1998.

Jennings, Francis: The Creation of America. Through Revolution to Empire. Cambridge, Cambridge University Press, 2000.

Lévai Csaba: A republikanizmus-vita. Vita az amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről. Budapest, L'Harmattan, 2003.

Lévai Csaba (szerk.): Új rend egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történetéhez. Debrecen, Multiplex Media, 1997.

Rakove, Jack N.: The Beginnings of National Politics: An Interpretive History of the Continental Cong- ress. New York, Alfred Knopf, 1979.

Rakove, Jack N.: Original Meanings: Politics and Ideas in the Making of the Constitution. New York, Vintage Books, 1996.

Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban. Az Egyesült Államok születése, 1763-1789. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.

Wood, Gordon S.: The Creation of the American Republic, 1776-1787. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1969.

Wood, Gordon S.: The American Revolution. A History. New York, The Modern Library, 2002.

2. fejezet - BIRODALMAK, ÁLLAMOK, TARTOMÁNYOK

1. Vajnági Márta │ A NÉMET NEMZET SZENT RÓMAI BIRODALMA

„A Német Birodalom több állam konföderációja egy közös fő alatt, amelynek célja az egymás közötti béke és nyugalom megtartása és a külső ellenségek elleni közös védelem" – magyarázta a Német Nemzet Szent Római Birodalmának lényegét a 18. század végén Carl Gottlieb Svarez államjogi professzor a porosz trónörökösnek. A birodalom bukásától a 20. század közepéig meglehetősen negatívan ítélte meg a történetírás ezt a béke fenntartására és védelemre szövetkező konföderációt, egy etnikailag, politikailag és vallásilag széttagolt, gyenge központi hatalommal rendelkező, anakronisztikus, halódó állammonstrum képét rögzítve a köztudatban. Az 1950-1960-as évektől azonban egyre több értékesnek ítélt jellemzőre találtak a történészek a németek régi birodalmában (Altes Reich), és az 1980-1990-es években felerősödő rehabilitációs folyamat nyomán egyes történészek egyenesen az Európai Unió előképét vélték felfedezni benne. Az alábbiakban elsősorban az alkotmány- és intézménytörténeti vonatkozásokra koncentrálva mutatjuk be a Német-római Birodalom 16-18. századi fejlődését, röviden kitérve a szükséges középkori előzményekre és a birodalom felbomlásának körülményeire.

1.1. A birodalom neve

A birodalom neve több mint nyolc évszázados fennállása alatt lassan alakult ki, és folyamatosan változott. Hagyományosan I. Ottó (király: 936-962, császár: 962-973) 962-es császárrá koronázását tartják számon a Német-római Birodalom megalapításaként (más álláspontok Nagy Károly 800-ban történt császárrá koronázásától [császár 814-ig] vagy a 843-as verduni szerződéstől datálják a birodalmat), aki akkor a fenséges császár (imperator augustus) címet vette fel, és bár később rövid ideig használta az imperator augustus Romanorum ac Francorum titulust, hamarosan visszatért a rövidebb változathoz. Kezdetben a birodalom (imperium) kifejezést csak a császár (imperator) uralma alá tartozó terület megjelöléseként használták. Az állam római birodalomként (imperium Romanum) való említésével először II. Konrád császár (1024-1039) idejében találkozunk. A szent birodalom (sacrum imperium) kifejezés az I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) kancelláriája által kiadott oklevelekben jelent meg, és a „szent" jelző vélhetően arra utalt, hogy a szentnek tekintett császárhoz tartozó dolgok és így állama is szentnek tekintendő. Az imperium Romanum és a sacrum imperium megnevezéseket a következő időszakban egymás mellett, felváltva használták, és csak II. (Hollandiai) Vilmos király (1247-1256) alatt kapcsolták össze őket. Az így létrejövő Szent Római Birodalom (Heiliges Römisches Reich, Sacrum Romanum Imperium) titulus volt a következő évszázadokban a hivatalos nyelvben használt legünnepibb kifejezés a birodalom megnevezésére. A „német nemzet" rész csatlakozott legkésőbb a névhez: először III.Frigyes (1440-1493) uralkodása idején kezdték használni, első hivatalos említése egy 1486-os törvényszövegben olvasható. A 17. század államjogi tudósainak nyomán terjedt el az a téves értelmezés, hogy a Német Nemzet Szent Római Birodalma (Hei- liges Römisches Reich deutscher Nation, Sacrum Imperium Romanum Nationis Germanicae) megnevezés azt jelenti, hogy az antik Római Birodalom feletti uralmat a német császár, a német nemzet vette át. Az álláspont tarthatatlanságával már a 18. század közepén tisztában voltak, és inkább a helyes értelmezésre helyezték a hangsúlyt. Eszerint a „német nemzet" kifejezés arra utal, hogy a Szent Római Birodalom törzsterülete Németországot foglalja magában, tehát egy lokális szűkítést jelent. A 18. század második felében nem is nagyon használták már ezt a hosszú nevet, és amikor II. Ferenc császár (1792-1806) 1806-ban leköszönt a császári trónról, akkor nyilatkozatában a Német Birodalom (Deutsches Reich) koronáját tette le.

1.2. Terület és lakosság

A Német-római Birodalom legnagyobb kiterjedését a 15. század végére érte el. A következő három évszázadban azonban területe folyamatosan csökkent. Több régiója kivált, és önálló államként folytatta életét (Svájc, Hollandia), más területek pedig különböző békeszerződések dinasztikus egyezkedéseinek estek áldozatul (pl. Elzász, Lotaringia).

A birodalom magját a német nyelvű területek, azaz a későbbi kisnémet állam és Ausztria képezték. A 16. század elején határai északon az Északi- és a Balti-tengerig húzódtak, szárazföldön pedig a dán király uralma alatt álló Schleswig Hercegséggel volt szomszédos. Ezek a határok a kora újkor folyamán nem változtak, mint ahogy a keleti határok is állandóak maradtak. Itt a Lengyel Királysággal Hátsó-Pomerá- nia, a Brandenburg keleti tartományát képező Neumark, valamint Szilézia mentén volt határos. Délkeletebbre haladva Morvaország, majd az osztrák örökös tartományok közül Alsó-Ausztria, Stájerország és Krajna választották el a Magyar Királyságtól. Délnek fordulva a Velencei Köztársasággal volt határos Krajna, Karintia és Tirol mentén, magában foglalva Trientet és környékét is. A korszak elején a birodalom hűbéri fennhatósága számos észak-itáliai területre kiterjedt, így Toscanára, Modenára, Mantovára, Parmára, Milánóra. A délnyugati határsáv Savoyánál kezdődött, majd a Burgund Szabadgrófság (Franche-Comté), Elzász, Lotaringia és Németalföld mentén haladt északnak a tengerig.

A főbb területi veszteségek délen és nyugaton érték a birodalmat. Az észak-itáliai területek (Reichsitalien) feletti fennhatóság hamar megszűnt, annak ellenére, hogy a birodalom fennállása alatt végig hangoztatta rájuk támasztott igényét. Közülük legtovább, 1801-ig Savoya maradt a birodalom tagja. A déli változások Svájc kiválásával folytatódtak. Bár a svájci kantonok felett a birodalmi igazgatási szervek fennhatósága már az 1499-es bázeli béke alapján megszűnt, Svájc függetlenségét de jure csak az 1648-as vesztfáliai békében ismerték el. A nyugati, Franciaországgal szomszédos határszél volt kitéve a legintenzívebb támadásoknak, és a kora újkor alatt itt következett be a legtöbb változás. A 16. század végétől egyre inkább kiváltak a birodalom kötelékéből a Németalföld északi részén megalakuló Egyesült Tartományok (Hollandia), bár Svájchoz hasonlóan csak 1648-ban lett hivatalosan független. Szintén a vesztfáliai békében ismerték el a három lotaringiai püspökséget, Metzet, Verdunt és Toult Franciaország részének, jóllehet 1552 óta annak fennhatósága alatt álltak. Elzász nagy része, a tíz ottani birodalmi város ugyancsak 1648 óta tartozott Franciaországhoz, az utolsó hiányzó részt, Strassburgot 1681-ben szerzete meg XIV. Lajos (1643-1715). A Burgund Szabadgrófságot 1618-ban, majd 1661-ben szállták meg francia csapatok, míg végül az 1678-1679-es nijmegeni béke ezt a területet is Franciaországhoz csatolta. 1736-ban, a lengyel örökösödési háború (1733-1738) béketárgyalásai során a lengyel tróntól megfosztott Leszczynszki Szaniszló (lengyel király: 1704-1709 és 1733-1736) Lotaringia és Bar hercegségeket kérte kárpótlásként. A terület ura, a későbbi I. (Lota- ringiai) Ferenc császár (1745-1765), aki ekkor már Mária Teréziának, az osztrák birtokok örökösnőjének jegyese és hamarosan férje, hajlandó volt lemondani atyai örökségéről, és ő a Toscanai Nagyhercegséget kapta meg önfeláldozásáért (1737-től vette át a területet). Lotaringia a felső-rajnai birodalmi kerület része maradt 1766-ig, amikor is Szaniszló halála után a hercegség vejére, XV Lajos francia királyra (1715-1774) szállt. A nyugati határ utolsó módosulása az 1801-es lunéville-i békében következett be, amikor a határsávot egészen a Rajnáig tolták el.

Mivel a birodalomban nem készültek népszámlálások a 15-17. század során, a lakosság nagyságára vonatkozóan csak becslésekre támaszkodhatunk. Ezek alapján a 16. században a birodalom közel 1 millió km2-es területén (a Cseh-Morva Korona országaival és az osztrák tartományokkal együtt számítva) mintegy 16-18 millió ember élt. A lakosság száma a harmincéves háborúig folyamatosan növekedett, s a háború előestéjén a birodalom kb. 20-21 millió lelket számlált. A háború következtében a birodalom összlakosságának nagyjából egyharmadát veszítette el, vagyis a népesség 13-14 millióra esett vissza. A veszteség azonban különböző mértékben érintette a birodalom egyes területeit: míg Tirol vagy a Holsteini Hercegség területét egyáltalán nem sújtotta a háború, addig Württembergben, Pomerániában vagy Mecklenburgban a lakosság 80%-a pusztult el az 1618 és 1648 közötti időszakban. A 17. század második felében a népesség ismét növekedésnek indult, és többek között a lakosság vándorlásának köszönhetően a birodalmon belüli népsűrűségi adatok lassan kiegyenlítődtek. A táplálkozási szokások és az egészségügyi helyzet javulásával párhuzamosan a 18. században a birodalom lakossága is látványos növekedésnek indult. Egy a mainzi főkancellári levéltár adatait is alapul vevő becslés szerint 1795-ben kb. 27,5 millió lakosa volt a birodalomnak (Cseh- és Morvaországgal, Sziléziával együtt, Savoya nélkül). A lakosság döntő többsége, közel 85%-a világi birtokokon élt, 11% pedig egyházi birtokokon. Alacsony volt a városlakók aránya, mindössze 2,8%. A fennmaradó nagyjából 1% birodalmi lovagi birtokokon vagy birodalmi falvak területén lakott.

1.3. Alkotmány, alaptörvények, szokásjogok

A birodalom alkotmányán (Reichsverfassung) a kora újkorban írott és íratlan birodalmi törvények, szokásjogok és szerződések összességét értették. Ez az alkotmány rugalmas volt, mivel az idő múlásával újabb és újabb dokumentumokkal gyarapodott, egyes elemei (pl. választási kapituláció) pedig folyamatos változásnak voltak kitéve. Az alkotmányon belül különös jelentőséggel bírtak az állam berendezkedését és működését meghatározó birodalmi alaptörvények (Reichsgrundgesetze). Mivel az alaptörvények felsorolása gyakorlatilag szerzőnként változik, most csak a mindenütt előforduló, az alkotmányfejlődés szempontjából fontos elemekre térünk ki.

A birodalom legelső alaptörvényének az Aranybulla (Goldene Bulle, Aurea Bulla) számított, amelyet IV Károly császár (1346-1378) bocsátott ki a birodalmi rendek 1356 januárjában és decemberében Nürnbergben, illetve Metzben tartott gyűlésén. A 31 fejezetből álló dokumentumot hét eredeti példányban készítették el, és a ráfüggesztett aranypecsétről nevezték el. Az Aranybulla, tartalmát tekintve, a korabeli szokásjog kodifikálását jelentette, ily módon stabilizáló tényezőt képezett a birodalom működésében. Jelentősége abban rejlett, hogy egyértelműen és kötelező jelleggel szabályozta a királyválasztás rendjét, megerősítve ezzel a választómonarchia intézményét, valamint szabályozta a birodalom működését az interregnumok idejére. A birodalom fejének a választófejedelmek által megválasztott római (német) királyt tette meg, aki a pápai koronázás után viselhette a császári címet. A római király azonban már a választás erejénél fogva megkapta az uralkodói jogköröket, az uralkodást is a választás időpontjától kezdték számolni, ami a választás alkotmányjogi jelentőségét jelzi. A pápának ily módon nem volt beleszólása a birodalom uralkodójának kiválasztásába. A személyről való döntés joga az Aranybullában megnevezett hét választófejedelmet illette meg, akiknek előjogait és kötelességeit szintén itt határozták meg. Az Aranybulla egészen 1806-ig érvényben maradt.

Az örökös birodalmi béke (Ewiger Landfrieden) az 1495-ös wormsi birodalmi gyűlésen született meg a birodalmi reformmunkálatok részeként. Ezzel a törvénnyel a birodalomban dúló belháborúknak kívánták elejét venni, amelyek a középkori jogrendben meglévő, a sérelmekért fegyveres úton való elégtételt lehetővé tevő ún. Fehderecht (Fehde = viszály) alapján robbantak ki. A belháborúk helyi szintű korlátozására korábban több német államban születtek ún. tartományi békék (Landfrieden). Az 1495-ös béke az egész birodalomra vonatkozott, és megtiltotta, hogy a birodalom bármely rendje, tagja vagy alattvalója a másikat megtámadja, kirabolja, területén hadsereggel átvonuljon vagy állomásozzon. Tiltotta továbbá mások kastélyainak, városainak, piacainak, erődítményeinek, falvainak stb. megostromlását, felgyújtását. A vitás kérdések rendezését a birodalmi béke őrzésének érdekében létrehozott Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) elé utalta, és kötelezte az érintett feleket, hogy konfliktusaikat békés eszközökkel rendezzék. A békét megszegők béketörőknek minősültek, és birodalmi átkot (Reichsacht) mondtak ki rájuk, azaz minden birtokuktól megfosztották őket, és a birodalom területén bárki szabadon megölhette őket. Büntetéssel sújtották továbbá azokat a személyeket is, akik a békeszegőket bármilyen módon segítették, élelmet adtak, menedéket nyújtottak vagy tanácsokat adtak nekik. A birodalmi békét a birodalmi gyűlés (Reichstag) az évszázadok során több határozatában is megerősítette, valamint a császári választási kapitulációban minden uralkodó kötelezte magát annak védelmére.

Az 1555. szeptember 25-én a birodalmi rendek és Ferdinánd római király (császár: 1556-1564) által kibocsátott augsburgi vallásbéke a vallásháborúk lezárása és a két bevett felekezet helyzetének rendezése miatt emelkedett az alaptörvények közé. A vallásbéke lehetővé tette a világi birodalmi rendeknek, hogy eldöntsék, a katolikus vagy az ágostai hitvallást követik-e. Minden más felekezetet kizártak a vallásbéke kedvezményeiből, és a katolikus egyházi rendekre sem vonatkozott a szabad vallásválasztás. Utóbbiak csak egyházi tisztségükről való lemondás után térhettek át az ágostai hitre. Az alattvalóknak uruk vallását kellett követniük (cuius regio, eius religio), ám a kivándorlási jog (ius emigrandi) lehetővé tette, hogy az úri jogokat nem sértve, a másik vallást követő földesúr birtokára költözzenek. A két vallás követőinek szabad vallásgyakorlatot engedélyeztek, megtiltották, hogy bárki saját vallására kényszerítsen egy birodalmi rendet vagy annak alattvalóit, hogy vallása miatt bárki ellen erőszakkal lépjenek fel. A vallási vitákat békés úton kellett rendezni, a peres ügyekben eljáró bíróknak pedig felekezeti megkülönböztetés nélkül kellett eljárniuk.

Az 1648. október 24-én Münsterben és Osnabrückben megkötött vesztfáliai béke ratifikálása, 1649 óta örökös birodalmi alaptörvénynek számított. A béke, miközben kétségtelenül tovább erősítette a rendeket a császárral, a helyi hatalmakat a központival szemben, biztosította a birodalom föderatív berendezkedését, és a következő közel 160 évben a legkitartóbban védelmezett alaptörvénnyé vált. A béke területi rendelkezései – mint láttuk – új határokat szabtak a birodalomnak. Az osnabrücki szerződés legjelentősebb szakaszai a birodalom berendezkedésére vonatkozó szabályozások (nyolcadik választófejedelemség felállítása, birodalmi városi kollégium egyenrangúsága stb.), amelyek meghatározták a császár és a birodalmi rendek kapcsolatát. A rendek megkapták a jogot, hogy önálló szövetségi politikát folytassanak, ám a szövetkezés nem irányulhatott a császár vagy a birodalom ellen. Fontosak továbbá a vallási rendelkezések, amelyek beemelték a reformátusokat az augsburgi vallásbékébe, és 1624-et tették meg normaévnek, vagyis a harmincéves háború után az egyházi ügyek rendezésekor az akkori állapotokat kellett figyelembe venni. A birodalmi szerveknél (pl. bíróságok) a béke vallási paritást írt elő, és a katolikus többségű birodalmi gyűlésben megtiltotta, hogy vallási kérdésekben szavazattöbbséggel döntsenek. A vesztfáliai béke után 155 évig nem volt új alaptörvénye a birodalomnak.



A birodalom utolsó alaptörvénye 1803-ban a rendkívüli birodalmi deputáció legfőbb határozata volt (Reichsdeputationshauptschluss), amely jelentősen átformálta a birodalom arculatát. A határozat szentesítette az 1801-es lunéville-i béke azon rendelkezését, amely a Rajna bal partja mentén fekvő területeket Franciaországhoz csatolta. A birtokaiktól megfosztott birodalmi rendeket a Rajna jobb partján kárpótolták, elsősorban a szekularizált egyházi, illetve a közvetlen birodalmi jogállástól megfosztott (Mediatisierung) világi birtokok terhére. A Mainzi Érsekséget, a Német és Máltai Lovagrend birtokait kivéve szekularizálták az egyházi területeket, megszüntettek továbbá 112 birodalmi rendi uradalmat, közöttük 2 egyházi választófejedelemséget, 19 érsekséget és 44 birodalmi apátságot. Az 51 birodalmi városból 45-től elvették korábbi jogállását, csak Augsburg, Lübeck, Frankfurt am Main, Nürnberg, Bréma és Hamburg maradhatott továbbra is birodalmi város. A választófejedelmi kollégiumban két méltóságot eltöröltek, egyet átszerveztek, négy újat létrehoztak, így a létszám tízre emelkedett. Az átalakítások haszonélvezői a nagyobb világi fejedelemségek voltak, amelyek gyakran nagyobb kárpótlást kaptak, mint amennyi veszteséget elszenvedtek. A választófejedelemséggé avanzsált Badeni Orgrófság például 450 km2-es és 30 ezer fős veszteségéért 2 ezer km2-t és 240 ezer fős lakosságot kapott kárpótlásul. A határozattal legtöbbet a császár veszített. A birodalmon belüli támaszainak számító kis fejedelemségek helyén középállamok jöttek létre, és a birodalmi gyűlés hagyományosan császárhű katolikus többsége protestáns túlsúlyba fordult.

A kora újkorban nagy jelentőséget tulajdonítottak az alaptörvények legváltozékonyabb elemének, a császári választási kapitulációnak (kaiserliche Wahlkapitulation). Ez egyfajta szerződés volt a birodalom feje és a választófejedelmek között, amely lefektette az uralkodó jogait és kötelességeit, tisztázta a birodalmi rendekhez fűződő viszonyát. A császári választási kapitulációra a római királlyá választott személynek megválasztása után, de még császárrá koronázása előtt esküt kellett tennie. Az eskütétellel a megválasztott római király minden császári jogkört megkapott. A szerződés egyoldalú volt, mivel a megválasztott személynek minden pontot feltétel nélkül el kellett fogadnia, a választófejedelmek viszont semmilyen kötelezettséget nem vállaltak benne. A választási kapituláció formáját tekintve egyházi gyökerekkel rendelkezik, ahol már a középkorban általánossá vált az egyházi fejedelmek megválasztásakor a választás feltételeinek rögzítése. Világi vonatkozásban a 11. század vége óta lehet találni eseteket, amikor a választófejedelmek együtt vagy egyenként egyezséget kötöttek a királyjelölttel, s trónra emelése fejében bizonyos előjogokat, kiváltságokat kértek tőle. Ezek a szerződések azonban többnyire figyelmen kívül hagyták a birodalom érdekeit, a választók egyéni ambícióit támogatták, és megkötésükre akkor nyílt lehetőség, ha az erőviszonyok a választóknak kedveztek. Az első császári választási kapituláció 1519-ből származik, amikor a választók a későbbi V Károly (1519-1556) és I.Ferenc francia király (1515-1547) közötti rivalizálás idején elég erősek voltak ahhoz, hogy elfogadtassák Károllyal a császári hatalom szerződéses korlátozását. Ez a dokumentum szolgált a birodalom megszűnéséig a választási kapitulációk alapjául. A szerződés szövege érintett külpolitikai (pl. háború, béke, szövetségkötés), belpolitikai (pl. adományozás, birodalmi átok kimondása, kiváltságok megerősítése), vallási (pl. a pápa és a kereszténység védelme), gazdasági (pl. adók és vámok kivetése, pénzkibocsátás), igazgatási kérdéseket (pl. hivatali nyelv, hivatalok betöltése), és a császárt számos kérdésben a választófejedelmek jóváhagyásához (pl. birodalmi gyűlés összehívása, bizonyos hűbérek adományozása) kötötte. A kapituláció elfogadásával az uralkodó vállalta, hogy nem teszi örökletessé a császári címet, valamint hogy a birodalmi alaptörvények betartásával fog kormányozni. Bár a szerződés nem tartalmazott szankciót arra az esetre, ha a császár megszegné a pontjait, a birodalmi rendek elég erősek voltak ahhoz, hogy leglényegesebb elemeit betartassák. Mivel minden uralkodó számára új választási kapituláció készült, és az 1711-ben megszövegezett állandó kapitulációra (Capitulatio perpetua) nem támaszkodtak, ez volt a birodalmi alkotmány legváltozékonyabb, ugyanakkor legaktuálisabb eleme. A császári választási kapitulációk jelentősége egyrészt abban rejlik, hogy megmutatják a birodalmi rendek császársággal szembeni törekvéseinek súlypontjait és tendenciáit, másrészt abban, hogy ezek a kapitulációk jelentették a birodalmi alkotmány írásba foglalását.

Az alaptörvények között szokták felsorolni továbbá a Birodalmi Udvari Tanács (Reichshofrat) és a Birodalmi Kamarai Bíróság legújabb rendtartását, a wormsi konkordátumot (1122), a III. Frigyes császár és V Miklós pápa (1447-1455) által kötött, a birodalmi egyházat érintő pápai jogokat és szabadságokat lefektető Német konkordátumokat (Concordata Germanica, 1447), a birodalmi rendek katonaállítási és adófizetési kötelezettségét megállapító wormsi birodalmi matrikulát (Reichsmatrikel, 1521), az 1555-ös végrehajtási rendtartást (Reichsexekutionsordnung) és az utolsó birodalmi végzést (Jüngster Reichsabschied, 1654). Egyes jogtudósok néhány békét is alaptörvénynek tekintettek, mivel rendelkeztek a birodalom határainak megváltozásáról (pl. nijme- geni béke: 1678/1679, rijswijki béke: 1697).

Fontos szerepet kaptak a birodalom alkotmányos életében a tételes törvényben vagy szerződésben ki nem mondott birodalomi hagyományok vagy szokásjogok (Reichsherkommen, Reichsobservanz). Hagyományról vagy szokásjogról akkor beszéltek, ha a joggyakorlás során hasonló esetekben, hasonló körülmények között azonos módon jártak el, ami jelenthette egy eljárás ismétlődését vagy éppen rendszeres elmaradását. Normává csak akkor válhatott, ha a császár és a birodalom tudtával és támogatásával alkalmazták, s az érintettek nem tiltakoztak ellene.

1.4. A birodalom tagjai

A 18. század végére a birodalom több mint 300 kisebb-nagyobb egyházi és világi államból tevődött össze. Ezek voltak a birodalom tagjai (Reichsmitglied), amelyeknek egy része közvetlenül a császárnak volt alárendelve (reichsunmittelbar), mások viszont a tartományurak hatalma alá tartoztak (reichsmittelbar). A területek rangjukat, kiterjedésüket, népességüket, uralmi formájukat tekintve változatos képet mutattak. Vezető szerepet a nagy kiterjedésű, magas lélekszámú, általában ősi dinasztiák kezén lévő világi fejedelemségek játszottak. Közülük is kiemelkedett a kora újkor császárainak többségét adó Habsburgok területkomplexuma. A Bécs-központú Habsburg-állam- alakulat a Német Birodalmon belüli területeken túl felölelt perszonál- vagy reálunióval hozzá kapcsolódó birodalmon kívüli területeket is, és a 18. század végére birodalmon belüli lakossága megközelítette a 8 milliót. A birodalmon belül Ausztria nagy riválisa a Porosz Királyság volt, amelynek Berlinből kormányzó protestáns uralkodói, a Hohenzollernek 1701 óta viselték a királyi címet. A birodalmon belüli és kívüli területekkel szintén rendelkező Poroszország lakossága a 18. század végén 6 millióra becsülhető. A Wittelsbach-dinasztia a 17. század közepe óta két választófejedelemséget birtokolt. A család pfalzi ágának tagjai székhelyüket Heidelbergben, illetve Mann- heimben tartották, és a 18. században mintegy 228 ezer alattvalóval rendelkeztek, míg a München fővárosú Bajorország nagyjából 1,2 millió lelket számlált. A Wettin- házból származó, székhelyüket Drezdában tartó szász hercegek uralma alatt 1-1,5 millió ember élt, a Hannover fővárosú Braunschweig-lüneburgi Választófejedelemségben pedig, ahol a Welf-dinasztia kezében volt a kormányzat, 800 ezren laktak. Utóbbi két választó jelentőségét növelte, hogy a 18. században a szász hercegek a lengyel, a braunschweigiek pedig az angol királyi címet is viselték. A sorban a középnagyságú, nagyjából 100-600 ezer lakosú államok következtek (pl. Hessen-Kassel, Württemberg stb.). Ezeket a fejedelemségeket, hercegségeket, tartománygrófságokat, őrgrófságokat is régi fejedelmi és főnemesi családok irányították. Tovább színezték a térképet a kis- és törpefejedelemségek (pl. Pfalz-Neuburg, Sachsen-Coburg stb.). Ezeknek lélekszáma 100 ezer fő alatt maradt, de játszottak bizonyos politikai és kulturális szerepet.

Sajátos jelenségek voltak az egyházi fejedelemségek, amelyeknek urai, a fejedelmi püspökök (Fürstbischof), illetve fejedelmi apátok vagy prépostok (Fürstabt, Fürst- probst) egyrészt tartományurak, másrészt egy egyháztartomány vezetői vagy egy kolostor elöljárói is voltak egyszerre. A legjelentősebbek itt is a választófejedelemségek voltak, a mainzi 303 ezer, a trieri 231 ezer lakossal (a 18. század végén). A püspökök és érsekek nagy részét a káptalan vagy a konvent választotta, így lényegében sok apró választómonarchiáról volt szó. Bár az egyházi fejedelemségek csekély szerepet játszottak katonai szempontból, jelentősen hozzájárultak az adókhoz, legfőbb védelmezői voltak a birodalom berendezkedésének, fővárosaik kulturális központok voltak.

Szintén kis kiterjedésű, közvetlenül a császárnak alárendelt birtokokkal rendelkeztek a birodalmi grófok (Reichsgrafen), bárók (Reichsherren) és prelátusok (Reichspra- laten). Mivel gyakran viseltek magas egyházi, katonai vagy állami hivatalokat, fontos szerepet kaptak a birodalom történetében. A birodalmi gyűlésben a fejedelmi kollégiumban kaptak helyet, ahol fontos támaszai voltak a császárnak.

A császári klientúrához tartozott továbbá a birodalmi lovagság (Reichsritterschaft). A lovagoknak – mintegy 350 családról van szó – apró, ősi nemesi birtokai Svábföldön, Frankföldön és a Rajna mentén helyezkedtek el. Bár közvetlenül a császár alá tartoztak, és birtokaik felett tartományúri hatalommal rendelkeztek, nem voltak tagjai a birodalmi gyűlésnek. A lovagok nem fizették a birodalmi adókat, birtokaikra nem terjedt ki a kerületi rendszer, nem voltak részei a birodalmi hadseregnek, csak a császár felkérésére teljesítettek katonai feladatokat. A birodalomi lovagok a 16. századtól 3, frank, sváb és rajnai lovagi kerületbe (Ritterkreis) szerveződtek. A kerületek lovagi kantonokból (Ritterkanton) épültek fel, amelyekből összesen 15 darab volt. Mindegyik kanton élén egy lovagi elöljáró (Ritterhauptmann) állt.

A birodalmi városok (freie Reichsstadte) is közvetlenül a császárnak, illetve a birodalomnak voltak alárendelve. Nagyságuknak és gazdasági potenciáljuknak megfelelően eltérő súlyuk volt a birodalom életében. A nagyobbak lakossága a 18. század közepére megközelíthette a 100 ezret (pl. Hamburg: 97 ezer lakos, plusz 25 ezer a környező területeken), másoké az ezret sem érte el (pl. Buchhorn: 800 lakos). Számuk a kora újkor alatt folyamatosan csökkent: míg 1521-ben 85 birodalmi városról tudunk, a vesztfáliai béke után számuk 51-re csökkent, 1803 után végül 6 maradt.

1.5. A birodalom oszlopai: a választófejedelmek

A választófejedelmek (Kurfürsten) alkották a birodalmi fejedelmek azon csoportját, akiknek kizárólagos jogukban állt megválasztani a birodalom uralkodóját. Az Aranybulla erre hét választófejedelmet, három egyházit és négy világit jogosított fel: a main- zi, a trieri és a kölni érseket, a cseh királyt, a szász herceget, a brandenburgi őrgrófot és a rajna-pfalzi palotagrófot. A választók köre a kora újkor folyamán többször módosult. Először 1623-ban, amikor II. Ferdinánd császár (1619-1637) kiátkozta V. Frigyes pfalzi választót (1610-1623), aki támogatást nyújtott az ellene lázadó cseh rendeknek, sőt a cseh királyi koronát is elfogadta. A császár a választói méltóságot minden jogosítványával együtt I. Miksa bajor hercegre (választófejedelem: 1623-1651), Frigyes rokonára ruházta át. Ekkor Miksa személyre szólóan kapta meg a méltóságot, és csak 1628-tól vált örökölhetővé utódai számára. Pfalznak idővel megbocsátottak, és a vesztfáliai békében létrehozták számára a nyolcadik választófejedelemséget. Legközelebb 1692-ben emelte választói rangra – a katolikus választók tiltakozása ellenére – I. Lipót császár (1658-1705) Braunschweig-Lüneburg (Hannover) hercegét, Ernő Ágostot (választófejedelem: 1692-1698) a pfalzi örökösödési háborúban (16891697) nyújtott segítségéért, amit azonban csak 1708-ban ismert el a birodalmi gyűlés. A Wittelsbachok bajor ágának kihalásakor (1777) a pfalzi és a bajor választói cím IV/II. Károly Tivadar választó (pfalzi: 1742-1777, bajor-pfalzi: 1777-1799) kezén egyesült, így a létszám nyolcra csökkent. A választói testület utolsó és igen jelentős átalakítására 1803-ban került sor. Megszüntették a kölni és a trieri választói méltóságot, a main- zit pedig az újonnan felállított Regensburg-Aschaffenburg Fejedelemségre ruházták. Létrehoztak négy új méltóságot a salzburgi nagyherceg, a württembergi herceg, a badeni őrgróf és a hessen-kasseli tartománygróf számára. Ebben az összeállításban azonban a testület a birodalom 1806-os megszűnése miatt sosem kapott feladatot.

A választók jogait és kötelességeit az Aranybulla határozta meg. A választófejedelmi birtokok a primogenitúra elve alapján öröklődtek, és oszthatatlanok voltak. Ezek a rendelkezések megakadályozták a választófejedelmi területek elaprózódását és ezzel a választói méltóságok számának növekedését, valamint a kettős királyválasztásokat. A választók saját birtokaikon legfőbb bírók voltak, az őket megillető privilegium de non appellando alapján pedig ítéleteik ellen alattvalóik nem fellebbezhettek a legfelsőbb birodalmi bíróságokhoz, és a joghatóságuk alá tartozó ügyeket a császár nem vonhatta magához. Rendelkeztek pénzverési és -kibocsátási joggal (Münzregal), 18 éves koruktól számítottak nagykorúnak, az ellenük elkövetett erőszakos cselekmények felségsértésnek számítottak. Ok viselték továbbá az ún. birodalmi főhivatalokat (Erzamter, archiofficia), amelyek az uralkodó koronázási szertartásán róttak rájuk különböző feladatokat (lásd a táblázatot). A mainzi érsek volt a németországi főkancellár (Erzkanzler, archicancellarius), a trieri érsek a galliai és arelát királysági, a kölni érsek az itáliai főkancellár, a cseh király a birodalmi főpohárnok (Erzmundschenk, archipincer- na), a szász herceg a birodalom főmarsallja (Erzmarschall, archimarescallus), a brandenburgi őrgróf a birodalom főkamarása (Erzkammerer, archicamerarius) és a pfalzi gróf a birodalmi főétekfogó (Erztruchsefi, archidapifer). Utóbbi főhivatalt 1623-tól a bajor herceg viselte, és Pfalz 1648-ban a birodalmi főkincstartói hivatalt (Erzschatzmeister, archithesaurarius) kapta meg. Később Pfalz és Bajorország között nehezen követhető cserékre került sor, amelyekbe a 17. század végétől Hannover is bekapcsolódott. Végül 1777-ben rendezték a kérdést, amikor Károly Tivadar, Pfalz és Bajorország választója megkapta a főétekfogói, Hannover pedig a főkincstartói hivatalt.



2.1. táblázat - A választófejedelmek és főhivatalaik a 18. század közepén


Választófejedelem

Főhivatal

Helyettes

Feladat a koronázáson

Mainzi érsek

németországi főkancellár (Erzkanzler durch Germanien, archicancellarius per Germaniam)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Trieri érsek

galliai és arelát királysági főkancellár (Erzkanzler durch Gallien und Arelat, archicancellarius per Galliam et regnum Arelatense)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Kölni érsek

itáliai főkancellár (Erzkanzler durch Italien, archicancellarius per Italiam)

nincs

részt vesz a koronázási szertartásban

Cseh király

főpohárnok (Erzmundschenk, archipincerna)

Limpurg grófja

az első korty italt viszi a császárnak

Rajna—pfalzi palotagróf

főkincstartó (Erzschatzmeister, archithesau- rarius)

Sinzendorf grófja

pénzt szór a nép közé

Szász herceg

főmarsall (Erzmarschall, archimarescallus)

Pappenheim grófja

zabot visz a császári istállóknak

Brandenburgi őrgróf

főkamarás (Erzkammerer, archicamerarius)

Hohenzollern hercege

törülközőt és mosdótálat visz a császárnak

Bajor herceg (1623)

főétekfogó (Erztruchsefi, archidapifer)

Waldburg grófja

az első falat húst viszi a császárnak

Braunschweig-lüneburgi herceg (1692/1708)

nincs

nincs

nincs

A választók a birodalom politikai életében különös jelentőséggel bírtak, a korban gyakran nevezték őket a „birodalom oszlopainak" (Saule des Reichs). Fent részletezett jogállásuk folytán a birodalom legelőkelőbb urai voltak, ők alkották a birodalmi gyűlés első kollégiumát is. Joguk volt ezen túlmenően saját választófejedelmi gyűléseiken (Kurfürstentag) megvitatni a birodalom ügyeit, egymással szövetségeket (Kur- verein) köthettek. Egyre növekvő mértékben korlátozták a császárt, aki bizonyos felségjogainak gyakorlásában a választók egyetértéséhez volt kötve. Ezeket a jogokat és kiváltságokat a császárok választási kapitulációikban – amelyeket a választófejedelmek dolgoztak ki – mindig megerősítették. Kivételt jelentett a választók között a cseh király, mivel ő 1708-ig csak a római király megválasztásának erejéig vett részt a választói testület munkájában. Ekkor azonban „visszatért" a választófejedelmi kollégiumba, s minden más választói feladatból kivette a részét. A visszatérést részben az indokolta, hogy 1708-ban a birodalmi gyűlés jóváhagyta a protestáns Braunschweig- Lüneburg hercegének választófejedelmi státusát, így a cseh választó bekapcsolódása a munkába ellensúlyozhatta az újonnan bekerült protestáns tagot.

Különleges alkotmányjogi szerepe volt a birodalomban a mainzi választófejedelemnek. Már az Aranybulla kivételes helyzetbe emelte azzal, hogy rábízta a római király választásának levezénylését. A mainzi érsek kötelessége volt a császár halála után összehívni a választókat új király választására, s az összeülő testület tanácskozásain is ő elnökölt. A kora újkorban számos alkalommal a koronázási szertartást is a mainzi érsek végezte. További jelentős feladatok hárultak rá mint a birodalom németországi főkancellárjára. Ebben a minőségében ő volt az elnöke a kezdetben a birodalmi és az osztrák örökös tartományi ügyekben is illetékes Birodalmi Udvari Kancelláriának (Reichshofkanzlei). Itt állítottak ki minden olyan iratot, amely a császár nevében született, és a kancellár (vagy helyettese, az alkancellár) ellenjegyzését igényelte. A főkancellár nevezte ki a császári székhelyen (többnyire Bécs, ideiglenesen Prága, München, Frankfurt am Main városában) működő kancellária tényleges vezetőjét, az alkancellárt (Reichsvizekanzler). Szintén a főkancellár őrizte a császári pecsétet, és ő kezelte a birodalmi levéltárat (Reichsarchiv) is. Következő fontos feladatkör volt a birodalmi gyűlések központi irányító szervének, a birodalmi direktóriumnak (Reichsdi- rektorium) a vezetése. Emellett a mainzi érsek elnökölt a választófejedelmi kollégium ülésein csakúgy, mint a választófejedelmek saját összejövetelein. Joga volt továbbá vizitációkat tenni a Birodalmi Udvari Tanácsnál és a Birodalmi Kamarai Bíróságnál, illetve hatáskörébe tartozott a birodalmi posta (Reichspost) védelme. Bár a korszak második felében (különösen az Osztrák Udvari Kancellária 1620-as létrehozása után) jelentősége csökkent, alkotmányjogi szempontból a mainzi érsek, választófejedelem volt a császár után a birodalom második embere.

1.6. Interregnum

Azt az időszakot, amikor a Német Birodalomnak nem volt uralkodója (sem római királya, sem római császára), interregnumnak nevezték. Az 1254-1273 közötti Nagy Interregnum után a kora újkorban két jelentősebb uralkodó nélküli időszak volt; először egy 466 napos III. Ferdinánd halála (1657. április 2.) és I. Lipót megválasztása (1658. július 18.) között, majd 454 napon át, VI. Károly haláltól (1740. október 20.) VII. Károly megválasztásáig (1742. január 24.). A Nagy Interregnum zavaros időszakának tapasztalatai alapján ez az állapot nemkívánatosnak számított a birodalomban, és igyekeztek elkerülni azt (lásd római király választása). Amikor azonban mégis előállt, két birodalmi vikárius (Reichsvikar), azaz helytartó vette kezébe a birodalom irányítását. Az Aranybulla rendelkezése alapján – a szokásjogot megerősítve – a két vikárius két választófejedelem, a szász herceg és a rajna-pfalzi palotagróf volt. Miután a harmincéves háború során a pfalzi választói jogosítványokat, így a helytartói tisztet is a bajor hercegre ruházták, majd a vesztfáliai békében létrehozták Pfalz számára a nyolcadik választófejedelemséget, III. Ferdinánd (1637-1657) halálakor vita indult Pfalz és Bajorország között a helytartói méltóság hovatartozásáról. Míg a pfalziak az Aranybullára hivatkozva, addig a bajorok az átruházott választói jogok alapján követelték maguknak a vikáriusi címet. Ekkor a másik vikárius szava döntött: Szászország a bajorok jogát ismerte el. A vita rendezésére az 1673-ban I. Lipót által összehívott konferencián nem sikerült megoldást találni. A torzsalkodás 1724-ig tartott, amikor a május 13-án megkötött Wittelsbach-házi unióban II. Miksa Emánuel bajor (1679-1726, 1706 és 1714 között kiátkozva) és III. Károly Fülöp pfalzi választófejedelem (1716-1742) megállapodott a vikáriusi hivatal együttes viselésében. Ezt a megoldást azonban a birodalmi gyűlés nem fogadta el, és a gyakorlatban sem bizonyult működőképesnek. Végül 1745-ben a felek megállapodtak abban, hogy Bajorország kezdésével felváltva töltik be a helytartóságot. A megállapodás 1777-ben vesztette érvényét, amikor a bajor Wittelsbachok kihalásával a családi birtokok és méltóságok Károly Tivadar választó kezén egyesültek.

A vikáriusi címért folytatott küzdelem megérthető, ha tudjuk, hogy interregnum idején a két vikárius gyakorlatilag valamennyi császári jogkört gyakorolhatta a saját igazgatása alá tartozó területeken. A birodalmat ugyanis az Aranybulla a vikáriusok között kettéosztotta, mégpedig úgy, hogy a szász herceg irányította a szász jog alá tartozó területeket (Szászország, Vesztfália, Hannover, Alsó-Németország), a pfalzi választó pedig a frank jog alá tartozókat (Frankföld, Svábföld, a Rajna vidéke, Fel- ső-Németország). A két ősi jogrend alapján történő megkülönböztetés, különösen a birodalom területének növekedése után, korántsem volt egyértelmű, egyes területek hovatartozásáról a 18. században is viták folytak.

A kora újkorban a császár elhalálozása után a vikáriusok közös pecsétet küldtek a Birodalmi Kamarai Bírósághoz (az egyetlen birodalmi szervhez, amely az interreg- num alatt is folyamatosan működött), és intézkedéseiket e közös pecséttel erősítették meg. Mint említettük, a vikáriusok lényegében minden császári jogkört gyakorolhattak, legtöbb intézkedésük azonban akkor vált véglegessé, ha az új császár később megerősítette azokat. A vikáriusok dönthettek bizonyos egyházi javadalmak betöltéséről, korlátozott jogköreik voltak a hűbér-adományozás terén, beszedték a birodalmi jövedelmeket, amelyeket a birodalom szükségleteire kellett fordítaniuk, illetve a megfelelő időben át kellett engedniük a császárnak. Jogaik közé tartozott továbbá a birodalmi pénz védelme, városi kiváltságok adományozása, a kegyelmi jogkör gyakorlása, korlátozott lehetőség a nemesítésre. Elrendelhettek moratóriumot, törvénytelen gyermekeket törvényesíthettek, kiskorúakat pedig nagykorúvá nyilváníthattak. A birodalmi vikáriusok tevékenysége a császár halálakor kezdődött, és az új római király választási kapitulációra tett esküjével véget ért.

1.7. A birodalom feje – római király, római császár

A Német-római Birodalom egyedülálló volt a kora újkor államai között abban a tekintetben, hogy az élén álló uralkodót minden esetben választották. Bár Európában másutt is lehetett a rendeknek királyválasztó joga (Csehországban 1627-ig, Magyarországon 1687-ig), ám a birodalom egészen bukásáig megőrizte választómonarchia jellegét, és fel sem merülhetett a császári cím örökletessé tétele. Az Aranybullából tudjuk, hogy a birodalom fejét, a római királyt (aki megegyezett a német királlyal) a választófejedelmek választották és koronázták meg, és ezzel teljes jogú uralkodója lett a Szent Római Birodalomnak. Ahhoz, hogy a császári címet is viselhesse, Rómába kellett utaznia, hogy a pápa császárrá koronázza. Akit a pápa nem koronázott meg, annak be kellett érnie a római/német királyi címmel, de hangsúlyozandó, hogy jogosítványok tekintetében nem volt korlátozva. Ezt a középkori gyakorlatot I. Miksa császár (1493-1519) 1508. február 8-án Trientben kelt deklarációja változtatta meg, amelyben felvette a választott római császári címet (erwahlter Römischer Kaiser). Ez azt jelentette, hogy a kora újkorban a császári cím viseléséhez a pápai koronázás helyett elegendő volt a megválasztott római királyoknak Németországban megkoronáztatni magukat. Mivel azonban I. Miksa célja – a deklaráció szerint – nem a pápa szándékos mellőzése volt, hanem a császári hatalom megerősítése, az uralkodó hivatalos megnevezése választott római császár volt, csak informális helyzetekben lehetett elhagyni a választott jelzőt. Utoljára V. Károly érezte szükségét, hogy a németországi koronázás mellett (Aachen, 1520) a pápával is császárrá koronáztassa magát (Bologna, 1530). A németországi koronázásokra az Aranybulla által kijelölt királykoronázó városban, Aachenben (1486, I. Miksa; 1520, V. Károly; 1531, I. Ferdinánd), néhány esetben Regensburgban (1575, II. Rudolf; 1636, III. Ferdinánd; 1653, IV Ferdinánd), Augsburgban (1690, I. József), legtöbbször azonban Frankfurt am Mainban (1562, I. Miksa; 1612, Mátyás; 1619, II. Ferdinánd; 1658, I. Lipót; 1711, VI. Károly; 1742, VII. Károly; 1745, I. Ferenc; 1764, II. József; 1790, II. Lipót; 1792, II. Ferenc) került sor.

Az Aranybulla lehetőséget adott arra, hogy ha „a szükség úgy kívánja", a választók még a császár életében (vivente imperatore) válasszanak római királyt, jövendő császárt. Ilyenkor a római királyt ugyanúgy megválasztották és megkoronázták, a megválasztott személy ugyanúgy esküt tett a választási kapitulációra, ám továbbra is a római királyi címet viselte, és semmilyen kormányzati jogkört nem kapott. Kivételt jelentett ez alól, ha a császár valamilyen konkrét kormányzati feladattal bízta meg őt (pl. V. Károly 1531-ben megválasztott és megkoronázott öccsét, Ferdinándot). A császár életében annak utódául választott római király a császár halálakor automatikusan, minden külön eljárás nélkül annak örökébe lépett. Ily módon elkerülhető volt az interregnum. Ugyanakkor a császárnak ilyen esetekben lehetősége nyílt befolyást gyakorolni az utód személyének kiválasztására, s többek között így sikerült a Habsburgoknak 300 éven át megszakítás nélkül elnyerni a császári koronát. A császári cím azonban nem vált örökletessé, amit bizonyít, hogy minden császár trónra lépését törvényes választás előzte meg, illetve hogy 1742-ben minden Habsburg-erőfeszítés ellenére a Wittelsbach-dinasztiából származó Károly Albert bajor választó (választófe- jedelem:1726-1745, császár: 1742-1745) nyerte el a koronát. A kora újkor folyamán nyolc alkalommal fordult elő, hogy a császár életében választottak római királyt (1486, I. Miksa; 1531, I. Ferdinánd; 1562, II. Miksa; 1575, II. Rudolf; 1636, III. Ferdinánd; 1653, IV Ferdinánd; 1690, I. József; 1764, II. József).

A választófejedelmek királyválasztó gyűlését a mainzi érsek, akadályoztatása esetén a trieri érsek volt köteles összehívni a császár halálhírének vételétől számított egy hónapon belül. Ha a trieri érsek is elmulasztotta volna kötelességét, a választófejedelmeknek önként kellett összegyűlniük. Az értesítések kiküldésétől számított három hónapon belül a választóknak vagy személyesen kellett megjelenniük a választóvárosban, Frankfurtban, vagy pedig egy megfelelő meghatalmazással ellátott követséget kellett küldeniük maguk helyett. A választók vagy követeik ünnepélyes bevonulása után hosszadalmas tárgyalások kezdődtek, amelyek során megállapodtak a választási kapituláció pontjairól, a választási és koronázási ceremóniák részleteiről. A választásra a frankfurti Szent Bertalan-templom választókápolnájában (Wahl- kapelle) került sor, ettől csak háború vagy járvány esetében lehetett eltérni. (A kora újkorban öt alkalommal volt más helyszíne a választásnak: 1531-ben Köln, 1575-ben és 1636-ban Regensburg, 1653-ban és 1690-ben Augsburg.) A választók vagy követeik rangsorrendben adták le szavazatukat, elsőnek a trieri, aztán a kölni érsek szavazott, majd a cseh király, a bajor herceg, a pfalzi gróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf, végül a braunschweigi herceg (18. század közepi állapot). Utolsónak a gyűlésen elnöklő mainzi érsek adta le a voksát. Szavazni szóban lehetett, és a szavazatok többségét megkapó személy lett a római király. A megválasztottnak ekkor személyesen meg kellett esküdnie a választási kapitulációra, hogy gyakorolhassa az uralkodói jogköröket. A választást követően általában 1-3 héten belül sor került a koronázásra is. A ceremóniát a mainzi vagy a kölni érsek vezette le, attól függően, hogy melyikük territóriumán került sor a koronázásra. Frankfurt a mainzi érsekhez tartozott, így kivételnek tekinthető, hogy 1742-ben Kelemen Ágost kölni érsek (1723-1761) – az éppen megkoronázandó Károly Albert bajor választó fivére – végezte a koronázást.

A koronázást nagyszabású ünnepség követte Frankfurtban a városháza, a Römer előtt, ahol a választófejedelmek mint főhivatalnokok vagy – és ez volt a gyakoribb – helyetteseik, az örökös hivatalnokok teljesítették az Aranybullában foglalt kötelességeiket (lásd a táblázatot a 175. oldalon). Először a főmarsall léptetett lovon a téren felhalmozott zabrakáshoz, egy füles ezüstedénnyel merített belőle, és a császárhoz vitte. Ezzel szimbolikusan gondoskodott a császári istállókról. Ezután a császári asztal ellátása következett: a főkamarás ezüsttálban vizet és egy törülközőt vitt a császárnak, a főétekfogó egy darabot a téren felállított alkalmi bódéban sülő ökör húsából, végül a főpohárnok vitt egy kupa bort az új császárnak a téren lévő, kétfejű sast formázó szökőkútból. Eközben a főkincstartó lóra szállva egy erszényből pénzt szórt szét az ünnepségre összesereglett frankfurtiaknak. Ezek végeztével sor került a pazar koronázási lakomára.

A német-római császár jogköreit három csoportba lehet sorolni: császári felségjogok (Reservatrechte, iura caesarea reservata), korlátozott felségjogok (beschrankte Reser- vatrechte, iura caesarea reservata limitata), birodalmi gyűléssel közösen gyakorolt jogok (Komitialrechte, iura comitialia). A császári felségjogok azon császári jogköröket jelentették, amelyek gyakorlásában a császár teljes önállóságot élvezett. Ezeket a jogosítványokat sehol sem sorolták fel pontosan, de az biztos, hogy a legkevésbé jelentősek tartoztak közéjük. Idetartozott az alacsonyabb rangú birodalmi hűbérek (pl. birodalmi lovagi birtokok) visszaháramlás utáni újraeladományozása, a rangemelés, a jegyzők kinevezésének joga, ülnökök delegálása és elnökök jelölése a Birodalmi Kamarai Bíróságba, a kamarabírók kinevezése. A császár adományozhatott egyetemi kiváltságokat, tudományos címeket és fokozatokat, privilégiumokat. Jogában állt diszpenzációkat kimondani, nagykorúsítani, törvénytelen gyermeket törvényesíteni, elsősorban a saját birtokaihoz tartozó egyházi intézmények esetében az egyházat védelmezni. Megillette a ius primariarum precum (a koronázás után elsőként megürülő egyházi javadalomba új személy kinevezése), a kenyérlevelek adományozásának joga (Recht der Panisbriefe, vagyis jogában állt elrendelni, hogy egy kolostor vagy apátság lásson el ruházattal, élelemmel, itallal egy elszegényedett laikust annak élete végéig), bizonyos jogok a pápaválasztásnál és egyházi hivatalnokok kinevezésénél. A korlátozott felségjogok olyan jogkörök voltak, amelyek gyakorlásában a császár a választófejedelmek egyetértéséhez, jóváhagyásához volt kötve. Ezek a jogok a választófejedelmek különleges szerepének tanúsítványai. Bár nincsenek sehol tételesen feljegyezve, de a császári választási kapitulációk tanulmányozásával figyelemmel kísérhető a csoport folyamatos bővülése. A császárnak a választók jóváhagyását kellett kérnie többek között a császárra visszaháramlott magasabb rangú hűbérek újra-el- adományozásához, a birodalmi gyűlés összehívásához, birodalmi rendek birodalmi átok alá vonásához, valamint a legfontosabb birodalmi pénz-, vám- és kereskedelemügyi rendelkezések kihirdetéséhez. Végül a birodalmi gyűléssel együtt gyakorolható jogok következnek, amelyek a birodalmi gyűlés és a császár egyetértését igényelték. Ebbe a körbe tartozott a legtöbb hagyományos felségjog, legteljesebb felsorolásuk a vesztfáliai béke osnabrücki szerződése VIII. artikulusának 2. paragrafusában olvasható. Idetartozott a törvényhozás, az adók és vámok kivetésének és megemelésének, valamint a hadüzenet küldésének joga. A rendekkel közösen kellett dönteni békék, szövetségi és egyéb nemzetközi szerződések megkötéséről, katonák toborzásának és beszállásolásának elrendeléséről. Szintén a birodalmi gyűléssel egyetértésben kellett határozni arról, ha a birodalmi rendek uralma alatt álló területeken új erődítményeket akartak létrehozni a birodalom nevében, vagy ha a már meglévőkbe őrséget akartak kirendelni.

1.8. A birodalmi gyűlés

A birodalom törvényhozó és ügyintéző szerve a birodalmi gyűlés volt, amelyen a császár és a birodalmi rendek vehettek részt. Birodalmi rendnek azon személyek és testületek számítottak, akiknek ülési és szavazati joguk volt a gyűlésben. Kivételes csoport volt köztük a birodalmi lovagság, amely birodalmi rendi volta ellenére sem szavazati, sem részvételi joggal nem rendelkezett. A birodalmi rendek köre a 16. század elejére kristályosodott ki. Az 1521-es birodalmi gyűlésen készült el a mérvadónak tekintett birodalmi matrikula, amely felsorolta a birodalmi rendeket, és meghatározta a birodalmi hadsereg számára teljesítendő katonaállítási és anyagi kötelezettségeiket. Számuk a korszakban változott: 1521-ben 383, 1755-1760 körül 237, 1792-ben 294 birodalmi rendet tartottak számon.

A birodalmi gyűlés előzményeit a középkori választófejedelmi és udvari gyűlésekben kell keresni. Csak a 15. század végi nagy birodalmi reformmozgalom során sikerült elérni a birodalmi gyűlés intézményesítését, és hivatalosan az elsőt 1489-ben tartották. A 15. század végi szabály szerint birodalmi gyűlést évente össze kellett hívni, ám ez a gyakorlatban nem működött. Később tízévente legalább egyszer össze kellett hívni, majd a vesztfáliai béke úgy rendelkezett, hogy olyan gyakran kell birodalmi gyűlést tartani, ahogy a szükség kívánja. 1489 és 1663 között 40-45 alkalommal hívták össze a birodalmi rendeket. A helyszín mindig egy birodalmi város volt, az augsburgi vallásbéke után lehetőleg olyan, ahol mindkét bevett vallás gyakorlása nyilvános volt. A 16. században tartottak birodalmi gyűlést Augsburgban, Freiburg- ban, Konstanzban, Kölnben, Nürnbergben, Speyerben, Regensburgban, Trierben, Wormsban, a század végétől azonban Regensburg lett az állandó helyszín. A birodalmi gyűlések néha csak pár hétig tartottak, máskor azonban hónapokig üléseztek a rendek.

A császárnak vagy a római királynak nem kellett személyesen megjelennie a birodalmi gyűlésen. Kivételnek tekinthető, hogy I. Miksa megjelent az 1495-ös wormsi, V Károly az 1521-es, szintén wormsi, I. Ferdinánd az 1532-es regensburgi, III. Ferdinánd pedig az 1653-1654-es regensburgi birodalmi gyűlésen. A gyakorlat szerint az uralkodót egy császári főmegbízott (Prinzipalkommissar) képviselte, aki mellé két társmegbízottat (Konkommissar) adtak segítségül. A rendek is küldhettek maguk helyett követet, sőt szavazatuk érvényesítését rábízhatták egy másik birodalmi rend követére, ha azonos kollégiumban szavaztak.

A birodalmi gyűlés háromkamarás volt, három ún. kollégiumból állt össze: a választófejedelmi kollégiumból (Kurfürstenkollegium), a fejedelmi kollégiumból (Fürs- tenkollegium) és a birodalmi városi kollégiumból (reichsstadtisches Kollegium). Az első, a választófejedelmi kollégium tagjai a választófejedelmek voltak, létszáma tehát kezdetben 7, 1649-től 8, 1708-tól 9, 1777-től 8, 1803-tól 10 volt. A kollégium elnöke a main- zi érsek, birodalmi főkancellár volt. O vezette a kollégium üléseinek jegyzőkönyvét, és a rangsorrendben történő szavazáson ő adta le utolsóként a szavazatát.

A második, a fejedelmi kollégiumban kaptak helyet a birodalmi fejedelmek, grófok, urak és prelátusok. A kollégium egy egyházi és egy világi táblára oszlott, a terem jobb oldalán ültek az egyházi, bal oldalán a világi rendek. A vesztfáliai béke után, amely a birodalom intézményeiben felekezeti paritást írt elő, a gyűlésben létrejött az ún. kereszttábla (Querbank), amelyen az ágostai hitvallású püspökök foglaltak helyet. A kollégiumban az elnöki tisztet Ausztria, illetve Salzburg felváltva töltötte be. A 18. század végén a fejedelmi kollégiumban összesen 100 szavazat volt, amit a területi alapú képviselet révén sikerült állandósítani. Ez azt jelentette, hogy a szavazatokat a birodalmi rendi jogállású területekhez kötötték. Így ha valaki három birodalmi rendi jogállású területtel rendelkezett, három szavazata volt, ha viszont egy birodalmi rendi területet hárman birtokoltak, hárman adhattak le egy szavazatot. Kivételt csupán néhány olyan birodalmi rend jelentett, akik a középkorban a család által viselt magas hivatalok révén jutottak birodalmi rendi jogálláshoz, s így esetükben a jogállás a hivatalhoz, nem a területhez kötődött (Personalisten). Míg a birodalmi fejedelmek egyéni szavazattal (Virilstimme) rendelkeztek, amelyekből összesen 94 volt, a grófokat és prelátusokat 6 táblába (kúriába), a sváb prelátusi, a sváb grófi és nemesi, a rajnai prelátusi, a wetteraui grófi és nemesi, a frank grófi és nemesi, illetve a vesztfáliai nemesi táblába sorolták. Ezeknek a tagjai közösen rendelkeztek 1-1, összesen 6 kuriális szavazattal (Kurialstimme). A szavazatokat az egyházi és a világi tábla tagjai felváltva adták le, míg az egyházi rendek el nem fogytak, utána a világiak egymás után adták le a voksokat. A szavazást az egyéni szavazattal rendelkező fejedelmek kezdték, utánuk következtek a kuriális szavazatok. A szavazás szóban és írásban is történhetett. A döntés szavazattöbbséggel született meg.

A harmadik kollégium a birodalmi városi kollégium volt, ahová a birodalmi rendi jogállással rendelkező városok küldhették el követeiket. A kollégium létszáma a kora újkor folyamán a birodalmi városok hanyatlásával párhuzamosan csökkent. 1521- ben számuk 85 volt, a vesztfáliai béke után már csak 51, az 1803-as határozat pedig 6 birodalmi várost hagyott meg jogállásában. A kollégiumban a városokat a rajnai és a sváb táblába sorolták be. Minden város egy szavazattal rendelkezett, és a két tábla tagjai felváltva adták le a szavazatukat. A kollégium elnöki tisztét mindig az a város töltötte be, ahol éppen a birodalmi gyűlést tartották, és ez volt az, amelyik szavazáskor utolsóként adta le a vótumát. Bár testületként már a 15. század végén megjelentek, a birodalmi városok eleinte csak tanácskozási joggal rendelkeztek. Szavazati jogukat 1582-ben ismerték el, ám a birodalmi gyűlésben sokkal inkább az első két kollégium egyetértését tartották fontosnak. A vesztfáliai béke biztosította számukra a döntési szavazatot (votum decisivum), azaz ekkor ismerték el a három kollégium egyenrangúságát.

A birodalmi gyűlést a császár hívta össze, de a helyszínről és az időpontról a választófejedelmekkel is egyeztetnie kellett. A birodalmi gyűlés a három kollégium együttes, ünnepélyes keretek között megnyitott ülésével és a követek meghatalmazásainak felolvasásával, hitelesítésével kezdődött. Ezután a császár vagy megbízottja felolvasta a propozíciókat, vagyis a birodalmi gyűlés napirendjét. A császárnak kevés beleszólása volt abba, mely témák kerüljenek terítékre, a tárgyalás sorrendjét azonban maga határozhatta meg. A kezdeményezés joga a császárt illette, aki személyesen, udvari rendeletben vagy a főmegbízott révén terjeszthette elő a propozíciókat. A napirendi pontokon kérvény (supplicatio) beadásával lehetett módosítani, amit a birodalmi rendek is megtehettek. Ezután az indítványokat megszövegezték, majd a birodalmi gyűlés egészét koordináló, a mainzi érsek mint főkancellár irányítása alatt álló birodalmi direktórium vitára bocsátotta őket. Az egyes ügyek részletes megtárgyalása a kollégiumok saját ülésén történt, közös vitát nem tartottak. A vita lezárásaként a kollégiumok egy-egy határozatot (conclusum) hoztak, és megküldték a másik két testületnek egyeztetés céljából. Amikor a választófejedelmi és a fejedelmi kollégiumnak sikerült közös álláspontot kialakítani, akkor született meg a kettős határozat (conclusum douorum), és a birodalmi városi kollégium csatlakozásával a hármas határozat (conclusum trium). A kollégiumok a tárgyalások eredményét ajánlás (Reichsgutach- ten) formájában terjesztették a császár elé, aki ratifikálta a dokumentumot. A megerősített szöveg volt a határozat (Reichsschluss, Reichsrezess). A birodalmi gyűlés végén a gyűlés során hozott összes határozatot összegyűjtötték, sorba rendezték, és a császár hangosan felolvasva vagy császári dekrétum megküldésével kihirdette azokat (promulgatio). Az összegyűjtött, rendezett és kihirdetett határozatok összességét birodalmi végzésnek (Reichsabschied) nevezték. A végzés több határozatból álló, tematikus egységei voltak a birodalmi törvények (Reichsgesetz). A birodalmi gyűlés állandósulása előtt, az 1613-as gyűlést leszámítva, valamennyi Reichsabschied kibocsátásával végződött. Utoljára az 1653-1654-es birodalmi gyűlésen született végzés (Jüngster Reichsabschied, recessus novissimus imperii), mivel az 1663-1664-es birodalmi gyűlés 1806-ig megszakítás nélkül ülésezett.

A vesztfáliai béke megkötése után a vallási kérdésekben való eljárás annyiban módosult, hogy ezekben az ügyekben nem a többségi elv alapján, hanem a bevett felekezetek megegyezésével kellett döntést hozni. Ennek nyomán két testület alakult meg 1653-ban: a Corpus Evangelicorum és a Corpus Catholicorum. Előbbi a szász választófejedelem vezetése alatt a nevében jelzett evangélikus, valamint a református rendeket tömörítette, akiknek vallási egyenjogúságát a vesztfáliai béke ismerte el. A Corpus Evangelicorum rendszeres üléseivel, határozott fellépésével a protestáns érdekek hatékony képviselője volt a birodalmi gyűlésben. Ezzel szemben a katolikus rendeket összefogó, a mainzi érsek vezetése alatt működő Corpus Catholicorum jóval lazább szervezetű volt, és üléseket is csak elvétve tartottak, hiszen a katolikus többség és katolikus császár miatt nem volt igazán szükségük komolyabb szerveződésre.

1662-ig a birodalmi gyűlések közötti időszakokban birodalmi deputációk (Reichs- deputation) kezébe helyezték a birodalmi ügyintézést. A deputáció a császár és a birodalom által választott rendi ügyintéző testület volt, amely a birodalmi kerületekkel (Reichskreis) együtt felügyelte a birodalmi béke megőrzését. A deputáció gyűléseire (Reichsdeputationstag) a választófejedelmek, változó számú birodalmi fejedelem, két birodalmi gróf, egy birodalmi prelátus és hat birodalmi város voltak hivatalosak, illetve küldhették el képviselőiket. Ily módon a birodalmi gyűlés mindhárom kollégiuma képviseltethette magát. A deputáción belül a választófejedelmek külön testületet alkottak, a többiek együtt üléseztek Ausztria elnöklete alatt. A birodalmi gyűlés állandósulásával a deputációk funkciójukat vesztették, és 1662 után már csak ún. rendkívüli birodalmi deputációk felállítására került sor (aufierordentliche Reichsdeputation, megkülönböztetésképp a korábbi, a birodalmi gyűlések között működő rendes – or- dentliche – deputációktól). Ezek egy-egy bel- vagy külpolitikai ügy elintézésére alakultak, és szintén mindhárom kollégium képviselőit magukban foglalták. Különös jelentőséggel bírtak közöttük a békeszerződések tárgyalásai során működő békedelegációk, illetve az 1802. augusztus 24-én felállított rendkívüli deputáció, amely a következő év elején a Reichsdeputationshauptschluss elfogadásáról döntött.

A birodalmi gyűlésen azon ügyeket tárgyalták meg, amelyeknek eldöntéséhez a császár és a rendek közös döntése volt szükséges (lásd iura comitialia), itt zajlott a legtágabb értelemben vett törvényhozás. Határoztak többek között háborúk indításáról, békék, szerződések megkötéséről, a birodalmi hadsereg kiállításáról, beszállásolásáról, a birodalmi erődítmények sorsáról. A birodalmi gyűlésen dőlt el az adók kivetése is. 1495-ben I. Miksa szorgalmazására bevezették a közönséges fillért (ge- meiner Pfennig), amelyet minden 15 év feletti alattvalónak fizetnie kellett a Birodalmi Kamarai Bíróság és főleg az oszmánok és franciák elleni háborúk finanszírozására. Az adó beszedését azonban képtelenek voltak megszervezni, így a közönséges fillért 1505-ben eltörölték. A későbbiekben a török elleni háborúk során a császár töröksegély (Türkenhilfe) formájában igyekezett támogatást szerezni a rendektől. Ez lehetett azonnali segély (beeilende Hilfe), amikor a védekezéshez szükséges eszközöket a rendek azonnal rendelkezésre bocsátották, vagy tartós segély (beharrliche Hilfe), amely hosszabb ideig tartó, átfogó támogatást jelentett. A töröksegély keretében a rendek vagy birodalmi csapatok kiállítását ajánlották meg (védekező jelleggel), vagy a katonai határvonal kiépítésére és fejlesztésére szavaztak meg építési pénzt (Baugeld), de az is előfordult, hogy idegen zsoldosok finanszírozására ajánlottak meg összegeket. Másik fontos adó a birodalomban a Römermonat volt, amely a wormsi matrikula alapján a birodalmi rendekre kirótt hadiadót jelentette 1521-1806 között. Eredetileg a birodalmi rendeknek kötelességük volt kíséretet biztosítani a római királynak, amikor Rómába utazott császárárrá koronáztatni magát (Romfahrt). A szokás elhalása után az összeget, amelyet a rendek a kíséretre fordítottak volna, a hadipénztárba utalták át, emiatt az adó jogosságát a korszakban folyamatosan vitatták.

Amikor 1663-ban újabb birodalmi gyűlést hívtak össze, senki nem gondolta, hogy 143 évig fog tartani. A gyűlés lényegében a birodalom bukásáig, 1806 augusztusáig ülésezett, és a történetírásba az állandó birodalmi gyűlés (immerwahrender Recihs- tag) néven vonult be. A gyűlés a regensburgi városházán nyílt meg, és két rövidebb időszakot leszámítva ott is működött. Először 1713-ban vonultak át a rendek Augs- burgba a Regensburgban dühöngő pestis elől, majd VII. Károly császár helyezte át a gyűlés székhelyét Frankfurt am Mainba 1742 és 1745 között. Mivel a gyűlés folyamatosan zajlott, a császár és a rendek részéről is általánossá vált a követküldés szokása, és hamarosan küldöttgyűléssé alakult át az összejövetel. A császárt helyettesítő főmegbízotti tisztet 1748-tól folyamatosan a Thurn und Taxis hercegek töltötték be, akik kellően gazdagok voltak ahhoz, hogy a szükséges állandó császári reprezentáció költségeit magukra vállalják. Szintén a szakadatlan ülésezésből fakadt, hogy az állandó birodalmi gyűlés időszakában már egyetlen birodalmi végzés sem született. A gyűlésen elfogadott intézkedések megmaradtak tehát birodalmi határozat formájában, ami természetesen nem vont le kötelező érvényükből.

1.9. Legfelsőbb birodalmi bíróságok

A kora újkorban két legfelsőbb birodalmi bíróság működött, a Birodalmi Udvari Tanács, amely a császár nevében hozta ítéleteit, és a kifejezetten rendi jellegű Birodalmi Kamarai Bíróság. A Birodalmi Udvari Tanács előzményei az I. Miksa és V. Károly császár idején működő udvari tanácsokban (Hofrat) keresendők. A későbbi I. Ferdinánd császár – akinek V. Károly már a húszas évek közepén átadta az osztrák örökös tartományok kormányzatát – saját udvari tanácsot állított fel, amely V. Károly haláláig a császári Udvari Tanáccsal konkurálva tevékenykedett. Ferdinánd Udvari Tanácsának hatásköre mind az osztrák örökös tartományokra, mind a birodalomra kiterjedt, és kormányzati, igazgatási és bírósági hatóságként egyaránt működött.

A Birodalmi Udvari Tanácsot Ferdinánd 1559-ben hozta létre, és ekkor a birodalmi és örökös tartományi ügyeket egyaránt kezelte. Ez a tanács egy császártól függő kollegiális szerv volt, s elsősorban igazságszolgáltatási tevékenysége révén nyert jelentőséget. Ez volt az a legfelsőbb bíróság, amelyen keresztül a császár mint a birodalom legfőbb bírája gyakorolta jogait. Székhelye a császári székhely volt. Tagjai az elnöki tisztet viselő császáron kívül az alelnök, a birodalmi alkancellár és 18 tanácsos voltak, de a létszám egyes időszakokban elérhette a 30 főt is. A tanács tagjait a császár nevezte ki, kivéve a birodalmi alkancellárt, akinek kinevezése a birodalmi főkancellár hatáskörébe tartozott. A tanácstagokat német származású személyek közül válogatták, és hat tag evangélikus vallású volt. A vesztfáliai béke értelmében a paritás elvének megfelelően a tanács felének kellett volna a protestánsok közül kikerülnie, ám a szerv fennállása alatt ez sosem valósult meg. A Birodalmi Udvari Tanács tagjaival szemben idővel elvárás lett, hogy jogi ismeretekkel rendelkezzenek. A tanács tagjai két táblára oszlottak. Az ún. úri táblába (Herrenbank) tartoztak a nemesség soraiból kikerülő tagok, az ún. tudóstáblába (Gelehrtenbank) pedig a jogi ismeretekkel is rendelkező szakemberek. A tanács eljárásrendje szerint utóbbiak végezték az ítélkezés érdemi részét. Amennyiben a tanács nem tudott határozatra jutni egy adott ügyben, úgy a császár személyesen döntött a kérdésben.

A Birodalmi Udvari Tanács foglalkozott egyrészt a közvetlen birodalmi rendek büntetőügyeivel, a jogszolgáltatás megtagadása miatt benyújtott panaszokkal. Ebben a tekintetben hatásköre ütközött a Birodalmi Kamarai Bíróságéval. A Birodalmi Udvari Tanácshoz tartoztak másrészt a hűbérjogi kérdések, voltak bizonyos jogosítványai a császári privilégiumok és felségjogok területén. Utóbbiak közé tartozott, hogy vétót emelhetett birodalmi törvények ellen, joga volt törvényjavaslatokat kezdeményezni, felfüggeszthette a korábban kimondott birodalmi átkot. Ennek a szervnek a kizárólagos hatáskörébe tartoztak továbbá a birodalomhoz tartozó itáliai területek ügyei is.

Évente mintegy 2-3 ezer beadvány érkezett a Birodalmi Udvari Tanácshoz, elsősorban a birodalom déli (katolikus) területeiről. Ez közel tízszer annyi volt, mint a Birodalmi Kamarai Bírósághoz beérkező panaszok száma. Ezt a tágabb hatáskörön túl az is indokolhatta, hogy eljárásrendje megegyezett ugyan a Birodalmi Kamarai Bíróságéval, ám alacsonyabb létszáma miatt sokkal gyorsabban és költségkímélőbben működött. Fontos továbbá, hogy a Birodalmi Udvari Tanács a császár nevében ítélkezett, így határozatainak könnyebb volt érvényt szerezni.

A Birodalmi Kamarai Bíróság előzménye a középkori Királyi Kamarabíróság (Kö- nigliches Kammergericht) volt. Mivel utóbbi székhelye az uralkodó tartózkodási helyével együtt változott, a jogszolgáltatásban komoly fennakadásokat okozott, ha az uralkodó sokat tartózkodott birodalmon kívüli birtokain. Ennek orvoslására, valamint a birodalmi béke őrzésére az 1495-ös wormsi birodalmi reform keretében felállították a Birodalmi Kamarai Bíróságot, amelyet nagymértékben függetlenítettek az uralkodótól. Egyrészt úgy, hogy állandó székhelyet jelöltek ki számára a birodalmon belül. Kezdetben Frankfurtba helyezték a bíróságot, ám székhelye többször módosult (Worms, Augsburg, Nürnberg, Regensburg, Esslingen stb.). 1527-től Speyerben, majd 1689-től 1806-ig Wetzlarban működött. Másrészt a Birodalmi Kamarai Bíróság összetételében és tevékenységében jelentős szerepet kaptak a birodalmi rendek. Ez a szerv, mivel kevéssé függött az uralkodótól, interregnum idején is zavartalanul működött, rendtartásai (a jelentősebbek 1495-ben, 1555-ben, 1654-ben születtek) birodalmi alaptörvénynek számítottak. A bíróság finanszírozására évente kétszer fizetendő kamarai adót (Kammerzieler) vetettek ki.

A Birodalmi Kamarai Bíróság első ülését I. Miksa császár személyesen nyitotta meg 1495. október 31-én Frankfurt am Mainban. A bíróság élén egy császár által kinevezett, a közvetlen birodalmi nemesség soraiból kikerülő kamarabíró (Kammerrichter) állt. Feladata, mivel jogi végzettséggel nem kellett rendelkeznie, adminisztratív jellegű volt: vezette a bíróságot, kiutalta a tárgyalandó ügyeket a bírósági ülnököknek (Assessor), elnökölt a nyilvános audienciákon. A tanácskozásokat 4 elnök (Prasident) irányította, akiket a császár jelölt ezekre a pozíciókra, és akik közül – különösen a vesztfáliai béke után – 2 katolikus, 2 protestáns volt. Hasonlóan ügyeltek 1648 után a meghatározott felekezeti arányszám betartására az érdemi munkát végző ülnökök delegálásakor, akik között 26 katolikus és 24 protestáns volt. Az ülnökök száma a bíróság bő 300 éves fennállása alatt többször változott, a kezdeti 24-ről 50-re, majd 54-re emelkedett. Az ülnököket a császár, a választófejedelmek, valamint a birodalmi kerületek delegálták. Az egyes ügyeket különböző létszámú tanácsokban tárgyalták meg, amelyek meghatározott napokon üléseztek. Jelentéktelenebb esetekben is legalább 4 ülnök vizsgálta a problémát, de a nagy horderejű ügyek kedvéért néha a bíróság valamennyi tagja részt vett a tanácskozáson.

A Birodalmi Kamarai Bíróság első fokon és legfelső fokon ítélkezett a birodalmi béke megszegői, valamint a közvetlen birodalmi rendek ellen irányuló eljárásokban. Fellebbviteli fórumként szolgált a birodalomban mindazon területeken, amelyeknek ura nem rendelkezett legfelsőbb bírói hatalommal (vagyis privilegium de non appe- landóval, lásd választófejedelmi kiváltságok). Ide fordulhattak az alattvalók, ha a helyi bíróságok megtagadták vagy sérelmesen hosszan késleltették számukra a jogszolgáltatást. A Birodalmi Kamarai Bíróság a 18. században évente 2-300 ügyben járt el, ami messze elmaradt a másik legfelsőbb bíróság, a Birodalmi Udvari Tanács ügyszámától. Az ügyek túlnyomó többsége az északi protestáns területekről érkezett, ahol szívesebben fordultak a felekezeti paritás elvét figyelembe vevő, kifejezetten rendi bírósághoz.

1.10. A birodalmi kerületi rendszer

A birodalmi kerületek (Reichskreise) a kora újkor elején létrehozott területi-politikai egységek voltak, a birodalmi gyűlés mellett ezek működésén keresztül valósult meg a birodalmi alkotmány. Már a 14. században születtek különböző elveken nyugvó kerületi beosztások, ám hosszú távon működésképtelennek bizonyultak. Bár I. Miksa 1486-os reformelképzeléseiben is szerepelt egy tartós kerületi rendszer kiépítése, az első beosztás csak az 1500-as augsburgi birodalmi gyűlésen készült el. Ekkor 6 kerületet alakítottak ki: frank, bajor, sváb, felső-rajnai, alsó-rajna-vesztfáliai, szász. Ez a beosztás nem terjedt ki a választófejedelemségekre és az osztrák örökös tartományokra, amelyeket csak az 1512-es módosításkor tagoltak be, és amelyekkel együtt 10 kerület jött létre: burgund, osztrák, sváb, frank, bajor, alsó-szász, felső-szász, felső-rajnai, alsó-rajna-vesztfáliai, rajnai (pfalzi) választói. Továbbra sem vonatkozott a beosztás a birodalmi lovagok birtokaira, Cseh- és Morvaországra, Sziléziára, Svájcra, az itáliai területekre, valamint a Német Lovagrend birtokaira. A birodalmi kerületeknek két fő feladatuk volt: őrködtek az 1495-ös birodalmi béke felett, valamint végrehajtották a birodalmi gyűlés rendelkezéseit és a legfelsőbb bíróságok ítéleteit. A birodalmi kerületek szerepet kaptak a 16. század elején a birodalmi kormányokban (Reichsregiment), 1507-től javaslatot tehettek a Birodalmi Kamarai Bíróság ülnökeinek egy részére. Működésüket az 1555-ös Reichsexekutionsordnung szabta meg.

A kerületek belső életét a kerület tagjainak száma és rangja határozta meg. A birodalom nyugati, középső és déli részén, ahol sok nagy hatalmú, birodalmi rendi jogállású tagja volt a kerületeknek, eredményesen működő önigazgatási egységekké nőtték ki magukat, ellentétben azokkal a kerületekkel, ahol egy fejedelem szava volt a döntő (pl. osztrák kerület). A kerületekben a birodalom kisebb hatalmú tagjai is politikai súllyal bírhattak, de a nagyobb rendek, különösen a választófejedelmek megjelenése mindig a kisebb hatalmak kiszorulását vonta maga után (főleg 1648 után vált gyakorivá). Több helyen nehezítette a rendszer működését, hogy a határok politikailag, kulturálisan összetartozó területeket szeltek át. Befolyásolták továbbá a reformáció után a kerületek életét a felekezeti viszonyok. A 18. század végén protestáns többségű volt a felső-szász (99,6%), az alsó-szász (98,5%) és a felső-rajnai (75%) kerület, katolikus többségű az osztrák (92%), a bajor (97,6%), a burgund (majdnem 100%) és a rajnai választói (78%) kerület. A sváb, a frank és az alsó-rajna-vesztfáliai kerületekben a felekezetek aránya kiegyenlített volt.

A kerület belső életéhez hozzátartozott a saját kerületi hivatalok (Kreisamter) betöltése és működtetése. Az egyik legrégibb kerületi hivatal volt a kerületi főnököké (Kreishauptmann, Kreisoberst/Kreisobrist), akik eleinte a kerületi haderő parancsnokaiként a birodalmi béke megtartásáért feleltek saját kerületükben. A hivatalt az 1555-ös Reichsexekutionsordnung állandósította. A kerületi főnök volt a végrehajtó hatalom megtestesítője a kerületben, továbbra is felelt a birodalmi béke megőrzéséért és a Birodalmi Kamarai Bíróság ítéleteinek keresztülviteléért. A kerületi főnököt a kerületi gyűlés választotta általában nagyobb tekintélyű tagjai közül. Munkáját helyettese és 3-6 tanácsos segítette, akik szintén a kerületi rendek közül kerültek ki. A kerületi gyűlés összehívásának feladata két fejedelemre hárult (Kreisausschreiber), akik közül az egyik egyházi, a másik világi személy volt. Erre a tisztségre legtöbbször nagy tekintélyű, valláspolitikai szempontból mérsékelt személyeket neveztek ki, sőt a reformáció hatására előírták, hogy a vallásilag vegyes kerületekben a világi személy evangélikus legyen. A kerületi titkár (Kreissekretarius) feladata volt a kerületi gyűlések jegyzőkönyvének vezetése, a követek meghatalmazásának felolvasása, a hivatalos kerületi dokumentumok megfogalmazása, a kerületi kancelláriában (Kreiskanzlei) dolgozó kan- cellisták felügyelete.

A birodalmi kerületek legfontosabb, legfelső normaadó szerve a kerületi gyűlés (Kreistag) volt. Ezen az ülési és szavazati joggal rendelkező kerületi rendek (Kreis- stande) vehettek részt. A rendek körét a kerületi matrikulában (Kreismatrikel) tartották számon. A kerületi rendi jogállás nem volt azonos a birodalmi rendi jogállással, a kerületi gyűlésen tehát nem birodalmi rendek is részt vehettek. Így például a birodalmi lovagság tagjai, ha rendelkeztek kerületi rendi birtokkal, teljes joggal vehettek részt és szavazhattak a kerületi gyűlésen.

A kerületi gyűlésen a rendek vagy személyükben jelentek meg, vagy követet menesztettek maguk helyett. A személyes megjelenés egyre ritkább volt, hamar kialakult, hogy a rendek meghatalmazottat (Bevollmachtigte), küldöttet (Deputierte) vagy követet (Gesandte, választófejedelmek esetében envoyé) küldtek maguk helyett. A rendek és képviselőik mellett a gyűléseken részt vehettek egyéb személyek is, általában csak megfigyelőként. A császárnak joga volt például jelentősebb birodalmi ügyek esetén megbízottat (Kommissar) küldeni a kerületi gyűlésre. Sűrűn élt a császár ezen jogával a törökellenes harcok, a harmincéves vagy a XIV Lajos elleni háborúk idején. A kora újkor végére állandó elemmé vált a császári kerületi követ (kaiserlicher Kreisge- sandte) intézménye. A 18. századra szokássá vált továbbá, hogy a kerületi gyűlésekre külföldi hatalmak (Anglia, Franciaország, Oroszország, Hollandia) és jelentősebb német államok (Poroszország, Bajorország) is elküldték diplomatáikat.

A kerületi gyűlések felépítése változatos képet mutatott. A legkiforrottabb rendszerrel a sváb kerület rendelkezett, ahol 5 táblába oszlottak a rendek: az egyházi fejedelmi, a világi fejedelmi, a prelátusi, a grófi és úri, valamint a városi táblába. 4 táblás volt a frank és a felső-rajnai kerület gyűlése: az első táblát az egyházi fejedelmek, a másodikat a világi fejedelmek, a harmadikat a grófok, a negyediket a városok alkották. Szintén 4 táblába rendeződtek a vesztfáliai kerületi rendek a következőképpen: prelátusok, fejedelmek, grófok, városok. A bajor kerületben mindössze 2 táblát, 1 egyházit és 1 világit különböztettek meg, a rajnai választói kerületben pedig 1 kerekasztalt tartottak. Az alsó- és felső-szász kerületek gyűléseiben nem alkottak táblákat, az osztrák és a burgund kerületben még csak kerületi gyűléseket sem tartottak soha. A táblák léte gyakran puszta formalitás volt, hiszen a szavazatát mindenki egyénileg adhatta le.

A kerületi gyűléseket a gyűlések összehívására jogosult két fejedelem hívta össze. A meghívókat a gyűlés kezdete előtt 4-5 héttel kézbesítették, de gyakran még a kerületi gyűlések végén megállapodtak a következő összejövetel kezdetéről. Az összehívás rendszeressége változó volt, a sváb kerület volt az egyetlen, ahol békeidőben kötelező volt évente egy gyűlést tartani. A gyűlések időtartama sem volt kötött. A



  1. század elején rövid ideig, általában pár napig tartottak, a 18. században azonban már gyakoriak voltak a hetekig, hónapokig, sőt évekig tartó kerületi gyűlések. Sokszor előfordult, hogy az egyes kerületi gyűlések párhuzamosan zajlottak, különösen amikor a császár által kiadott feladatot kellett végrehajtani. A kerületek saját gyűlései mellett ritkán sor került ún. általános kerületi gyűlésre (Generalkreistag), amely több vagy minden kerület együttes gyűlését jelentette. A kerületi gyűlések színhelyéül egy-egy város nagyobb kolostora vagy városi tanácsterme szolgált. A napirenden egyrészt a kerületet, illetve az egyes kerületi rendeket érintő ügyek szerepeltek. Foglalkoztak vallásügyi panaszokkal, a rendek közötti vitás ügyekkel, a matrikula módosításával, a birodalmi bíróságok ítéleteinek végrehajtásával. Lépéseket tettek a kerület fennmaradását és fejlődését szolgáló témákban: döntöttek rendészeti, egészségügyi, kerületi biztonsági kérdésekről, útépítésekről, szabályozták egyes termékek importját és exportját, stb. Másrészt itt határoztak a több kerületet és a birodalmat érintő ügyekben is: előkészítették a császárválasztásokat, a birodalmi gyűléseket, intézkedtek a birodalmi határozatok végrehajtásáról, kijelölték a Birodalmi Kamarai Bíróság soraiba delegálandó kerületi ülnököket, megszervezték a birodalmi adók beszedését, foglalkoztak a birodalmi béke több kerületben történő megszegésével, a birodalmi bíróságok ellen beérkező panaszokkal.

A birodalmi kerületek egyik legfontosabb feladata az adóügyek kezelése volt. A legtöbb helyen működött valamilyen kerületi pénztár (Kreiskasse), s a kerületi pénzügyi igazgatás tekintélyes mennyiségű hivatalnoknak (könyvelő stb.) adott munkát. A kerületi rendek joga volt a kerületi adók beszedése (ius collectandi). A kerületi adók központi helyet foglaltak el a kerületek alkotmányában. A kerületi matrikulák határozták meg a rendek hozzájárulásának formáját (pénz- vagy terményadó) és mértékét. Szintén a kerületeknek kellett gondosodniuk a birodalmi adók (töröksegély, Römermonat) begyűjtéséről. Ritkán előfordult, hogy a rendek megegyezése, illetve a hadijog alapján rendkívüli adót vetettek ki.

A másik jelentős kerületi feladatkör a hadügy volt. A kerületeknek kellett megoldaniuk a kerületi haderő kiállítását, felfegyverzését és fenntartását. Jelentősen megemelkedtek ezek a költségek, miután békeidőben is tartottak fenn bizonyos létszámú hadsereget. A kerületi gyűlés osztotta szét rendjei között a birodalmi gyűlés által megállapított katonaállítási és anyagi hozzájárulási kötelezettséget. Az 1521-es wormsi matrikula 4 ezer lovas és 20 ezer gyalogos kiállítását írta elő a kerületeknek, az 1681-1682-es birodalmi hadialkotmány (Reichskriegsverfassung) viszont már összesen 40 ezer fő, ezen belül 12 ezer lovas és 28 ezer gyalogos katona kiállítását rendelte el. A kerületek nem egyenlő arányban vállaltak részt a katonaállításból. A 17. század végén kiállítandó 40 ezer katonának például mintegy 20%-át az osztrák kerület adta, míg a jóval gyengébb frank kerület 7,2%-kal, a bajor pedig mindössze 5,7%-kal járult hozzá a birodalmi hadsereg kiállításához.

1.11. A birodalom felbomlása

A Német-római Birodalom felbomlása hosszabb folyamat eredménye volt, amelyre katalizátorként hatottak a francia forradalom és a napóleoni háborúk eseményei. Bár



  1. Lipót (1790-1792) a reichenbachi egyezményben (1790) és a pillnitzi nyilatkozatban (1791) még képes volt kiállni az abszolutista tábor mellett, a forradalmi háború gyors expanziója hamar világossá tette, hogy a birodalom sem külső, sem belső integritását nem képes megőrizni. A főleg Ausztria és Poroszország rivalizálása miatt feszültté váló belső viszonyok a hadszíntéren sorozatos vereségekkel párosultak. Végül Poroszország az 1795-ös bázeli béke megkötésével tíz évre kivonta magát a háborúból, és bár Ausztria folytatta a küzdelmet, sorozatosan kudarcot vallott. Jelentősséggel bír az eseménysorban az 1797-es Campo Formió-i béke, amelynek titkos záradékában II. Ferenc császár kötelezte magát, hogy egy jövőbeni, a birodalommal kötendő békében bele fog egyezni a Rajna bal partjának Franciaországhoz csatolásába. Ezt végül az 1801-es lunéville-i békében rögzítették, és a birtokaiktól megfosztott birodalmi rendeket igyekeztek a birodalomhoz tartozó jobb parton kárpótolni. Tovább fokozta az erjedést az 1803-as Reichsdeputationshauptschluss, amelynek rendelkezései új rendet adtak a birodalomnak, és erőteljes szekularizációt indítottak el. A következő évben (1804) II. Ferenc császár – Napóleon újdonsült örökletes császárságát (18041815) ellensúlyozandó – felvette az örökletes osztrák császári címet, amely azonban már csak a Habsburgok országaira vonatkozott. Végül 1806. július 12-én 16 birodalmi rend (Bajorország, Baden, Württemberg, Berg és Kleve, Hessen-Darmstadt, Nas- sau-Usingen, Nassau-Weilburg, Hohenzollern-Hechingen, Hohenzollern-Sigma- ringen, Salm-Salm, Salm-Kyburg, Isenburg-Birstein, Arenberg, Liechtenstein, von der Leyen és Regensburg-Aschaffenburg) elhatározta, hogy kiválik a birodalomból, és Napóleon protektorátusa alatt megalapítja a Rajnai Szövetséget. A rendek augusztus 1-jén közölték a birodalmi gyűléssel, hogy kilépnek a birodalomból, és minden birodalmi címről és rangról lemondanak. Napóleon ekkor ultimátumot küldött II. Ferenc német-római császárnak, amelyben deklarálta, hogy a továbbiakban nem ismeri el a Német-római Birodalom alkotmányát, és követelte, hogy Ferenc augusztus 10-ig mondjon le a német-római császári címről. Ferenc osztrák császári címét azonban továbbra is elismeri. Ferenc nem várta meg a határidőt, 1806. augusztus 6-án közleményt adott ki, amelyben lemondott a német-római császári címről, és ezzel a Német Birodalom története befejeződött. A birodalom végét bejelentő nyilatkozatot egy császári herold olvasta fel a bécsi Hofburg közelében álló Kirche zu den neun Chören der Engel erkélyéről.

A Német-római Birodalom a kora újkorban egy olyan konföderációt alkotott, amelynek tagjait – különösen 1648 után – egy közös béke- és jogrendszer, valamint néhány közös intézmény (császár, birodalmi gyűlés, legfelsőbb bíróságok, kerületi rendszer) kötötte össze. Ez képezte az alapját a birodalom tagjainak többségében élő közösségtudatnak, identitásnak. A birodalom mindvégig megőrizte föderatív jellegét, ellenállt azon kísérleteknek, amelyek egyetemes birodalommá alakították volna, de nem fejlődött Franciaországhoz hasonló modern nemzetállammá sem. Erényei közé tartozott, hogy képes volt kedvező feltételeket teremteni a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális sokszínűségnek, hatékonyan rendezni a reformáció nyomán kibontakozó vallási ellentéteket. A birodalom kora újkori történetében meghatározó tényező volt az uralkodó és a birodalmi rendek dualizmusa, küzdelme és együttműködése, amely végső soron a császári (központi) hatalom fokozatos csökkenéséhez, a helyi hatalmak erősödéséhez vezetett. Ugyanakkor a túl sok egymásnak feszülő érdek megnehezítette a tárgyalások és a kompromisszumkeresés útját. Ennek következtében a korszak végén a birodalom már nem tudta megakadályozni hatalmasabb tagjait abban, hogy saját hatalmi érdekeik mentén politizáljanak. Az érdekellentétek lehetetlenné tették egy olyan hadsereg megszervezését, amely hatékonyan ellen tudott volna állni a nyugatról érkező, modern hódító seregeknek, valamint kerékkötőivé váltak a kor követelményeinek egyre kevésbé megfelelő, merev alkotmányos struktúra megreformálására irányuló törekvéseknek. A francia forradalom kirobbanása után a birodalom felbomlása csak idő kérdése volt. Számítottak rá a kortársak is, akik 1806-ban rezignáltan vették tudomásul, hogy a több mint 800 éves Német-római Birodalom eltűnt Európa térképéről.

1.12. SZAKIRODALOM

Aretin, Karl Ottmar von: Das Alte Reich, 1648-1806. I-IV Stuttgart, Klett-Cotta Verlag, 1993-2000. Conrad, Hermann (szerk.): Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Köln – Opladen, Westdeutscher Verlag, 1964.

Dotzauer, Winfried: Die deutschen Reichskreise (1383-1806). Geschichte und Aktenedition. Stuttgart, Steiner, 1998.

Hartmann, Peter Claus: Das Heilige Römische Reich deutscher Nation in der Neuzeit 1486-1806.

Stuttgart, Philipp Reclam jun. GmbH & Co., 2005. (Reclams Universal Bibliothek Nr. 17045.) Hartung, Fritz: Die Wahlkapitulationen der deutschen Kaiser und Könige. Historische Zeitschrift, 107 (1911), 306-344.

Herbers, Klaus – Neuhaus, Helmut: Das Heilige Römische Reich. Schauplatze einer tausendjahrigen Geschichte (843-1806). Köln – Weimar – Wien, Böhlau Verlag GmbH & Cie, 2005.

Hofmann, Hanns Hubert (szerk.): Quellen zum Verfassungsorganismus des Heiligen Römischen Rei- ches Deutscher Nation 1495-1815. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1976. (Aus- gewáhlte Quellen zur deutschen Geschichte der Neuzeit. 13.)

Neuhaus, Helmut: Das Reich in der frühen Neuzeit. München, Oldenburg, 1997. (Enzyklopádie deutscher Geschichte, Band 42.)

Schindling, Anton – Ziegler, Walter (szerk.): Die Kaiser der Neuzeit, 1519-1918. Heiliges Römisches Reich, Österreich, Deutschland. München, Beck Verlag, 1990.

Zeumer, Carl: Heiliges römisches Reich deutscher Nation. Eine Studie über den Reichstitel. Weimar, Hermann Böhlaus Nachfolger, 1910. (Quellen und Studien zur Verfassungsgeschichte der Deutschen Reiches in Mittelalter und Neuzeit. IV/2.)

2. Papp Imre │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG FRANCIAORSZÁGBAN

A francia monarchia politikai berendezkedésében ugyan már a 15. század végén is a királyi intézmények játszottak vezető szerepet, de a rendi intézményeket nem nélkülözhették a kormányzásban. Ez utóbbiak a kora újkorban sokat veszítettek jelentőségükből, azonban sosem bomlottak fel teljesen.

2.1. A tartományi rendi gyűlések

A rendi képviseleti rendszer a 14-15. század folyamán tartományi és országos szinten alakult ki. A tartományi rendiség az erős helyi hűbéri intézményekből nőtt ki. A hűbériség felbomlásával a tartományi rendi gyűlések (États provinciaux) lettek hivatottak a tartományi autonómia megőrzésére. A késő középkorban csak az egyház érvényesítette országosan a privilégiumait. A nemesség és a városok inkább a tartományi rendi gyűléseken keresztül törekedtek érdekeik érvényesítésére. Amikor egy-egy tartomány a koronához került, a királyi intézményeket nem lehetett azonnal kiépíteni, vagy nem voltak elégségesek a kormányzáshoz. A francia királyok kénytelenek voltak a helyi rendekre támaszkodni, egyezségre jutni velük, elismerve privilégiumaikat és a tartomány részleges autonómiáját. A francia monarchia tehát a rendi autonómiák beépítésével integrálta a tartományokat. „Mozaikkirályság" volt, amely sokféle hagyományú tartományok összefűzött együtteséből állt.

Az uralkodó által kért adókról a tartományi rendi gyűlések döntöttek többségi szavazással. A megajánlott adót, amelyet sok tartományban „önkéntes adománynak" neveztek, szintén a rendek osztották el, és általában a rendi adminisztrációk szedték be. A beszedett adók meghatározott hányada a tartományokban maradt a helyi ügyekre, amelyeket választott tisztviselők intéztek. Voltak tartományok, ahol külön tartományi adót szedtek. Ezt nevezték tartományi dénároknak. A tartományok érdekeit a központi hatalom előtt képviselő rendi gyűlések legtöbbje háromkamarás (egyházi, nemesi, közrendi) volt, de nem biztos, hogy kamaránként ülésezett és szavazott. Az ülésezés rendszeressége is igen különböző volt. Természetesen nem volt egységes a követek küldésének és választásának rendje sem. A tartományi rendi gyűlés szavazott a központi hatalommal egyeztetve a helyi írásba foglalt szokásjog (délen az ún. írott jog) módosításáról, a tartományt érintő királyi törvényjavaslatról, királyi tanácsi határozatokról stb.

I. Ferenc (1515-1547) uralkodása idején az alábbi 19 nagyobb tartományban működött tartományi rendi gyűlés: Anjou, Artois (1529-től tartozott a koronához), Alsó- Auvergne, Felső-Auvergne, Bourbonnais, Bretagne (1532-ben egyesült a monarchiával), Burgundia, Dauphiné, Gascogne, Guyenne, La Marche, Languedoc, Limousin, Maine, Normandia, Orléanais, Picardia, Provence, Touraine. Ezenkívül a királyság peremvidékein is voltak kisebb, rendi gyűléssel rendelkező tartományok. Néhány nagy tartományon belül további (kisebb) tartományokban ún. parciális rendi gyűlések üléseztek, amelyek külön szavazták meg a koronának juttatandó adót. Szerepük a 16. század folyamán csökkent vagy a nagyobb tartományok, vagy a királyi adminisztráció javára. Languedocban Albigeois, Castres, Gévaudan, Velay, Vivarais; Guyenne-ben Agenais, Périgord, Quercy, Rouergue; Gascogne-ban Armagnac, Com- minges; Burgundiában Maconnais, Auxerre, Auxonne, Bar-sur-Seine és Charolais rendelkezett parciális rendi gyűléssel. Ile-de-France, Champagne, Berry, Nivernais és Saintogne tartományban nem volt rendi gyűlés, a kormányzást egyedül a királyi intézmények végezték. Az egyes rendi tartományokkal szemben – ha változó mértékben is – a királyi hatalom mindig fölényben volt. A 16. századra a francia monarchia olyan központosított állammá vált, amely a helyi kormányzást együttesen, a tartományi rendi gyűlésekkel és a királyi intézményekkel gyakorolta.

A rendi tartományok száma változott, növekedés és csökkenés egyaránt volt, de hosszabb távon az utóbbi vált meghatározóvá. Bourbonnais-ban (Bourbon Hercegségben), miután a tartományt 1532-ben I. Ferenc beolvasztotta a koronába, a rendi gyűlés többé nem ülésezett. A 16. század második felében 8 tartományban szünetelt vagy szűnt meg a rendi gyűlés: Anjouban, Gascogne-ban, Guyenne-ben, Limousin- ben, Maine-ben, La Marche-ban, Orléanais-ban és Touraine-ben. Legtöbbször a királyi hatalom terjeszkedése váltotta ki a tartományi rendiség felbomlását. Amennyiben a központi hatalomnak sikerült kiépítenie az adóelosztó körzeteket, többé nem volt szüksége az adók behajtásához a rendi adminisztrációra. A vallásháborúk idején a rendek és a rendeken belüli ellentétek is segítették a folyamatot. A központi hatalommal szemben önállóságra törekvő kormányzók sem tekintettek jó szemmel a hatalmi ellenpólusként fellépő tartományi rendi gyűlésekre.

A 17. században folytatódott a tartományi rendiség visszaszorítása. A tartományok a monarchiával való egyesülésük idején általában kötöttek valamilyen egyezséget az uralkodóval. Ezek nem voltak sérthetetlenek, de felrúgásuk a törvényesség formális betartása mellett bonyolultabb volt. A tartományi rendi gyűléseket is a király hívta össze, s ahol nem volt szokásban előírt rendszeres ülés, ott az uralkodó könnyen érvényesíthette akaratát: a lehető legritkábban vagy egyáltalán nem hívta össze. Így szűnt meg 1624-ben Felső-Auvergne, 1628-ban Dauphiné, 1655-ben Normandia, 1672-ben Alsó-Auvergne és 1678-ban Franche-Comté (ekkor került Franciaországhoz) rendi gyűlése. Körülbelül 14 parciális rendi gyűlés is befejezte tevékenységét. Riche- lieu bíboros az 1620-1630-as években azt tervezte, hogy minden rendi tartományban kiépíti az adókörzeteket vagy választótartományokat (pays d'élection), és felszámolja a tartományi rendi gyűléseket. A nagy tartományok sorozatos ellenállásától tartva lemondott tervéről. Ennek köszönhetően az ancien régime végéig fennmaradt 4 nagy tartomány, Bretagne, Burgundia, Languedoc és Provence rendi gyűlése, valamint 16 kisebb tartományé a határvidékeken. Északon Artois-é, Cambrésis-é és Vallon-Fland- riáé (az utóbbi két tartományt 1668-ban csatolták Franciaországhoz), délkeleten Bresse-é, Biugey-é és Maconnais-é, a Pireneusok vidékén Béarné, Alsó-Navarráé, Foix-é (mindhárom 1620-ban egyesült a koronával), Bigorre-é, Labourdé, Marsané, Nébouzané, Quatre-Vallées-é és Soule-é, valamint Korzikáé (1768-ban vásárolta meg Franciaország).

A megmaradt tartományi rendi gyűlések önállóságát XIV Lajos (1643-1715) kurtította tovább. 1663-ban megtiltotta, hogy a gyűlések véleményt nyilvánítsanak a tartományi parlamenteknél (legfelsőbb királyi bíróságoknál) a közügyeket érintő királyi rendelkezések bejegyzéseiről. Csupán az adókkal kapcsolatos ügyekben volt joguk ellenkezni. Megmaradt az a régi joguk is, hogy követválasztáskor a rendek panaszfüzeteket (cahiers de doléances) készíthettek, azaz megírhatták a királynak a tartomány ügyes-bajos dolgait, és véleményt nyilváníthattak. Autonómiájuk tehát a Versailles által javasolt adó megajánlására, elosztására és behajtására, valamint a helyi ügyek (utak karbantartása, a gazdasági élet felügyelete, kórházak, iskolák alapítása, szervezése stb.) intézésére szorítkozott. Az erőviszonyok eltolódása miatt nyílt politikai ellenállásra többé nem volt lehetőségük. A helyi igazgatás joga azt is jelentette, hogy a központi hatalom mentesült ezek terhe alól. A tartományi rendi gyűlések fődelegátusokat és delegátusokat választottak soraikból a helyi ügyek vitelére és a királyi intézményekkel való rendszeres együttműködésre. Mindegyik gyűlés követet küldhetett Versailles-ba, hogy képviselje a rendeket, és patrónusokat szerezzen az udvarban a tartomány nagyobb gondjainak a megoldásához.

A tartományi rendek és a központi hatalom között az adómegajánlás terén keletkezett a legtöbb nézeteltérés, gyakran csak többszöri egyeztetés után sikerült megállapodni. A huzavona sokszor nem volt hiábavaló: a rendi tartományok arányaiban valamelyest kevesebb adót fizettek, mint a királyi intézmények által igazgatottak. Necker pénzügyi főigazgató felmérése szerint a legtöbb egyenes adót (rovásadó [taille], fejadó, huszadadó) fizető első 9 adókerületből (généralité) egy sem tartozott a rendi tartományokhoz. A 27 adókerület közül a rendi tartományokban lévők a középmezőnyben foglaltak helyet. Előnyt élveztek a közvetett adók fizetésében is. A részleges önállóság abban is tükröződött, hogy a 16. században a kormányzók, a 17-18. században az intendánsok hatásköre szűkebb volt, mint a többi tartományban. A központi hatalom helyi képviselői a tartományi elittel és a rendi gyűlés választotta tisztségviselőkkel kompromisszumot kötve érvényesítették a királyi akaratot.

A legnagyobb és önállóságából a legtöbb elemet megőrző, Versailles-nak a legtöbb gondot okozó rendi tartomány Bretagne volt. A tartomány rendi-nemesi karaktere egyedülálló volt a monarchiában. Egyrészt a 18. századra kb. 2 millió fős tartományban az országos átlaghoz képest magasabb volt a nemesség aránya, másrészt a breton szokások (alkotmány) az egykori hercegség politikai berendezkedésében is különleges helyet biztosítottak számára. A kétévente Rennes-ben ülésező tartományi rendi gyűlésen 58 egyházi és 42 városból 47 követ vehetett részt. A nemesség esetében azonban nem volt létszámhatár: minden 25. életévét betöltött nemes férfi megjelenhetett a gyűlésen. Előfordult, hogy 500-700 nemes vett részt, döntő befolyást gyakorolva a szavazás kimenetelére. A központi hatalom 1768-1769-ben legalább évi 1000 livre jövedelemhez akarta kötni a részvételi jogot, hogy kiszűrje a radikális, gyakran feszültséget keltő kisnemesi csoportokat. A becslések szerint évi 1000 livre volt szükséges a szerény nemesi életmód fenntartásához. A breton szokások azonban a nemesi mivoltot egyedül a származáshoz kötötték, így a rendi gyűlés elutasította a tervezetet, és 1770-ben maga hozott korlátozó szankciókat. Ezután csak az a nemes jelenhetett meg a gyűlésen, aki a breton parlamenttől – tisztes illeték fejében – tanúsítványt szerzett nemesi származásáról.

A 17. században – még a Fronde idején (1648-1653) is – a tartomány lojálisan viszonyult a központi hatalomhoz. A változás akkor kezdődött, amikor 1689-ben – a monarchiában utolsóként – XIV Lajos a rendek megkérdezése nélkül intendánst nevezett ki a tartomány élére. A nemesség által is fizetendő fejadó 1695-ös bevezetése szintén tiltakozást váltott ki. A rendek az 1523-as megegyezésre hivatkoztak, amely szerint a tartomány berendezkedésén az uralkodó csak a rendekkel együtt változtathat. A rendi gyűlés a központi hatalom bretagne-i letéteményeseit csupán a király követeinek és nem a hatalom gyakorlóinak tekintette. A nemesség breton nemesi nemzetnek titulálta magát, amivel rendi különállását emelte ki. A 18. században gyakorta előfordult, hogy valamiért tiltakozott a rendi gyűlés: nem tekintette megfelelőnek a kinevezett intendáns vagy kormányzó személyét, sérelmezte, hogy a bretagne-i püspökök és apátok java része nem helyi származású. Nyílt ellenállásra azonban sosem került sor, az ellentéteket politikai kompromisszumokkal igyekezett mindkét fél feloldani. Az utolsó ellenzéki megnyilvánulás az 1789-es általános rendi gyűlés (États généréaux) követválasztási rendjéhez kapcsolódott. A breton rendek nem választottak követeket, mert a tartomány szokása ellentmondott az országos rendelkezésnek. Az előbbi úgy szólt, hogy a követeket a tartományi rendek választják, míg az utóbbi a királyi bírósági körzeteket tekintette a választás keretének.

A másik három nagy tartományban kisebb szerepe volt a nemességnek. Az egyház és a harmadik rend (javarészt a polgárság) kevésbé volt az autonómia hordozója, így kevesebb volt a súrlódás is a központi hatalommal. Languedoc, a volt Toulouse-i Grófság 1271-ben került a koronához, autonómiája elismerésével. Rendi gyűlése 1303 óta ülésezett rendszeresen. A 16. század második felében, a vallásháborúk idején a francia kálvinizmus egyik legfontosabb tartománya volt. Az 1570-1580-as években a hugenotta unió keretében szinte önálló államként működött. IV Henrik (1589-1610) ezt az állapotot felszámolta, de korábbi privilégiumait (hugenotta erődítmények fenntartása kincstári pénzen, adózási kedvezmények stb.) többnyire meghagyta.

A viszonyok Richelieu alatt változtak meg. A bíboros leromboltatta a református erődítményeket, és Languedoc rendi intézményeit is fel kívánta számolni. Erre a tartomány 1628-ban fellázadt. A felkelés leverése után, de a tartományi rendi gyűlés megmaradásával, a rendek lecsendesedtek, elfogadva a szűk lehetőségeket a központi hatalommal szemben. A rendi gyűlés egyes kamarái eltérő létszámúak voltak. Az elsőben 24 egyházi ült 22 szavazattal, a másodikban 22 báró (magas rangú, régi származású nemesek) volt 22 szavazattal. A harmadik kamarában 68 városi és községi követ foglalt helyet 44 szavazattal. A bárók származásuk alapján, s nem választással jelentek meg. 26 követnek csupán részvételi joga volt, vagyis nem szavazhatott. A rendi gyűlésen nem kamaránként, hanem személyenként szavaztak. A 88 szavazatból 45 volt szükséges bármilyen döntéshez. Az évente ülésező gyűlés elnöke mindig a narbonne-i érsek volt. Az abszolutizmussal való megbékélés mögött gesztusok is voltak a központi hatalom részéről. A rendi gyűlés működtethette bizottságait, intézményeit, a beszedett adókból sok hasznos helyi beruházást (útépítés, városrendezés stb.) valósíthatott meg.

Az egykor szintén hercegség, Burgundia 1477-ben került a koronához. A paviai csata után a fogságban lévő I. Ferenc kénytelen volt a tartományt átengedni V. Károly császárnak (1519-1556). Szabadulását követően azonban a burgundiai rendek határozott fellépésére visszavonta a tartományról való lemondását. A burgundiai rendi gyűlés inkább a tartomány autonómiáját ekkor még tiszteletben tartó francia monarchiát választotta, mint a spanyol birodalmat. A tartomány rendjei Richelieu alatt kerültek összeütközésbe a királyi hatalommal, autonómiájuk védelmében. Az 1629-es felkelés annyi eredményt elért, hogy a rendi gyűlés megmaradt. A felkelés elbukott, de a rendek politikai eszközökkel ezután is gyakran csatároztak a központi hatalommal. A 17-18. század fordulóján az álnemesség felkutatására elrendelt revízió, amely minden nemest kötelezett származása bizonyítására illeték fejében, felháborodást váltott ki a tartomány nemessége körében. Hasonló volt a reagálás a fejadó, majd a tizedadó (1710) bevezetését követően is. A 18. században lecsendesedett a burgundiai nemesség. A nagy befolyású arisztokratacsaládok, más tartományokhoz hasonlóan, az udvarba költöztek, így csökkent a helyi érdekek súlya. A háromévente húsz napig ülésező tartományi rendi gyűlésnek nem volt pontosan megszabva a létszáma. Az egyházi rend kamarájában 119, a harmadik rend kamarájában 55 követ szavazhatott. A nemesség létszáma nyitott volt, de csak a hűbérbirtokkal rendelkező régi nemesek (akik apai ágon legalább négy generáció óta nemesek) jelenhettek meg. A részvételt 1778-ban tovább szigorította a rendi gyűlés: a katonai hivatás gyakorlása is feltétel lett. A rendi gyűlés három évre héttagú elöljáróságot választott a helyi ügyeket intézők ellenőrzésére és a királyi intézményekkel való együttműködésre. Az adót is háromévente ajánlották meg a rendek.

A negyedik nagy rendi tartomány, Provence 1482-ben egyesült a koronával, privilégiumainak elismerésével. Ezeket 1535-ben I. Ferenc megnyirbálta, de a tartomány rendi jellegét meghagyta. Évente összeülő gyűlése háromkamarás volt, amelyen 20 egyházi, 57 harmadik rendbeli követ jelenhetett meg. A nemesi kamara létszáma itt sem volt megszabva: minden hűbérbirtokos nemes követnek számított, de általában csak 150-160 nemes vett részt az üléseken. 1630-ban Richelieu politikájával szemben lázadás tört ki, amely elbukott. 1639-ben ülésezett utoljára háromkamarás gyűlés. Ezután egy egykamarás vette át szerepét, az eddigi jogok megtartásával. A városok és a községek választotta követek között természetesen egyháziak és nemesek is voltak, de nem korábbi rendi előjogaik alapján. A gyűlés háromévente ülésezett az aix-i érsek elnökletével. Megszavazta a felajánlott adót, és behajtotta azt, megválasztotta a helyi ügyek intézésére a tisztségviselőket. Az 1780-as évekre felerősödött a nemesség törekvése, hogy visszaállítsa a számára kedvezőbb háromkamarás gyűlést. A visszaállítást 1787-ben az uralkodó engedélyezte is, így a nemesség túlsúlyba került: a 19 egyházi és az 58 harmadik rendbeli követtel szemben 128 hűbérbirtokos nemes jelenhetett meg az üléseken. Jogilag ez a szavazás kimenetelét azonban nem érintette, mert minden kamarának egy szavazata volt, s csak a kamarákon belüli szavazás történt létszám szerint. 1789 elején azonban Versailles visszavonta az 1787-es engedélyt, és visszaállította az egykamarás rendszert.

Az 1768-ban Genovától megvásárolt Korzikán a francia kormányzat többnyire meghagyta a helyi intézményeket, jogszokásokat és az adózási rendet, de a rendi képviseletet francia mintára átszervezte. 1775-ben háromkamarás rendi gyűlést szervezett, kamaránként 23 követtel. A szigetet a Versailles-tól való távolsága, fekvése és a költségek miatt a központi hatalom nem akarta közvetlenül kormányozni.

Az északi és a déli határ menti kis rendi tartományoknak stratégiai szempontból volt jelentőségük, ezért Versailles-ban körültekintően kezelték belső ügyeiket. Rendi gyűléseik igen változatosak voltak, de majd mindenütt háromkamarás rendszerben üléseztek. A gazdag Vallon-Flandriában viszont egykamarás gyűlés működött, a polgári követek meghatározó szerepével. A Pireneusokban fekvő Béarnban és Navarrá- ban a hagyományok alapján a nemességnek volt a legtöbb követe.

2.2. Az általános rendi gyűlés

A királyi hatalom akaratából 1302-től szokássá vált, hogy a rendekké szerveződött társadalmi csoportoknak országos képviselete legyen. Az általános rendi gyűlés szerepe igen változó volt, de ritkán tudott a királyi hatalom ellensúlyává válni. Az uralkodó akkor hívta össze, amikor szükségesnek tartotta, hogy az adókivetésben, a törvényhozásban, a kormányzásban és más, az egész monarchiát érintő kérdésekben támaszkodjon rájuk. A francia királyok az uralkodói hatalom segítőjének, kiegészítőjének tekintették az országos rendi képviseletet, elismerték a királyság politikai testének, de írásban sosem fektették le a jogait és ülésezési rendjét. Így hol csak tanácsadó (con- sultative), hol viszont határozathozó (délibérative) szerepe volt.

Amikor a százéves háborúban (1337-1453) az uralkodói hatalom meggyengült (1355-1359), a francia rendek vették át a kezdeményezést: az adók megszavazása mellett a törvényhozásban is részt vettek. V Károly (1364-1380) alatt visszaszorultak, majd az uralkodásra alkalmatlan VI. Károly (1380-1422) idején, az 1410-1420-as években ismét nőtt a szerepük. VII. Károly (1422-1461) is többször támaszkodott a rendekre.

Kivételes esetekben, mint a király kiskorúsága, a régens is összehívhatta az États généraux-t. Az 1614-es párizsira a régens anyakirályné, Medici Mária küldte ki az összehívó (konvokációs) levelet. 1484-ben a rendek maguktól gyűltek egybe, hogy lecsendesítsék a lázadozó arisztokratákat, és ellenőrizzék a régenst, aki csak helyettesítette a királyt, de az összes uralkodói joggal nem rendelkezett. Az 1593-as gyűlés legitimitása kétséges volt, mert a vallásháborúk közepette a Katolikus Liga egyik vezetője, Mayenne herceg hívta össze, hogy új királyt szavazzon meg, mert IV Henrik református volt, a monarchia alaptörvénye szerint pedig az uralkodó csak katolikus lehet.

Sem a késő középkorban, sem a kora újkorban nem volt két egyforma általános rendi gyűlés. A követek egy része (az egyházi és a nemesi rend legelőkelőbb tagjai) a király meghívására, más része választás révén vett részt a gyűlésen. A követek zöme olykor a király személyes ismerőse volt. 1383-tól vált véglegessé, hogy az uralkodó konvokációs levelét követően a követeket a királyi bírósági körzetekben (bailliages vagy sénéchaussées) választják. Mindegyik rend egy követet választott, az egyháziak és a nemesek közvetlenül, a harmadik rend elektorokon keresztül. A szokások nem tiltották, hogy a harmadik rend választásain a polgárság mellett a parasztság is részt vegyen, mivel a közrend (harmadik rend) fogalmába az egyháziakon és a nemeseken kívül mindenki beletartozott. A gyakorlatban csak a déli tartományokban fordult elő, hogy az elektorok közé a falvakból is bekerültek. Ezen választási rend alól Bretagne, Dauphiné és Provence kivételt képezett: a követeket a tartományi rendi gyűlés választotta. Csak 1789-ben volt ténylegesen általános szabály a királyi bírósági körzetenkénti választás.

Az általános rendi gyűlésnek három kamarája volt, az egyházi, a nemesi és a harmadik rend (az elnevezés a 15. század közepén jelent meg) általában külön ülésezett, és rendenként szavazott. A kamarában többségi szavazással döntöttek, és a döntés egy szavazatot jelentett a három rend közös ülésén, vagyis mindegyik rendnek egy szavazata volt. Így az États généraux-ban csak 3 : 0 vagy 2 : 1 szavazat születhetett. A gyűlés leggyakrabban együttes üléssel kezdődött, ahol a rendek meghallgatták az uralkodó nyitóbeszédét, amely azokról az ügyekről szólt, amelyek miatt az összehívásra sor került. Ezt követően a rendek kamaráikba vonultak, megválasztották elnöküket és tisztségviselőiket, majd megszerkesztették és megszavazták az uralkodónak szánt felterjesztésüket.

A felterjesztés egyrészt az uralkodói előterjesztésekre adott választ, másrészt a rendek véleményét, kéréseit tartalmazta. Az utóbbiak a panaszfüzetek alapján készültek. 1356-tól vált szokássá, hogy az általános rendi gyűlésre készülő követeknek a helyi rendek írásba foglalták sérelmeiket, elvárásaikat és javaslataikat. Az volt a céljuk, hogy felhívják a király figyelmét a fontosnak vélt ügyekre, és megoldást kérjenek. A panaszfüzeteket rendenként összeszerkesztették, de gyakran előfordult, hogy fontos ügyekben még egy renden belül sem volt nézetazonosság. A követeket a helyi rendek mandátummal látták el, amely lefektette kötelezettségeiket. Ezek közül a panaszfüzetekben foglaltak képviselete volt a legfontosabb. Lényegében követutasításról volt szó. Sokszor előfordult, hogy az ülések idején a követek hazautaztak konzultációra választóikhoz. 1576-ban a harmadik rend követei nem értettek egyet a hugenották elleni háború szükségességével, ezért választóikat kérdezték meg.

A felterjesztések elkészülte után a rendek együttes ülést kértek előadásukra. Szavazatuk jogilag ugyan sosem volt az uralkodó döntéseinek alkotmányos kelléke, de a rendek kérését az uralkodó általában megfontolta, és többé-kevésbé teljesítette. Az ülésezés rendjét azonban sem az uralkodó, sem pedig a rendek nem követték mindig. A 15. században többször (pl. 1484-ben) ülésezett kamarák nélkül együtt a három rend, és a követek tartományonként csoportosultak érdekeik érvényesítésére. A királyi megnyitón és a záróülésen voltak együtt a rendek, elöl az egyházi, középen a nemesi követek ülve, hátul pedig a harmadik rend követei állva hallgatták az uralkodót. Ez az elrendezés az uralkodó előtt a rendek közötti hierarchiát volt hivatott kifejezni. A 16. és a 17. században – az 1789-est is így hívta össze a király – a kamaránkénti külön ülés fordult csak elő. Az erős tartományi kötődésből és a külön ülésezésből adódott, hogy az általános rendi gyűlésben nem alakult ki erős összetartozás-tudat, rendi identitás.

A gyűlés összlétszáma ingadozott, és a helyszíne sem volt állandó. 1484-ben Tours- ban mindössze 284 követ jelent meg. Az 1560-as orléans-i gyűlésen a 438 követből 107 egyházi, 107 nemesi és 224 (54%) közrendű követnek volt joga részt venni. Az 1576-os blois-inak 326 követe volt: 104 egyházi, 72 nemesi és 150 közrendű. A szintén Blois-ban ülésező 1588-as gyűlésen az 505 követből 134 az egyházhoz, 180 a nemességhez, 191 a harmadik rendhez tartozott. 1614-ben a Louvre-ba összehívott általános rendi gyűlésre 460 követ volt hivatalos: 135 egyházi, akik közül csak 5 plébános volt, a többi az egyházi hierarchia csúcsát képviselte. A 138 nemes közül 60 arisztokrata volt. A harmadik rendet 187 követ képviselhette, akikből 121 a királyi hivatalnokokhoz tartozott. Az 1789. május 5-én összeülő utolsó általános rendi gyűlés követválasztásánál a harmadik rend követelése érvényesült: annyi követet küldhetett Versailles-ba, mint az első két rend együttesen. Az 1317 követből 326 egyházi, 330 nemesi és 661 közrendű volt.

A százéves háború alatt vált elismertté, de írásban nem rögzült, hogy új adó bevezetéséhez és a régiek kivetéséhez az általános rendi gyűlés szavazata szükséges. A francia rendek 1789-ig a monarchia alaptörvényei közé sorolták az új adó bevezetésének jóváhagyási jogát. Az uralkodók azonban ezt sosem tekintették alaptörvénynek, vagyis kötelező érvényűnek, de 1615-ig nem szegték meg. A legfontosabb egyenes adó, a taille kivetéséhez utoljára 1439-ben járult hozzá az általános rendi gyűlés.


  1. Károly a taille alóli mentesség fejében kiegyezett az egyházi és a nemesi renddel, hogy ezután eltekint a gyűlés a taille évenkénti megszavazásától. A rendek ezzel lemondtak a királyi hatalommal szembeni legfontosabb politikai eszközükről. A 15. század második felében ritkultak a gyűlések. A rendek az 1484-es gyűlésen próbáltak fordítani az erőviszonyokon: VIII. Károllyal (1483-1498) megígértették, hogy az adók megállapításához kétévente általános rendi gyűlést hív össze. A király nem váltotta valóra ígéretét, XII. Lajos (1498-1515) 1506-ban Tours-ba még összehívta a rendeket, de ezután 54 évig az États généraux nem ülésezett. I. Ferenc és II. Henrik (1547-1559) csak a királyi intézményekkel és a tartományi rendi gyűlésekkel kormányzott.

A rendek által országosan nem korlátozott uralkodói hatalom fejlődése azonban nem volt zökkenőmentes. A 16. század közepén Franciaország vereséget szenvedett az itáliai háborúkban. Az állam eladósodott, a nemesség elégedetlen volt az elmaradt katonai sikerek és a hadsereg leszerelése miatt. Mindezt betetézte a katolikus és a református vallási ellentétek kiéleződése. A vallásháborúk kitörésével a királyi hatalom ismét az États généraux támogatására kényszerült. Az 1560-as, az 1561-es, az 1576-1577-es és az 1588-1589-es gyűléseken a rendek ismét megkísérelték, hogy az országos hatalomból részesedjenek. A vallási kérdések mellett, amelyekben a rendek ritkán tudtak egyetérteni, a pénzügyek és az általános rendi gyűlés funkciója került ismétlődően terítékre.

1561-ben a rendek azt kérték, hogy amikor az uralkodó alkalmatlan a kormányzásra, a rendi gyűlés a régens felügyeletére háromhavonta ülésezzen. A király nagykorúsága idején kétévente legyen gyűlés, hogy megszavazza az adókat, és döntsön az uralkodóval közösen háború és béke kérdésében. 1576-ban minden ötödik év november 15-étől javasolták a rendi gyűlés automatikus ülésezését, hogy a királlyal együtt hozhasson törvényt. A Királyi Tanács mellé 36 tagú rendi tanács felállítását is szorgalmazták a főtisztviselők ellenőrzésére. A javaslatok sorra megbuktak, amire a rendek az uralkodó által kért adók visszautasításával válaszoltak. A rendi monarchia eszménye a politikai irodalomban is tág teret kapott.

IV Henrik, miután megszilárdította a hatalmát, 1596-ban az előkelők gyűlésének (assemblées des notables) csak ígérte, de többé nem hívta össze a rendeket. A IV. Henrik halálát követő zűrzavaros években XIII. Lajos (1610-1643) kiskorúsága, az udvari torzsalkodások, az arisztokrata és a nemesi lázongások miatt ismét szükség volt a rendekre. Az 1614-1615-ös gyűlésen ugyan ismét kérték a rendek, hogy ezután rendszeresen legyen ülés, és a kormányzat tegye rendbe a pénzügyeket, azonban az egymás közötti ellentétek lehetetlenné tették az egységes fellépést. A nemesség a hivatalvásárlás és -öröklés eltörlését kérte, a harmadik rend viszont ezt elvetette. A követválasztásokat az udvar manipulálta: a harmadik rend követeinek 65%-a hivatalnokként a királyt szolgálta, és a nemesek közül is sokan elkötelezettjei voltak az udvarnak. A gyűlésnek csak annyi eredménye volt, hogy a rendek előadhatták sérelmeiket. Az általános rendi gyűlés elveszítette a tekintélyét, mert a követek nem tudták a rendi érdekeket megfelelően képviselni, és a királyi hatalomnak sem volt ezután szüksége a rendek támogatására a kormányzásban. 1615 után 1789-ig az États généraux nem ülésezett. A Fronde alatt a kiskorú XIV. Lajossal 1649-ben és 1651-ben is kihirdettették az összehívását, de az ülést mindkét esetben elhalasztották. Az ancien régime utolsó, válságos éveiben merült fel újra összehívásának szükségessége. Az 1789. május 5-én összeülő gyűlés június 17-én nemzetgyűléssé alakult át.

A másik országos rendi intézmény az 1367-től működő előkelők gyűlése volt. A gyülekezet az általános rendi gyűlést helyettesítette a király előtt, amikor a rendek véleményét kívánta kikérni. Egyfajta „információs csatornául" szolgált, határozathozó szerepe sosem volt. Ritkán nyugodott képviseleten, rendszerint személyenként hívta meg tagjait az uralkodó, de mindig a három rendből. A IV. Henrik által összehívott 1596-os gyűlés tagjait a rendek választották (10 püspököt, 18 arisztokratát és 57 polgárt). Gyakrabban ülésezett, mint az általános rendi gyűlés, a király az abszolút monarchia mérsékelt korszakában (16. század) is összehívta, de véleményét ritkán vette figyelembe. Az 1596-os azt javasolta IV Henriknek, hogy az állami bevételek felét a rendekből választott állandó tanács ellenőrizze. Az 1617-es – 11 főpap, 16 arisztokrata és 25 polgár részvételével – a hivatalok örökíthetőségét javasolta eltörölni. 1626-ban még Richelieu bíboros is véleményt kért az előkelők gyűlésétől. Ezután 141 évig a francia uralkodók nem vették igénybe a szolgálatát. Az ancien régime végső válsága idején, 1787 tavaszán hívta ismét össze XVI. Lajos (1774-1792) a kormányzat reformterveinek támogatására. A 144 fős gyülekezet azonban – a királyság alaptörvényeire hivatkozva – az adó- és pénzügyek teljes átalakításában egyedül az általános rendi gyűlést tekintette illetékesnek. Az uralkodó most megfogadta a tanácsát a rendi gyűlés összehívását illetően.

A három rendnek több országos intézménye nem volt, de az egyháznak és ideiglenesen a nemességnek lehetősége adódott fórumot működtetni. Az egyház vezető tisztségeinek kinevezési jogát a királynak juttató 1516-os bolognai konkordátum után a kiépülő gallikán egyház – autonómiájának megtartásával – az állam befolyása alá került. A tartományi és az országos zsinatok megmaradtak, de politikai ügyekbe nem avatkozhattak be. A 17-18. században három-, majd ötévente összeülő gallikán (országos) zsinat legfontosabb világi funkciója az önkéntes adomány (don gratuit), lényegében a király által kért adó megszavazása volt.

A nemesi rend országos gyűlése – az egyházitól eltérően – kimondottan ellenzéki politikai szerepet töltött be. A Fronde idején létrejövő intézmény 1649-1652 között legálisan működött. Mazarin bíboros hívta össze, hogy kiegyezzen a rendi monarchia visszaállítását követelő nemességgel. 1658-ban és 1659-ben viszont Mazarin bíboros első miniszter akarata ellenére ült össze, ezért betiltotta. Képviseleti intézmény volt, a résztvevőket bírósági körzetenként választotta a nemesség. XIV. Lajos személyi uralma idején semmi esélye nem volt a rendi intézmények újjáélesztésének. 1715-től, Orléans-i Fülöp régensségétől viszont lehetőség kínálkozott a királyi hatalom mérséklésére. Ezt azonban a hercegek akarták kihasználni: külön hercegi gyűlést alakítottak, hogy megszabják a régens jogkörét, és részesei legyenek a kormányzásnak, esetleg külön rendet alakítsanak. E folyamattal szemben újult fel 1716-1717-ben a nemesi rend országos gyűlése. Elutasította a hercegek külön politikai jogait, és az általános rendi gyűlés visszaállítását szorgalmazta, ahol minden követ ugyanolyan politikai jogokat gyakorolhat. Orléans-i Fülöp ezt elvetette, inkább az arisztokratikus abszolutizmust, vagyis az udvari arisztokráciával való kormányzást választotta, de a hercegek renddé szerveződését nem támogatta, a nemesi rend országos gyűlését pedig betiltotta. A képviselet és a hatalommegosztás eszménye azonban nem halt el, megvalósítására 1787-től adódott lehetőség.

2.3. A királyi kormányzás központi intézményei

Az uralkodók intézményeiken keresztül gyakorolták az elvileg nem korlátozott, nem kontrollált, osztatlan (törvényhozó, végrehajtó és bírói) hatalmukat. A királyi intézmények úgy fejlődtek, hogy a régiek mellé és fölé újak keletkeztek. A monarchia építkezett, de alig rombolt, inkább csak átalakított. Az állandóság és a változás kettőssége jellemezte. A korlátlannak láttatott királyi hatalom ellenére az intézmények a társadalom felé részleges rugalmassággal bírtak, mert elkülönültek az uralkodó személyétől, aki hivatalainak jelentős részét magántulajdonba adta, amelyek így némi autonómiával rendelkeztek.

A hivatal (office) a 14. századtól ismert kifejezés a királyt szolgáló köztisztségre és az ebből származó méltóságra. A hivatalok kb. 53%-a jogi és rendészeti, 25%-a pénz- és adóügyi, 22%-a pedig udvari és igazgatási szolgálatot végzett. Az 1467-es királyi ediktum a hivatal betöltőjét – különleges esetektől eltekintve – élete végéig elmoz- díthatatlannak nyilvánította. Először 1483-ban XI. Lajos (1461-1483) engedte meg, hogy a pénzügyi tisztségeket betöltők a hivatalukat megvásárolhassák. A 16. század elejétől az igazságszolgáltatási és az igazgatási hivatalok is vásárolhatóvá váltak. A hivatalok árusítását I. Ferenc tette törvényessé 1522-ben, és felállította a hivatalok árusításával, új hivatalok létrehozásával foglalkozó hivatalt. A hivatalok árusítása ettől kezdve az államnak fontos bevételi forrásává vált, amelyről 1789-ig többszöri kísérlet ellenére sem tudott lemondani. A hivatal vásárlója egy sajátos természetű hitelt nyújtott az államnak, amely a hivatal értékének megfelelően törlesztette a kamatot, és rendszeres díjazást fizetett a hivatali munkáért. A hivatal tulajdonosának harmadik bevételi forrása a megvesztegetésből származott, amely a kora újkorban nem számított komoly bűncselekménynek.

A hivatal vásárlásához formailag uralkodói beleegyezés, betöltéséhez pedig a megfelelő szakképzettség volt szükséges. 1568-tól a tulajdonos az állam beleegyezésével továbbadhatta a hivatalt, amennyiben a vevő rendelkezett a szükséges szakképzettséggel és a hivatal árának megfelelő összeggel, valamint még 1/4-ével, amelyet a kincstárnak volt köteles befizetni. A vásárlás és a tulajdonlás szabályozását az 1604-es paulette-rendelet zárta le, amely megengedte a hivatal örökíthetőségét az államnak fizetett évi járadék (a hivatal értékének 1/60-a) és örökösödési illeték (a hivatal értékének 1/8-a) fejében. Az örökíthetőség, azon túlmenően, hogy jövedelmet biztosított az államnak, a királyi hivatalnokokat függetlenítette az arisztokrácia befolyásától, vagyis erősítette a királyi hatalmat. A 17. század közepére azonban a királyi hatalommal szemben is autonómiát biztosított. Az uralkodó ugyan visszavehette a hivatalt, de az árát is köteles volt visszafizetni. A rendszer ellenőrzését az intendánsok végezték.

A hivatalvásárláshoz nem minden esetben párosult az örökíthetőség, sőt a vásárlásnak is voltak bizonytalan esetei. A hivatalok egy jelentős része ideiglenes birtoklá- sú volt, az uralkodó beleegyezése nélkül nem lehetett továbbadni. Ilyen hivatalok az államélet minden területén voltak: az igazságszolgáltatásban, a rendészetben, a királyi ház igazgatásában, a pénzügyekben stb. Voltak tisztségek (pl. az udvarban), amelyek eladását a király csak egy-egy esetben engedélyezte, egyébként nem számítottak eladható hivatalnak. XI. Lajos uralkodása idején 6,5 ezer, 1573-ban 20 ezer, 1665-ben 46 ezer, 1771-ben 51 ezer hivatali tisztség volt. Ezek között voltak olyan magas hivatali tisztségek (parlamenti, számvevő kamarai, királyi titkári, kincstárnoki, adóbegyűjtői stb.), amelyek 20 vagy 40 év szolgálat után a betöltőjét nemessé emelték. 1784-ben 4160 nemessé emelő hivatal volt, amely az összes hivatalnak csupán 8%-át tette ki.

A hivatalok adásvételével párhuzamosan kialakult a megbízatás (comission) valamilyen tisztség betöltésére meghatározott vagy meghatározatlan időre, de sosem örökletesen. Az uralkodó a Királyi Tanács (curia regis) tanácsosai vagy előadói közül többeket különleges feladattal bízott meg központi vagy helyi ügyek elintézésére. Ok lettek a királyi biztosok (commissaire), s a feladatuk jellegéből adódó elnevezést kaptak. Így keletkezett a kormányzói, a polgári igazgatást végző intendánsi, a hadi ellátásért felelős hadbiztosi, a közrendet fenntartó rendőrbiztosi tisztség stb. Közvetlenül az uralkodó akaratát voltak kötelesek érvényesíteni, amikor a hivatali érdek elkülönült az uralkodóétól. Megbízatásuk időtartama is csak az uralkodótól függött, s általában fizetést kaptak. Létszámuk messze elmaradt a hivatalnokoké mögött. Hivatalnokok és komisszárok mind a központi, mind pedig a helyi kormányzásban teljesítettek szolgálatot. A 17. század második felétől a komisszárok zöme hivataltulajdonosokból került ki.

A központi kormányzat legfontosabb szervezete a tanácsok rendszere volt. A középkori Királyi Tanácsból fejlődött ki, amely eredetileg az ország kormányzásához adott tanácsot az uralkodónak. A 15. század vége és a 17. század között a Királyi Tanács különböző kormányzati és tanácsadói feladatokat ellátó intézményekre szakosodott. Fokozatosan kialakult a tanácsok rendszere, amelyet továbbra is megilletett a Királyi Tanács elnevezés, mivel az uralkodó személyéhez kapcsolódott. A tanácsok rendszere, az 1715-1718 közötti éveket leszámítva, a polgári forradalom kitöréséig működött, de szervezete, feladatköre változott. A legfőbb hatalom a „király a tanácsaiban" volt, mert az uralkodó – ritka eseteket kivéve – itt hozta döntéseit, itt gyakorolta végrehajtó és törvényhozó hatalmát.

Az uralkodót az első miniszter helyettesíthette. XIII. Lajos alatt, 1624-1642 között Richelieu, XIV Lajos kiskorúsága idején, 1643-tól 1661-ig Mazarin, XV Lajos (17151774) korában, 1726-1742 között Fleury bíboros kormányzott a tanácsokban.

A tanácsok összetétele jelentősen változott a századok folyamán. Eredetileg a középkorban a Capeting uralkodók tanácsában a 12 pairnek (6 egyházi és 6 világi) és más befolyásos arisztokratáknak volt meghatározó szerepe. A kormányzás fejlődésével megnőtt a szakismeretek jelentősége, ezért IV Fülöp (1285-1314) korától a törvénytudó hivatalnokok, a legisták is megjelentek a tanácsokban. Funkcióik gyarapodásával külön társadalmi réteggé váltak. Belőlük alakult ki a 16. század folyamán a hivatalnok és taláros nemesség, amely a központi államapparátusban a 17. század második felére visszaszorította a hagyományos arisztokráciát. Ez utóbbi csak 1715 után tért vissza a kormányzásba.

A tanácsok – jellegüktől függően – a kancellárból, a pénzügyi főintendánsból (1661-től pénzügyi főellenőrből), államtitkárokból, XV. Lajos korától államminiszterekből, államtanácsosokból, pénzügyi intendánsokból, tanácsi előadókból, királyi ügyészekből, ügyvédekből, jogászokból, jegyzőkből, írnokokból és egyéb segédszemélyzetből álltak. A 18. század közepén több mint 2 ezer alkalmazott szolgálta a tanácsokat. Európa legnagyobb kormányzati apparátusa volt. A különböző tanácsok illetékességi köre nem különült el élesen egymástól, feladataik között átfedés volt, és más intézmények működési területét is érintette. Az államélet alacsonyabb szintjeire is jellemző volt, hogy az igazgatás, a rendészet és a bíráskodás nem vált el teljesen egymástól. A tanácsok alapvető tevékenységük szerint két csoportra oszthatók: kormányzókra és tanácsadói jogkörűekre.

A legfontosabb kormányzótanács I. Ferenc korában alakult ki. A Királyi Tanács vagy Nagytanács két tanáccsá vált: Titkos Tanáccsá (conseil étroit) és Magántanáccsá vagy Peres Ügyek Tanácsává (conseil privé, conseil des parties). Az államhatalom legfőbb szerve a Titkos Tanács lett: minden más tanácsot és intézményt joga volt irányítani. A király vagy az első miniszter elnökletével döntött háború és béke kérdésében, az adók kivetésében, vallási ügyekben, kinevezésekben stb. II. Henrik uralkodása alatt harminc herceg, főpap és főtisztviselő vett részt az ülésein. A vallásháborúk évtizedeiben elveszítette súlyát, a nagy katolikus arisztokratacsaládok sajátították ki. IV Henrik szervezte újjá, lecsökkentve létszámát. Egyetlen arisztokrata, a király bizalmasának számító Sully herceg maradt a tagja. 1643-tól Magastanácsra (conseil d'en haut) keresztelték, XIV. Lajos korában Minisztertanácsnak is nevezték. XV. Lajos korától leggyakrabban Államtanácsként (conseil d'état) emlegették.

Miután 1661-ben XIV Lajos kezébe vette a kormányzást, kialakította a tanács végleges működési rendjét. Rajta kívül a kancellár, a pénzügyi főellenőr és a négy államtitkár volt a tagja. Mindegyik tisztség megbízatásnak számított, betöltőjének automatikusan nemesi cím járt. Ez azonban ritkán érvényesült, mert a tisztség viselője már nemes volt. A Magastanács rendszerint szerdán és vasárnap ülésezett a palota első emeletén. Döntéshozatali rendje alig ismert, mert ülésein nem készült jegyzőkönyv. XIV. Lajos gyakorta a tanács tagjainak többségi szavazata alapján döntött. XV. Lajos viszont időnként a megkerülésével intézte az ügyeket. Ezt nevezték titkos diplomáciának. XIV. Lajos szigorúan szétválasztotta a magas állami és udvari tisztségeket. Az előzőekből a királyi család tagjait és az arisztokráciát egyaránt kizárta, lényegében csak a tanácsrendszerrel kormányzott.

XV Lajos kiskorúsága idején Orléans-i Fülöp régens 1715-ben felfüggesztette a Magastanács és más tanácsok működését, és helyükbe hét, arisztokratákból álló tanácsot (poliszinódus) szervezett. Ezzel az arisztokrácia ismét kormányzati hatalmat kapott, de három év elteltével kiderült, hogy alkalmatlan a gyakorlására. A régens 1718-ban visszaállította a korábbi tanácsrendszert, de az arisztokrácia politikai befolyása megmaradt. Megszűnt a kormányzás és az udvari élet elkülönülése. XV. és XVI. Lajos alatt az udvari közvélemény mindig erősen befolyásolta a Magastanács döntéseit, mivel tagjainak kiválasztásába is beleszólt. Fleury bíboros halála után az udvar, beleértve a tanácsok tagjait is, változó kontúrú csoportokba, klikkekbe szerveződött. Mindegyik klikk a saját jelöltjeinek akart nagyobb súlyt az Államtanácsban. A királyi jelenlét nem volt elegendő az összetartásra, így XV. Lajos maga is lavírozott közöttük. Az uralkodó szerepe csökkent az Államtanácsban, a tanács olykor a király nélkül is döntött. Ezt nevezték el miniszteri despotizmusnak.

A Magastanács tagjai közül a legrégebbi és az egyik legtekintélyesebb a kancellár volt. Miután a 16. század második felében a királyi hadak főparancsnoki tisztsége (connétable) veszített fontosságából, a király utáni legmagasabb méltóság lett. Vezette a több száz fős Nagykancelláriát (kancelláriák a parlamentek mellett is működtek), amely a törvényeket és a tanácsi határozatokat készítette, felügyelt a belügyekre és a bíráskodásra. Megbízatása élethossziglan szólt, ha kegyvesztett lett, helyettese, a fő- pecsétőr töltötte be a tisztségét. A kancellár a tanácsokban helyettesíthette a királyt. A XV. és XVI. Lajos alatt szolgáló négy kancellár mindegyike parlamenti nemes volt. A 18. században csökkent a szerepe a pénzügyi főellenőr javára.

Ez utóbbi megbízatást II. Henrik hozta létre 1547-ben, de 1573-ban már el is törölték. IV. Henrik visszaállította, azonban nem volt jelentős szerepe. A pénz- és adóügyek, a vám- és gazdaságpolitika irányítója a pénzügyi főintendáns volt, akinek a tisztsége már a 15. században is ismert, de állandóvá I. Ferenc tette. 1594-1598 között Pénzügyi Tanács helyettesítette. XIV Lajos szüntette meg 1661-ben, és 1665-ben bevezette a pénzügyi főellenőri tisztséget. Funkciója a 18. század folyamán kiszélesedett, a kül- és hadügyeken kívül minden az ellenőrzése alá került. Ugyanakkor az állandó államadósság és a pénzhiány miatt a pénzügyi főellenőri szék igen ingatag volt. 1715-1789 között huszonöten töltötték be, míg a külügyi és a hadügyi államtitkárit csak tizenhat-tizenhat fő. A 18. században a pénzügyi főellenőrök fele a Párizsi Parlamentből került ki, a másik fele intendáns, államtanácsos vagy pénzügyi szakember volt korábban. A legnagyobb apparátussal dolgozott, a forradalom előtt 325 fő állt a rendelkezésére. Közvetlen beosztottjai a hivatalukat megvásárolt pénzügyi, kereskedelmi intendánsok voltak. Alattuk egy-egy területre szakosodott irodák működtek.

Az államtitkári megbízatás a királyi jegyzői és a királyi titkári tisztség örököse volt. Hivatalosan 1559-től használt elnevezés: a király 4 államtitkárt nevezett ki, akik között területi munkamegosztás volt. Egy-egy államtitkár a királyság meghatározott régiójának ügyeivel és az azzal szomszédos országok kapcsolataival foglalkozott. 1626-tól Richelieu szakágazatokra osztotta tevékenységüket. Így keletkezett a kül- és hadügyi, a tengerészeti és a királyi ház ügyeivel foglalkozó beosztás. A nantes-i edik- tum visszavonásáig a külügyi vagy a királyi ház államtitkára a reformátusok ügyeivel is foglalkozott. 1715-1718 között tisztségüket a régens felfüggesztette. 1763-ban XV Lajos felállíttatott egy ötödik államtitkárságot is, a közlekedési és iparit. Egy-egy államtitkárságon több száz beosztott hivatalnok vagy komisszár dolgozott. A legnagyobb és legbefolyásosabb a hadügyi államtitkárság volt.

A Titkos Tanáccsal párhuzamosan kialakuló Magántanács vagy Peres Ügyek Tanácsa csak részben volt kormányzati szerv. A királyság legfőbb semmítőszéke volt: törölte a törvénytelen bírósági határozatokat, és új eljárást rendelt el polgári peres ügyekben, döntött a közigazgatás jogvitáiban, kihirdette a jogszabályok módosítását. A másik legfontosabb feladata – a kancelláriával együtt – a királyi rendelettervezetek (ediktumok, ordonnance-ok), vagyis a törvénytervezek végső megfogalmazása volt.

1617-ben szerveződött meg a Titkos Tanács belügyekkel foglalkozó szekciójából a Sürgönyök Tanácsa (conseil des dépeches). Többször összeolvadt a Titkos Tanáccsal, majd 1652-ben újjáalakult. A királyság közigazgatását irányította, felügyelt a rendi tartományokra és a vidéki parlamentekre. Utasításokat adott, és jelentéseket kért az intendánsoktól. Szombatonként ülésezett a király vagy a kancellár, majd a pénzügyi főellenőr elnökletével.

1563-tól a Titkos Tanács hetente egyszer pénzügyekkel foglalkozott a pénzügyi titkárok és az államtanácsi előadók részvételével. Ezt az ülést nevezték Pénzügyi Tanácsnak. A vallásháborúk idején alig hívták össze, s csak 1615-től működött ismét rendszeresen. 1661-ben nyerte el végleges formáját. Az állam minden gazdasági természetű ügyében illetékes volt, de a közvetlen és a közvetett adók megállapításával és a behajtás ellenőrzésével foglalkozott a legtöbbet. Jean-Baptiste Colbert (16191683) korától a költségvetés összeállítását is végezte. Hetente kétszer ülésezett a pénzügyi főellenőr elnökletével és öt-hat pénzügyi intendáns, valamint titkár részvételével.

A döntést hozó tanácsokhoz tanácsadói ügykörű tanácsok társultak, amelyek jelentős része azonban nem ülésezett rendszeresen. Ilyen volt a Kereskedelmi Tanács, a Lelkiismereti Tanács, az Igazságügyi Tanács és a Haditanács.

2.4. A királyi hatalom helyi szervei

A monarchiát összeforrasztó és egyben tartó helyi vagy tartományi királyi intézmények a középkorban jelentek meg. VI. Lajos (1108-1137) és VII. Lajos (1137-1180) több koronabirtok egyesítéséből közigazgatási egységet alakított ki prévoté (elöljárói körzet) néven, élén a prévot-val (királyi elöljáró), aki a királyi birtokok jövedelmének kezelése mellett a helyi bíráskodás, a katonaállítás és a közigazgatás letéteményese is volt. A földesúri bíráskodás konkurensévé, a hűbéri anarchia felmorzsolójává és a királyi hatalom hatékony helyi gyakorlásának kísérleti terepévé vált. A királyi bírósági körzetek és egyéb helyi királyi intézmények kiépülésével a szerepe csökkent. A 16. századra már csak a királyi bíráskodás alsó szintjét végezte, a közrendűek apró polgári és büntetőpereiben ítélkezhetett. A prévot-i tisztség XIV Lajos korától hivatallá vált. 1734-től azokban a városokban, amelyek a királyi bírósági körzetek központjai voltak, fokozatosan felszámolták a prévotékat.

A prévoték szerepének jó részét először a királyi bírósági körzetek (északon bail- liage, délen sénéchaussée néven) vették át, amelyek II. Fülöp (1180-1222) korától alakultak ki. Ahogy a királyság területe növekedett, egyre nagyobb szükség volt egy hatékonyabb helyi hatalmi egységre. Több prévoté élére a király egy tőle függő tisztviselőt, főbírót (bailli) vagy udvarnagyot (sénéchal) nevezett ki. Legfőbb feladatuk, a bíráskodás mellett igazgatást végeztek, kihirdették a királyi rendeleteket, felügyeltek a közrendre, a királyi jövedelmek behajtására, és egybehívták a nemesi felkelést. A királyi bírósági körzetek száma a királyság és a népesség növekedésével egyre gyarapodott: a 16. század elején 86, 1789-ben jó 400 volt.

Funkcióik viszont a 16. századtól zsugorodtak, előbb a kormányzóságok, majd a 17. században az intendánsi kerületek és az almegbízotti körzetek javára. A bíráskodásban azonban mindig fontos szerepük maradt, a kisebb értékű polgári és büntetőperek zömének lebonyolítói voltak. Az általános rendi gyűlés követválasztási körzeteiként is szolgáltak 1789-ig. A királyi főbíró az 1499-es királyi rendelet értelmében mindig csak nemes lehetett. A jogi végzettség csak a helyettesei és a bíróság többi tagja számára volt előírás, ezért a 17-18. században az első helyettese elnökölt az üléseken. A királyi főbíró tisztsége tiszteletbelivé vált. A 15-20 fős bíróságok székei a 16. században adható-vehető hivatallá alakultak át.

A monarchia legnagyobb igazgatási egységeivé a 16. században a kormányzóságok (gouvernement) váltak. 1499-1559 között a határ menti tartományokban 12 kormányzóságot állíttattak fel a francia királyok. 1560 után az ország belső tartományai és az újonnan szerzett tartományok élére is kormányzók kerültek. Így 1789-ben 39 kormányzóságra oszlott a monarchia. A kormányzót és a helyettesét, a helytartót – a neves arisztokraták köréből – az uralkodó bízta meg határozatlan időre, vagyis megbízatás volt, de a 17. század második felétől előfordult, hogy a király bizonyos időre és feltétellel megengedte a megvásárlását. A kormányzó a király személyes képviselőjeként elsősorban a hadszervezetet működtette, de minden olyan ügyben (külső támadás, természeti katasztrófa, járvány, éhínség, lázadás stb.) eljárhatott, amely veszélyeztethette a tartományban a közrendet. Mindezek érdekében helyi rendelkezést is adhatott ki.

A jelentős önállósságra szert tevő kormányzók hatalma a vallásháborúk idején volt a legnagyobb. A királyi hatalom meggyengülésével Languedoc, Bretagne és Burgundia kormányzói szinte önálló államként kezelték tartományukat, az állam helyi erőforrásait kisajátítva és a kisnemességből klientúrát szervezve. A királyi hatalom korlátozásának feltételei átmenetileg újratermelődtek. Jelentőségük a kormányzásban 1661 után csökkent le, katonai szerepüket a hadbiztosok és a hadseregparancsnokok vették át. XIV. Lajos a kormányzói tisztséget félig-meddig udvari címmé változtatta, a helytartókat azonban a tartományokban hagyta. A kormányzók szerepe a 17. században sem szűnt meg teljesen, főleg a határ menti tartományokban és a rendi tartományokban, ahol az intendánsok szűk jogkörrel rendelkeztek.

Az egyre nagyobb bevételeket igénylő állam mindig különös gondot fordított az adókat kivető és behajtó intézményeinek fejlesztésére. 1356-tól a rendi berendezkedéssel nem rendelkező tartományokat választótartományoknak (pays d'élection) nevezett adókörzetekre osztotta. Élükre az általános rendi gyűlés által választott elöljárók (élus-k) kerültek, akiket 1372-től a király nevezett ki, de a nevük megmaradt. A sóadót kivéve minden adót ők osztottak el a körzet településeire és hajtattak be. Ezenkívül felülvizsgálták az adóprivilégiumokat, és adóügyekben ítélkezhettek is. Ahogy a királyi berendezkedés terjeszkedett a rendi tartományok rovására, úgy nőtt az adókörzetek száma: a 16. század elején 92, 1579-ben 176, 1789-ben 184 volt.

A 15. század második felétől megnövekvő adóbevételek kezelése meghaladta az adókörzetek erejét. Ezért a 15. század végén megjelent a több adókörzetet átfogó, új szervezeti felépítéssel rendelkező adókerület (généralité). Országos méretű kialakításukat I. Ferenc rendelte el 1542-ben. 1557-ben 17, 1595-ben 21, 1789-ben 27 adókerület volt, ebből 8 a rendi tartományokban, ahol az adókörzeteket a rendi adminisztráció helyettesítette. Az adókerület élén egy-két főadóbegyűjtő (főkincstárnok) állt, aki kincstárnokokból, ügyészekből, ügyvédekből és segédszemélyzetből pénzügyi irodát hozott létre, amely irányította az adókörzeteket. Ez utóbbiak elöljárói egyszerű adóhivatalnokokká váltak, felülvizsgálati és ítélkezési jogukat elveszítve. 1648-ban a 22 adókerület 22 pénzügyi irodájában 457, 1788-ban a 27 pénzügyi irodában 718 kincstárnok tevékenykedett. A főadóbegyűjtők – a 18. században egyszerre kb. 50 fő –, miután minden év júliusában a pénzügyi főellenőrtől megtudták az adókerületükre eső adó nagyságát, részletekben megelőlegezték az államnak, és októberben behajtatták, vagyis kamat és járulék fejében hiteleztek az államnak. A hiteleket kincstári kötvény kibocsátásával finanszírozták.

A 17. századra az adókerületek összes tisztsége hivatallá vált. Mivel a fő-adóbegyűjtői és a kincstárnoki hivatalok rendkívül jól jövedelmeztek, áruk is igen magas volt. Az adókerületek pénzügyi hivatalainak szerepe a 17. század közepétől csökkent. 1642-ben Richelieu az adókerületek élére intendánsokat állított, hogy ellenőrizzék a rendszert. A 17. század végén és a 18. században bevezetett új egyenes adókat (fejadó, tized, huszad) már az intendánsok osztották el és gyűjtették be.

A fogyasztási adók, a vámok, az illetékek és a forgalmi monopóliumok megállapítása és behajtása sosem tartozott teljes mértékben az adókerületekhez. A késő középkortól vált gyakorlattá, hogy az állam ezek egy részének beszedését bérbe adta. 1598-tól a sóadó és a vám, 1604-től a forgalmi adók behajtása került adóbérlők kezébe. Colbert 1681-ben a sok kis adóbérletet összevonta, és kialakította a főadóbérleti rendszert. A társaságba tömörülő főadóbérlők (40-60 fő) hatévente új bérleti szerződést kötöttek az állammal. A behajtandó összeget ők is 5-7%-os kamat és 5-16%-os jutalék fejében meghitelezték az államnak.

A 17-18. század során szerzett területek ún. különlegesen (saját szokásaik szerint) adózó tartományok (Hainaut, Cambrésis, Elzász, Lotaringia, Roussillon, Korzika) maradtak, vagyis itt sem adókörzetet, sem adókerületet nem épített ki a központi hatalom. Bretagne-ban sem volt adókerület, de pénzügyi hivatal működött, kincstárnokait a tartományi rendi gyűlés nevezte ki.

Az intendánsok a 16. század közepétől kezdtek szerepet játszani a királyi hatalom helyi érvényesítésében. II. Henrik 1553-ban 20 intendánst ültetett lóra, hogy tartományaiban egy-egy meghatározott ügyben eljárjanak. Megbízatásuk ideiglenes volt, de ettől kezdve a francia királyok mindig alkalmazták őket. A vallásháborúk lecsende- sedése után nagy szerepük volt a tartományok pacifikálásában. 1642-ben Richelieu állandósította megbízatásukat, miután minden adókerület élére egy-egy széles jogkörrel felruházott intendánst állított. Legfőbb feladatuk az adóügyek rendbetétele, az adókerület adózási kapacitásának növelése volt. Fokozatosan azonban sok egyéb feladat ellátásával is megbízták őket.

Az intendánsok jogköre Colbert korában teljesedett ki új igazgatási egységeik, az intendánsi kerületek (intendance) kialakításával. Felügyelték az igazságszolgáltatást, a közrendet, a vallási ügyeket, a gazdaság és az oktatás ügyeit, gondoskodtak a királyi rendeletek végrehajtásáról, sőt helyi rendelkezést is adhattak ki. Rendszeresen jelentést írtak és felméréseket készítettek a pénzügyi főellenőr és a Sürgönyök Tanácsa számára. Az intendánsok lényegében ellenőrzésük alá vonták a monarchia minden eddig létrehozott helyi intézményét. A rendi tartományokban is kiépültek az inten- dánsi kerületek, de az intendánsok jogköre korlátozottabb maradt. Az intendánsi rendszer a 18. század utolsó harmadáig viszonylag olajozottan működött.

1789-ben 33 intendánsi kerület és 27 adókerület volt. Ezek közül 20 intendánsi kerület (Alengon, Amiens, Auch, Bayonne, Bordeaux, Bourges, Caen, Chalons, La Ro- chelle, Limoges, Lyon, Montauban, Moulins, Orléans, Párizs, Poitiers, Riom, Rouen, Soissons, Tours) egybeesett az adókerülettel (généralité-intendance). Hat, többnyire rendi tartományban lévő intendánsi kerület (Aix, Dijon, Grenoble, Montpellier, Pau, Tou- louse) viszont nem esett egybe az adókerülettel, vagy kisebb volt, vagy nagyobb. Bre- tagne-ban csak intendánsi kerület volt. Ugyanez volt a helyzet az ún. újonnan szerzett 6 tartományban (Cambrésis, Elzász, Hainaut, Korzika, Lotaringia, Roussillon) is.

Az intendánsi rendszer működését az intendáns személyén kívül az almegbízotti körzetek (subdéléguée) kiépülése és a helyi társadalmi elittel való kapcsolat befolyásolta. A király és a pénzügyi főellenőr a legtöbb intendánst az államtanácsosok, az államtanácsi előadók és a királyi titkárok, vagyis a képzett taláros nemesek közül választotta ki. Tartós megbízatás volt, a 18. században az intendánsok jó 60%-a tíz évnél hosszabb ideig szolgált, ami a helyi társadalom számára kiszámíthatóvá tette a központi hatalom akaratát. Az almegbízotti rendszer kiépítését 1666-ban rendelte el a központi hatalom. Egy intendánsi kerületben – nagyságától függően – 10-30 almegbízotti körzet épült ki, 50-100 falvat foglalva magában. Az almegbízottakat az intendáns nevezte ki bizalmas embereiből, de leginkább a helyi elitből (jogászokból, közjegyzőkből, az adókörzetek hivatalnokaiból stb.). A királyság fekete huszárai lettek, mert sötét ruhában, lóháton járták körzetüket.

Az intendánsi adminisztráció a területhez és a népességhez viszonyítva kis létszámú volt, a 10-30 almegbízotton kívül 10-14 titkárt, jegyzőt, írnokot stb. alkalmazott csupán. 1745-ben a bordeaux-i intendánsi kerületben 17 almegbízott mindegyikére 57 ezer lakos jutott. Az intendáns ugyan minden intézményt felügyelt, de egyiknek sem ő volt a közvetlen vezetője. 1667 után kiépült a csendőrség, 1699 után pedig a rendőrbiztosi rendszer, amely a közrendet volt hivatva fenntartani. Gazdasági ügyekben a központilag irányított kereskedelmi kamarák és a manufaktúrafelügyelők voltak a segítségére. A hadsereg ügyeiben a katonai főparancsnokokra és a kormányzókra támaszkodhatott. Egyikük sem volt az alárendeltje. Így a hatékony működés csak a kliensrendszer (csatlósokból álló kör) kiépítésével volt lehetséges. A 17. század második felétől a vidéken élő arisztokrácia és módos nemesség vagy a versailles-i udvarba, vagy a városba költözött, így felbomlott a kisnemesekből és kishivatalnokokból álló klientúrája. A helyi társadalmi elit megközelítőleg egyenrangú tagjai a kölcsönös előnyök jegyében rokonsági-komasági hálózatot alkottak, amely elszegődött egy-egy gazdag arisztokratához. A 17. század végére az arisztokrácia helyébe az állam lépett: az almegbízottak és az intendánsok új klientúrát szerveztek, hogy megnyerjék politikájuknak a helyi elitet, amelynek karriert, társadalmi felemelkedést ígért az új kapcsolat. Az intendánsi rendszer működésében az ancien régime utolsó évtizedeiben zavarok keletkeztek. Megújítását új típusú tartományi gyűlések felállításával akarta a központi hatalom megoldani. Ezek feladata lett volna az adók elosztása az intendánsok számára, de kiépítésük nem történt meg. Az intendánsi kerületeket a polgári forradalom felszámolta.

2.5. A bíráskodás intézményei

A francia uralkodó a hűbériség korában – főhűbéresei jelenlétében – személyesen gyakorolta bírói hatalmát. A monarchia növekedésével és az állam fejlődésével ezt a jogát – kivételes eseteket kivéve – különböző szintű bíróságaira bízta. A prévot-i (elöljárói) bíróságok és a királyi bírósági körzetek kiépítésével a királyi bíráskodás meghatározóvá vált, ami azonban a jogszolgáltatás kötelezettségével járt együtt. A bíráskodási ügyek szaporodásával az alsó szintű bíráskodás kiegészítésére 1552-ben II. Henrik ún. elnöki bíróságok (sieges présidiaux) felállítását rendelte el a királyi bírósági körzetekben. 1764-ben 100 ilyen bíróság működött. A királyi főbíró helyettesei ítéleteinek fellebbviteli bírósága volt. A két bíróság csak abban különbözött egymástól, hogy két különböző összetételben ülésezett, de mindegyik elnöke a királyi főbíró helyettese volt. Az ügyeket szakterületek és a költségek nagysága alapján választották szét, de sok átfedés maradt. A fellebbviteli perekben a parlamentek illetékességét is érintették. Így az elnöki bíróságokat gyakran támadták mind a királyi főbírók, mind pedig a parlamentek.

Az alsó szintű királyi bíróságok közül a párizsi (a Chatelet) különleges szerepet játszott a város nagyságából adódóan. A Chatelet eredetileg prévot-i bíróság volt, amelyet II. Henrik 1552-ben elnöki bírósággá emelt. 1674-ben az összes földesúri bíróság (úriszék) beolvadt a Chatelet -ba, majd 1684-ben minden más párizsi bíróság is. Így egy hatalmas városi bíróság született, amely a parlamentekhez hasonlított létszáma, kamarái és hatásköre alapján. 1789-ben 84 nemessé emelő hivatala volt, ami felért egy jelentősebb vidéki parlamenttel.

A bíráskodás legfelsőbb szintjét a parlamentek (parlement) és a szakosodott királyi bíróságok (számvevő kamarák, adóügyi bíróságok, pénzügyi bíróságok) testesítették meg. A parlamentek neve a király által a középkorban összehívott megbeszélésből, parlamentumból származik. Az első parlament a párizsi volt, amelynek kialakulását IV Fülöp 1291-es és 1302-es rendelete szentesítette. A királyság területi növekedésével és lélekszámának gyarapodásával a párizsi nem bizonyult elegendőnek, ezért országos jogkörét megszüntetve, a francia uralkodók a nagy tartományokban is állíttattak fel parlamenteket. A 16. század elején 6 (toulouse-i, grenoble-i, bordeaux-i, dijoni, roueni, aix-i), a 18. század második felében 12 (az említetteken kívül: rennes-i, pau-i, metzi, besangoni, douai-i, nancyi) vidéki parlament bíráskodott. Parlamenti jogkörrel rendelkezett még 4 legfelsőbb királyi bíróság (4 újonnan szerzett tartományban): az arras-i, a colmari, a perpignani és a bastiai. A legnagyobb parlament a párizsi maradt, az ország területének közel egyharmada felett gyakorolhatta jogait.

A parlamentek jól szervezett, de bonyolultan működő bíróságok voltak. Legfőbb szerveik, az ún. nagykamarák rendelkeztek minden jogkörrel, élükön az első elnökökkel, akik az egész parlament első elnökei is voltak. A nagykamarák mindenféle ügynek a fellebbviteli fórumaiként működtek. A nemeseknek és az egyháznak testületileg joguk volt közvetlenül a nagytanácsokhoz fordulni. Az ügyeket a királyi főügyészek terjesztették elő, akik a királyt és a közjogot képviselték a parlamentekben.

A nagykamarák mellett a fellebbezések felülvizsgálata a vizsgálati kamarákra hárult. A bűnügyeket külön kamarák – Párizsban a Tournelle Kamara – tárgyalták. A fo- lyamodványi kamarák a benyújtott ügyek jogosságát döntötték el, de ezek foglalkoztak a privilégiumok jogos vagy jogtalan használatával is. Amikor a parlamentek taláros arisztokráciája szabadságra ment, a szünidei kamara vitte az ügyeket. 1497-ben a király egy sajátos – Igazságszolgáltatási Nagytanácsnak nevezett – legfelsőbb bíróságot hozott létre, amely a parlamentek közötti vitás ügyeket és a parlamentek részrehajló ítéleteit volt hivatva felülvizsgálni. A király ezen keresztül gyakorolta ellenőrzési jogát a parlamentek felett. A 18. században már ritkán ülésezett.

A parlamentek népes taláros testülettel rendelkeztek. Az első elnökökön kívül a nagykamaráknak és az összes többi kamarának még elnökei is voltak. 1756-ban a párizsi nagykamarának 9, a 8 többi kamarának kamaránként 2 elnöke volt. A nagykamarában ezenkívül 37 tanácsos, 8 tiszteletbeli tanácsos, 4 államtanácsi előadó, 1 királyi főügyész, 3-4 főügyészhelyettes és 2 királyi ügyvéd tevékenykedett. Kamaránként is volt 11 tanácsos, 1-1 főügyész, főügyészhelyettes és ügyvéd. Ezenkívül számos titkár, pénztáros, végrehajtó, jegyző, írnok, teremőr, porkoláb és egyéb segédszemélyzet növelte a létszámot. A parlament mellett kancellária is volt, tényleges tevékenységet nem végző királyi titkárokkal és egyéb hivatalnokokkal. 1756-ban a Párizsi Parlamentnek 250 tagja volt. A királyi hercegeknek, a hercegeknek és a paireknek is joguk volt megjelenni, de ezt csak akkor tették, amikor a király is elment a Párizsi Parlamentbe. A vidéki parlamentek létszáma a párizsinak fele-harmada volt.

1784-ben a parlamentekben és a szakosodott legfelsőbb bíróságokon 2324 nemessé emelő hivatalt tartottak számon. A 17. századtól a parlamenti hivatalok vásárolhatók és örökíthetők voltak. A király csak az első elnököt és a főügyészt nevezte ki, a többi tagot maguk a parlamentek kooptálták, így nagyfokú autonómiával rendelkeztek. A hivatalok csak 20 vagy 40 év elteltével emelték viselőjüket véglegesen nemessé, de a parlament tagjai hivatalba lépésüktől kezdve élvezték a nemesi privilégiumokat. A hivatalok magas áraik miatt csak a gazdagok számára voltak elérhetők. A talárosok jövedelme a hivataluk értéke után az államtól járó kamatból, szintén az államtól kapott tiszteletdíjból, a perköltségek meghatározott hányadából és a per kimenetelét gyakran előre befolyásoló különeljárási díjból tevődött össze. Ez utóbbi szedését 1667-ben XIV Lajos ugyan megtiltotta, de sosem tudta érvényesíteni. A taláros nemesség a 18. századra gazdag és igen befolyásos arisztokráciává vált, tagjai zárt világot alkottak, és erős volt közöttük az összetartozás tudata.

A parlamentek igazságszolgáltatási és rendészeti eljárásai a 18. század második felére elavulttá váltak. Védték például a kínvallatás alkalmazását és a tiltott könyvek elégetésének szokását. Módszereiket Montesquieu barbárnak nevezte. Szűklátókörűségük a kodifikációban is megnyilvánult: sikerült mindig megakadályozniuk a szokásjogok egységesítését, az igazságszolgáltatás reformját. Nemcsak bíráskodtak, hanem rendészeti feladatokat is elláttak, felügyeleti jogot gyakoroltak az erkölcsi szokások, a vallásügyek, a szegényügyek stb. felett is. Joguk volt helyi érvényű határozatot hozni a közföldek használatáról, a gabonaexportról, a fegyverviselésről, a szerencsejátékokról, az egyház világi ügyeiről. A 18. század második felében például ellenezték a burgonyatermelés bevezetését, a postai kézbesítés elterjesztését, új orvosságok alkalmazását. A közbiztonság feletti őrködésük a 17. század végére visszaszorult, miután 1667-től XIV Lajos bevezettette a rendőrbiztosi intézményt.

A parlamentek harmadik jogköre politikai jellegű volt. Kezdettől fogva a királyi rendeletek (törvénynek minősültek), pátenslevelek, nyilatkozatok, királyi tanácsi határozatok, uralkodói testamentumok megőrzői voltak. Ebből alakult ki a törvények beiktatása (bejegyzése). Csak azt a törvényt, határozatot stb. lehetett kihirdetni, amelyet a Párizsi Parlament és a vidéki parlamentek is bejegyeztek. A 14. század végétől a beiktatandó törvényeket felül is vizsgálhatták, hogy azok megfelelnek-e az alaptörvényeknek és a korábbi uralkodók törvényeinek, nem ártanak-e az alattvalók eddig elnyert jogainak. A felülvizsgálati jogból a 15. század közepére kialakult a tiltakozó intelmi jog, vagyis a parlamentek megóvhatták a király törvénytervezeteit. A Párizsi Parlament 1462-ben óvott először, s ezután ez olykor előfordult. 1516-ban a bolognai konkordátummal szemben is éltek a parlamentek e különleges jogukkal. A vallásháborúk korában megszaporodott az óvások száma, de általában mindig sikerült megegyeznie a két félnek. Amikor a király az általános rendi gyűlésben hozott törvényt, a parlamentek nem gyakorolhatták tiltakozó intelmi jogukat, csak a kötelező bejegyzés maradt számukra.

1615 után a francia uralkodók nem hívtak össze általános rendi gyűlést, így megnőtt a parlamentek szerepe a törvényalkotás folyamatában. Richelieu és Mazarin a tiltakozó intelmi jog felszámolására törekedett, mire a parlamentek 1648-ban fellázadtak (parlamentek Fronde-ja). Ekkorra jelent meg a parlamenti nemesség sajátos ideológiája, amely szerint a parlamentek a törvénykezés szentélyei, a monarchia fundamentumát képezik, s az a hivatásuk, hogy képviseljék az alattvalók érdekeit a király előtt, közvetítsenek a két fél között, védjék az alattvalók jogait. A Fronde bukása után XIV Lajos 1665-ös ediktuma és 1673-as deklarációja felfüggesztette a parlamentek felülvizsgálati és óvási jogát, csupán bejegyezhették a törvényt.

XIV. Lajos halálát követően Orléans-i Fülöp régens visszahelyezte a parlamenteket az összes jogaikba, amelyekkel a 18. században gyakran éltek. Amikor a Párizsi Parlament megóvott egy törvénytervezetet (ez a vidéki parlamenteknek is jogában állt), felirattal fordult a királyhoz, amelyben a tervezet módosítását kérte. Az uralkodó – a kancellárral és a Peres Ügyek Tanácsával konzultálva – vagy figyelembe vette, vagy elutasította az óvást. Az utóbbi esetben beiktatási parancsot intézett a parlamenthez. Ha a parancsát nem teljesítette, egy hét múlva megismételte a beiktatási parancsot. Amennyiben ekkor sem történt meg a beiktatás, következett a lit de justice (a király trónja a parlamentben), vagyis a parlament ünnepélyes ülése a király jelenlétében. Miután a király akaratát közölte a kancellár, a parlament köteles volt bejegyezni, de mellé illeszthette különvéleményét.

A 18. században a parlament maradt az abszolút királyi hatalom egyetlen legális kontrollja és ellenzéke. Legtöbbször adóügyek és a janzenistákkal szembeni királyi és egyházi politika miatt került sor konfliktusra, amelyben mindkét fél eddig nem használt eszközökhöz nyúlt: a parlament végső tiltakozásul több alkalommal átmenetileg beszüntette a bíráskodást, mire a király rövid időre száműzte tagjait. A 18. század második felében a parlamentek eddig nem létező jogokat is tulajdonítottak maguknak: véleményt formáltak az egész politikai berendezkedésről, önkényesnek nyilvánítva a miniszteri és az intendánsi kormányzást, holott csak egy-egy törvénytervezet megítélését ismerte el számukra a joghagyomány. 1771-ben XV Lajos Maupeou kancellár tanácsára feloszlatta a parlamenteket, és új felsőfokú bíróságokat állított fel. A társadalom vezető rétegeinek tiltakozása miatt azonban XVI. Lajos 1774-ben visszaállította a parlamenteket, amelyek folytatták ellenzéki tevékenységüket. A társadalmi reformokat illetően mindig konzervatív parlamentek az abszolút királyi hatalommal szemben a rendi politikai szabadságjogok visszaállítását szorgalmazták. 1787- ben szerepük volt az arisztokrata forradalom kibontakoztatásában.

A parlamentekhez képest kisebb jelentőségűek voltak a szakosodott legfelsőbb királyi bíróságok, a bíráskodásban és a szakigazgatásban azonban fontos tevékenységet végeztek. Az első Számvevő Kamara (chambre des comptes), a párizsi 1320-ban vált ki a Királyi Tanácsból, hogy ellenőrizze és kezelje a királyi bevételeket. Később csökkent a szerepe, csupán felügyeleti jogot gyakorolt a kincstári bevételek felett. A 17-18. században őrizte a királyi család házassági szerződéseit, a békeszerződéseket, a nemesi leveleket, a vásárok, piacok alapítóleveleit, és ítélkezett a felmerülő ügyekben. A 18. század második felében 11 vidéki számvevő kamara működött: Aix-ben, Bar-le- Ducben, Dijonban, Dole-ban, Grenoble-ban, Metzben, Montpellier-ben, Nancyban, Nantes-ban, Pau-ban és Rouenban. A 12., a blois-i 1775-ben feloszlott.

A Kisegítő Adók Törvényszékét (cour des aides) 1355-ben állította fel az általános rendi gyűlés, hogy az adószedéssel kapcsolatos polgári és büntetőjogi peres ügyeket intézze. Neve ellenére nem csupán az élelmiszerek fogyasztási adójában volt illetékes, hanem minden adót illetően. A 17. század végétől bevezetett új adók (fejadó, tized, huszad) peres ügyeiben viszont nem járhatott el. 1425-ben kapta meg a legfelsőbb királyi törvényszék rangját. A sokasodó perek miatt Bordeaux-ban, Clermont- Ferrand-ban és Montaubanban állítottak fel adóügyi törvényszékeket. Ezenkívül 9 vidéki parlamentben külön kamara alakult, hogy adóügyekben bíráskodjon.

A Pénzügyi Törvényszék (cour des monnais) 1358-ban alakult meg, de csak 1552-ben lett legfelsőbb királyi bíróság. Feladata a pénzügyekre vonatkozó uralkodói rendeletek bejegyzése és a pénzforgalommal kapcsolatos peres ügyek lefolytatása. Országos jogkörrel bírt, de 1704 és 1711 között Lyonban is működött egy ilyen törvényszék. Ezenkívül a metzi és a pau-i parlament volt jogosult ilyen jogkör gyakorlására. A királyi birtokok bevételét az 1445-ben felállított, szintén legfelsőbb királyi bírósági rangú Kincstári Kamara (chambre du trésor) felügyelte, és bíráskodott a felmerülő ügyekben.

2.6. SZAKIRODALOM

Blanquie, Christophe: Les institutions de la France des Bourbons (1589-1789). Paris, Belin, 2003.

Bordes, M.: L'administration provinciale et municipale en France au XV11Fsiecle. Paris, SEDES, 1972.

Cornette, Joel: Histoire de la France: Absolutisme et Lumieres, 1652-1783. Nouvelle édition revue et augmentée. Paris, Hachette, 2000.

Devéze, Michel – Marx, Roland: Textes et documents d'histoire moderne. Paris, Société d'édition d'enseignement supérieur, 1967.

Emmanuelli, Frangois-Xavier: Un mythe de l'absolutisme bourbonien: l’intendance, du milieu du XV11e siecle a la fin du XV111e siecle (France, Espagne, Amérique). Aix-en-Provence, Université de Provence, 1981.

Expilly, Jean-Joseph: Dictionnaire géographique, historique et politique des Gaules et de la France. 6. Paris, Desaint et Saillant, 1762-1770. (Liechtenstein, Kraus Reprint, 1978.)

Isambert – Decrusy – Jourdan – Armet – Taillandier (szerk.): Récueuil général des anciennes lois franqaises, depuis l'an 420, jusqu'a la révolution de 1789. XI-XX. Paris, Librairie de Plon Fréres, Belin-Leprieur – Verdiére, 1829-1830.

Legay, Marie-Laure: Les états provinciaux dans la construction de l'état moderne aux XV11e et XV111e siecles. Genéve, Librairie Droz, 2001.

Mousnier, Roland: Les institutions de la France sous la monarchie absolue. II. Les organes de l'État et la Société. Paris, Presses Universitaires, 1980.

Soulé, Claude: Les États Généraux de France (1302-1789). Étude historique, comparative et doctrinale. Paris, Heulé, 1968.

3. Kontler László │ KIRÁLYSÁG, RENDISÉG ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG: KORONA, TANÁCSOK, BÍRÓSÁGOK, PARLAMENTEK ANGLIÁBAN ÉS NAGY-BRITANNIÁBAN

Ez a fejezet azokról az intézményekről, a róluk alkotott eszmékről és elképzelésekről, illetve mindezek átalakulásairól szól, amelyeknek jegyében az angol (brit) korona országait kormányozták a 16-17. század folyamán, kitekintéssel az alkotmányos monarchia 18. századi korszakára is. Ehhez alkalmas kiindulópontul szolgálnak John Fortescue, a jeles alkotmányjogász megállapításai a korszak küszöbének viharos éveiben született műveiből.

Az Anglia törvényeinek dicsérete (De laudibus legum Angliae, 1468-1471) és az Anglia kormányzása (The Governance of England, 1471) lapjain Fortescue az angol kormányzatot dominium politicum et regale gyanánt határozza meg, szemben az Európa egyéb királyságaiban megszokott dominium regaléval. Mit jelentenek ezek a létező valóságot nyilvánvalóan ideáltípusokká redukáló címkék? Az utóbbi, a tisztán királyi uralom a monarchikus kormányzás alapelvét, az egyszemélyi hatalomgyakorlást kívánja – jól- rosszul, többé vagy kevésbé sikeresen, de intézményekben és politikai gyakorlatokban világosan megragadható módon – érvényre juttatni, ahogyan az például a százéves háború (1337-1453) megrázkódtatásai után magához térő ősriválisnál, XI. Lajos (1461-1483) Franciaországában volt tapasztalható. Az uralkodói tekintély természetesen az előbbi esetében is állandóan érzékelhető akár a királyság legtávolabbi szegleteiben is. A politikai és királyi uralom azonban egyúttal a városállamok, a poliszok kormányzására emlékeztet (a korabeli humanista fogalomhasználat szerint voltaképpen ez a „politikai" kifejezés értelme), amennyiben a sokaság igazgatása érvényesül benne: az uralkodó és az általa személyesen megbízottak mellett az alattvalók közössége, közvetlen vagy közvetett módon, polgárok módjára ugyancsak ellenőrzéssel bír a közös ügyek felett – ha másként nem, hát a fedezésükhöz szükséges költségek előállításával vagy megtagadásával –, ráadásul az uralkodói (vagy más) önkénnyel szemben valamennyien rendelkeznek a személyes szabadság és a tulajdon biztonságára vonatkozó jogi és intézményi garanciákkal. Az uralkodás alapelve az örökle- tesség, és a királyt nem lehet kényszer alá vonni, mégis erősen él kötelezettségének eszméje a közügyek szférája iránt, amelyen népével osztozik.

Szögezzük le rögvest, hogy a Fortescue-féle séma egyáltalán nem Anglia kiváltsága, hanem – így vagy úgy – általában ráhúzható az érett középkor rendi monarchiáira, viszont talán éppen ezért csak annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire az az ideáltipikus jellemzések esetében elkerülhetetlen. A normann és Plantagenet-házi királyok alatt a 11-12. század folyamán kialakított rendszerben az uralkodó keze a megyékben (county, shire) a grófot (earl) mint a központi hatalom legfőbb képviselőjét felváltó, a pénzügyi igazgatásért, az adók kivetéséért és beszedéséért, a királyi birtokok felügyeletéért felelős, a megyei bíróságokon elnöklő sheriff révén messzire elért.

Ez valóban erőteljes, a hatályos törvények végrehajtására vonatkozó regionális és territoriális hatalmat biztosított, amelynek alapján a törvényeket gyakran önnön autoritásukon kibocsátó, de azoknak érvényt szerezni nem mindig tudó középkori francia királyok optikájával angol kollégáik tekintélye abszolútnak tetszett. Már kevésbé voltak látványosak azok az alkufolyamatok, amelyek eredményeként a királyság egészében hatályos törvények, mindenekelőtt a jövedelmek elosztását és felhasználását megszabó rendelkezések létrejöttek, s amelyeknek legfőbb fóruma a parlament volt.

A parlament a 13. század folyamán nőtt ki a királyi kúriából mint az uralkodó által különleges fontosságú ügyek (túlnyomórészt a rendkívüli bevételeket feltételező háborús ügyek) megvitatására összehívott, az alattvalók szélesebb rétegeit képviselő gyűlés. Az 1295-ös mintaparlament precedensként (tehát nem tételes szabályozással) rögzítette az egyházi előkelők (a canterburyi és a yorki érsek, a püspökök és egyes apátok) és a világi főurak (címzetes arisztokraták vagy peerek: hercegek, márkik, grófok, vikomtok, bárók) személyes, valamint – választott küldötteik révén – a megyei és városi közösségek részvételi jogát. A gyakorlatban nem főúri megyei küldöttek már 1213-tól, a városi kerületek (borough-k) képviselői pedig 1265-től kaptak meghívást a parlamentekbe; a másik oldalon ugyanakkor parlamenten szoros értelemben a középkor folyamán mindvégig leginkább csak a király és a lordok háza együttesét értették, akiknek közös tanácskozásán az alsó kamara részéről egyedül annak elnöke (avagy szószólója, speaker) vett részt. A közrendűek háza csak 1547-ben jutott önálló és állandó ülésteremhez a Westminsterben (a St. Stephen-kápolnát alakították át erre a célra). S jóllehet a 14. század folyamán a modern állapotokra emlékeztető módon kialakult mind a parlament bizonyos törvényhozó funkciója, mind az az elv, hogy az adókat az alsóház szavazza meg a lordok háza tanácsával, mindezt helyi értékén kell kezelni. Egyrészt hozzá kell tenni, hogy a parlament formailag egészen a 17. század végéig nem önálló, saját jogán létező törvényhozó szerv volt: összehívása a királyi felségjog alapján történt, az uralkodó tetszésének megfelelően, némi túlzással: szükségállapotok megoldására, válságkezelésre – esemény volt, nem intézmény. Másrészt alapvető funkciója nem a mai értelemben vett törvényhozás volt: a korabeli dokumentumokban igen gyakran bíróság, legfőbb ítélőszék (high court) gyanánt utalnak rá, amelynek feladata nem az, hogy elvont jogelveket fordítson le a tételes törvény nyelvére (törvényt alkosson), hanem hogy a feljegyzett precedensekben és az ősi szokásban megtalálja a konkrét helyzetre alkalmazható iránymutatást, és annak szellemében ítéletet mondjon – a parlamentáris döntés pecsétjét tehát mintegy a létező gyakorlatra ütve rá.

Mindez messzemenően összhangban állt a törvény és a jog azon felfogásával, amelyet az alattvaló személye, státusa és tulajdona (a property kifejezés jelentése tá- gabb értelmében mindhárom fogalmat felölelte) biztonságának védelmére hivatott közös szokásjog (common law) és bíráskodási gyakorlat testesített meg. Jóllehet a közfelfogás szerint emlékezet előtti idők óta fennállott (s így az angolszászok ősi szabadságait is átörökítette), a common law valójában a normann hódítás után alakult ki, s más szokásjogi rendszerekkel ellentétben érvénye az egész királyságra kiterjedt (innen a common egyik lehetséges értelmezése: közös, azaz országos). Korpuszát az egyes törvényszékek ítéleteiről beszámoló jelentések alkották; az ítéletek meghozatalában pedig egyfelől az ősi szokás és a korábbi bírói döntések alkotta precedens, a bennük megtestesülő tapasztalat, afféle kollektív bölcsesség játszotta a főszerepet, másfelől viszont meghozatala pillanatától az új ítélet maga is a precedensek hosz- szú sorába illeszkedett. Miközben a common law bíráskodás a kora újkorig megőrizte elsőbbségét a római joggal és kánonjoggal szemben (amelyeket egészében véve a bennük megtestesülni vélt tekintélyelv okán a jeles angol jogászok ideologikus hevülettel utasítottak el), szükség esetén rugalmasan adaptálta azok elveit és konkrét megoldásait. A common law népi jellegét sajátos módon támasztotta alá az úriszéki gyakorlat hiánya, az az alapelv, amely szerint a perbe fogott személy fölött csak a vele egyenrangúak (ez a peer eredeti jelentése) ítélkezhetnek – közrendűek fölött az esküdtbíróság (amelyben természetesen jobbára a helyi közösség tekintélyesebb tagjai, tehetős földbirtokos gentryszármazású úriemberek foglaltak helyet), főrangúak (peerek) fölött pedig törvényszéki minőségében a parlament felsőháza. Mindez olyan rugalmas hagyománykövetést eredményezett, amely a részletek minden átalakulása közepette is makacsul ragaszkodott a common law szelleme (s vele az angol ősi alkotmány) változatlan folytonosságának fikciójához, miközben érzékenyen reagált a helyi, regionális és országos társadalmi hatalom megoszlásában és szerkezetében bekövetkező változásokra, eltolódásokra.

A Fortescue-féle dominium politicum et regale korabeli alternatív szóhasználattal re- gimen mixtum, azaz vegyes vagy kevert kormányzat, amelyben a királyság rendjei között megoszlik a politikai hatalom. Megtalálható benne az antik klasszikusok res pub- lica nyelvezete éppúgy, mint a középkori jogászok öröksége. Ha az eddigieket némi anakronizmus árán annak a gondolkodónak a terminusaival írjuk le, aki a vegyes kormányzat fogalomtárát éppen az angol alkotmány megoldásainak elvonatkoztatásával a 18. század derekán a hatalommegosztás modern elméletének irányába mozdította el (Montesquieu), azt mondhatnánk, hogy a dominium politicum et regaléban az erőskezű uralkodói végrehajtó hatalom a törvényhozás és az adóztatás konszenzusos intézésével, a bíráskodás terén pedig valamiféle joguralommal párosul, amely egyúttal a politika egész rendszerét áthatja. Ebből azonban az is következik, hogy ha a korábbiakban létezett is valaha ez az állapot Angliában, Fortescue műveiben nem korabeli tényleírással találkozunk, hanem nosztalgikus visszatekintéssel, az egykori állapotok helyreállításának programjával, esetleg a kettő elegyével – sőt ezen is túlmutató normatív elmélettel. A rózsák háborúja (1455-1485) néven ismert dinasztikus küzdelem, amelynek utolsó fázisaiban e művek születtek, korántsem volt ugyan az a vérgőzös apokalipszis, amelynek a III. Richárdot (1483-1485) a bosworthi mezőn legyőző VII. Henrikkel (1485-1509) trónra lépő Tudor-ház apologétái igyekeztek feltüntetni, de a dominium politicum et regale feltételezett pilléreit érzékenyen érintette. Az elhúzódó trónviszály során erős központi hatalomról aligha lehet beszélni, a parlamentet pedig ugyancsak gyengítette az a körülmény, hogy a riválisok oldalán felvonuló arisztokrácia majdnem teljes sikert aratott saját lefejezésében (a lordok házának a 15. század közepi 73-mal szemben 1485-ben mindössze 36 világi tagja volt). Ami a joguralmat illeti, a központi ellenőrzés gyengülése minden téren a helyi potentátoknak kedvezett, akik ezt többek között az esküdtbíróságok munkájának befolyás alá vonására, a common law gyakorlatával való visszaélésre és szellemével ellentétes célok megvalósítására használták ki.

3.1. A Tudor-kor: alkotmányos központosítás

Az adott szituációban tehát a korona tekintélyének és intézményes hatalmának megszilárdítása és a jogbiztonság garanciáinak helyreállítása azonos irányba mutató érdek volt. Hangsúlyozni kell, hogy VII. Henrik nem messze látó és mélyreható reformpolitikával vált a 15. század végi „új (típusú) monarchák" egyikévé, hanem azzal, hogy – szívós munkával és kíméletlen takarékossággal – meglévő intézményeket és ismert megoldásokat tett újra működőképessé, nem annyira egy átfogó államszervező program (vízió) megvalósításának, hanem az udvar számára kedvező belső hatalmi egyensúly kialakításának a kedvéért, e téren azonban teljesítménye rendkívül meggyőző volt. Az összkép nem az innovációé, hanem az éberségé. Erre jellemző kincstári politikája: a parlamentet és vele az általa rendelkezésre bocsátott rendkívüli hozzájárulásokat lehetőleg mellőzte (uralkodásának 24 esztendeje alatt 6 ízben, rövid időre hívta össze, ebből 5-ször az első néhány év folyamán – megtehette, mert jobbára békeidő volt), viszont kínos precizitással gazdálkodott az uralkodói birtokokkal, és hatékonyan gyarapította azokat, főleg különböző feudális jogcímeken (kiskorúak öröklését, főrendek házasságát terhelő illetékek stb.), illetve a kisebb-nagyobb vétségekre kivetett bírságokkal és büntetésekkel (zendülés – nem ritka – esetén természetesen teljes jószágvesztéssel). A korona anyagi hátterének megszilárdítása ennélfogva bizonyos mértékig egybeesett egy, az uralkodói tekintély új alapokra helyezéséhez ugyancsak elengedhetetlen társadalompolitikai cél megvalósításával, a régi bárói rend visszaszorításával, illetve kordában tartásával. Erre alkalmat adott az ősi családok körében a megelőző évtizedek során lezajlott, már említett kollektív öngyilkosság, s a vérátömlesztésre adódó lehetőséget VII. Henrik messzemenően ki is használta: ambiciózus, tehetséges és lojális közrendűeket emelt a címzetes nemesség körébe. A folyamatnak azonban az uralkodói tanácsok és a törvényszékek rendszerének invenciózus felhasználása és alakítása adott megfelelő intézményi és jogi kereteket.

A Tudor-kori politika szíve a Titkos Tanács, pontosabb fordításban az uralkodó Bizalmas vagy Magántanácsa (Privy Council) volt. Az elnevezés a Nagytanácstól (Great Council), azaz a parlamenttől való különbségre hívta fel a figyelmet: tagjait maga a király, kizárólag saját tetszése alapján válogatta ki a Nagytanácsot alkotó személyek, általában a vezető tisztségviselők és udvaroncok köréből. Létszáma és összetétele változó volt (I. Mária királynő [1553-1558] alatt több mint ötvenen, I. Erzsébet [1558-1603] alatt egytucatnyian alkották), s általánosságban elmondható, hogy hatékonysága fordított arányban állt létszámával. A tanács a parlamenttel együttesen – de attól eltérően folyamatosan – az összes kormányzati funkciót gyakorolta, a nemzeti nagypolitika mellett a kezében futottak össze a helyi kormányzat szálai is, de foglalkozott peres ügyekkel, közöttük egészen jelentéktelenekkel is. A Titkos Tanács látta el utasításokkal a békebírókat, s gyűjtötte be tőlük a helyi állapotokról szóló jelentéseket; nem véletlen, hogy e 14. századi eredetű, beszédes elnevezésű tisztségviselő hivatala éppen VII. Henrik alatt jutott olyan széles jogkörhöz, hogy végleg átvette a helyi igazgatásban a sheriff szerepét, akinek jószerével a parlamenti választások kihirdetése és ellenőrzése maradt az egyetlen fontos funkciója. A napi adminisztráció és a legtöbb polgári és büntetőjogi eljárás fölötti ellenőrzés a békebíró kezébe került (míg a koronabirtokok, a gyámságok, a bérletek stb. intézői feladatait a feudárius [feodary] újonnan létrehozott hivatala vette át a sherifftől). Az udvar székhelyétől távoli peremvidékek irányítását (az ottani koronabirtokok kezelésének kivételével) IV. Edwardtól (1461-1470) VIII. Henrikig (1509-1547) elhúzódó folyamatban speciális területi tanácsokra bízták: a Walesi (Council of Wales and the Marches) és az Északi Tanács (Council of the North) kezében összpontosult a két régió katonai igazgatása, a királyi várak és bírósági ügyek felügyelete. Írországot, ahol a 13. század óta folyamatos volt az angol betelepülés, és ahol az angol királyok is hűbérúri igénnyel léptek fel, elvileg önálló adminisztratív szervezettel rendelkező, teljhatalmú alkirály irányította.

A gyakorlatban azonban ellenőrzése sem az angol telepesek, sem az ír őslakosok, kiváltképpen pedig a kettő közötti súrlódások fölött korántsem volt megnyugtató.

Talán az eddigiekből is látható, hogy a hatalmi szervezet működésében megkülönböztetett jelentősége volt a bíráskodási hatáskörök részletekbe menő szabályozásának és a törvényszéki gyakorlat mikéntjének. A korai Tudorok idején ezen a téren is új tartalommal töltöttek fel meglévő intézményeket és szokásokat. Arról szó sincs, hogy az ún. felségjogi vagy kiváltságos törvényszékek (prerogative courts) mindenestül VII. Henrik találmányaként jöttek volna létre, mindenesetre a gyűjtőnév félreérthetetlenül utal arra, hogy legitimitásukat nem a common law-ból merítették. S ha hozzávesszük alternatív elnevezésüket, amely eljárásuk alapelvére utal – méltányossági bíróság (equity court) –, ugyancsak a lehetséges alternatívákkal szembeni elhatárolódásra következtethetünk: nem a common law esetében mérvadó szokás és konkrét precedens, de nem is a római jogra jellemző elvont racionalitás, hanem az adott ügyben eljáró döntőbíró(k) tájékozott és józan (bár önkényes, az uralkodói pre- rogatívára, előjogra apelláló) jogérzéke minősült perdöntőnek. A felségjogi bíróságok tehát olyan bírói fórumok voltak, amelyeken keresztül az angol uralkodó a hagyományos common law törvényszékeket megkerülve, illetve felülbírálva érvényesíthette a számára fenntartott előjogokat, immunitásokat, diszkrecionális hatalmat, illetve alattvalói e hatalomhoz folyamodva szerezhettek jogorvoslatot. A rózsák háborúja idején kialakult, már említett jogi bizonytalanság körülményei között ez a fajta távoli hatalomérvényesítés sokak számára jóval vonzóbbnak tűnt, mint a hagyományos jogi fórumok helyi kiskirályok általi befolyásolása; s általánosságban, a gyanúsított szempontjából ugyan előnytelennek tetszett ez a fajta eljárásmód, de a tényfeltáráshoz hosszú időn át jóval közelebb jutott, mint a common law bíráskodás. Így egészen addig, amíg a 17. században nem váltak a Stuart uralkodók önkényuralmi törekvéseinek eszközévé, a felségjogi bíróságok széles körű igénynek feleltek meg, s töb- bé-kevésbé közmegelégedésre folytatták tevékenységüket. (Ami a központi common law törvényszékeket illeti, a büntetőjogi ügyekkel foglalkozó Királyi Ítélőszék [King's Bench], a polgári pereket bonyolító Közönséges Keresetek [Common Pleas] és a korona jövedelmeit felügyelő Kincstári Bíróság [Court of Exchequer] relatív súlya csökkent is, jóllehet az általuk tárgyalt esetek abszolút száma megszaporodott.)

A felségjogi bíróságok közül a legismertebb a híres-hírhedt Csillagkamara Bírósága (Court of Star Chamber). Nevét a Westminster-palota azon terméről kapta, ahol 20-30 főnyi tagsága üléseit tartotta. VII. Henrik egy 1487-es rendelete ugyan „létrehozta" a Csillagkamarát, de valójában hosszú folyamat eredményeként alakult ki, s az alapítás inkább a Titkos Tanács egyébként is gyakorolt bírói funkciójának formalizálását jelentette. A tanácsosok mellett részt vett benne a két főbíró is. Tevékenysége első ízben Thomas Wolsey bíboros kancellársága (1515-1529) idején élénkült meg igazán, s nem utolsósorban rugalmas eljárásrendje miatt VIII. Henrik alatt kifejezetten népszerű volt. Első és másodfokon egyaránt lehetett hozzá folyamodni; nem alkalmazott esküdteket; általában petícióra vagy besúgásra reagálva kezdeményezett eljárást különösebb formaságok nélkül; a vádlottat kényszeríthette, hogy eskü alatt válaszoljon a vádakra. Mindez azonban azt is jelentette, hogy működésének elveiből hiányoztak az alattvaló integritásának olyan garanciái, amilyeneket a common law eljárás nyújtott. A Csillagkamara elvileg a kormány által kezdeményezett peres ügyeket volt hivatott intézni, főként lázadás és békebontás, csalás és hamisítás dolgában, a gyakorlatban azonban mind gyakrabban kerültek elébe magánjogi esetek – tekintettel arra is, hogy némi fantáziával bármilyen birtokjogi ügyet lehetett az előbbiek álcájába öltöztetni.

Három további bíróság is mentes volt a common law szigorú eljárásrendi szabályai alól. Az Admiralitás Bírósága (Court of Admiralty) a tengerentúli kereskedelemmel, hadizsákmánnyal kapcsolatos vitákkal foglalkozott, s jelentősége az Erzsébet-kor előtt viszonylag elhanyagolható volt. A Kérvények Bírósága (Court of Requests) eredeti rendeltetése szerint arra volt hivatott, hogy a szegényebbek számára biztosítson jogorvoslati lehetőséget, akik általában aligha engedhették meg maguknak a költséges pereskedést, a gyakorlatban azonban jómódúak is gyakran folyamodtak hozzá, s inkább az általa tárgyalt ügyek csekélyebb súlya különböztette meg a Kancellária Bíróságától (Court of Chancery), amely a Tudor-korban új jelentőségre szert tett jogi fórumok közül a Csillagkamara mellett a legfontosabb volt. Eredetileg tisztán fellebb- viteli bíróságnak szánták olyan esetekre, ahol a common law procedurális merevsége méltánytalan döntést eredményezett, a 15. század végére azonban a Kancellária Bírósága már saját precedensek hosszú sorával rendelkezett, amelyek jegyében önálló elsőfokú eljárásokat is folytatott. Eljárásrendje hasonló volt a Csillagkamaráéhoz, de foglalkozott csaknem mindennemű magánjogi üggyel.

A tanácsrendszer és a bírósági hálózat életre galvanizálása az első Tudorok idején kiemelkedő szerepet játszott a korona pozícióinak megerősítésében és abban, hogy úgy tűnt: a középkori európai királyságok egyik hagyományos belső konfliktusa, az uralkodó küzdelme a bárók önálló hatalmi törekvései ellen, Angliában az előbbi javára dőlt el (ami persze korántsem jelentette a főrendek mellőzését a fontos kormányzati és katonai tisztségekben, csupán azt, hogy a király minden körülmények között képes velük szemben érvényesíteni akaratát és szükség esetén leszámolni a pártütőkkel). Ami a másik régi keletű rivalizálást, regnum és sacerdotium versengését illeti, ennek a középkori Angliában ugyancsak gazdag hagyományai voltak: elég felidézni Thomas Becket mártíriumát vagy I. (Földnélküli) János (1199-1214) kiátkozását, mint annak a történetnek az epizódjait, amelynek során az angol királyok elszántan igyekeztek a katolikus egyházzal szemben is érvényesíteni „imperiális" (az uralmuk alá tartozó földterületre minden tekintetben kiterjedő) hatalmukat. 1341, az utolsó ki- átkozás óta (ezt Stratford canterburyi érsek mondta ki az egyház adómentességét ért sérelmek miatt) azonban viszonylagos béke honolt: az érsekek, a 18 angol és 4 walesi egyházmegye élén álló püspöki kar és az apátok látszólag belenyugodtak a korona elsőbbségébe, saját királyi alkalmazotti státusukba és abba, hogy a királyság lényegében önállósult Rómától – cserébe azért, hogy az uralkodó általában kiállt az egyház mellett, ha a világi előkelők részéről státusát vagy jószágait sérelem érte.

Az angliai reformációnak természetesen bőséges kulturális, társadalmi, hitbéli és egyéb okai és tényezői voltak. A vallási megújulási mozgalmak és a humanista szövegkritika itt is erősen kikezdte a katolikus Biblia-interpretációt és hitközösség-felfogást; tanulatlanság, paráznaság és kapzsiság tekintetében az angol papság nem maradt el európai társaitól; ami pedig az egyház világiasságának a világi hatalmi törekvésekkel kapcsolatos aspektusát illeti, azt a kortársak számára érzékletesen példázta Thomas Wolsey kancellár, yorki érsek, bíboros, pápai legátus (hogy az általa összeharácsolt egyéb jövedelmező állásokat ne említsük) nyílt és agresszív politikai fellépése (igaz, ha Wolseyt – mint az helyénvaló – olyan világi politikusnak tekintjük, aki jövedelemforrásként az egyházra támaszkodott, akkor más megítélés alá kell esnie). Mindezek a jelenségek és folyamatok az 1520-as évekre megérleltek egy egyelőre nem túl kiterjedt, lutheri nyomvonalon haladó reformációs mozgalmat Angliában, amelynek vezetői eléggé hamar emigrációban vagy a máglyán végezték (netán mindkettő osztályrészükül jutott, mint a Németalföldön 1536-ban megégetett Újszövetség-fordító,



William Tyndale esetében). Mégis, jóllehet ugyanebben az időszakban éppen Wolsey záratott be néhány elnéptelenedett kolostort, bukásakor, 1530-ban ezt vádpontként rótták fel neki, ami viszont azt jelképezi, hogy a katolicizmus állásai a nevezetes szakítás közvetlen küszöbén minden kritika ellenére erősek voltak. S a fentiek tükrében magát a szakítást is érdemes a viszonylagosság és a folytonosság terminusaiban elgondolni: a VIII. Henrik gyermektelensége és házassága pápai érvénytelenítéséért tett lépéseinek kilátástalansága által ad hoc módon előidézett állami reformáció a pápaságtól való formális iurisdictionális (politikai és jogi) és anyagi függetlenség pecsétjét ütötte rá egy olyan állapotra, amelynek körvonalai régóta rajzolódtak Angliában.

Éppen ezt sugallta az a példatár, amelyet a király megrendelésére jogászok állítottak össze 1530-ban: Angliában emlékezet előtti idők óta a világi uralkodó az egyház feje, s az országban idegen bíróság nem illetékes. Miután Henrik kísérlete, hogy erre hivatkozva az egyházi méltóságok gyűlésében (konvokáció) találjon partnert válása kimondásához, kudarcot vallott, a parlamenthez fordult, amely – annak ellenére, hogy aggasztották a várható diplomáciai bonyodalmak: a pápai kiátkozás és V. Károly császár (1519-1556) ellenséges reakciója – megszavazta az új kancellár, Thomas Cromwell és csapata által gondosan a feltételezett hagyományokra hivatkozva megfogalmazott reformációs törvényeket. Fontos emlékeztetni arra, hogy a tét VIII. Henrik szempontjából nem a pápa egész kereszténységre kiterjedő doktrinális tekintélye volt – ez nem zavarta, sőt személy szerint haláláig megmaradt katolikus hitében –, hanem angliai joghatósága, s e tekintetben bizton apellálhatott Anglia szabadságaira, a középkor végétől izmosodó (a százéves háborúban edzett) nemzeti érzelmekre és büszkeségre. Az egyház behódolása (Submission of the Clergy) című dokumentum megállapította, hogy az egyház Angliában nem rendelkezik önálló törvényhozó hatalommal. Ezután következett az éves pápai adó, az annáta visszatartásáról szóló törvény (Act in Restraint of Annates, 1532), majd a Rómához hagyatéki és házassági ügyekben való fellebbezés korlátjainak kimondása (Act in Restraint of Appeals, 1533) – már azt követően, hogy kiderült: Henrik kedvese, Boleyn Anna várandós, s a konvokáció- val sebtében mégiscsak jóváhagyatták a válást és az időközben titkon megkötött új házasságot. A fellebbezések tilalmáról szóló törvény jelentősége bevezetőjében áll, amely tömör elvi igazolását nyújtja a szakításnak: mivel az egyház tagjai és a laikusok egyazon birodalom (értsd: önmaga fölött teljes hatalommal bíró, szuverén közösség) alattvalói, egyetlen politikai testet alkotnak, s egy testnek csak egy feje lehet – a király. Egy másik fő, a pápa mellérendelése megbontaná e test egységét, természetellenes volna, s mint ilyen, Istennek nem tetsző. A test spirituális része teljes mértékben képes arra, hogy idegen beavatkozás nélkül határozzon minden olyan kérdésben, amellyel szembekerül. Ennek a gondolatnak csak további nyomatékot adott az uralkodó egyházfőségének törvénybe iktatása (Act of Supremacy, 1534), a fellebbezések tilalmának kiterjesztése (például eretnekséggel kapcsolatos ügyekre) és az 1532-es behódolás törvényi megerősítése, amely megkövetelte, hogy minden egyházjogi rendelkezést a király szentesítsen. A henriki reformációt a kisebb kolostorok bezáratása (1536), majd a szerzetesrendek mindenestül való feloszlatása (1539) tetőzte be. Egyebekben azonban az 1539-ben kibocsátott Hat cikkely (Six Articles) jelezte, hogy az angol egyház feje és mérvadó vezetőinek többsége a két tartomány és a püspöki szervezet megtartása mellett doktrinális téren sem szándékozik tovább reformálni: az átlényegülés, az úrvacsora, a gyónás, a papi nőtlenség kardinális kérdéseiben lényegében katolikus álláspontot fogalmaztak meg.

Az anglikán egyház csak akkor lépett a protestáns szellemiségű reform útjára, amikor az ezeket szorgalmazó, Thomas Cranmer canterburyi érsek vezette szárnya az új uralkodó, a kiskorú VI. Edward (1547-1553) alatt nagyobb mozgástérhez jutott. Ezt nyomban, 1549-ben a protestáns liturgia alapjait lefektető Általános imakönyv (Book of Common Prayer) életbe léptetése és az istentisztelet egyöntetűségéről szóló törvényben (Act of Uniformity) való kötelező előírása, majd az 1553-ban kibocsátott Negyvenkét hitcikkely (Forty-Two Articles) jelezte. Röviddel ezután, I. Mária trónra lépésekor ennek ellenére még mindig valószínűnek látszott, hogy Anglia visszatér a katolicizmushoz: az elkötelezett protestánsok aránya jóval kisebb volt, mint Franciaországban vagy Németalföldön, s tovább csökkentette azt előbb az emigráció bátorítása, majd a nyílt represszió; a mártírok száma ugyan szintén lényegesen alatta maradt az említett két országénak, de köztük voltak a mérsékelt angol protestantizmus olyan emblematikus alakjai, mint Cranmer vagy Hugh Latimer worcesteri püspök. Miután a protestánsok reménysége beteljesült, s Mária halála után I. Erzsébet viszonylag zavartalan körülmények között foglalhatta el a trónt, szükség volt az uralkodói egyházfőségről és az ima egyöntetűségéről szóló törvények újbóli kibocsátására (1559), a doktrína újraszabályozására a Harminckilenc cikkely (Thirty-Nine Articles) által (1563), és arra, hogy mindezek betartásán az 1535-ben a papság és a vallás felügyeletére Cromwell mint fővikárius vezetése alatt létrehozott egyházi Magas Bizottság (High Commission) az 1560-as évektől folyamatosan, felségjogi bíróság módjára működve őrködjön. Ennek kánonjogászokból, püspökökből és tekintélyes laikus tisztségviselőkből álló tagsága igen változó létszámú volt (1549: 24, 1633: 108); státusa, eljárásrendje és alkalmazott büntetései a Csillagkamaráéhoz voltak hasonlók, amellyel további kapcsolatot jelentett, hogy az eskütételt megtagadó vádlottakat automatikusan a hatáskörébe utalták.

A kormányzat célja mindezzel a külsődleges konformitás, nem a belső azonosulás kicsikarása volt, abból a meggondolásból, hogy míg az utóbbi gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, az előbbi legalább annyit jelentett, hogy az illető a berendezkedést nem bűnösnek, csak tévelygőnek tartja, s nem érzi kötelességének, hogy hite kedvéért fellázadjon ellene. Az eredmény nem volt megnyugtató: Erzsébet hosszú uralkodása alatt nemcsak a potenciális felségárulóként – pápa- és spanyolbérencként, Stuart Máriát (1542-1567) pártoló összeesküvőként – számon tartott katolikusok mártírjainak száma kúszott fel majdnem annyira, amennyi protestáns esett áldozatul I. Mária rövid üldözéseinek, hanem mind erősebben hallatták hangjukat a konzervatív rendezéssel elégedetlen puritánok is. A puritanizmus sokféle doktrínát és csoportot jelölő gyűjtőnév. Közös bennük a heves, rajongó társadalomátalakító szándék, amely a valóban istenes közösség létrehozását célozza; hogy az egyházat és a hitéletet meg akarták tisztítani minden, a Szentírásban nem kimondottan megkövetelt gyakorlattól – püspöki hivataltól, miseingtől, oltároktól, templomi díszítéstől stb. –, az ezeket kikényszerítő politikát zsarnokinak minősítették, és késznek mutatkoztak a zsarnok elmozdítására. Ihletőik és teológiájuk kidolgozói – némileg paradox módon – a Mária alatti protestánsüldözések Genfbe és egyéb kálvinista centrumokba menekült kárvallottjai voltak, akik a legtöbbet várták Erzsébet trónra lépésétől. Az 1560-as években aztán többen közülük vagy visszautasították a nekik felajánlott püspöki széket, vagy berzenkedtek annak előírás szerinti irányításától. Az 1570-es évektől a puritánok mind erőteljesebben agitáltak a püsköki rendszer eltörléséért és azért, hogy az anglikán dogma- és szertartásrendből száműzzenek minden babonaságot. Ezt a parlamenthez intézett intésben is kifejezésre juttatták (Admonition to Parliament, 1572), nem teljesen kilátástalanul, mivel a parlamentben jelentős támogatói tábora volt a puritanizmusnak. Matthew Parker, majd John Whitgift canterburyi érsekek szigorú intézkedéseire és a szárba szökkenő anglikán teológia érveire olykor túlzott agresszivitással, metsző hangvételű röpiratokkal válaszoltak (a fiktív Martin Marprelate [Főpap-rontó Márton] traktátusai, 1588-1589). Részben az ebből is fakadó belső megosztottság, részben a következetes represszió miatt az Erzsébet-kori puritán mozgalom ellanyhult, majd 1593-ban néhány főbb vezető kivégzésével egészen elcsendesült.

VIII. Henrik gyermekei közül az első kettő úgy lépett az örökébe, hogy valószínű volt: haláluk után az általuk szorgalmazott, a világival immár sokszorosan összefonódó vallási berendezkedést felforgatják, a harmadik, Erzsébet pedig jó másfél évtizedig küzdött uralma megszilárdításáért. A korona propagandája ennek ellenére töretlenül magabiztos volt, s lutheri nyomvonalon, lényegében a megkérdőjelezhetetlen abszolút hatalom és a mindennemű ellenállásra vonatkozó tilalom doktrínáját hirdette: Tyndale korai megfogalmazása szerint „a király e földön felsőbb törvény nélkül való, saját tetszésére cselekszik jót avagy rosszat, s egyedül Istennek fog számot adni róla". S nem mondott ennek ellent a fő ellenlábas, az igaz engedelmességről értekező Stephen Gardiner katolikus püspök sem. Ha a tanácsokra, a bírósági rendszerre és az egyházállami berendezkedésre gondolunk, az abszolutizmus intézményi feltételei – a bürokratikus apparátus kezdetleges mivolta ellenére – adva voltak egy olyan uralkodó számára, aki akart és tudott élni velük; a központosítás szokásos ismérvei közül voltaképpen az új lábakon álló katonai gépezet hiányzott. Ennek viszont a francia király jövedelmeinek egyhetedét, a német-római császárénak egyti- zedét felvonultató angol király egyelőre nem volt, nem lehetett képes megteremteni a hátterét; s a szigetország sajátos stratégiai helyzetében az állandó hadsereg tartása amúgy is felkeltette volna (ahogy később fel is keltette) az éber alattvalók gyanakvását az önkényuralmi megfélemlítés vagy erőszak e lehetséges eszköze iránt.

Az uralkodói tekintélyt hangsúlyozó megnyilatkozások egyúttal tágasabb, a társadalom és a politika egészéről alkotott felfogás kereteibe ágyazódnak, amely egy kozmikus, minden teremtett lény hierarchiában elfoglalt helyét pontosan kijelölő rend létezését képzeli el, s annak fennmaradását általában a feljebbvalóknak való engedelmességtől teszi függővé. E rendben azonban minden feljebbvalónak (Isten kivételével) magának is megvan a feljebbvalója; s a feljebbvalóknak azt is fel kell ismerniük, hogy a rend megőrzéséhez fűződő közös érdek alárendeltjeikkel is egymásra utalja őket. Bár nincsenek természetes kormányzók, Howardok és Herbertek nélkül ritkán állt fel a 16. századi Titkos Tanács; és akárhogy változott a politika iránya, Somer- setben Luttrellek és Portmanek voltak a békebírók, akiknek együttműködése nélkül aligha lehetett igazgatni a megyét. Efféle harmónia nélkül a politikai test – akárcsak a természetes test – romlásnak indul.

S ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy hol volt a helye ebben a rendben a parlamentnek, amelyben a politikai test absztrakciója láthatóvá vált. A parlament ambivalens közjogi státusáról már volt szó, ami pedig a gyakorlatot illeti, a Tudor-korszak elején szerepe és önállósága éppenséggel a hanyatlás állapotában volt. A középkor végén, III. Edward (1327-1377) uralkodása és a rózsák háborúja között nagyjából évenkénti gyakorisággal összehívták, s az alsóház maga választotta meg szószólóját; ezt követően azonban azt tapasztaljuk, hogy I. Károly (1625-1649) hírhedt tizenegy évi zsarnokságát leszámítva a parlament a leghosszabb ideig 1504-1510, 1505-1523, majd 1523-1529 között szünetelt, s a korona már a 15. század közepétől ellenőrzéshez jutott a speaker kiválasztásában, és fizetést folyósított neki. Az alsóház csak 1679-ben szerezte vissza a speaker megválasztásának jogát. Igaz, az említett egymásrautaltság tudata ilyen körülmények között is fennmaradt: 1525-ben egy londoni tanácsos Wol- sey-nak fejezte ki abbéli vélekedését, hogy III. Richárd törvényei „jók, mivel [kiemelés – K. L.] az egész birodalom testének, a parlamentnek a jóváhagyásával" születtek, s maga VIII. Henrik is megállapította, hogy koronája akkor csillog a legfényesebben, amikor a parlament ülésén elnököl.

Az efféle nézetek – némileg paradox módon, a körülményekre való tekintettel mégis érthetően – éppen attól a folyamattól nyertek új megerősítést, amely a korona tekintélyének növeléséhez is hozzájárult: a henriki reformációtól. A parlament 1529-1536 között gyakorlatilag folyamatosan ülésezett, és kardinális jelentőségű törvényalkotó folyamatokban volt egyszerre partnere és ellenzéke az uralkodónak (aki a maga részéről mélyen átérezte annak a tradíciónak a súlyát, amely szerint a király proklamációkkal sok mindent elrendelhet, de ha valamiről azt akarja, hogy a törvény vitathatatlan erejével bírjon, azt keresztül kell vinnie a parlament két házán). Ennek élménye és tapasztalata táplálta az alattvalókra kivétel nélkül vonatkozó törvény (statute) jelentőségével kapcsolatos tudatosságot, s elősegítette a parlamenti jogalkotás illetékességének kiterjeszkedését és üzemszerűségének fokozódását (szakosodott bizottságok megjelenése). Mindez pedig hozzájárult a parlament presztízsének és öntudatának érzékelhető megnövekedéséhez – még akkor is, ha összehívása továbbra is uralkodói tetszésen múlott, s ennek gyakorisága az Erzsébet-korban visszaesett majdnem az 1529 előtti szintre. Az uralkodónak bőségesen nyílt módja arra is, hogy összetételét befolyásolja: a felsőház esetében főrendek kreálásával, az alsóház esetében pedig azáltal, hogy a képviselők zömét kiállító lovagok számára a parlamenti hely az országos ismertséghez vezető utat, karrierlehetőséget jelentett, amiért akár széles körben voltak hajlandók alkalmazkodni. Ez sem jelentett azonban feltétlenül megalkuvást, amivel maga a királynő is tisztában volt. Uralkodása első szakaszának meghatározó politikusát, William Cecilt (Lord Burghley-t) arra utasította: „tekintet nélkül személyes akaratomra, azt tanácsold, amit magad a legjobbnak tartasz" – s miután a parlament másképpen Nagytanács, a képviselők ezt tanácsosi minőségükben önmagukra is általánosították. Ebből pedig logikusan adódott a parlamenti szólás szabadságának (és az uralkodóéval nem egyező vélemény büntetlenségének) fogalma, amire a képviselők korábban elképzelhetetlen módon az 1570-es évektől de jure jogot formáltak. Ugyanakkor az igen nagy súlyú, főként külpolitikai gyökerű ügyekben – a spanyol és pápista fenyegetés ügyében – széles körű egyetértés uralkodott, ami azt jelentette, hogy a nézetek jobbára a „miként" kérdésében csaptak össze, s ez jótékonyan hatott az egyre nagyobb költségek megszavazásával kapcsolatban mutatott hajlandóságra is.

Ismét a parlament, ezen belül az alsóház növekvő súlyát jelzi, hogy erre mind többeknek volt lehetőségük: a Tudor-korban és azon túl is a képviselők száma folyamatosan nőtt. Ez kisebbrészt abból adódott, hogy a függő helyzetű Wales 1536-tól hivatalosan is egyesült Angliával, s 1543-tól képviselőket küldhetett a parlamentbe. Ez 12 új megyei küldöttet jelentett (megyénként 1-et – szemben az angol megyénkénti 2-vel), 90-re emelve a megyék képviseletét. Az igazi változást azonban a városi körzetek képviseletének megszaporodása jelentette: a korona – nézőponttól függően – feljogosíthatott vagy kötelezhetett bármely városi közösséget, hogy képviselőket küldjön a parlamentbe, s a Tudor-politika élt is ezzel a lehetőséggel. VIII. Henrik első parlamentjében 224 városi küldött jelent meg; I. Erzsébet uralkodásának elejére a szám 308-ra, a végére 372-re emelkedett. Mielőtt ebből a városi rend, a feltörekvő polgárság előretörésére, a polgárosodás politikai konzekvenciáinak levonására következtetnénk, tegyük hozzá: a 15. századi parlamentekben több kereskedő foglalt helyet, mint a 16. századiakban, s a polgári származású küldöttek aránya a kora újkorban mindvégig 10% alatt maradt. Mindez egyfelől azt jelenti, hogy a patrónusrendszer lehetőségeit és szükségszerűségeit kihasználva, a városi helyek túlnyomó többségét lovagi (tkp. földbirtokos gentry), sőt olykor főnemesi származásúak kaparintották meg, de azt is, hogy a polgár nem osztály-, hanem helyi vagy regionális érdekek országos megjelenítésére készségesen delegált a parlamentbe olyan személyeket, akiket neveltetésüknél, családi és társadalmi hagyományaiknál fogva önmagánál alkalmasabbnak tartott erre.

A politika szerkezetének átalakulásait és az angol nemzet sajátos intézményeiben megtestesülő, önmaga fölött gyakorolt imperiális hatalmát híven regisztrálják azoknak a szerzőknek a megnyilatkozásai, akik az Erzsébet-korban a vegyes kormányzat eszméjét látszólag a parlamenti szuverenitás doktrínájával kapcsolták össze. John Ayl- mer 1559-ben a király-lordok-közrendűek együttműködésében, azaz a parlamentben azonosította a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus kormányforma elegyét; Thomas Smith pedig nevezetes, 1562-1565 közötti párizsi követsége idején keletkezett, de csak a Titkos Tanács tagjaként 1583-ban publikált De Republica Anglorum című munkájában a parlamentet az angol birodalom legmagasabb, abszolút hatalmának minősítette, a szuverenitás olyan jegyeit rendelve a parlamenthez, amilyenekről kortársa, Jean Bodin, a szuverenitáselmélet francia klasszikusa értekezett (igaz, az uralkodóra koncentrálva): „régi törvényeket töröl el, utasításokat ad ki elmúlt dolgokra és a jövőre vonatkozóan, rendelkezik a magánszemélyek jogairól és jószágairól, törvényesíti a fattyúkat, változtatja a súlyokat és mértékeket, meghatározza a vallás formáit és a trónöröklés menetét..." Ne feledjük azonban, hogy e magasztos pozíció Smith értékelésében (akárcsak korábban VIII. Henrikében) a king-in-parliament kollektíváját illette, amelynek együttműködése mintegy az összeforrott, egymásra utalt emberi közösség harmóniájának tükörképe és erejének záloga.

3.2. A Stuart-kor: az alkotmányos konszenzus zavarai

Az e tekintetben a Tudor-korban kialakult konszenzus az 1603-as dinasztiaváltás, az angol-skót perszonálunió létrejötte után is tartotta magát. Igaz ugyan, hogy I. Jakab (1603-1625) politikai íróként egyfelől egyes műveiben (főként még csak VI. Jakab skót királyként [1567-1625], a szabad monarchiák igaz törvényéről nyilatkozva [The Trew Law of Free Monarchies, 1598]) abszolutistának mutatkozik. Igaz az is, hogy másfelől viszont személyes tulajdonságai és attitűdjei – gyöngekezűségével párosuló arroganciája, a feladatok delegálására való képtelenséggel párosuló hanyagsága, a csinos fiatalemberek és az alkohol iránti vonzalma – alkalmatlanná tették arra, hogy az abszolutista és nem abszolutista szellemű írásaiban és mindenfajta nyilvános fórumon általa egyaránt megkövetelt tiszteletet elnyerje. Erre a jelenségre azonban éppen azért érdemes felhívni a figyelmet, mert az uralkodói hivatal méltóságát érinti ugyan, de az alkotmány és az intézményrendszer működését és felfogását nem. Jakab és parlamentje, illetve a szélesebb közvélemény lényegében folyamatos konfrontációja nem a jogokkal és státusokkal kapcsolatos forradalmat megelőlegező küzdelem, hanem a süketek párbeszéde olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint az angol-skót unió kiszélesítésének vagy az anglikán egyház és a presbiteriánus skót egyház egyesítésének kiforratlan terve, illetve a monopóliumok szaporodásával, a főrendi címek osztogatásával és árusításával, a protekcionizmus fokozódásával kapcsolatos elégedetlenség. Az utóbbiak részint jövedelemforrást jelentettek a korona számára (s a Jakab fényűzésének finanszírozásától vonakodó parlament apadó felajánlásait voltak hivatottak kipótolni, de anélkül, hogy a parlament mellőzéséhez vezettek volna, mint I. Károly idején), részint a rang általi megbecsülés leértékelésével ugyancsak tekintélyromboló hatást váltottak ki. Ugyanakkor, bár a kormányzás dolgát ismételten saját hatáskörébe tartozónak tekintette, I. Jakab erélyesen lépett fel azokkal szemben, akik az abszolút vagy autonóm hatalom eszméjéhez a jogi értelemben vett korlátlanság fogalmát társították, és világossá tette: az engedelmességet nem személyes, hanem politikai akarata – a parlamenttel közösen kialakított és a bírák által alkalmazott törvény – iránt követeli meg. A felségjogot és az alattvalói jogokat ikertestvéreknek minősítette, amit visszhangoztak az alsóházi padsorokból is, hozzátéve: ennek alapján a királyság egyszerre élvezi az abszolút monarchia és a szabad rend áldásait. S a képviselők Jakabnak azt az állítását sem vitatták, hogy az uralkodás jogalapja isteni.

Az ellentmondás akkor oldható fel, ha meggondoljuk: a korabeli közfelfogás a közéletet felosztotta a joggyakorlás közönséges és rendkívüli szféráira. Az előbbi az alattvaló mindennapjainak biztonságával, tulajdonának és státusának szabad élvezetével volt kapcsolatos, és a common law, azaz a közös, avagy közönséges szokásjog hatálya alatt állt, de őrködött fölötte a parlamentnek a rendkívüli állami jövedelmek ellenőrzésében és a törvényalkotásban betöltött szerepe is. E szféra megléte önmagában véve is korlátokat emelt a rendkívüli államügyekkel – külkapcsolatokkal és dinasztikus kérdésekkel – kapcsolatos felségjogok, a prerogatíva gyakorlása köré, amiben elvileg az uralkodó teljhatalommal rendelkezett. A két szférában egymástól eltérő jogelvek működtek, s mivel az alkotmány íratlan volt, kockázatot jelenthetett a közöttük húzódó határ képlékenysége. I. Jakab uralkodása alatt azonban ebből az alapvető konszenzus fennmaradása miatt nem adódtak súlyosabb komplikációk: az állandó súrlódás, kölcsönös meg nem értés és látványos tekintélysorvadás legfeljebb a hangulatot érlelte meg az utódja, I. Károly alatti konfliktusokhoz és – immár alkotmányos – válsághelyzetekhez.

Ezeket a helyzeteket az idézte elő, hogy Károly – az apjától örökölt főkegyenc, Buckingham herceg hathatós közreműködésével – 1625-ös trónra lépése után nyomban hozzálátott, hogy próbára tegye az alkotmány természetével kapcsolatos konszenzus szilárdságát, pontosabban, a szférák közötti határ átjárhatóságát. Uralma háborúval kezdődött, szinte egyidejűleg a korabeli Európa két azon hatalma ellen, amelyekkel a szigetország külön-külön is csak nehezen birkózhatott: az egyiket az infánsnőnek tett házassági ajánlat sértő visszautasítása váltotta ki Spanyolországgal, az utóbbit – már azután, hogy Károly ezt követően sietve elvette a francia király lányát – egy hajózási vita Franciaországgal. Miután a parlament 1625-ben elhatározta, hogy ellenőrzése alá vonja a vámbevételeket, és a korábbi szokással ellentétben csak egy évre szavazta meg azokat, majd 1626-ban a kért hozzájárulásokat Buckingham menesztéséhez kötötte, Károly más jövedelem után nézett, s precedensre és a királyi előjogokra egyszerre hivatkozva kényszerkölcsönt vetett ki alattvalóira; egyúttal költségkímélés céljából az expedícióra váró katonai egységek magánházakhoz való beszállásolását rendelte el. Mindez nemcsak zajos elégedetlenséget és itt-ott zavargásokat váltott ki, hanem jogi aggályokat is szült, mint a tulajdonjog és a magánszféra szentségének sérelme; öt lovag kereken megtagadta a kényszerkölcsön megfizetését. Nyomban börtönbe is vetették őket, immár a személyes szabadság sérelmére. A kormányzat így láncreakciószerűen gázolt a common law védelme alatt álló alapjogokba, jóllehet kínosan ügyelt arra, hogy találjon az eljárása alapjául szolgáló precedenst – ami éppenséggel a common law által követett jogelv. A parlament vezéregyéniségei, élükön a common law idős klasszikusával, Edward Coke-kal és az 1640 után rövid időre forradalmi főszerephez jutó John Pymmel, a Jog kérvényében (Petition of Right, 1628) figyelmeztettek arra, hogy Károly lépései ősi jogokat sértenek, s szorgalmazták, hogy a jövőben mindennemű adókivetést parlamenti törvénnyel kelljen megalapozni. A király vonakodva elfogadta a kérvényt, egyúttal azonban hangsúlyozta, hogy mivel az csupán a létező törvény megerősítését kéri, nem kötelezi arra, hogy feladjon olyan gyakorlatokat, amelyeket a fennálló törvény ugyancsak megenged. Mindenesetre, miután a következő, 1629-es parlament is megtagadta a kért adókat, és módfelett gyanakvónak mutatkozott a katolicizmus iránt engedékenyebb, Henrietta Mária királyné és William Laud londoni püspök, a canterburyi érseki szék várományosa által fémjelzett arminiánus egyházpolitikával szemben, Károly arra az elhatározásra jutott, hogy a továbbiakban lemond a Nagytanács szolgálatairól. Ezzel kezdetét vette a személyes uralom, avagy a zsarnokság tizenegy esztendeje.

Békeidőben és fényűző beruházások nélkül jó darabig a parlament összehívása nélkül is viszonylag hatékonyan lehetett kormányozni a 17. századi Angliát. Károly nem volt rátermett államférfi, mégis elboldogult ezzel a feladattal egészen addig, amíg az angol parlamenti elit java részével és az általuk képviselt rétegekkel szembeni konfliktusából adódó belső elszigeteltsége mellett nem keveredett egyidejű összetűzésbe az ír és a skót tartományokkal. A korona továbbra is vastagon el volt adósodva, de ezzel nem képezett kivételt a korabeli európai királyságok között; a bevételek éppenséggel látványosan növekedtek, részben olyan találékony megoldásoknak köszönhetően, mint a hajópénz, amelynek kivetésénél a kényszerkölcsönhöz hasonló logika működött, de sokáig hasonló következmények nélkül. A százéves háború korából származó precedens alapján megállapítást nyert, hogy a partvidéki városok pénzen megválthatják vészhelyzetben (az 1630-as évek kontextusában ez azt jelentette: a környező tengereken garázdálkodó holland kalózok miatt) fellépő, hadihajók kiállítására vonatkozó kötelezettségüket. Károly kormányzata 1634-től évi rendszerességgel kirótta a hajópénzt, 1635-től a belső területekre is, de behajtásával csak 1638-tól gyűlt meg a baja. Ez csak részben tulajdonítható annak a hírhedt próbapernek, amelyben a bírák a hajópénzt törvényesnek minősítve, John Hampdent, a parlamenti párt későbbi vezetőjét elítélték befizetésének megtagadásáért. Fontos volt az is, hogy ekkorra nyilvánvalóvá vált: az udvar célja a hajópénz állandó jövedelemforrássá alakítása, másrészt félő volt, hogy a flottaállítást célzó adót jóváhagyó bírák akkor sem fognak szót emelni, ha a király egy újabb rendkívüli adó kivetésével állandó szárazföldi hadsereget kívánna fenntartani.



Ennek a megfontolásnak különös jelentőséget kölcsönzött, hogy a hetekkel a Hampden ügyében megszületett ítélet után, 1638 februárjában az udvar skót ellenzéke Nemzeti szövetséget (National Covenant) alakított, s küszöbön állott az angol forradalom közvetlen előzményei között számon tartott skót felkelés. A skótok neheztelését – túl azon, hogy Károly skóciai birtokpolitikája miatt elhidegült tőle az apját még támogató nemesség – ugyanaz váltotta ki, ami az 1630-as években Angliában is az udvar által diktált irány leginkább sérelmezett aspektusa volt: a Laud, immár mint canterburyi érsek vezényelte valláspolitika. Laud az egyházközségek belső életének felügyeletére érseki vizitációs bizottságot hozott létre, amely szigorúan őrködött az anglikán Imakönyv előírásainak és a katolikus külsőségekkel újból felszerelt templomokon kívüli vallásos összejövetelek tilalmának betartásán, és célzott erőfeszítéseket tett azért, hogy az egyházügyi bíróságok joghatóságának ténylegesen érvényt szerezzen. Laud ezt az egyházi diktatúrát Skóciára is igyekezett kiterjeszteni, ahol még 1560-ban angol beavatkozás döntötte el a John Knoxot követő protestáns Krisztus gyülekezetének szövetsége és a francia támogatást élvező Guise Mária régens küzdelmében beállt patthelyzetet az előbbi javára. Kálvinista hitvallású, presbiteriánus szervezetű egyház alakult ki (Kirk), csúcsán a Nemzeti Gyűléssel vagy Nagygyűléssel (General Assembley), bár a 16. század végén egy erős episzkopalista szárny is létrejött. A püspökök hatalmát több ízben is helyreállították, majd korlátozták, mígnem 1610-ben VI. Jakab ismét elismertette a püspököket a presbitériumok és a zsinat elnökeként. Amikor azonban Laud kezdeményezésére 1637-ben az anglikán Imakönyv használatát is előírták a skótok számára, az ellenállás egyúttal a püspöki rendszert is elsöpörte: a szövetség aláírói kötelezték magukat arra, hogy szembeszállnak a nemzeti gyűlés által jóvá nem hagyott újításokkal, s mivel ebben presbiteriánus befolyás érvényesült, az Imakönyv, az idegen uralom e szimbóluma elleni felkelés egyúttal püspökháborúvá lett. Hasonló, a helyi viszonyok iránti durva érzéketlenség jellemezte Thomas Wentworth (utóbb Strafford gróf) írországi helytartó (Lord Deputy) divide et impera politikáját a másik kelta peremvidéken, amelyet – azután, hogy VIII. Henrik 1541-ben felvette az Írország királya címet – szívós terjeszkedéssel 1603-ra sikerült az Angol Korona hatalma alá vonni. A földeknek a megyerendszer bevezetésével párosuló, 17. század eleji újrafelosztása az angol és skót telepesek sikeres beáramlása ellenére még viszonylag jó pozíciókat hagyott az őslakosoknak, Wentworth azonban már úgy látta, a korona számára jövedelmet inkább az előbbiekből sajtolhat ki, ezért a kisebbségben maradt protestáns telepesekkel szemben az ír katolikus egyház támogatását kereste – de csak azt érte el, hogy a bennszülötteket feltüzelte a gyarmatosítók ellen, akik mindent megtettek a terhek áthárításáért, s Wentworth 1640-es távozásakor ugyancsak a lázadás küszöbén álló országot hagyott hátra.

Az angol forradalomnak, amelyhez mindez valóban közvetlen előjátékul szolgált, kötetünk külön fejezetet szentel, ezért történetéből az alábbiakban csak azokat a momentumokat ragadom ki, amelyek a politikai intézményrendszer és a vele kapcsolatos fogalmi háló átalakulását illusztrálják. Elöljáróban csak annyit: az 1625-1640 közötti évek konfliktusaiban ugyan megkezdődött olyan pártszerű csoportosulások, a nemzetidegennek minősített (mivel abszolutista és pápista) udvari (court) és a patrióta (alkotmányos és protestáns) országos/nemzeti (country) párt kirajzolódása, amelyek – a más kora újkori forradalmaktól (a francia vallásháborúktól vagy a németalföldi szabadságharctól) eltérően – nem bomlottak fel a kialakulásuk keretéül szolgáló konfliktus feloldódásával, hanem sokszoros alakváltozás közepette, de szervesültek a politikai életben. Miután azonban maga a forradalom sem redukálható egyszerűen az 1625-1640 közötti angliai alkotmányos küzdelem következményévé, hanem ugyanígy összefügg az impérium egészének kormányzására mutatott, az állam széthullásával fenyegető kormányzati inkompetencia miatti széles körű aggodalommal, az 1640 utáni alkotmányos küzdelem is több és más, mint court és country egymásnak feszülése – amint azt a résztvevők korántsem egyértelműen az 1640 előtti pártpreferenciák szerinti felsorakozása mutatja. (Az 1628-as Jog kérvényének aláírói és az 1640-es Titkos Tanács tagjai 1642-ben egyaránt nagyjából egyenlő arányban találhatók a parlamenti és a royalista táborban!) A forradalom nem társadalmi osztályoknak vagy politikai érdekcsoportoknak a fejlődés nyomán elkerülhetetlenül kirobbanó harca, hanem egy intézményes államrend átfogó strukturális és funkcionális válságára reagáló kiútkeresés és kísérletezés – ahogy a politikai elméletíró, James Harrington fogalmazott Oceana köztársasága (The Commonwealth of Oceana, 1656) című művében: „Nem a forradalom okozta a kormányzat összeomlását, hanem a kormányzat összeomlása a forradalmat."

A skót felkelőkkel szembeni hadviselés költségeinek megszavaztatására összehívott rövid parlament eredménytelensége, majd I. Károlynak a második püspökháborúban elszenvedett kudarca nyomán összeült hosszú parlament e kiútkeresést 1641 folyamán a politikai intézményrendszer fontos pilléreinek lerombolásával, illetve átrendezésével kezdte meg. A Csillagkamara Bíróságát és az egyházi Magas Bizottságot mindenestül felszámolták. Az év februárjában I. Károly kénytelen volt jóváhagyni az első Hároméves törvényt (Triennial Act), jóllehet a törvényjavaslat tárgyalása során ismételten azzal fenyegetőzött, hogy vissza fogja utasítani, s amikor beadta a derekát, érzékeltette, hogy nem áll szándékában betartani. A törvény előírta, hogy a parlamentet legalább háromévente össze kell hívni (s ha a király ezt nem tenné meg, a sheriffeknek akkor is kötelességük kezdeményezni a választásokat), legalább ötven napig üléseznie kell, s feloszlatásához saját hozzájárulása szükséges. A parlament a püspököknek a felsőházból való kizárásával első ízben tett lépést saját összetételének szabályozására, s az arminianizmus elleni offenzíva további epizódját jelentette a püspökség intézményének gyökerestül-ágastul való felszámolását célzó Root and Branch Petition benyújtása és parlamenti vitája. Ez a vita torkollott még mindig 1641 folyamán a Nagy tiltakozás (Grand Remonstrance) megfogalmazásába. Ennek közvetlen eredete egy bizottság munkája, amely John Pym és ifjabbik Henry Vane vezetésével nyomban a hosszú parlament összeülése után megkezdte a parlament és a nemzet 1625 óta elszenvedett sérelmeinek lajstromba vételét. Az alsóházban november 22-én csekély szótöbbséggel elfogadott dokumentum 204 pontja egyrészt tételes vádirat I. Károly politikája ellen, miközben nem kíméli a lordok házát és az egész egyházkormányzati rendszert sem, másrészt e kritika alapján jogorvosló javaslataival a vallási és alkotmányos reform átfogó tervét fogalmazza meg.

Bár az ezt követő incidensek nyomán ettől kezdve nyilvánvaló volt a polgárháború elkerülhetetlensége, az álláspontoknak az alkotmány felfogásával és az állam kívánatos működésével kapcsolatos megmerevedését éppen az az üzenetváltás regisztrálja, amelyben a felek szavakban a megértés helyreállítására tettek kísérletet. A parlament Tizenkilenc javaslata (Nineteen Propositions) 1642 késő tavaszáról éppenséggel bizonyos szerepcserét mutat I. Károly uralkodásának korai szakaszához képest: ahogy akkor a király tette próbára a konszenzus szakítószilárdságát a felségjog kiterjesztésével olyan területekre, amelyeket elődjei elfogadtak a közönséges jog szférájához tartozóknak, most – éppen ezen előzmények tanulságait levonva – a parlament fogalmazta meg a főhatalom igényét, olyan hatásköröket követelve, amelyeket korábban a felségjogénak ismert el. Szerzői hangsúlyozták a király, a lordok háza és az alsóház egyensúlya melletti elkötelezettségüket, ám a királyi tanácsadók és miniszterek, a bírák, a polgárőrség, az egyház- és külpolitika fölötti ellenőrzés, a trónörökös neveltetésébe és házastársának kiválasztásába való beleszólás igényének bejelentésével és annak leszögezésével, hogy a parlament döntése „a király döntése legmagasabb törvényszékében, még ha személyesen nincs is jelen, és nem is adja hozzájárulását", lényegében azt mondták ki, hogy a parlament a király nélkül is gyakorolhatja a szuverenitás jogkörét. Válaszában I. Károly és tanácsadói, mindenekelőtt Edward Hyde, Clarendon gróf hangsúlyozták, hogy a régi vegyes alkotmány, a király, a lordok háza és az alsóház rendjeinek közös szuverenitása elégséges garanciát jelent az egyensúly fenntartására, ezért elutasították a javaslatokat. A parlament kihívóan újító és az uralkodó mérsékelt és hagyományhű hangvétele közrejátszott abban, hogy a royalista tábor ettől az üzenetváltástól a polgárháború kezdetéig eltelt hónapok alatt számottevően megerősödött.

A Nagy tiltakozás programjának megvalósítása a továbbiakban már a háborús események sodrában zajlott, s a kiélezett helyzetek általában a radikális megoldásoknak kedveznek. Az arminiánus-püspöki egyházkormányzat helyzete már a hosszú parlament összeülésének pillanatában is ingatag volt, s túlélési esélyeit tovább rontotta az, hogy I. Károly nem átallott a pápista ősellenséghez, Spanyolországhoz, sőt a kúriához fordulni a parlamenti erők elleni külső támogatásért, s az, hogy a parlament viszont 1643 szeptemberében a skótokkal megkötött Ünnepélyes liga és szövetség (Solemn League and Covenant) keretében a skótoktól kapott katonai segítséget: a szerződés egyik pontja a vallás skót szellemű további reformját helyezte kilátásba Angliában és Írországban. Erre röviddel a polgárháború első szakaszának befejezése előtt került sor: 1646 októberében formálisan is eltörölték az episzkopátust, s presbi- teriánus egyházkormányzati rendszert vezettek be. Eközben a parlament alsóháza a két karizmatikus vezető, Hampden és Pym (Pym király), majd haláluk után mások irányításával mindinkább magához ragadta a végrehajtás bizonyos funkcióit is, mígnem 1645-től a végső hatalom mindenestül átcsúszott az új mintájú hadsereg kezébe. Ennek a polgári irányítástól való önállóságát hangsúlyozta az Önkéntes lemondó határozat (Self-Denying Ordinance), amely – Cromwell kivételével – kizárta a tisztikarból a parlament tagjait. Míg elit jellegét és puritán buzgóságát gyakran túlhangsúlyozták, a hadsereg vezetésének professzionalizmusa, a derékhad kohéziója és a királlyal való kompromisszumot elutasító independens radikalizmusa döntő tényezője volt a parlament végső győzelmének, viszont önálló politikai ambícióit nyersen jelezték a parlamentben végrehajtott tisztogató akciói (1647 augusztusában 11, majd 1648 decemberében, Thomas Pride ezredes vezényletével mintegy 140 mérsékelt presbiteri- ánus képviselő eltávolítása). A régi vegyes kormányzat teljes és formális szétzilálását a következő hónapok végezték be: az immár csonka parlament első ténykedése az I. Károlyt vérpadra küldő bíróság kiküldése volt, majd az ítélet konzekvenciáit azzal vonta le, hogy 1649. március 17-én, illetve 19-én magát a monarchiát, valamint a lordok házát is eltörölte.

Csak utóbb derült ki, hogy az Angol Köztársaság és Szabad Állam (English Com- monwealth and Free State) ezt követő kikiáltása csak múló epizódot vezetett be a kormányzati átalakulás és intézményi kísérletezés spiráljába. A köztársaság legfőbb törvényhozó hatalma az egyetlen fennmaradó rend, a csonka parlament közrendjeinek kezébe került; elnökük, a speaker formailag az ország első méltósága lett, miközben a ház mozgásszabadságát korlátozta, hogy – mint annak tudatában is volt – tekintélye egyedül a hadsereg támogatásán múlott, amelynek vezetésében a parlamentet kezdettől fogva sokan bírálták korrupt és oligarchikus magatartásáért, a reformok halogatásáért. A végrehajtás feladatait – állandó bizottságok útján – a 41 tagú, évente újraválasztott Államtanács (Council of State) látta el, jobbára hatékonyan és korrupciómentesen, azaz közmegelégedésre, természetesen mindenben alkalmazkodva Cromwell és a hadsereg vezérkarának óhajaihoz. Az új rezsim szinte hónapokon belül meggyőzően – s miközben de jure státusa ugyancsak támadható volt, de facto legitimitásszerző erővel – bizonyította ütőképességét, megbirkózván mindazokkal a problémákkal, amelyek elődjét válságba sodorták: leszámolt belső ellenzékével (az 1647-es A nép szerződésében [Agreement of the People] politikai demokráciát szorgalmazó levellerekkel és az agrárkommunizmust hirdető diggerekkel csakúgy, mint a royalistákkal, akiknek birtokait elkobozta és eladta, de amnesztiában részesítette őket), és kíméletlen katonai eszközökkel biztosította ellenőrzését az ír és skót tartományok fölött, amelyeket egyesített Angliával. Az ír parlament ugyan fennmaradt, de a skótokat 30 küldött képviselte a westminsteri parlamentben, s mindkét ország szabadon kereskedhetett Angliával és a gyarmatokkal. Valamivel később az angolholland háborúban (1652-1654) elért sikerek ugyanezt a szilárd pozíciót erősítették meg a nemzetközi porondon.

Igaz, Anglia ekkor már lényegében katonai diktatúra volt: a hadseregnek kiszolgáltatott csonka parlamentet Cromwell 1653. április 20-án szétkergette, és sajátos módszerrel (amelynek alapján kijelölt parlamentnek is nevezik), a megyei puritán gyülekezetektől bekért listákról való válogatással összehívta az egyik tagjáról Bare- bone-parlamentként ismert, 140 tagú nemzetgyűlést. Ez sem elégítette ki a hadsereg hangadó vezetőinek a hatékony kormányzásra vonatkozó elképzeléseit, és John Lambert tábornok javaslatára a tisztek kidolgozták A kormányzás okmánya (Instrument of Government) című dokumentumot, amely újabb államformát hozott létre: a protektorátust. A charta – írott alkotmány egy ősi, de íratlan alkotmánnyal rendelkező országban – Cromwellre mint Lord Protectorra és a parlamentre ruházta a törvényhozó, s ugyancsak Cromwellre és az Államtanácsra a végrehajtó hatalmat, megtartotta a parlamenti ciklusra és ülésezésre vonatkozó szabályokat, de lehetővé tette a rendeleti úton való kormányzást is. Összességében a közrendek szuverenitásának 1649-ben elfogadott elvével szembeni bizalmatlanságot tükrözi. Az 1654 szeptemberében új választások után összeült parlament azonban megint csak hozzálátott az alkotmány módosításának és kiegészítésének előkészítéséhez (a végrehajtás felelősségének bevezetése, a hadsereg létszámának csökkentése stb.), s Cromwell, miután hasztalan próbálta eltéríteni szándékától, 1655 januárjában feloszlatta. Ezt követően érkezett el az 1640 óta tartó kísérletezés, az átalakulás spirálja legszélsőségesebb pontjához. Az eddigi változások, bármekkora horderejűek voltak is, az államhatalom felső szintjének intézményeire szorítkoztak, s formálisan nem érintették (bár következményeik révén elérték) azt a szintet, amelyen az önkormányzatiság elve megvalósult, s amely a parlamenti választás és képviselet révén a helyi és regionális társadalmi hatalom és érdekek országos érvényesítésének a mechanizmusául szolgált: a megyét (county), az I. Károly ellenzékében mindvégig eminens szerepet játszó vidéki gentry földbirtokosság intézményes bázisát. 1655 márciusában John Penruddock erőtlen royalista felkelése alkalmat – ürügyet – szolgáltatott a katonai uralom kiterjesztésére: Angliát, lényegében a megyerendszert felülírva, 11 katonai körzetre osztották, egy-egy nagy hatáskörrel felruházott tábornok irányítása alatt, akik saját csapataik mellett a polgárőrségre támaszkodva puritán buzgalommal fojtottak el mindenféle gyülekezést, s hajtották be a royalistákra kivetett különadókat.

A tábornokok uralma (1655-1657) kiélezte a konfliktust a katonai és a polgári vezetés között, miután az utóbbiban egyre erősebb volt a kétely, hogy az 1649 óta született megoldások közelebb visznek-e 1641 eredeti céljaihoz – az alkotmányvédelemhez, a tulajdon és a személyes szabadság biztonságához. 1657 februárjában a parlament Cromwell elé terjesztette 1654-1655-ös alkotmánytervezetének módosított változatát, az Alázatos kérelem és tanács (Humble Petition and Advice) című dokumentumot, amelyben a Lord Protectort arra igyekeztek rábírni, hogy koronáztassa magát király- lyá (abból a meggondolásból, hogy a protektorral ellentétben azt tudják, egy király meddig mehet el), és hozzon létre egy másik házat – azaz az örökletes monarchia és a kétkamarás parlament s természetesen a közöttük működő fékek és ellensúlyok helyreállításával lényegében térjen vissza az 1641-es alapra. Cromwell a koronát elhárította, de a javaslat többi részét némi módosítással elfogadta. A köztes megoldás senkinek nem tetszett – a hadsereg továbbra is mentes volt az alkotmányos ellenőrzéstől, Cromwell továbbra sem volt alkotmányos uralkodó, a felsőházba kerülés egyetlen kritériuma viszont a hozzá való személyes hűség volt –, s Cromwell 1658. szeptemberi halála után elindult a gyors visszarendeződés. Az ifjabb Cromwell, Ri- chard lemondása (1659. május 5.) után előbb a csonka parlament és a köztársaság állt helyre, majd a haderő java része fölött rendelkező George Monck tábornok gondoskodott arról, hogy visszavegyék a hosszú parlament elűzött képviselőit, majd a parlament oszlassa fel magát, hogy választásokat lehessen kiírni (1660. március 16.). Az ennek nyomán összeülő konvent-parlament – immár Stuart Károly, a későbbi II. Károly (1660-1685) amnesztiát, vallási toleranciát, a hadsereg zsoldhátralékának kifizetését és az átalakult birtokviszonyok háborítatlanságát ígérő, a hollandiai Bre- dában kiadott nyilatkozatának ismeretében – megszavazta a herceg visszahívását, azaz a restaurációt.

A restauráció az uralkodóház és a monarchia, a lordok háza és az anglikán államegyház helyreállítását, továbbá a királypártiak elkobzott birtokainak visszaszolgáltatását és a brit unió megszüntetését jelentette, azaz lényegében az 1641-es status quóhoz (tehát nem a zsarnokság tizenegy évéhez, még csak nem is I. Jakab uralmához) való visszatérést. Fontos rögzíteni, hogy ennélfogva szóba sem került a Csillagkamara és az egyházi Magas Bizottság felélesztése, és a hosszú parlament által eltörölt feudális birtokjog is örökre a múlté maradt. Igaz, sem ez, sem az 1664-ben megerősített Hároméves törvény nem jelentette a parlamenti szuverenitást (annál inkább, mivel nyitva maradt az uralkodó előtt a lehetőség arra, hogy a számára megfelelő összetételű parlamentet meghatározatlan ideig együtt tartsa – éppen ez történt az 1660-as gavallér-parlamenttel), mindenesetre a korona bevételeinek tekintetében erősebben függővé vált a parlamenttől. Az 1660 utáni évek törvényhozásának és intézményi fejlődésének legfeltűnőbb vonása az az agresszivitás, amellyel a gavallérparlament anglikán többsége rárontott az interregnum korának politikai kísérletezéséért felelősnek tartott rajongó, szektás vallási nonkonformizmusra (miközben a katolikusok iránti zsigeri gyanakvás is tartotta magát). A Clarendon gróf mint Anglia lordkancellárja nevéhez fűződő, 1661-1665 között kibocsátott törvények változatos módon gondoskodtak az anglikán hatami monopólium szilárdságáról. A Corporation Act (1661) megkövetelte, hogy a helyi kormányzat minden kinevezett vagy választott tisztségviselője az állampolgári eskütétel mellett esküdjön fel a királyi egyház- főségre és a nonrezisztenciára is, és vegyen részt anglikán szertartáson. A Uniformity Act (1662) mindezeket az előírásokat a papságra is kiterjesztette, s kiegészítette az anglikán Imakönyv és a Harminckilenc cikkely elfogadásának követelményével. (Ennek nyomán az ország mintegy 9 ezer lelkészéből 2 ezer vált meg hivatalától.) A Conven- ticle Act (1664, megismételve 1670) büntetést rótt ki a nem anglikán istentiszteletek látogatóira; a Five Mile Act (1665) pedig megtiltotta a nonkonformista lelkészeknek, hogy törvényhatósági jogú városok vagy saját korábbi egyházközségük öt mérföldes körzetén belül mutatkozzanak és tevékenykedjenek. Az éberség nem csökkent az 1670-es években sem, amikor az első Eskütörvény (Test Act, 1673) ismét előírta, hogy minden hivatalviselő vegyen anglikán szertartás szerint úrvacsorát, tegyen az uralkodó egyházfőségét elfogadó hűségesküt, s utasítsa el az átlényegülés tanát, a második (1678) pedig a fiktív pápista összeesküvés nyomán – Jakab yorki herceg (a későbbi II. Jakab [1685-1688]) kivételével – kizárta a katolikusokat a parlamentből.

A katolicizmus iránti ellenszenv az anglikán többség (és a nonkonformista kisebbség) számára nemcsak hitbéli meggyőződés és nemzeti kultúra kérdése volt, hanem szorosan összefüggött az alkotmány és a politikai rendszer épségével. Ez a szempont az 1670-es években került különösen éles megvilágításba, amikor kitudódott: a franciákkal való örökös békéről szóló doveri szerződés (1670) titkos záradékában II. Károly a hollandok elleni katonai támogatásért és Anglia kilátásba helyezett újrakato- lizálásáért cserébe jelentős, mintegy évi félmillió fontos támogatást fogadott el XIV. Lajostól (1643-1715) – ami bővítette a parlament által megszavazott bevételektől függetlenül élvezett mozgásszabadságát. A katolicizmus és az alkotmányellenes politika ezen összefüggéseit még aggasztóbb színben tüntette fel, hogy arra is fény derült: a törvényes fiúgyermekkel nem rendelkező II. Károly örököse, öccse, Jakab yorki herceg gyakorló katolikus. Ez állt a hátterében az 1679-ben összeült új parlamentben a katolikusok trónöröklésből való kizárását kezdeményező törvényjavaslatnak. A javaslat az Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury gróf vezette és a régi country-attitűdö- ket képviselő, de lassan valóban pártként körvonalazódó whigekhez fűződik, akikkel szemben a toryk képviselték az udvari örökséget; mindkét fél jól működő információs hálózatra, kliensrendszerre, sajtópropagandára és pártideológusokra támaszkodhatott. A javaslatot az alsóház háromszor is megszavazta, de törvényerőre sohasem emelkedett, mert Károly a parlamentet mindháromszor feloszlatta – harmadszorra, 1681-ben úgy, hogy nem írtak ki újabb választásokat, s az államháztartás a francia segélyekből és kölcsönökből elvegetált II. Károly haláláig.

I. Jakab rövid országlása messzemenően igazolta az ellenzék aggodalmait: élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket elődje teremtett számára a kincstár feltöltésével, a mintegy 50 ezresre duzzasztott hadsereg szervezésével, a városi és megyei önkormányzatok engedelmességre szorításával (ezzel az esetleges parlamenti választások kimenetelének befolyásolásával) és azzal, hogy a bírói testületet, a tanácsot, az egyetemi hierarchiát és a tisztikart lojális (katolikus vagy opportunista) személyekkel töltötte fel. Ez rövid ideig fennálló, de hamisítatlan önkényuralmi epizódhoz teremtett hátteret, amelyben – jóllehet a habeas corpus régóta követett elvét a formális vádemelésről, az óvadékról és a szabadlábon való védekezés lehetőségéről 1679-ben parlamenti statútum (Habeas Corpus Act) is rögzítette – a rezsim bírálóit és a rezsim szempontjából gyanús elemeket rendes eljárás nélkül ítélték el (vagy háromszázat közülük halálra), s az uralkodó a korábban bevált recept szerint a prerogatívára és precedensekre egyaránt hivatkozva, széleskörűen alkalmazta a fennálló törvények (főként az Eskütörvény) hatálya alóli felmentésre vonatkozó állítólagos jogosítványát. Az ugyanilyen alapon kibocsátott, a eskütörvényeket általános érvénnyel felfüggesztő Engedékenységi nyilatkozatokkal (Declaration of Indulgence, 1687, 1688) nem sikerült lekenyereznie a protestáns nonkonformistákat, viszont a tolerancia ellen tiltakozó canterburyi érsek és hat püspök bebörtönzésével sikerült elérnie az államegyház végleges elidegenedését, whigek és toryk, nonkonformisták és anglikánok átmeneti egymásra találását. Ennek nyomán zajlott le III. (Orániai) Vilmos (1689-1702) – sajátos módon egyszerre II. Jakab unokafivére és veje, az Egyesült Tartományok helytartója (főkormányzója), akinek XIV. Lajos elleni háborúi szemszögéből kardinális jelentőségű volt Anglia biztosítása – partraszállása és az 1688-1689-es fordulat.

3.3. 1689 után: korlátozott királyság, korlátlan állam

A dicsőséges forradalom a kifejezés korabeli (kopernikuszi) értelmében volt revolú- ció, azaz egy körforgás befejezése, amelynek következtében helyreáll a korábbi állapot; főszereplői mindenesetre mindent megtettek annak érdekében, hogy bárminemű újítást palástoljanak. A sebtében összehívott parlament egyik legfőbb feladatának a király-lordok-közrendűek struktúra mielőbbi helyreállítását tekintette, olyannyira, hogy legfontosabb dokumentumában, a Jogok nyilatkozatában (Declaration of Rights) esetlenül a trón megüresedésére, II. Jakabnak az országból történt távozására hivatkozva kerülte az aktív ellenállás látszatát, s jóllehet Vilmos és felesége, II. Mária (1689-1694) elfogadta a nyilatkozatot, ezt nem követelték meg tőlük koronázásuk feltételeként. A nyilatkozat 1689. augusztusi becikkelyezésétől fogva a Jogok törvényeként (Bill of Rights) az angol alkotmányosság alapvető dokumentumai közé tartozik, bár a szigetország szokásainak megfelelően arra szorítkozik, hogy tételesen felsorolja

I. Jakab törvénybe ütköző eljárásait, s leszögezi, hogy ezek (különösen a jogellenes bírói eljárások, a felmentő és felfüggesztő hatalom alkalmazása, a parlament nélküli adókivetés és a békeidőben való hadseregtartás) a jövőben nem szolgálhatnak precedensként a kétségbevonhatatlan jogok és szabadságok megsértéséhez. 1689 nem forradalom volt, amelyben megszületett az alkotmányos vagy parlamentáris királyság, hanem olyan fordulat, amely erre lehetőséget teremtett: keretet, amelyet az elkövetkező másfél-két évtized törvényhozói folyamatában ki lehetett tölteni, részben azért, mert Vilmos ugyan nagyon kemény tárgyalópartner volt, de a kontinensen viselt folyamatos háborúk miatt keresnie kellett az együttműködést a parlamenttel.

Mivel a fordulatot a politikával szorosan összefonódó vallási konfliktus készítette elő, nem meglepő, hogy ennek a törvényhozói folyamatnak a legelső állomása, még 1689-ben, a vallási türelemről szóló törvény (Toleration Act) volt. A törvény pontosan az, aminek a neve mutatja: az államegyházi rendszer fenntartása mellett megtűri a vallásgyakorlat bizonyos, attól eltérő formáit, de nem jelent felekezeti semlegességet és közéleti egyenjogúsítást. Az unitáriusok kivételével a nonkonformisták számára engedélyezte, hogy saját lelkészeket és tanítókat tartsanak, és szabadon gyakorolják vallásukat (feltéve, hogy zárt ajtók mögött gyűlnek össze a megyei anglikán püspök által engedélyezett imaházaikban). A törvény nem vonatkozott a katolikusokra, akikkel szemben fennmaradtak a 16. században bevezetett bírságok. A zaklatástól megszabadult nonkonformisták kiemelkedő szerephez jutottak a 18. századi brit gazdasági és szellemi életben, s bár az eskütörvények által elzárt közhivatalok nem nyíltak meg előttük, ezeket alkalmi konformitással (egyszeri anglikán úrvacsoravétellel) gyakran kijátszották, mígnem 1727-től évenkénti parlamenti határozatokkal törvényesen is mentességet szerezhettek alóluk.

Ami a korona korlátozását illeti, a Jogok törvénye egy tekintetben mégis fontos lépést tett: lényegében felszámolta az örökletes monarchiát azáltal, hogy kimondta a tilalmat katolikusok, illetve katolikusok házastársainak trónra lépésére. Ezt az 1701-es Örökösödési törvény (Act of Settlement) – alcíme szerint éppenséggel „törvény a korona további [kiemelés – K. L.] korlátozására és az alattvalók szabadságának jobb megőrzésére" –, különös tekintettel Vilmos gyermektelenségére és örökébe lépő sógornője, Anna hercegnő fiának közelmúltbeli halálára, tovább finomította: Zsófia braunsch- weig-lüneburgi hercegnő (I. Jakab unokája, II. Jakab másod-unokatestvére) leszár- mazottaiban jelölte meg a trónutódlás legitim ágát. Amikor I. Anna (1702-1714) halálával 1714-ben a törvény életbe lépett, I. Györgynél (1714-1727) a Stuartok főágán való leszármazás alapján több mint ötvenen rendelkeztek volna erősebb jogcímmel – a hannoveriek azonban protestánsok voltak, s Anglia szilárd szövetségesei a kontinensen viselt háborúkban. A törvény emellett újabb korlátokkal bástyázta körül az uralkodó mozgásterét: előírta, hogy az anglikán egyház tagja legyen (a hannoveriek amúgy lutheránusok voltak), megtiltotta, hogy a parlament beleegyezése nélkül elhagyja az országot, végérvényesen megfosztotta a bírói kar ellenőrzésének lehetőségétől (a bírák felfüggesztésének jogát a parlamentre ruházva), és a Titkos Tanács javaslataihoz a tanácsosok ellenjegyzését megkövetelve biztosította azok felelősség- revonhatóságát.

A Jogok törvényének a parlament státusával kapcsolatos pontjai – összehívásának gyakoriságáról, a választásokról, a házban való szólásszabadságról – egyelőre óhajként fogalmazódtak meg. Noha már 1689-ben megszületett egy erre vonatkozó törvényjavaslat, előírásként csak az 1694-ben elfogadott újabb Hároméves törvény gondoskodott – immár véglegesen – a parlament királyi tetszéstől független intézményesüléséről, a választások és az ülésezés rendszerességéről. Igaz, a ciklust 1716-ban háromról hét évre emelte a Hétéves törvény (Septennial Act), rövid távon az éppen hatalmon lévő whigek dominanciáját, hosszabb távon azonban általában a kormányzás folyamatosságát és stabilitását, továbbá az alsóház tekintélyének megnövekedését biztosítva. Addigra azonban, ismét némileg esetlegesen, a folytonos háborús készültség nyomása alatt kialakult a parlament évenkénti összeülésének gyakorlata (s nem mellékesen, az 1695-1715 közötti pártőrjöngés korában tíz alkalommal tartottak új választásokat). Míg Vilmos és utódai makacsul védték a felségjogokat és a szükséges hatalommal felruházott monarchia eszméjét, s számíthattak arra, hogy az e hatalommal legkevésbé rokonszenvező szélsőséges whigek is Jakabnak a háborús vereségtől várható visszatérésétől tartanak a legjobban, a háború akkora összegeket emésztett fel, hogy a parlament megkerülhetetlenné vált. Ugyanakkor azonban a végrehajtás ténykedéséhez való parlamenti hozzájárulás kieszközlésének is egész tárháza jött létre, úgyhogy a királyok sem ódzkodtak többé az együttműködéstől, hanem megtanulták használni a parlamentet. Az eredmény egyfajta kezdetleges, az egyaránt rendkívül heterogén whigek és toryk különböző klikkjei és csoportjai közötti esetleges koalíciókon nyugvó parlamenti váltógazdaság és a kabinetrendszer kialakulása lett.

Anna királynő idejére vált nélkülözhetetlenné a kabinet, azaz az egységes minisztertanács, amelynek üléseit az Anna örökébe lépő Hannoveri-ház uralkodói már nem is látogatták rendszeresen; helyettük a kincstár első lordja (First Lord of the Treasury, tkp. pénzügyminiszter) elnökölt mint első miniszter (Prime Minister, miniszterelnök). Az uralkodó és a kabinet célja és feladata az volt, hogy kézben tartsa a parlamentet, és annak tagjai körében biztosítsa a költségvetés és a haderő kiállításának megszavazását, azaz az állam működéséhez, az államháztartás egyensúlyához szükséges bevételeket, s ha ez nem lehetséges, a deficit fedezéséhez szükséges hitelt. Éppen az 1693-1695 között kialakult, a költségvetési hiányon alapuló finanszírozási rendszer intézményesítette végérvényesen a koronának a parlamenttől való függését. A király a jövőbeli adók biztosítékára kölcsönhöz juthatott, és – főként az 1694-ben létrehozott Angol Bankon (Bank of England) keresztül – államkötvényeket bocsáthatott ki, ezzel a kormánypolitikával és a rezsim fennmaradásával kapcsolatos befektetői kockázatvállalásra ösztönzve az alattvalókat. Az így kialakuló államadósság fedezéséhez ugyanakkor elengedhetetlen volt a rendszeres hozzájárulás megszavaztatása, azaz a parlamenti többség jóváhagyásának megszerzése. Erre kétféle mód kínálkozott: a király a választásokon győztes párt által támogatott, a rendszert annak hajszálcsövein keresztül a választókig terjedő patrónus-kliens viszonyokat kihasználó politikusokból állítja össze kormányát, illetve ugyanezen rendszeren keresztül eléri, hogy a parlamenti többség saját kiszemeltjeinek támogatói közül kerüljön ki. A 18. századi brit politikai gépezet működése lényegében e kettő kombinációján alapult. A kormánytöbbség biztosítására hivatalok és évjáradékok osztogatásán kívül a lekenyerezés és a megvesztegetés, a befolyásolás ezernyi eszközét vethette be az, aki rátermett politikai vezetőnek tartotta magát, s végszükség esetén ott volt a királyi vétó lehetősége (amelyet III. Vilmos még előszeretettel, utódai ritkábban alkalmaztak). De mivel a képviselők körében élt az alattvalói szabadságok country-hagyománya is, folyamatosan kellett hárítani az állandó hadsereg és a kegyencrendszer elleni retorikát is.

A rendszer, amelyben a korona hatalma visszaszorult, az államé viszont – elsősorban a kormánypolitika finanszírozási lehetőségeinek korábban elképzelhetetlen kibővülése miatt – ugrásszerűen megnövekedett, a parlament jelentőségének fokozódásával és az állami bürokrácia kiterjeszkedésével egyúttal az alattvalók szélesebb körét vonta be az aktív politizálásba. Végső soron valóban korrupt volt, manipulatív, oligarchikus és zárt: a népesség 5-7%-a rendelkezett választójoggal, igaz, heves politikai vetélkedés idején ennél lényegesen többen vonultak fel a jelöltek támogatására. Ennek tudatában voltak a felvilágosodás azon képviselői is, akik mégis a szabadság otthonaként ünnepelték Angliát, mivel számukra a korona mozgásszabadságának korlátozása, az egyéni tulajdon és a személyes integritás biztonsága és a nyilvános kritika lehetősége jelentette a mércét. Ez utóbbit a híres angol sajtószabadság tette lehetővé – persze nem elvi deklarációval, hanem azáltal, hogy a parlament 1695-ben elmulasztotta az 1662-es cenzúrarendelkezés (Licensing Act) esedékes megújítását, s a fennmaradó utólagos cenzúra a politikai véleménynyilvánításra vajmi kevés hatással volt.

Vessünk végül egy pillantást az 1689-es fordulat tágabb brit vonatkozásaira! Jóllehet Orániai Vilmos expedíciója Angliában sem volt olyan vértelen, amilyennek gyakran elképzeljük, katonai jellege főként Írországban és – kisebb mértékben – Skóciában domborodott ki. A katolikus Írország – jóllehet parlamentjében ekkor is protestáns volt a többség – Richard Talbot, Tyrconnell gróf kormányzósága alatt Jakab számára olyan szilárd hátországot jelentett, hogy Vilmosnak 1690-1691 folyamán szabályos hadjárattal kellett meghódítania. Továbbra is kolónia státusában maradt, ahol nem érvényesült a Jogok törvénye, a parlament összehívása a felségjogok közé tartozott, s miután potenciális jakobita fészeknek is tekintették, nemcsak az ír katolikusok földjeinek kisajátítása vált csaknem teljessé, hanem az Írországban is bevezetett büntetőrendelkezésekkel kizárták őket a választójogból, és kiszorították a hivatalokból is. Ez a protestáns fölény (protestant ascendancy) a 18. század utolsó évtizedeiben enyhült, s Henry Grattan erőfeszítéseinek köszönhetően az ír parlament jelentős önállóságra tett szert, de a francia forradalommal szimpatizáló 1798-as ír felkelés veresége nyomán az angol parlament 1800. augusztus 1-jén megszavazta az ír Uniós törvényt (Act of Union). Az ír parlament megszűnt, s létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága, miközben a miniszterelnök, ifjabb William Pitt hasztalan próbálta keresztülvinni a katolikusok ezzel egyidejű emancipációját.

Nagy-Britannia ekkorra csaknem egy évszázad óta fennállt, mivel Skóciában másképpen alakult a helyzet – jóllehet a dinasztikus és vallási lojalitás a Felföldön jelentős ellenzéket kovácsolt össze az új rezsimmel szemben, s Vilmos ugyan kíméletlenül elfojtotta az ellenállást, az generációkon keresztül is elég tartós volt ahhoz, hogy két Stuart-párti felkelésnek nyújtson hátteret (1715, 1745). De Skócia az orániai herceg nélkül is végrehajtotta a maga 1689-es fordulatát: Jakab kormányzatának széthullásával a vezető nagyurak kézbe vették az irányítást, előbb a Jakab által erőltetett püspöki hierarchiától szabadultak meg, majd a skót parlament a Jogok törvényéhez hasonló szellemű dokumentumot fogadott el (Jog követelése, Claim of Right). Ezt követően rövidesen újra napirendre került az 1660-as restaurációval felmondott angol-skót unió helyreállítása, amelyről az 1660-1670-es években is tárgyaltak, de sikertelenül. Mint akkor, angol részről most is a biztonsági érdek dominált – nem mellékesen persze egyúttal erős befektetői csoportok gazdasági megfontolásai, amelyek viszont a skótok számára kifejezetten húsba vágóak voltak.

Az alkotmányos uniót III. Vilmos idején még hátráltatta a felföldi klánok szeparatizmusa (amelyre az angol kormányzat túlzott hevességgel reagált, mint a Glencoe- völgyi mészárlás esetében) és még egy darabig az Andrew Fletcher inspirálta patrióta mozgalom. De mivel ugyanezekben az években az önálló skót gyarmatpolitikát célzó Darien-terv (egy Panama-földszorosi kereskedelmi telep létrehozása) teljes kudarca drámaian mutatta meg Skócia gazdasági kiszolgáltatottságát, az angol kormány pedig nem akarta tovább halogatni az egyesülést, 1707. május 1-jén megszületett az Uniós törvény (Act of Union). Formailag mindkét állam szuverenitása megszűnt, és új politikai egységben (Nagy-Britannia) olvadtak össze. Egyesült a törvényhozásuk: a 206 fős lordok házában 16 skót főrend, az 568 fős alsóházban pedig 45 skót képviselő kapott helyet, ami a népességi arányokat (kb. 1 : 5) tekintve joggal okozott csalódást a skótoknak, de utóbb, szavazások alkalmával mégis jó alkupozíciót jelentett: a skót tagok állásfoglalása sok esetben képezte a mérleg nyelvét. Ami az immár közös gyarmatbirodalom építését és igazgatását illeti, abban a skótok hamarosan minden szinten az említett arányokon fölül képviseltették magukat. Ugyanakkor a közös költségvetéshez való hozzájárulás aránya (skót szempontból 1 : 40) híven tükrözte a gazdasági erőviszonyokat. Az angol fél újólag garanciát vállalt a skót presbiteriá- nus egyház és a bírósági rendszer integritására. Európa egyik legnagyobb egységes vámterülete jött létre, s a szabad kereskedelem mindkét félnek előnyére vált: Anglia dominanciája a brit szigeteken kikezdhetetlen volt, ugyanakkor Skócia vonzotta a délről érkező beruházásokat, és – nem utolsósorban a számára előnyösen megállapított pénzügyi (vám- és adó-) feltételeknek köszönetően – részesedhetett a gyarmatbirodalom profitjából.

Mindez azt jelentette, hogy az angol-skót unió szervesen illeszkedett a dicsőséges forradalommal megkezdődött alkotmányos rendezés folyamatába, és döntően hozzájárult annak leglényegesebb következményéhez: ahhoz, hogy Anglia – immár Nagy-Britannia – monarchikus abszolutizmus és központosítás nélkül hozta létre az újkor egyik legerősebb államhatalmi gépezetét s érvényesítette ebből adódó fölényét a nemzetközi porondon.

3.4. SZAKIRODALOM

Burgess, Glenn (szerk.): The New British History: Founding a Modern State 1603-1715. London, Tauris, 1999.

Clark, Jonathan: Revolution and Rebellion: State and Society in England in the Seventeenth and Eigh- teenth Centuries. Cambridge, Cambridge University Press, 1986.

Geoffrey R., Elton: England under the Tudors. London, The Folio Society, 1997.

Guy, John: Tudor England. Oxford, Oxford University Press, 1988.

Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Budapest, Kossuth, 1968.

Kishlansky, Mark: A Monarchy Transformed 1603-1714. London, Penguin, 1997.

Kontler László: Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997.

Langford, Paul (szerk.): The Eighteenth Century, 1688-1815. Oxford, Oxford University Press, 2002.

Russell, Conrad: The Crisis of Parliaments. English History 1509-1660. Oxford, Oxford University Press, 1971.

Speck, W. A.: Stability and Strife. England 1714-1760. London, Edward Arnold, 1977.

Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa, 2000.

4. Korpás Zoltán │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG SPANYOLORSZÁGBAN

1469. október 19-én Valladolidban házasságot kötött a Trastámara-ház aragóniai ágából származó Ferdinánd a kasztíliai Trastámarák trónörökösével, Izabellával. A házasságot követően a dinasztikus unió ellenére a Kasztíliai Királyság és az Aragóniai Királyság gazdasági, politikai és intézményes különállása továbbra is fennmaradt. Izabella Kasztíliában 1474-től, míg a Katalán-Aragón Korona országaiban (Kataló- nia, Aragónia, Valencia – a továbbiakban a Katalán-Aragón Korona alatt a három tartományt magában foglaló királyságot értjük, míg az egyes tartományokra külön utalunk) Ferdinánd 1479-től uralkodott. A Katolikus Királyok – a katolikus jelzőt a katalán származású Alejandro Borjától, VI. Sándor pápától (1492-1503) kapták 1494- ben – hatalmuk konszolidálása során több, rendkívül komoly kül- és belpolitikai kihívásnak kellett, hogy megfeleljenek.

A Katalán-Aragón Korona itáliai birtokai (Nápoly, Szicília), illetve Rousillon és Cerdagne hovatartozása okán a francia uralkodóval, XI. Lajossal (1461-1483), majd utódjával, VIII. Károllyal (1483-1498) kerültek konfliktusba. Az itáliai hegemóniáért vívott háborúk két évszázadon keresztül határozták meg a francia és spanyol koronák, illetve az európai kontinens történelmét.

Katalóniában 1462-1472 között polgárháború gyengítette az uralkodó, II. János (1458-1479) hatalmát. A központi hatalom meggyengülése alkalmat teremtett XI. Lajos francia király számára, hogy ideiglenesen elfoglalja az ún. francia Katalóniát, azaz a Pireneusok északi oldalán fekvő katalán területeket, Rousillont és Cerdagnét.

Kezdetben a Kasztíliai Királyság területén sem volt erős az ifjú uralkodópár helyzete. Izabella örökösödési jogát kétségbe vonta Juana la Beltraneja. Juana szülei feltehetően IV (Trastámara) Henrik (1454-1474) nagy hatalmú udvaronca, Beltrán de la Cueva, Alburquerque első hercege, illetve Portugáliai Johanna, IV Henrik felesége voltak. Ennek ellenére IV. Henrik még halála előtt legitim utódjának ismerte el Juanát. A kétes származású királyi hercegnő házassága V. Alfonz portugál királlyal (1438-1481) a kasztíliai örökösödési háború (1474-1479) kitörését jelentette.

A megerősödött és az egységesülésre törekvő Spanyol Királyság komoly akadályt és veszélyt látott az utolsó spanyolországi mór királyság létezésében is. Az 1482-1492 közötti granadai háború pontot tett a reconquista több évszázados folyamatára. Kolumbusz Kristóf 1492. évi útja, illetve az első amerikai spanyol gyarmatok létrehozása a Katolikus Királyok támogatásával valósult meg, a jelentősebb gyarmati terjeszkedés viszont már a Habsburgok korára esik.

4.1. A királyi hatalom megerősítése és a rendek

A Katolikus Királyok nehéz helyzetben kezdték meg uralkodásukat. A polgárháborús viszonyok, az itáliai problémák és a mórkérdés ellenére intézményi reformokkal, társadalmi engedményekkel rövid idő alatt helyreállították a belső rendet.

Az uralkodói hatalom megszilárdítását szolgálta, hogy a túlzottan megerősödött földesúri hatalommal szemben a nagyobb városok az udvar segítségét keresték. Kasztíliában az 1476-ban Madrigalban, majd 1480-ban Toledóban tartott rendi gyűlések (cortes) során a kasztíliai királyi jövedelmek hatékonyabb ellenőrzését szolgáló és a földesúri visszaéléseket visszaszorító intézkedéseket fogadtak el. A Kasztíliai Királyi Tanács keretén belül létrehozták a Legfőbb Számvevőszéket (Contaduría Mayor de Rentas), amelynek feladata a királyi bevételi források (regálék, privilégiumok, monopóliumok) ellenőrzése volt.

Kasztíliában a városok a földesúri hatalommal szemben még IV. Henrik uralkodása alatt létrehozták önvédelmi szervezetüket, a Testvériséget (Hermandad). Kasztíliai Izabella (1474-1504) érdekszövetségre lépett a városokkal, és királyi kontroll alá helyezte a Testvériséget, immár Szent Testvériség (Santa Hermandad) név alatt. A Szent Testvériség irányítására 1476-ban létrehozták a Testvériség Tanácsát (Consejo de la Hermandad), amely felügyelte a szervezet működését, és biztosította a korona ellenőrzési jogát a városok által fenntartott és fizetett Szent Testvériség felett. Célja eredetileg egy városi önvédelmi milícia felállítása volt, de tevékenyen hozzájárult a belső rend helyreállításához, a belső kereskedelem újraéledéséhez és Granada visszafoglalásához. (A Szent Testvériség 1498-ra feloszlott.)

XI. Alfonz (1312-1350) reformjait követően a 14. század folyamán Kasztíliában a városi közigazgatás az ún. regidorok kezébe került. Egy-egy város és a hozzá tartozó terület igazgatását 10-30 regidorból álló tanács végezte. A regidori megbízás életre szóló, örökíthető, sőt vásárolható volt. A regidorok és a városok fölötti kontroll megerősítése céljából az uralkodók az 1480-as toledói cortesen Kasztíliában létrehozták a corregidor intézményét.

A corregidor az uralkodó által kiválasztott és a Kasztíliai Királyi Tanácson keresztül hároméves megbízással megerősített, bírósági és helyi kormányzati hatáskörrel rendelkező küldött volt, aki a városokban vagy az egyedi önállósággal bíró baszk tartományokban (Guipúzcoa, Álava, Vizcaya) képviselte az uralkodót. Fizetését a várostól kapta. A corregidorok ritkán léptek fel a földesurakkal szemben, a földesúri birtokrendszer hatáskörükön kívül maradt. A Katalán-Aragón Korona országaiban a corregidori tisztséget nem vezették be.

Az egyesült spanyol koronákban a városi közigazgatás élén a polgármester, az al- calde állt. Megbízása általában egy évre szólt, a helyi közösség választotta. Megbízását Kasztíliában a corregidortól kapta, míg Navarrában az alkirálytól. (A középkori Navar- rát a Pireneusok két oldalán Alsó-Navarra – Gascogne, Béarn – és a déli oldalon lévő Pamplonai Királyság alkotta.)

1505-ben Germaine de Foix házasságot kötött a megözvegyült II. (Aragóniai) Fer- dinánddal (1479-1516). A házasság jogalapot teremtett, hogy 1512-ben Ferdinánd beavatkozzon a navarrai belső harcokba, és a tartomány déli részét a Katalán-Aragón Koronához, majd 1515-től a Kasztíliai Királysághoz csatolják. Navarra megtartotta különállását, és a tartomány kormányzását a helyi arisztokráciából származó alkirá- lyokra bízták. A tartomány saját előjogokkal, törvényekkel (fuerók), különálló rendi gyűléssel (cortes de Navarra) rendelkezett. A Katalán-Aragón Korona országaiban és Navarrában a helyi közigazgatás szervezése továbbra is a középkori hagyományokat követte. A helyi tisztségviselőket sorsolással választották. A nemesség a 17. század elejéig a városi közigazgatásban nem tudott súlyt szerezni. A helyzetet jól jellemzi, hogy Barcelonában először 1621-ben sikerült a helyi hidalgóknak a város irányításába bekerülni. Mivel a corregidori tisztség a Katalán-Aragón Korona területén nem létezett, ezáltal a városok önállósága nagyobb fokú volt.

A nemesség, elsősorban a főnemesség megzabolázására a corregidorrendszer alkalmatlan volt. A nemesség megnyerése érdekében a korona hagyományos módszereket alkalmazott: címek és tisztségek osztogatásával emelte be a hatalomba. 1475-ben 49 család rendelkezett grandi címmel. Az uralkodók kb. 20%-kal növelték a grandok számát. (A grand fogalma I. Károly uralkodása [1516-1556, császárként V Károly: 1519-1556] alatt, az 1520-as években terjedt el. Addig a spanyol arisztokrácia tagjait ricoshombresnek, azaz gazdag embereknek nevezték.) A kora újkori spanyol uralkodókhoz lojális neves arisztokratacsaládok közül sokan a Katolikus Királyoktól kapták hercegi vagy grófi címüket. Izabella erélyes fellépésének hatására sikerült két nagy hatalmú család, a Guzmánok (Medina Sidonia hercege) és a Ponce de Leónok (Cádiz márkija) közötti viszálykodást is rendezni. A grandok erejét és hatalmát jól jelképezi Medina Sidonia hercege, aki a 16. század első évtizedeiben kb. 800 település és 90 ezer vazallus felett rendelkezett. A kasztíliai arisztokrácia a Katolikus Királyok, majd a Habsburgok alatt is a korona szolgálatába állt, és megszűnt fellépni mint a koronával szemben álló territoriális hatalom. Az 1480-as toledói cortesen ugyan kötelezték a nemeseket az 1454 – IV Henrik trónra lépése – után elzálogosított uralkodói birtokok visszaháramoltatására, de a rendelkezés nem érintette az 1454 előttieket, amelyek sokkal nagyobbak voltak. Granada elfoglalását követően az újonnan meghódított területeket elsősorban a nemesség és főnemesség között osztotta szét a korona. A birtokosokat – a reconquista hagyományát követve – a benefíciumok átadásával egyidejűleg kötelezte arra is, hogy a terület védelmét megszervezzék és saját erőből fenntartsák.

1505-ben a Toróban tartott cortesen megerősítették a magyar ősiség törvényéhez hasonló ún. mayorazgo törvényét. A törvény biztosította, hogy a földbirtokosok birtokait nem lehet elidegeníteni, és a birtokok egyenes ágon örökletessé válnak.

A királyi hatalom megerősítését szolgálta egyes földesúri kézben lévő várak és várkastélyok lerombolása, a reconquista idejéből származó és a katonai határvégeken rendkívül nagy függetlenséget kivívó adelantado (katonai kormányzó) intézményének a megszüntetése is. A kasztíliai katonai lovagrendeket (Calatrava, Santiago, Alcántara), amelyek a központosítás egyik fő akadályai voltak, Izabella 1495-ben a Lovagrendek Tanácsának (Consejo de las Ordenes) létrehozásával királyi kontroll alá helyezte. Nem véletlenül: a lovagrendek komoly társadalmi presztízzsel és a Mesta révén jelentős jövedelemforrásokkal rendelkeztek.

A Mesta 1273-as megalapítása óta Kasztília legjelentősebb gazdasági tevékenységét a merinójuh-tenyésztés jelentette. A juhtenyésztést a Mesta céhes szervezet koordinálta. E tevékenység legfőbb haszonélvezői a főnemesség és az említett lovagrendek voltak. 1500-ban az uralkodók a Mesta élére egy királyi tanácsost állítottak a Kasztíliai Királyi Tanács legidősebb tagjának személyében, így próbálták megőrizni egyrészt a nemesi jelenlétet és mellette növelni a korona befolyását a rendszer felett. 1501-ben engedélyezték, hogy a Mesta díjfizetés ellenében bármilyen földterületet birtokba vegyen, ha azt egy meghatározott ideig a tulajdonosok nem művelték. Ezáltal Extre- madura és Andalúzia hatalmas területei kerültek a Mesta birtokába, miközben az a mezőgazdaság fejlődésének legfőbb kerékkötőjévé vált. A korona számára viszont a gyapjúeladásból származó és a nyájakra kivetett adó az egyik jelentős állandó bevételi forrássá vált.

A bírósági hatáskörök megerősítése szintén a belső rend megteremtését szolgálta: 1489-ben átalakították a legfőbb bíróságot, a Valladolidi Királyi Audiencia és Kancellária (Real Audiencia y Chancillería Valladolid) intézményét. (Az 1371-ben alapított intézmény bírósági funkciót látott el, csak nevében hasonlított a magyar jog- és intézménytörténetben ismert kancelláriákra.) Izabella 1494-ben a kancelláriát kettéválasztotta. A Tajo folyótól északra a Valladolidi Audiencia (vagy régi nevén chancillería) rendelkezett a legfőbb igazságszolgáltatási jogkörrel, míg a Tajótól délre a Grana- dai Audiencia viselte ezt a jogszolgáltatási kompetenciát. I. Károly uralkodása alatt, 1528-ban további audienciát állítottak fel Zaragozában a Katalán-Aragón Korona jogi ügyeinek intézésére. II. Fülöp (1556-1598) alatt tovább tagolták az igazságszolgáltatást a Cerdagne (1564), Sevilla (1566), Las Palmas de Gran Canaria (1568), Szicília (1569), Mallorca (1571) területén létrehozott további audienciákkal. Az első amerikai audienciát – ideiglenesen – 1511-ben Santo Domingo városában (Hispaniola szigete) Diego Colón kormányzó, Kolumbusz Kristóf fia állította fel. Az 1526-os újbóli megszervezését követően a Habsburg-korszakban további audienciák jöttek létre a gyarmatokon: Mexikó (Új-Spanyolország, 1527), Panama (1538), Guatemala (1543), Lima (Peru, 1543), Guadalajara (Új-Galicia, 1548), Santa Fe de Bogotá (Új-Granada, 1548), Charcas (Bolívia, 1559), Quito (Ecuador 1565), Concepción (Chile, 1575), Manila (Fü- löp-szigetek, 1583), Santiago (Chile, 1609), Buenos Aires (Río de la Plata, 1661).

4.2. A vallási egység megteremtése

Spanyolországban a 15. század előtt komolyabb eretnekmozgalom nem volt. A keresztények és a zsidók közötti békés együttélést a 14. századi nagy pestisjárvány és az azt követő gazdasági válság törte meg. A 14. század második felében és a 15. század folyamán több zsidóellenes pogrom is kitört. Kiemelkedő volt az 1391. évi, amikor Sevilla, Valencia, Barcelona, Gerona, Palma de Mallorca stb. zsidó negyedeire (judería, aljama) támadtak rá a város keresztény lakosai. A 15. század folyamán az üldöztetés hatására vagy a karrier érdekében kb. 100 ezer zsidó tért át (converso), és lett ún. újkeresztény (cristiano nuevo). Áttérésük ugyan a keresztény társadalmon belül felemelkedési lehetőséget nyitott számukra, de azzal gyanúsították őket, hogy megtérésük látszólagos volt, és titokban az ősi vallásukat gyakorolják. A 15. század második felére már nem a hitüket megtartó zsidók, hanem az újkeresztények ellen indultak pogromok. 1467-ben Toledóban, majd 1473-ban az új és a régi keresztények között tört ki véres konfliktus. 1492-ben a zsidóság a teljes lakosság kb. 4-5%-át tehette ki, számuk kb. 200 ezer fő volt. Háromnegyed részük a Kasztíliai Királyságban élt. 1432-ben Ab- raham Benveniste rabbi II. (Kasztíliai) János (1406-1454) uralkodása alatt kidolgozta a valladolidi statútumokat, amelyek 1492-ig határozták meg a zsidóság helyzetét Kasz- tíliában. A rendelet szerint a zsidók a Kasztíliai Korona speciális alattvalói voltak, akiket a korona védett, és ennek fejében egyedi adót fizettek. Az adó mértéke 1482-1492 között minden 16 évnél idősebb zsidó férfi esetében évente 1 arany volt.

A zsidók 1492-es kiűzése komoly gazdasági veszteséget jelentett a spanyol koronák számára, lévén, hogy fontos szerepet játszottak a kereskedelemben, a pénzügyekben, a kézművességben és a városi igazgatásban is. 1492-ben mintegy 120 ezer fő kényszerült elhagyni az országot Portugália, Németalföld, Itália, Maghreb, Görögország, illetve az Oszmán Birodalom egyes területei felé. Az ún. szefárd zsidó (Hispánia héber neve Sefarad) kolóniák közül jó pár máig fennmaradt a mai Bulgária, Törökország vagy Izrael területén. A félszigeten maradtak áttértek a keresztény vallásra, és conver- sóként próbáltak beilleszkedni a társadalomba. Sokan sikerrel tették. Számos zsidó a Katolikus Királyok vagy a Habsburgok bankárává, akár bizalmi emberévé is vált, mint például Abraham Seneor, keresztény nevén Fernando Nunez Coronel (akinek a keresztszülei maguk a Katolikus Királyok voltak), Luis de Santángel, Ferdinánd király jegyzője, Hernando de Talavera, Izabella királynő gyóntatója, vagy Simón Ruiz, II. Fülöp bankára és Antonio Pérez, II. Fülöp magántitkára.

A vallási egységet óhajtó uralkodók a spanyol egyház feletti ellenőrzést is igyekezték megkaparintani Rómával szemben. Az új területek megszerzése (Granada, Kanári-szigetek, az amerikai gyarmatok) alkalmat adott arra, hogy az uralkodó a főpapok kinevezése során Rómával szemben érvényesítse patronátusi jogát. Ezt a célt is szolgálta az Inkvizíció Legfőbb Bíróságának (Tribunal Supremo de la Inquisición) életre hívása 1478-ban. Fontos megjegyezni, hogy a spanyol inkvizíció sokban eltért a pápai inkvizíciótól. Bírósági szervként nem Róma, hanem a spanyol korona alá tartozott. IV Sixtus pápa (1471-1484) bullája 1478-ban az uralkodó számára széles jogkört biztosított a vallási kérdések vizsgálatában és az inkvizítorok kinevezésében is. 1483-ban létrehozták az Inkvizíció Legfőbb és Általános Tanácsát (Consejo de la Suprema y General Inquisición, röviden Suprema). A tanács elnöki tisztségét a legfőbb inkvizítor látta el. A Suprema a vallási egység megteremtésének legfontosabb eszköze lett. Első elnöke a kikeresztelkedett Tomás de Torquemada volt (1483-1498). A jelentősebb városokban mintegy 30 helyi inkvizíciós bíróság jött létre, amelyek közvetlenül a Suprema alá tartoztak. Később a Kanári-szigeteken, illetve a Katalán-Aragón Korona alá tartozó Szicíliában és Szardínián, majd 1570-től az amerikai gyarmatokon is felállították a bíróságokat. A bíróságok egyszerre töltötték be a nyomozói, vádlói és ítélkezési feladatkört. Elsősorban a kikeresztelkedettek és az eretnekek voltak a Suprema látókörében, a nem átkeresztelkedett zsidókat 1492-ben kötelezték az ország elhagyására. A 16. század folyamán a mórok csak abban az esetben kerültek inkvizíciós vizsgálat alá, ha áttértek, de korábbi muszlim vallásukat titokban folytatták. Az újkeresztényeket igyekeztek eltávolítani a közigazgatásból. Lovagrendek, egyetemek, az egyház tagjai nem lehettek olyanok, akik nem tudták bizonyítani tiszta származásukat. Bizonyos világi, udvari vagy egyházi tisztségek betöltéséhez több generációra visszamenőleg vizsgálták az ún. vértisztaságot (pureza vagy limpieza de sangre). A tisztség betöltőjének az inkvizíció által kiállított igazolással kellett bizonyítani, hogy négy generációra visszamenőleg nem volt zsidó, mór vagy az inkvizíció által perbe fogott felmenője. (Ez a rendszer nyilvánvalóan a korrupció melegágya volt, ami az inkvizíció és a kormányzat figyelmét sem kerülte el.) A spanyol inkvizíció hatékony eszköz volt arra is, hogy a két korona unióját szorosabbra fonják, hiszen az első és az uralkodók alatt az egyetlen olyan modern intézmény volt, amely hatáskörében átlépte a két korona közötti határt, és szupraterritoriális szervként működött.

A két korona közötti kapcsolatok erősítését szolgálta a kasztíliai és a katalán-ara- góniai arisztokratacsaládok közötti házasságkötések támogatása, illetve hogy a kasz- tíliai klérus és a világi adminisztráció egyes személyei tisztségeket kaptak a Kata- lán-Aragón Korona területén.

4.3. A cortes

A spanyol birodalomban, azaz Kasztíliában, Aragóniában, Valenciában, Katalóniá- ban, Navarrában és Portugáliában – amely 1580 és 1640 között a birodalom része volt – a rendi képviselet intézménye a cortes nevet viselte. Szicíliában és Nápolyban parlamentnek (Parlamento), Németalföldön rendi gyűlésnek (Staten-Generaal, États Généraux) nevezték.

A spanyol rendi gyűlések koronánként jelentős eltérést mutattak. A rendek a Kasztíliai Korona területén hagyományosan gyengébb tárgyalási pozíciókkal rendelkeztek az uralkodóval szemben, míg az Aragón Korona rendi gyűlései a központi hatalom komoly ellensúlyát képezték. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kasztíliában abszolutista rendszerről, az Aragón Korona országaiban pedig rendi alkotmányos berendezkedésről beszélhetnénk. Az uralkodó mindkét helyen komoly akadályokba ütközött, ha át akarta lépni a királyság törvényeit. A kasztíliai cortes a nemesség, a papság és 17 – Granada 1492-es visszafoglalását követően 18 – város (Burgos, Salamanca, Ávila, Toro, Zamora, Cuenca, Soria, Madrid, Toledo, Sevilla, Córdoba, Murcia, Guadalajara, Granada, Jaén, Valladolid, León, Segovia) képviselőiből állt.

A kasztíliai cortes rendi érdekérvényesítő szerepét súlyosan gyengítette a sikertelen communeros-felkelés 1520-1522 között, amely az I. Károly által kasztíliai hatalmi pozíciókba emelt burgund főurak (pl. Utrechti Adorján, a későbbi VI. Adorján pápa [1522-1523]) és a császárválasztás címén követelt adó-hozzájárulás ellen robbant ki. Újabb csapást szenvedett a cortes 1538-ban, amikor a király a törökellenes küzdelmekhez kért adó megtagadása okán a kasztíliai cortesből kizárta az egyházi és a nemesi rendet. Innentől kezdve a kasztíliai cortes 18, 1626-tól 20, 1660-tól 21 város rendi gyűlésévé degradálódott, politikai befolyása drasztikusan csökkent. A városok egyenként 2-2 képviselővel (procurador) vettek részt. A képviselőket sorsolásos alapon a re- gidorok közül választották ki. A képviselők általában a köz- és főnemesség elitjéhez tartoztak. A nemesség kizárása a rendi gyűlésről azzal a következménnyel járt, hogy a városok irányításában a nemesek kizárólagos hatalomra tettek szert, és egyre zártabb helyi elitet alkottak. Így tudták azt elérni, hogy a rendi kormányzatban a hatalmuk megmaradjon. Mivel a regidorokat a corregidor választhatta ki, a városokban a corregidor intézményén keresztül a korona befolyásolni tudta a rendi képviselők megválasztását.

A kasztíliai rendi gyűlésen először az uralkodó által előterjesztett ügyeket, elsősorban az adó- és újoncajánlás kérdését tárgyalták. Ezután jöhetett a rendek által beterjesztett sérelmek, ügyek, petíciók és előterjesztések tárgyalása. A rendek nem rendelkeztek jogalkotási, csak előterjesztői jogkörrel. Kasztíliában a törvények létrehozása és kihirdetése a korona joga volt. Új törvények alkotásába – amennyiben korábbi törvényt nem sértettek – a cortes nem szólhatott bele, és hozzájárulása nélkül is érvénybe léphettek. A rendkívüli adók kapcsán a cortes rendelkezett minimális mozgástérrel. Egy 1307-es törvény szerint a korona nem vethetett ki rendkívüli adót a cortes hozzájárulása nélkül. Ugyanakkor a korona sok más bevételi forrással is rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy pénzügyi kérdésekben a cortest megkerülje. Viszont nem becsülhető le a cortes szerepe a társadalmi béke fenntartásában, illetve az uralkodó és a rendek viszonyának ápolásában. Mind a Katolikus Királyok, mind később, a Habsburg királyok alatt a kasztíliai cortes relatív rendszerességgel ülésezett. I. Károly idején háromévente hívták össze.

A Katalán-Aragón Korona három országa, Aragónia, Katalónia és Valencia külön- külön rendi gyűléssel rendelkezett. Aragóniában – szemben a többivel – négy rend volt (egyházi, városi, főnemesi és köznemesi rend). Míg Kasztíliában uralkodói meghívás alapján lehetett részt venni a rendi gyűlésen, Aragóniában a rendek előjoguk alapján, külön királyi engedély nélkül is részt vehettek. A gyűlésen részt vevő rendek külön üléseztek. Az uralkodó a cortes hozzájárulása nélkül nem kormányozhatott, katonai kérdésekben nem dönthetett, adót nem vethetett ki. A rendi gyűlések közötti időszakban a rendek tagjaiból álló deputáció (diputación) ellenőrizte a törvények betartását, a bevételek és az adók kezelését. Katalóniában és Valenciában a rendi gyűlés hasonló módon működött, azzal a különbséggel, hogy Katalóniában három rend volt. Itt sem hirdethetett törvényt vagy vethetett ki adót az uralkodó a rendek hozzájárulása nélkül. A záróülésen, mielőtt megkapta a megszavazott adót, az uralkodót esküvel kötelezték arra, hogy a cortesen megszabott módon használja azt fel. A deputáció – mint Aragóniában – Katalóniában is ellenőrizte a két cortes közötti kormányzást, illetve a bevételek és adók felhasználását. Az aragóniai rendi gyűléseket külön-külön tartották, majd I. Károly uralkodásától kezdve néha egy időben, egy helyen, de egymással nem keveredve. Megállapítható, hogy a Katalán-Aragón Korona rendi gyűlései hatékony védelmezői voltak a rendi jogoknak, és komolyan korlátozták az abszolutista törekvéseket. A Katalán-Aragón Korona esetében II. Fü- löp a rendi önállóság letörésére gyakran a szupraterritoriális inkvizíciót próbálta használni.

A szicíliai parlament működési elve – a középkori kapcsolatok alapján érthető módon – viszont az aragóniai cortesre hasonlított. Nápolyban a parlament rendszeresen, kétévente ülésezett, és a rendes adó (donativo) megajánlását, illetve az alkirályság kormányzásához kapcsolódó ügyeket, sérelmeket, törvényeket tárgyalta. Utoljára 1642- ben hívták össze, hatáskörét a későbbiekben Nápoly városi tanácsa vette át. Milánóban a helyi városi szenátus látta el a rendi gyűlés feladatát. Navarra – ahogy erről korábban már volt szó – saját cortesszel rendelkezett. Aragóniához hasonlóan az előjogokra kényesen ügyelő navarrai rendek is hatékonyan érvényesítették helyi érdekeiket. Navarrában az alkirály kezdeményezésére a rendek egy kamarában gyűltek össze. Elsősorban a tartományi előjogok és törvények betartását felügyelték, illetve a tartományi adókat szavazták meg, és felügyelték az adók behajtását.

4.4. Társadalmi rétegek és a korona

A középkori feudális hagyományoknak megfelelően a privilegizált társadalmi elit, az egyházi és a nemesi rend továbbra is megtartotta adómentességét. A legfontosabb rendes adó a bizonyos árukra kivetett forgalmi adó, az alcabala volt. Az alcabalát a cortes határozta meg éves fix összegben, általában három évre szavazták meg előre. Kivetését az ún. encabezamiento rendszere szerint határozták meg, ami a városokra kivetett, adószedők által behajtott fix összeg volt. Állandó bevételi forrást jelentettek továbbá a vámok. A rendkívüli adókról (servicios) szintén a cortes döntött. Egyes esetekben a rendkívüli adókat sikerült a cortesnek elutasítania, mint például 1527-ben és 1538-ban az uralkodó által a törökök magyarországi fenyegetésével indokolt és bevezetni szándékozott sisát – bizonyos alapvető fogyasztási eszközökre, húsra, terményre stb. kivetett adót –, de általában az volt a jellemző, hogy a kasztíliai cortes gyengesége miatt a rendkívüli adók rendszeressé váltak. Ilyen típusú, rendkívüli és mégis rendszeresen szedett adó volt az ún. cruzada, a pápai engedéllyel a granadai háború költségeire kivetett adó, amelyet később a Habsburg uralkodók is rendszeresen beszedtek.

Bár az egyházi rend egy rendként jelent meg a cortesen, a felső és a középső klérus között szakadék volt. Az egyházi elitet a 15. század végén 8 érsekség és 44 püspökség alkotta. A 16. század végére Portugáliával együtt 11 érsekség és 56 püspökség létezett a félszigeten. A főpapokat a pápai bullák jogán az uralkodó nevezte ki. Jellemző volt az abszentizmus – azaz a tisztségviselő távolléte a rábízott hivatal, tisztség ellátása során –, illetve hogy világi személyek töltöttek be vezető egyházi pozíciókat. A két legjelentősebb egyházmegye, a Toledói és a Sevillai Érsekség bevételeinek növekedése jól tükrözi a spanyol egyház hatalmát és gazdagságát. A spanyol egyház feje, a mindenkori toledói érsek bevételei a 15-16. század folyamán kb. 30 ezer dukátról kb. 200-250 ezer dukátra nőttek, a sevillai érseké kb. 17 ezerről kb. 100 ezer dukátra.

Nagy presztízzsel és hatalommal rendelkezett a kasztíliai Calatrava, Alcántara és Santiago, illetve az aragóniai Montesa Lovagrend. Külön vonzóvá tette a lovagrendeket, hogy az udvari életben vagy a katonai pályán történő érvényesülés egyik feltétele volt valamelyik lovagrend tagjának lenni. A lovagrendek hasznot húztak abból, hogy birtokaik számottevő része a Mesta fő vonulási útjain feküdt. A transzhumál- tatásból származó jelentős bevételek pedig az uralkodó számára is értékessé tették a kasztíliai lovagrendeket. A már említett Lovagrendek Tanácsa lehetővé tette, hogy az uralkodó a lovagrendektől származó bevételek felett diszponáljon.

A nemesség Kasztília teljes lakosságának kb. 10%-át, míg Aragóniában kb. 1,5-2%-át alkotta. A köznemességet a hidalgók (hijo de algo, 'valaki fia'), illetve a lovagok alkották. De egyes tartományok lakossága a határvédelem történelmi hagyománya alapján kollektív nemesi előjogokkal rendelkezett, mint például a baszk Guipúzcoa, Ála- va, Vizcaya, illetve Navarra északi részének lakosai. Az előjogok felmentést adtak a helybéliek számára a rendes adók megfizetése alól, illetve saját jog- és igazságszolgáltatási szabadsággal rendelkeztek. A baszk tartományok egyetemes nemessége 1397- ben és 1452-ben született meg, majd 1562-ben, illetve 1610-ben újból megerősítette a Habsburg-kormányzat. A navarrai nemesek nem kaptak minden rendes adó alól felmentést, például fizették az alcabalát. A hidalgókat Aragóniában infanzón, Valenciában és Katalóniában doncel névvel is illették. A kora újkor egyik jellemző jelensége volt az elszegényedett hidalgó, aki számára a granadai háborúban, majd az amerikai felfedezésekben vagy a spanyol tercio tagjaként az európai háborúkban való részvétel j elentette a kiutat. Bár adómentességük volt, kvázi jobbágyéletet éltek. A hidalgók jelentős hányada részben vagy teljesen urbanizálódott: a kasztíliai hidalgók kb. 50%-a jelentősebb városok, Valladolid, Segovia, Madrid, Toledo, Sevilla, Ciudad Real stb. várfalain belül vagy azok környékén élt. Az egyes nemesek vagyoni helyzete között is hatalmas szakadékok mutatkoztak. A 16. század első felében Medina Sidonia hercegének (Guzmán család) bevétele évente kb. 60-100 ezer dukát volt. Nem sokkal marad el mögöttük Medinaceli hercege (De la Cerda család) kb. 60 ezer dukáttal, vagy akár Benavente herceg (Pimentel család) 55 ezer, Béjar herceg (Zuniga család) 40 ezer dukátos bevétele. A köznemesség bevétele éves szinten 1-1,5 ezer dukát környékén alakult. Összehasonlításképpen: egy kézműves kb. évi 80-100 dukát jövedelemmel rendelkezett.

A korszak jellegzetes alakja a letrado, az egyetemi tanulmányokat végző képzett bürokrata. A letradók ugyan már a 15. század első felében megjelentek a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, számuk mégis a Katolikus Királyok alatt növekedett drasztikusan. A közigazgatásban betöltött szerepük lehetőséget nyitott a köznemesi vagy a harmadik rendhez tartozó személyeknek (azaz a cortesben szavazati joggal rendelkező városok lakosai és képviselői), hogy a társadalmi elithez csatlakozzanak. Az uralkodó számára is hasznosnak bizonyult a hatalomba való beemelésük, hiszen a főurakkal szemben támaszkodhatott rájuk. Viszont az is tény, hogy az uralkodó által kinevezett új funkcionáriusok között minden társadalmi réteg képviseltette magát. Az 1474-1504 között kinevezettek kb. 25%-a tartozott az egyetemi végzettséggel rendelkező letradók közé. A fontosabb kormányzati posztokat vagy a katonai tisztségeket változatlanul a főnemesség birtokolta.

Az Ibériai-félsziget városhálózata a sűrűn lakott Németalföldhöz, Rajna-vidékhez, Észak-Itáliához viszonyítva általában szegényesebb és ritkább volt. Kivételes körülmények között azonban egy-egy spanyolországi város növekedése nemcsak a félszigeti, hanem az európai trendeket is felülmúlta, mint például a 16. század végén 90-100 ezer lakost megközelítő Sevilláé, ahol a városfejlődéshez a gyarmati kereskedelem monopóliuma teremtett kivételesen kedvező körülményeket. Vagy Madridé, miután fővárossá nyilvánították. Ott az udvartartás hatott rendkívül kedvezően a város növekedésére: 1530 és 1591 között lakosainak száma 4 ezer főről 37 ezer 500-ra emelkedett. 50 ezer feletti népességgel rendelkezett még Toledo, Granada, Valencia, illetve 25-50 ezer fő között lakták Córdobát, Jaént, Valladolidot, Zaragozát és Barcelonát.

Bár a falusi lakossághoz képest a városi lakosság aránya meglehetősen alacsony volt, politikai és gazdasági súlya kiemelkedőnek tekinthető. A kasztíliai rendi gyűlésen a harmadik rendet kizárólagosan a korábban is említett 18, majd 1660-tól 21 város képviselte. A ritkás városhálózat dinamikus növekedése elsősorban a falusi, vidéki nemesi lakosság betelepülésének is köszönhető. Miután a korábban említett 1538-as kasztíliai cortesen az uralkodó kizárta a nemeseket és a papságot, a közép- és főnemesség városi letelepedése felgyorsult, és a város irányításában megszilárdították korábban már megszerzett erős pozícióikat. A városi patriciátust a nemesek, lovagok, egyházi elit (ha püspöki vagy érseki központ volt a város) és néhány gazdag kereskedő, magas tisztségviselő vagy egyetemi oktató (ha bírósági központ, egyetem volt található a városban) családja alkotta. A városképet jelentősen befolyásolták a betelepedett nemesség által építtetett paloták. A 16. század folyamán jelentős paloták épültek Valladolidban, Sevillában, Madridban stb.

A városok mindennapi képéhez tartozott a kereskedelem. A kasztíliai vásárok közül a legkiemelkedőbbek Burgos, Medina del Campo, Valladolid nevéhez kötődtek. A vásárokat leginkább meghatározó kereskedelmi aktivitás a gyapjúexporthoz és a flandriai gyapjúfeldolgozó iparhoz kapcsolódott, illetve a francia és németalföldi vászon és egyéb textíliák importjához. De a nagy vásárokon jelentős pénzváltó tevékenység is zajlott, illetve a királyi kincstárnak nyújtott hosszú és rövid lejáratú zálogkölcsönök (asiento és juro) egy részét is itt bonyolították. A kereskedő-bankár városi lakos kasztíliai prototípusa a Medina del Campóban élt Simón Ruiz, aki széles kereskedelmi és politikai kapcsolatokkal rendelkezett nemcsak a kasztíliai udvarban, akár a legmagasabb szinten, hanem Németalföldön, Angliában, Franciaországban, Portugáliában, Itáliában. Halálakor vagyonát kb. 360 ezer dukátra becsülték. Hasonló módon kiemelkedő pályát futott be a városi származású Juan Fernán- dez Espinosa, aki 1575 és 1593 között legfőbb kincstartó (tesorero general) is volt. Amikor 1593-ban a királyi kincstár pert indított ellene, 1 millió 840 ezer dukátot követeltek tőle.

A városi kiskereskedelem céhes rendszerben (gremios) működött. Például Madridban, Valladolidban az elismert és bevett nagy céheket a gyapjúszövők, selyemszövők, rőfösök, fűszeresek, lenvászonkészítők, gyertyaöntők, vaskereskedők alkották. A céhek száma városonként jelentősen változhatott. Sevilla városában 60 céh működött, de a sokkal kisebb navarrai Pamplonában is 40.

A városokban élő egyetemi végzettségű szakemberek, jogászok a királyi jogszolgáltatás változásával és a közigazgatási rendszerek növekedésével különleges társadalmi presztízzsel rendelkeztek, és könnyen találtak munkát akár a király, akár az egyház vagy a földesúri bíróságok szolgálatában. A letradók, törvénytudók, jogászok legfőbb karriercélja – függetlenül attól, hogy a fizetések nem voltak kiemelkedők – állást szerezni a királyság valamelyik jelentős központi tanácsában vagy a központi bírósági szervekben (audienciák, kancelláriák). Például a legjelentősebb tartományi bírósági szerv, a Valladolidi Kancellária elnöke 280 ezer maravedit, kb. 800 dukátot kapott évente. Hasonló módon vonzó cél volt e jogtudósréteg számára tisztség betöltése az inkvizíció szervezetében.

A városi lakosság legalján helyezkedtek el a szegények. A korszakban szegényeknek tekintették nemcsak a képzetlen szolgálókat, napszámosokat, munkakerülőket, hanem akár a szégyenletesnek tekintett munkák végzőit is. A kasztíliai városokban a lakosság 5-15%-a körül mozgott a szegények aránya. Egyes gazdaságilag elszegényedett területeken, mint például az extremadurai Cáceres és Trujillo városban elérte akár a 25, illetve a 45%-ot is. Különleges társadalmi jelenség volt a városba telepedett, a nevére és nemesi oklevelére rendkívül büszke, de jelentős megélhetési problémákkal küszködő hidalgo. A spanyol aranykorszak irodalma kivételes érzékenységű pi- kareszk regényekben adta vissza a marginalizálódott rétegek mindennapjait.

A falusi lakosság a félsziget lakosainak kb. 80%-át tette ki. A földrajzi eltérések és a félszigeti királyságok különböző társadalomtörténeti fejlődése a falusi lakosság rendkívül eltérő csoportjait hozta létre. Spanyolország legnyugatibb egységében, Galiciá- ban az urbanizáció rendkívül alacsony volt, miközben a falusi lakosság népsűrűsége relatíve magas, négyzetkilométerenként kb. 20 fő. A gallegók hagyományosan kis, családi és rokoni kapcsolatokra épülő, viszonylag zárt falusi településhálózatokban éltek. Bár ők is földesúri szolgálattal, adókkal tartoztak, mégse voltak annyira kiszolgáltatottak a földbirtokos akaratának, mint kasztíliai sorstársaik. A megműveletlen galiciai földek relatíve magas aránya lehetőséget adott arra, hogy az önálló paraszti társadalmi réteg kialakuljon és megerősödjön – annak ellenére, hogy ezek a földek is túlnyomórészt a földbirtokosok kezében voltak. A falusi viszonyok között élő hidal- gók száma kb. az 5%-ot közelítette meg.

Kasztíliában a falusi lakosság jelentős része szegény és nyomorban élő napszámosokból (jornaleros) állt, akik a földeken végzett munkával csak a napi betevőjüket tudták megkeresni. A falusi lakosság kisebbik része volt telkes jobbágynak (labradores) tekinthető, és saját gazdaságuk fenntartása mellett dolgoztak a földesúri birtokokon is. Ez a réteg a 16. század végére komoly nehézségekkel küzdött, hiszen a dinasztia növekedő háborús kiadásai az adók növekedéséhez vezettek. A falusi lakosság telekkel rendelkező középrétege elszegényedett, jelentős részük napszámossá vált, illetve a városi szegénységet gyarapította.

Andalúziában és Valenciában a falusi lakosság jelentős hányadát tették ki a mórok. 1492 után – az egyre növekvő politikai, törvényhozási és vallási tilalmak ellenére – igyekeztek megtartani szokásaikat, vallásukat, nyelvüket. (A kb. 8 millió lakosú Spanyolországban a városlakó és falusi mórok egyes számítások szerint 400 ezer, mások szerint 700 ezer főt érték el.) A mór földművesek kiűzése 1609-et követően komoly demográfiai problémát okozott, elsősorban a valenciai területeken. Az általuk lakott falvak körül a földek jelentős része sokáig megműveletlen maradt, és a keresztény lakosokkal történő betelepítés csak lassan állította helyre a földművelést. Andalúziában a mór földműves lakosság mellett meglehetősen magas arányban volt található a telekkel rendelkező falusi középréteg (20-30%), sőt még a gazdag földműves is a falusi lakosság 5-10%-át alkotta.

Az andalúziai földművelési rendszer a nagybirtokokra épült. E birtokok közül sokat tehetősebb földművesek béreltek, és általában telek nélküli szegény napszámosokkal vagy ritkább esetben telkes gazdákkal műveltettek. A napszámosok aránya rendkívül magas, 80-90% körül volt.

Katalóniában a katalán jobbágyok felkelését követően, 1486-ban Guadalupében eltörölték a középkori feudális szolgaságot, pénzben megválthatták azt, és szezonális kötelezettségeik is minimálisra csökkentek, illetve a jobbágyok bizonyos birtokjoggal is rendelkezhettek. Az átalakult viszonyok stabilitást eredményeztek a katalán társadalomban, és jelentősen segítették a mezőgazdasági és demográfiai növekedést. A földesúri szolgálat alól kikerült jobbágyok egyszeri megváltásként a termény ötödének, negyedének megfelelő terményadót fizettek, az ún. tallt. A megműveletlen földek magas aránya kedvezett a migrációs folyamatoknak. Franciaországból rendkívül sok időszakos napszámos kelt át a határokon.

1481-től a jobbágy Kasztíliában, illetve Aragóniában is megkapta a szabad költözés jogát, viszont a földesúri előjogok miatt ez valójában papíron maradt. A kasztíliai jobbágyság lehetőségeit erőteljesen befolyásolta, hogy Spanyolország középső és déli részein hatalmas területek maradtak megműveletlenül a juhtartás miatt.

4.5. A királyi udvar a kora újkorban

1560-ig, Madrid fővárossá emeléséig Spanyolországnak nem volt állandó székhelye. Izabella vagy I. Károly kedvelt tartózkodási helye Granada, Sevilla, Toledo, Madrid, Segovia, Tordesillas, Valladolid, Medina del Campo, Barcelona stb. volt.

A királyi udvar fenntartásának költsége 1480 körül kb. 6 millió maravedire rúgott. A 15. század végére az összeg 35 millióra növekedett. Ám e drasztikus növekedés ellenére is aszketikusnak tűnik a Katolikus Királyok udvara a Habsburgokéhoz képest.

I. Károly alatt egyes években az udvar fenntartásának költsége kb. 500 ezer dukátra is felment, míg II. Fülöp uralkodásának vége felé már az 1 millióhoz közelített. (1 du- kát kb. 375 maravedinek felelt meg.) II. Fülöp uralkodásának elején 1,5 ezer fő állt az uralkodó közvetlen szolgálatában. Ha a számukat kiegészítjük a birodalom irányításában részt vevő funkcionáriusok számával, akkor a tág értelemben vett udvar a 16. század második felében kb. 4 ezer főből állt.

Az uralkodó személye a Katolikus Királyok uralkodásának kezdetén még köny- nyen megközelíthető volt. Ahogy Izabellában és Ferdinándban tudatosodott a királyi udvar szerepének fontossága, az uralkodó egyre nehezebben, ceremóniák által szabályozottan megközelíthető fenséggé vált. 1548-ban I. Károly utasítására bevezették a burgund etikettet, amely az évszázadok során spanyol etikettként vált ismertté. Az új ceremóniális rend nemcsak még elérhetetlenebbé tette az uralkodót, hanem jelentős többletköltséget is rótt a kincstárra. II. Fülöp uralkodása során az udvartartás átalakult, az uralkodói fenség az I. Károly korabelinél is pompázatosabbá vált. Az udvaroncok közül is csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy személyes kontaktusban kerüljenek vele. A két nagy kvalitású, reneszánsz uralkodó, ahogy a spanyol szakirodalom emlegeti őket, Austrias Mayores halálát követően az Austrias Menores első tagja, III. Fülöp (1598-1621) trónra lépése a színpompás barokk udvartartás kezdetét jelentette. A hivalkodó külső jegyek mellett megváltoztak a politikai udvari elit lehetőségei is. Lerma hercegével, majd Uceda hercegével megjelent az udvarban a kegyenc, aki a királyság ügyeire kivételes befolyást gyakorolt. IV Fülöp (1621-1665) alatt Olivares gróf-herceg töltötte be ezt a szerepet. A kegyencek világi ügyekben az uralkodó teljes bizalmát birtokolták, míg a spirituális területen továbbra is megmaradt a királyi gyóntató egyedi befolyásolási lehetősége. (Fontos kiemelni, hogy a királyi gyóntató állampolitikát formáló befolyásolóképessége hasonlóan rendkívül jelentős volt, mint a kegyencé.)

4.6. A birodalom kormányzása – a királyi alterego

A Katolikus Királyok halálát követően, I. Károly trónra lépésével Kasztília és a Kata- lán-Aragón Korona országai perszonálunióban egyesültek. I. Károly császár, osztrák főherceg és burgund herceg birodalma azonban jóval nagyobb volt spanyol királyságainál. Közép- és Dél-Amerikától Bécsig terjedő, hatalmas, egymástól független területeket foglalt magában, amelyeket valójában csak az ő személye kötött össze. A méretek és a széttagoltság lehetetlenné tették birodalma központi irányítását.

Az uralkodói jelenlétet Károly általában a családtagok közül kiválasztott helytartók, régensek révén igyekezett biztosítani. A Német-római Császárságban I. Ferdi- nánd magyar és cseh király (1526-1564), 1531-től római király, Németalföldön 15171530 között nagynénje, Habsburg Margit, majd halálát követően II. Lajos (1516-1526) özvegye, Magyarországi Mária (1531-1555) helyettesítette az uralkodót. Spanyolországban – 1539-ben bekövetkezett haláláig – felesége, Portugáliai Izabella volt távollétében a régens (1529-1533, 1535-1538), az 1540-es években a toledói érsekre, majd a későbbi II. Fülöpre (1543-1548, 1551-1554) bízta ezt a feladatot.

A birodalom részét alkotó kisebb tartományok kormányzását is az uralkodó által kinevezett családtagok és egyéb arisztokraták irányították. A Katalán-Aragón Korona országaiban az aragóniai uralkodóházhoz tartozó alkirály helyettesítette a király személyes jelenlétét. De alkirályok irányították Szicíliát, Nápolyt, Navarrát és Portugáliát is. Milánó stratégiai jelentősége okán 1525-től (katonai) kormányzót kapott, és kormányzó állt a németalföldi birtokok élén is.

A 16-17. században a királyok arra törekedtek, hogy a jelentősebb európai területeken a dinasztia tagjai lássák el az alkirályi vagy kormányzói feladatkört. Ez töb- bé-kevésbé így is volt, bár előfordult, hogy valamelyik grand kapta meg a címet. Portugália alkirálya például kezdetben királyi családból származott (Albert, 1583-1593), majd Savoyai Margitnak, II. Fülöp unokájának a kinevezéséig (1634) a posztot gran- dok töltötték be. 1579-ben az arras-i egyezményben többek között írásba foglalták, hogy Németalföld kormányzója a királyi családból kell, hogy kikerüljön. 1579 és 1599 között II. Fülöp rokonai, Parma hercege, Alessandro Farnese, illetve Habsburg Ernő, Albert és András látták el a feladatot. III. Fülöp idején 1634-ig Habsburg Izabella Klára Eugénia infánsnő kormányozta Spanyol-Németalföldet. Őt Ferdinánd bíboros- infáns követte 1634 és 1641 között.

A Habsburg-korszakban a gyarmatokon két alkirályságot szerveztek meg, 1535- től Új-Spanyolországot a mai Mexikó és Közép-Amerika területén, illetve 1543-ban a Perui Alkirályságot, amely magában foglalta a dél-amerikai kontinens addig ismert összes területét. A Perui Alkirályságból választották le 1717-ben Új-Granada Alkirály- ságát, amely a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és Panama területeit foglalta magában. A mai Argentína területén a Río de la Plata Alkirályság is az új dinasztia, a Bourbonok trónra lépését követően, 1776-ban született meg. Az alkirályi rendszerbe közvetlenül be nem csatolt területeket a terület pacifikáltságától függően audienciákba, kapitányságokba, kormányzóságokba (pl. a karibi térség szigetei, Fülöp-szigetek stb.) szervezték. A gyarmatok alkirályi posztja kevésbé volt vonzó a dinasztia tagjai vagy a politikai elit számára, gyakorlatilag az összes gyarmati alkirály valamelyik arisztokratacsalád második vonalbeli tagja volt.

Az uralkodót képviselő helytartó Európában és Amerikában is pontosan meghatározott írásos instrukciók alapján irányította a rábízott tartományt. Kezdetben a helytartó számára adott legfőbb figyelmeztetések, iránymutató elvek szerepeltek bennük. A század második felére egyre több korlátozó klauzula került az instrukciókba, amelyeket általában az adott terület kormányzását segítő tanács állított ki az uralkodó nevében. Az általános instrukció mellett gyakori volt a titkos utasítás is, amely a megbízás valódi célját fejtette ki. Az alkirály, hogy ellássa az uralkodó képviseletét, illetve hogy a tartományát kormányozhassa, a madridi királyi udvar hasonmására teremtette meg saját tartományi udvarát. Az alkirályok és a kormányzók munkáját helyi tanácsok támogatták.

4.7. A birodalom kormányzása – poliszinodiális rendszer

A Katolikus Királyok a két koronát elsősorban a középkori királyi tanácsok, a Kaszti- liai Királyi Tanács és az Aragóniai Királyi Tanács (Consejo Real de Castilla, Consejo Real de Aragón) segítségével kormányozták. Ezeken kívül egyedi kormányzati feladatot látott el a már említett Lovagrendek Tanácsa. Bár a tanácsok szervezeti modernizációja már a Katolikus Királyok alatt elkezdődött, mégis a tanácsi szervezet radikális – poliszinodiális rendszerré történő – átalakítása majd az új, a Habsburg-dinasztia trónra lépését követően történt meg. A tanácsi szervezetbe bekerült a szakmai képzettséggel rendelkező bürokrata, a letrado. A hatékonyabb államirányítás érdekében a tanácsokon belül alosztályok jöttek létre. Ezek közül kiemelkedő az adók behajtásának hatékonyságát javító Legfőbb Számvevőszék, amelyet 1480-ban a toledói cortesen hoztak létre. Vezetője, Alonso de Quintanilla a korszak egyik híres pénzügyi szakembere volt. A belső béke és az adminisztrációs reformok meghozták gyümölcsüket: a bevételek 1479 és 1494 között 94,4 millió maravediről 317,7 millió marave- dire növekedtek.

A spanyol Habsburg-korszak legjellegzetesebb változásai az államirányítás és az adminisztráció területén következtek be. Az új dinasztia magával hozta a burgundiai kormányzati hagyományokat, és azokat rugalmasan alkalmazta a megnőtt birodalom irányításnak megszervezésében. A kora újkori spanyol Habsburg-államirányítást ún. poliszinodiális rendszer jellemezte. Ennek értelmében az uralkodói döntéseket előkészítő és támogató tanácsok – feladatuk, hatáskörük alapján – három csoportba oszthatók:

- szupraterritoriális tanácsok (Államtanács, Hadügyi Tanács, Suprema, Pénzügyi Tanács, Keresztes Háború Tanácsa),



  • territoriális tanácsok (Kasztíliai Királyi Tanács, Aragóniai Királyi Tanács, Indiák Tanácsa, Itáliai Tanács, Portugáliai Tanács, Flandriai Tanács),

  • kasztíliai tanácsok (Kasztíliai Kamara Tanácsa, Lovagrendek Tanácsa, Navarrai Tanács).

4.7.1. SZUPRATERRITORIÁLIS TANÁCSOK

Az Államtanács (Consejo de Estado) a kora újkori Habsburg-kormányzati reformok egyik legjellegzetesebb és legfontosabb intézménye. Gyakorlatilag a középkori királyi tanácsok (Kasztíliai Királyi Tanács, Aragóniai Királyi Tanács) és az új dinasztia között helyezkedett el. Míg a középkori királyi tanácsok a heterogén Habsburg Birodalomban – szükségszerűen – territoriális tanácsokká degradálódtak, addig az Államtanács az összes korona felett állt, szupraterritoriális volt. Tagjai a mindenkori uralkodó legszűkebb környezetéhez tartozó és az uralkodó bizalmát bíró személyek lehettek. A tanács működési elvét csak általánosságokban szabályozták, elsősorban az uralkodói akarat és kezdeményezés határozta meg a szervezeti struktúrákat. Ad hoc módon, az uralkodó rendeletére ülésezett. Tárgyalt bármilyen kérdésről, amelyet fontosnak tartott. Értelemszerűen elsősorban a nagypolitikában, azaz államirányítási, diplomáciai, hadügyi, dinasztikus és magas szintű közigazgatási (alkirályok, kormányzók kinevezése) kérdésekben konzultált. Az Államtanács funkciója a mindenkori uralkodó támogatása volt. Tanácsadó szervként működött, döntési, bírói, közigazgatási jogkörrel nem rendelkezett. Az uralkodó és az Államtanács között a kapcsolatot a nagy hatalmú magántitkár tartotta. Mercurino di Gattinara főkancellár 1528-ban bekövetkezett halálát követően a főkancellári poszt megszűnt. Az uralkodó melletti bizalmi pozíciót innentől kezdve a magántitkárok töltötték be (mint pédául Francisco de los Cobos I. Károly vagy Antonio Pérez II. Fülöp idején). Bár a 16. századi magántitkárok szerepe éppoly kiemelkedő volt, mint a 17. századi kegyenceké, de kezükben sosem összpontosult akkora hatalom, mint a későbbi kegyencekében.

Az Államtanács történelmi előzményének az 1517-ben egyes dokumentumokban Titkos Tanácsnak (Consejo Secreto) nevezett intézmény tekinthető. 1520-ban nevezték először Igazságügyi és Államtanácsnak (Consejo de Justicia y de Estado), viszont funkciója és szervezete ekkor még keveredett a Kasztíliai Királyi Tanácséval. Az 1526 nyarán Gattinara főkancellár kezdeményezésére született instrukcióban szétválasztották az Államtanácsot és a Kasztíliai Királyi Tanácsot, és létszámát 8-ról 13-ra növelték. A tanács tagjai a politikai elit legnagyobb presztízsnek örvendő személyiségei voltak. 1526-ban a tagok között az európai történelemben is kiemelkedő személyiségek voltak ott: Gattinara főkancellár; Nassaui Henrik gróf, főkamarás; Diego Hurtado de Mendoza, Canete márkija; Fadrique de Toledo, Alba hercege; Alonso de Fonseca, To- ledo érseke; García de Loaysa, Osma püspöke és császári gyóntató. A tanács 5 kasztí- liai arisztokratával egészült ki, így a spanyolok túlsúlyba kerültek benne (3 burgund, 2 itáliai és 8 kasztíliai).

1605-ben az Államtanács létszámát 14 főre növelték, és két titkárságot is létrehoztak. Az ún. Északi Titkárság foglalkozott a németalföldi kérdésekkel, míg az Itáliai Titkárság az itáliai ügyekkel. 1630-ban újabb reformot élt meg a tanács, és felállították a Spanyolország és az Indiák egyesített titkárságát.

Az Államtanács, illetve általában a spanyol tanácsok üléseit, a tanácsi véleményeket és döntéseket dokumentálták. Ezeket a források consulta néven említik. Az első, írásos formában fennmaradt és dokumentálható államtanácsi consulta az 1526. novemberi tanácskozás volt. Az uralkodó a mohácsi csatavesztés után kialakult helyzetre adandó válasz miatt kérte ki a tanácstagok véleményét. Így a forrás nemcsak a magyar történelem eddig ismeretlen, de mégis jelentős dokumentuma, hanem a spanyol közigazgatás-történet fontos eleme is.

A kora újkori spanyol állam kiemelten fontos intézménye volt a Hadügyi Tanács (Consejo de Guerra). 1523-ra datálódik az első dokumentum, amelyben az Államtanács tagjai hadügyi tanácsosként konzultáltak. Egészen 1586-ig a Hadügyi Tanács valójában az Államtanács tagjainak hadügyi konzultációját jelentette. 1586-tól leválasztották az Államtanácsról, innentől kezdve létezett önálló szervként. Élén az elnök állt. Két alegységre bontották: a tengeri ügyek és a szárazföldi ügyek titkárságára. Hatásköre adminisztratív volt, minden hadüggyel kapcsolatos kérdés ide tartozott. Elsősorban katonai kérdésekről, toborzásról, ellátásról, utánpótlásról, erődítésekről, hadifoglyokról, katonai egyezményekről tárgyalhatott. Hadügy-politikai kérdésekben, háborúindítás ügyében nem volt kompetens. Területi értelemben a kompetenciája csak a spanyol területekre terjedt ki, beleértve a Baleár-szigeteket, a Kanári-szigeteket és az észak-afrikai helyőrségeket. Létszáma 5-8 fő volt. A kormányzati, illetve konkrétan a hadügyi adminisztráció növekedése, a birodalom hadügyi problémáinak egyre nehézkesebb és lassabb megoldása szükségessé tette, hogy szervezeti felépítésében változásokat hajtsanak végre, egyes stratégiai feladatokat specializált szervezetekre bízzanak. Így még II. Fülöp alatt titkárságokat, ún. juntákat állítottak fel. 1580-ban a gyarmatok és az anyaország közötti flották további fenntartására és működtetésére létrehozták az Indiák Háborújának Juntáját (Junta de Guerra de las In- dias), majd a hajóépítés felügyeletére, a flottaparancsnokok kinevezésére, illetve a flottafejlesztéshez kapcsolódó logisztikai feladatok ellátásra felállították az Armadák és Gályák Juntáját (Junta de Galeras y Armadas).

A legrégibb szupraterritoriális tanács a Katolikus Királyok által 1483-ban létrehozott és már tárgyalt Suprema. A Suprema elnöke a Habsburg-időszakban egyben a főinkvizitor is volt. Kinevezése pápai jóváhagyás mellett az uralkodó privilégiuma volt. A tanács tagjait a főinkvizítor javaslata alapján az uralkodó választotta ki, viszont a tartományi inkvizítorok kinevezése a főinkvizítor hatáskörébe tartozott. Az inkvizíciós bíróságokat a tanács irányította. A tanács tevékenysége elsősorban adminisztratív volt, a bíróságok tagjait nevezte ki, pénzügyi ellenőrzést gyakorolt felettük, illetve hitkérdésben a legfőbb fellebbezési fórum volt. Az index összeállítása (először 1559-ben) szintén a tanács feladata volt. 1561-ben Fernando de Valdés elnök és főink- vizítor instrukcióban határozta meg az inkvizíciós eljárás szabályos menetét. A tanács elnöke gyakran a legfőbb egyházi tisztséget is betöltötte. Az elnökök közül külön érdemes megemlíteni Ximénez de Cisneros, a híres erasmista, Alonso Manrique de Lara sevillai érsek, akár 1538-tól Juan de Tavera toledói érsek vagy 1545-től a császári gyóntató, García de Loaysa (Osma püspöke), illetve 1566-tól az ellenreformáció kiemelkedő spanyol személyisége, Diego de Espinosa nevét is.

A pénzügyek irányítására, az uralkodói kincstár, a regálék, a privilégiumok kezelésére, a birtokadományok és a birtok-visszaháramoltatás ellenőrzésére, illetve adminisztrációjára a Katolikus Királyok életre hívták a Legfőbb Számvevőszéket és a Kincstári Számvevőszéket (Contaduría de Hacienda). 1523-ban I. Károly uralkodása alatt a két intézményt összevonták egy Pénzügyi Tanácsba (Consejo de Hacienda). A tanács élén a két főszámvevő állt, illetve munkáját három tanácsos segítette. A kezdeti években a Pénzügyi Tanács hatásköre csak Kasztíliára terjedt ki, majd II. Fülöp alatt, 1593-tól kapott teljes jogkört, és terjedt ki hatásköre az egész birodalomra, így szup- raterritoriális intézménnyé vált. Fontos megjegyezni, hogy a Pénzügyi Tanács elsősorban végrehajtó szerv volt. A többi tanács által meghatározott ügyek pénzügyi vonzatait irányította.

A szupraterritoriális tanácsok egyedi intézménye volt a Keresztes Háború Tanácsa. 1509 körül jött létre mint jellegzetes kasztíliai tanács. Feladata a pápai bullák alapján megajánlott, keresztes háborúra szánt adók, alamizsnák, búcsúcédulák és adományok begyűjtése, adminisztrálása volt. Az 1560-as évektől a keresztes háborúra szánt adó (cruzada) két másik adótípussal is kiegészült (subsidio de galeras, excusado). A három adót egységesen a „három gráciának" hívták. A subsidio kezdetben az egyház egyszeri és önkéntes, majd egyre inkább rendszeressé váló hozzájárulása volt a hitellenség elleni küzdelemhez. Az excusadót pápai bulla alapján vonhatta le az egyházi tizedből az uralkodó. A tanács jogköre később Aragóniára, Itáliára, Kasztíliára és a gyarmatokra terjedt ki. A tanács élén elnök állt, négy tanácsnokkal. Gyakran a Kasztíliai Tanács alá tartozott, nem egy esetben a Kasztíliai Tanács tagjai töltöttek be tanácsosi funkciót a Keresztes Háború Tanácsában.

4.7.2. TERRITORIÁLIS TANÁCSOK

A legjelentősebb territoriális tanács az ősi királyi tanácsból átalakult Kasztíliai Királyi Tanács. A tanács születése 1385-re datálódik. 1480-ban az új instrukciók a tanácsot megerősítették, és kiemelték szakértői szerepét. 1516-ot követően természetes és logikus fejlődési folyamat volt, hogy a heterogén és széttagolt birodalomban az egységes irányítás hiányában az Államtanács beékelődjön a középkori királyi tanács és az uralkodó közé. Fontos kiemelni, hogy miközben az Államtanács a koronához, a dinasztikus politikához kötődött, a királyi tanács elsősorban a territóriumhoz, a földrajzi egységhez kapcsolódott. Bár ez bizonyos értelemben presztízscsökkenést jelentett, mégis az Államtanács mellett a Kasztíliai Királyi Tanács volt a spanyol Habsburg Birodalom legbefolyásosabb és legjelentősebb tanácsa. Jelentőségét jól mutatja, hogy a protokoll szerint az uralkodót követő legtekintélyesebb személy a Kasztíliai Királyi Tanács mindenkori elnöke volt. Ő töltötte be a cortes elnökének szerepét is. A tanács élén általában főpap állt. (Világi személyek II. Fülöp alatt Mondéjar és Barajas márkijai voltak.) A főpapi rang leggyakrabban vagy a spanyol egyház prímási székét betöltő toledói érseket, vagy a második leggazdagabb sevillai érseket takarta. 1522- ben 15 főben határozták meg a tanácsosok számát. Az elnökön kívül általában 3-4 nemesi származású lovag volt még tag, és kb. 10 letrado. A többségben lévő letradók elsősorban szakértői, adminisztratív feladatokat láttak el. A tanács elsődleges feladata a Kasztíliai Királyság kormányzása volt. Feladatkörébe tartozott a corregidorrendszer működtetése, ellenőrzése, a városok igazgatása, felügyelete, a törvények betartatása a királyság területén. A corregidorokat az ún. éves vizitációk során a tanács által kijelölt biztos, az ún. veedor ellenőrizte. Bár a jogszolgáltatás és a bírósági kérdések legfőbb szervei a korábban már említett audienciák és kancelláriák voltak, mégis a középkori hagyományok alapján a Kasztíliai Királyi Tanács a királyság területén – az inkvizíciós ügyek kivételével – legfőbb bírósági fellebbezési fórumként is működött. A tanácson belül a bírói hatalmat az ún. Igazságszolgáltatási Terem (Sala de Justicia), míg a kormányzást a Kormányzati Terem (Sala de Gobierno) gyakorolta.

II. Fülöp 1586-ban 16-ra emelte a tanácsosok számát. Az új tanácsosokat leginkább a letradók közül nevezte ki. A tanácsot négy teremre (sala) osztotta, háromban továbbra is a jogszolgáltatást intézték, míg a negyedikben a kormányzást. Az uralkodót elsősorban a kasztíliai városok közigazgatásának ügyeiben, a városok rendi petíciói kapcsán támogatták. A tanács aktívan részt vett a kasztíliai törvények kidolgozásában és kihirdetésében is.

Az államirányítás fejlődése, az irányítási rendszerek működtetésének egyre ösz- szetettebb és egyre nagyobb erőforrásokat igénylő növekedése a Kasztíliai Korona irányításának további tagolását tette szükségessé. A Kasztíliai Királyi Tanács tagjai gyakran tárgyaltak olyan ügyeket, amelyeket később külön életre hívott tanácsoknak adtak át. A Kasztíliai Királyi Tanács tagjai az új tanácsok létrejötte után is részt vettek a többi tanács, a Suprema, a Keresztes Háború Tanácsa, a Kasztíliai Kamara Tanácsa, a Pénzügyi Tanács, illetve a Lovagrendek Tanácsa irányításában. A kezdeti időszakban az Indiák tanácsosai is a Kasztíliai Királyi Tanács tagjaiból kerültek ki.

A birodalom másik legjelentősebb territoriális tanácsa a hasonlóan középkori előzményekre visszatekintő Aragóniai Királyi Tanács volt. 1494-ben Aragóniai Ferdinánd megreformálta. Hatásköre az Aragóniai Királyságot alkotó három koronára (Aragónia, Valencia és Katalónia), illetve a Baleár-szigetekre terjedt ki. Elnöke az Aragón Korona alkancellárja volt. A tanácsot az általában aragóniai származású elnök mellett 2 katalán, 2 aragóniai, 2 valenciai és 1 cerdagnei tanácsos (regente) alkotta. Ezenkívül mind a 4 területről 1-1 titkár (protonotario) is a tanácshoz tartozott. A protonotariók a letradók közül kerültek ki. Közülük az aragóniai volt rangban az első. A tanács feladata, kasztíliai párjához hasonlóan, a királyság kormányzása, törvényeinek betartatása, adminisztrációjának működtetése, a városok felügyelete volt. A tanács legfőbb bírósági szervként működött Valencia, Cerdagne, Rousillon és a Baleár-szigetek területén, de nem rendelkezett legfőbb bírósági jogkörrel Aragóniában, Katalóniában, Szicíliában és Nápolyban. 1559-ig az Aragóniai Királyi Tanács intézte a nápolyi, szicíliai, milánói ügyeket is, majd 1559-től az itáliai területek önálló tanácsokat kaptak. A francia Katalóniához tartozó két terület, Cerdagne és Rousillon irányítását a korszakban végig az Aragóniai Tanács intézte.

Az itáliai területek irányítására 1559-ben hoztak létre önálló tanácsot. Az Itáliai Tanács (Consejo de Italia) szervezeti struktúrája az aragóniai példát követte, élén az ún. régens állt, aki általában főpap volt. Milánó, Nápoly és Szicília 1-1 tanácsossal képviseltette magát. Az aragóniai főkincstárnok a pénzügyek adminisztrációja okán mindenkori tagja volt. 1579-ben a tanácsot földrajzi alapon 3 titkárságba szervezték: milánói, nápolyi és szicíliai titkárságok.

Németalföld irányítására meglehetősen későn, 1588-ban állították fel a Flandriai Tanácsot (Consejo de Flandes). A tartományt addig a kormányzó mellé rendelt tanács segítségével igazgatták. A kormányzók melletti tanács csak helyi ügyekkel foglalkozhatott, hadügyi, államirányítási és nagypolitikai kérdésekbe nem szólhatott bele, az általában az Államtanács kompetenciája volt. I. Károly idején a tanács informális jellegű magántanácsként működött. Hatásköre nem volt pontosan meghatározva, határozott instrukciókkal nem rendelkezett. Tagjai általában az udvarhoz tartozó burgund, flamand főurak voltak. A Flandriai Tanács 1588-ban II. Fülöptől kapott szervezeti formát és instrukciót. A tanács a királyi udvarba került, tagjai azonban változatlanul németalföldi nemesek közül kerültek ki. 1598-at követően a tanács Németalföldre helyezte székhelyét. 1628-ban IV Fülöp alatt újból átalakították.

A Portugál Királyság irányítása is hasonló módon zajlott, mint Németalföldé. Miután II. Fülöp 1580-ban bekebelezte Portugáliát, 1582-től létrejött az önálló Portugáliai Tanács (Consejo de Portugal), és pár évtizeddel túlélte Portugália 1640-es függetlenedését is. 1 elnök és 4 tanácsos alkotta. A tanács tagjai végig portugálok voltak. Szemben a Flandriai Tanáccsal, a Portugáliai Tanács hadügyi kérdéseket is tárgyalhatott, amennyiben azokat a Hadügyi Tanáccsal és az Államtanáccsal egyeztette.

A gyarmatok igazgatására már 1493-ban kineveztek a Kasztíliai Királyi Tanácsba egy tanácsost, aki az Indiák tanácsosa címet viselte. 1523-ban Juan Rodríguez de Fon- seca érsek kezdeményezésére a növekvő gyarmatok irányítására önálló tanács felállítását tervezték. Mivel Fonseca 1524-ben meghalt, az Indiák Tanácsa (Consejo de las Indias) csak egy évvel később jött létre. Első elnöke I. Károly gyóntatópapja, García de Loaysa, Osma püspöke lett. Az Indiák Tanácsa az 1503-ban alapított sevillai Szerződések Házával szoros együttműködésben dolgozott. Kompetenciájába a gyarmatokra irányuló hajóflották, átkelések felügyelete, a letelepedő spanyolok szigorú megvizsgálása, a gyarmati közigazgatás megszervezése, az alkirályságok, kapitányságok, audienciák tagjainak felügyelete és rendszeres vizitációja, igazságszolgáltatás, illetve a további hódítások megszervezése tartozott. A gyarmatokon az Indiák Tanácsa volt felelős a törvények kihirdetéséért és betartatásáért. A gyarmatokat az 1542-1543-as Új törvények (Leyes Nevas) és az 1680-as Recopilación de Leyes de las Indias törvénygyűjtemények alapján irányították. 1557-ig a gyarmatokkal kapcsolatos pénzügyi adminisztrációt is a tanács végezte. Az egyházi, vallási kérdésekben hatáskörrel nem rendelkezett. 1528-1575 között külön létezett az Indiák főkancellárja (gran canciller de las Indias) tisztség, amelynek betöltője a gyarmati ügyekben használt királyi pecsét őrzője is volt. A gyarmati pénzügyek is a tanács hatáskörébe tartoztak, majd a fiskális ügyeket II. Fülöp alatt a Pénzügyi Tanács vette át. A Szerződések Háza felett az Indiák Tanácsa kontrollt gyakorolt. 1600-ban a hadügyi kérdések intézésére a Hadügyi Tanács egyes tagjainak részvételével létrehozták az Indiák Háborújának Juntáját.

4.7.3. KASZTÍLIAI TANÁCSOK

A Kasztíliai Kamara Tanácsa (Consejo de Cámara de Castilla) nem foglalkozott pénzügyekkel. Feladata elsősorban a Kasztíliai Királyi Tanács bírósági és adminisztratív ügyeinek intézése volt. Bizonyos, elsősorban a kegyelmi, illetve adományokhoz kapcsolódó ügyeket a Kamara Tanácsán keresztül intéztek el. Önállóan 1518-tól létezett, első instrukciója 1523-ra datálódik. Elnöke és 3-4 tanácsosa a Kasztíliai Királyi Tanács tagjaiból került ki. A két tanács szorosan összekapcsolódott.

A három kasztíliai lovagrend irányítása már 1495-től a Lovagrendek Tanácsa kezébe került. A lovagrendek bevételei feletti kontrollt e tanácson keresztül érvényesítették a spanyol Habsburg uralkodók. A lovagrendektől származó bevételek egyes esetekben a kasztíliai rendek által megajánlott rendes adók éves összegével vetekedtek. Az uralkodók érthető módon fenn kívánták tartani azt a jogot, hogy a lovagrendek bevételeit politikai és dinasztikus célokra használhassák. A Lovagrendek Tanácsa emellett fontos szerepet töltött be a nemesi címek adományozása során, illetve a vértisztaság vizsgálatában.

1512-ben Navarrát Aragóniai Ferdinánd az Aragóniai Királysághoz csatolta. 1515- ben Navarra a Kasztíliai Királyság része lett. Irányítását 1525-ben I. Károly Pamplona székhellyel a Navarrai Tanácsra (Consejo de Navarra) bízta. A tanács az ősi navarrai királyi tanácsból jött létre. Élén a tartomány legfőbb püspöke állt. Jogköre a tartomány irányítására és a helyi bírósági ügyek intézésére terjedt ki. Elsődleges feladata volt, hogy Navarra tartomány előjogait megőrizze és védje.

4.8. A kormányzat nehézségei – a magántitkár, a kegyenc és a junták

A kormányzati rendszer összetettsége, a hatáskörök tisztázatlansága stb. következtében lassúvá vált a döntéshozatal. A 16. század folyamán a rendszerben a királyi titkárok töltötték be azt a szerepet, amellyel megpróbálták áthidalni a túlzottan tagolt tanácsi rendszer és a gyors döntéshozás igénye közötti szakadékot. A királyi (magán)- titkár általában köznemes vagy letrado volt, aki az uralkodó kegyét bírta. A titkárok az uralkodót személyesen értesítették az ügyekről, és összekötő kapocsként működtek közte és az adminisztráció között. Előkészítették a tanácsüléseket, megszűrték az adminisztrációban keletkezett levelezést. Komoly befolyásuk volt a királyi kegyek osztogatására. Helyzetüknél fogva lehetőségük nyílt a saját klientúra kiépítésére is. 1476- ban a Katolikus Királyok a királyi magántitkár rendszerét szabályozni próbálták. I. Károly alatt a magántitkár szerepe kezdetben elhalványult Gattinara főkancellár politikai súlya mellett. Gattinara kísérletet tett arra, hogy egységes és központi kancellári struktúra kiépítésével próbálja meg összefogni a heterogén birodalmat. Mivel e feladat elvégzéséhez nem kapott kellő bizalmat és támogatást I. Károlytól, az 1520-as évek közepétől két titkári intézményt kezdett kialakítani. Az egyik titkárság a spanyol és a kasztíliai ügyekkel, a másik pedig a ún. északi (német birodalmi és németalföldi) kérdésekkel foglalkozott. Az északi ügyek élére 1530-at követően Nicholas Perrenot, Granvelle ura került, őt fia, Antonio Perrenot, Granvelle bíboros követte. 1530-ban a spanyol ügyek élére Francisco de los Cobos, León főparancsnoka került. Az alacsony származású Cobos 1516-ban lett királyi titkár. 1530-tól súlya és szerepe elhalványította a többi titkárét, és I. Károly bizalmát élvezve privilegizált szerepet kapott a teljes birodalom irányításában. Cobost mégsem tekinthetjük kegyencnek, hiszen a titkári intézmény jellege és a 17. századi kegyenc személye nagyon távol állt egymástól. Cobos környezetéből kerültek ki a későbbi jelentős titkárok, akik meghatározták Károly uralkodásának utolsó és II. Fülöp uralkodásának korai szakaszát (Juan Vázquez de Molina, Francisco de Eraso, Gonzalo Pérez és fia, Antonio Pérez stb.). II. Fülöp trónra lépése után átalakította a titkári rendszert. Szemben apjával, tudatosan kerülte, hogy egy titkár túlzott hatalomra tegyen szert, így a hatalommegosztás eszközével próbálta az udvari frakciókat kézben tartani. Uralkodásának elején a portugál származású Ruy Gómes da Silva, Eboli hercege körül alakult ki egy tábor, amely szemben állt a Vázquez de Molina és Fernando Valdés által irányított frakcióval. A II. Fülöp legszűkebb környezetéhez tartozó személyek közül ki kell még emelni Fernando Álvarez de Toledót, Alba harmadik hercegét.

1565-ben Diego de Espinosa érsek lett II. Fülöp bizalmi embere. Az érsek ténykedése idején a lassú tanácsok szerepét egyre inkább az alkalomszerűen, bizalmi személyekből összeállított speciális bizottságok, az ún. junták vették át. A junta a király vagy bizalmasa rendeletére ad hoc módon ülésezett. Espinosa 1572-ben bekövetkezett haláláig a junták elsősorban letradókból álltak. Espinosa halálát követően a nemesség egyre nagyobb szerepet kapott bennük. A junta rendszere átalakította az államirányítás jellegét: a nagyobb létszámú tanácsok háttérbe szorultak, az uralkodóval való gyakori kapcsolattartásuk erősen csökkent, és végrehajtó szerepük megerősödött. Mindeközben a juntákon keresztül kisebb létszámú és privilegizált személyek az uralkodóval való közvetlen kapcsolat révén részt vettek a döntéshozatali szervekben. 1585-ben Mateo Vázquez de Lecca a hatalmas királyi levelezés kezelésére létrehozta az Éjszakai Juntát (Junta de Noche), majd 1588-ban a Kormányzati Juntát (Junta de Go- bierno), végül a Nagy Juntát (Junta Grande). A junták élére szintén titkárok kerültek. II. Fülöp uralkodásának utolsó éveiben a nagypolitikai, stratégiai döntések már nem a tanácsokban, hanem a juntákban születtek meg.

Míg a poliszinodiális szervezet alapjaiban nem változott a 16. és 17. századi spanyol Habsburg uralkodók alatt, addig a legnagyobb eltérés a két korszak kormányzati struktúrájában a junták életre hívása lett. A junták megjelenése a 16. század második felében az I. Károly alatt megalapozott tanácsi struktúrában annak a problematikának a felismerése volt, hogy a hagyományos tanácsi szervezet már nem volt képes hatékonyan működni. Bizonyos feladatok megoldására szükségessé vált, hogy szakemberekből álló ideiglenes juntákat hozzanak létre. A junták általában nem függetlenedtek az adott tanácstól. Ahogy a spanyol szó (juntarse – 'összegyűlni') is kifejezi, egy adott kérdés megoldására alkalomszerűen összehívott döntéshozó testületként működtek, tagjaik többnyire tanácsi tagok voltak. A 17. században elsősorban katonai és gazdasági kérdések megoldására állítottak fel juntákat. Ilyen volt például a Hadügyi Tanácsnál már említett két katonai junta vagy akár a Kereskedelmi Junta, az ún. Ellátmány Juntája, a harmincéves háborúban a Németország Junta és az Itália Junta stb. Hasonló természetű volt az Okmánybélyeg Juntája, amelyet az 1636-ban bevezetett okmánybélyeg beszedésére hívtak létre. Az okmánybélyeg a hivatalos dokumentumok eredetiségét és érvényességét igazoló illeték volt, amellyel az államirányítás költségeit is enyhíteni szándékoztak. Öt évvel később a spanyol példa alapján Jean-Baptiste Colbert Franciaországban vezetett be hasonló rendszert. A hivatalokra 1631-ben kivetették a media anata adót, amely alapján minden egyes, az uralkodó nevében adott hivatal, javadalom, kegy után a kinevezett vagy adományozott köteles a kinevezéshez, adományhoz kapcsolódó éves jövedelem felét egy összegben kifizetni a királyi kincstárnak. Ezen adó beszedésére és kezelésére hívták életre a Media Anata Juntáját.

Vázquez de Lecca és – II. Fülöp halálát követően III. Fülöp trónra lépésével egy időben – Lerma hercege személyében új „intézmény", a kegyenc jelent meg a spanyol történelemben. A 17. században a királyi hatalom bizonyos stratégiai területeit a kegyencnek delegálta az uralkodó. Az ok nemcsak a királyi hatalom gyengülésében, hanem a barokk udvari etikett, ezen keresztül az udvar és az adminisztráció irányításának egyre komplikáltabb és az uralkodó által egyedül egyre kevésbé ellátható feladatában rejlik. A legnagyobb különbség a kegyenc és a magántitkár között az volt, hogy míg a kegyenc arisztokrata származású, addig a titkár köznemes vagy bürokrata volt. A kegyenci rendszer Spanyolországban az arisztokrácia hatalmi pozíciójának megerősödésével járt. A kegyenc, azonkívül, hogy betöltötte a magántitkár politikai funkcióját, az uralkodó bizalmát élvezve ellátta az uralkodói feladatok jelentős részét. Az udvarban és az államirányításban a királyi akarat legfőbb szócsövévé vált, illetve közvetített a tanácsok és az uralkodó között.

A kora újkori spanyol birodalom nemzetek feletti, soknyelvű és soknemzetiségű volt. Eltérő intézmények és történelmi hagyományok jellemezték. Az egyes területeket hatalmas távolságok választották el egymástól. A birodalom egységét a dinasztia biztosította. A Katolikus Királyok házassága valójában nem jelentett intézményes egyesülést. Még az örökösödési jog is eltérő volt a két királyságban, hiszen a száli törvény alapján Aragóniában nő nem léphetett trónra, ezzel szemben Kasztíliában lehetséges volt a nőági örökösödés. I. Károly korszakát követően a birodalom négy nagyobb egységből állt: az Ibériai-félsziget, az itáliai birtokok, Németalföld és a hozzá kapcsolódó területek, illetve a gyarmatok. A szűk értelemben vett törzsterületeken (Kasztíliában, Aragóniában, Portugáliában) sem létezett egységes állameszme, közös spanyol tudat. Bár az udvarban az uralkodó melletti ideológusok, egyes jelentős politikai szereplők többször is próbálták az egységes Habsburg Birodalom fogalmát meghatározni, mégsem tudták feloldani a sok nemzetet átfogó, heterogén birodalom egyes alkotó nemzetei és a nemzetek felett álló dinasztia közötti távolságot, és megteremteni az egységet. Spanyolországban a dinasztia által képviselt nemzetek feletti egység köszönő viszonyban sem volt a félszigeti királyságok mindennapi valóságával. A Hispánia-fo- galom továbbra is földrajzi fogalom maradt, és a Habsburg-korszakban nem töltötték meg nemzeti gondolattal. A birodalom kormányzati rendszere és maga a dinasztia sem próbálta megtörni az egyes tartományok történelmi hagyományait, és nem próbált meg egységes, tartományok feletti rendszert létrehozni. Az egyes területek középkori történelmi hagyományokra és előjogokra épülő önmeghatározása alapjában véve érintetlen maradt. Néhány intézménytől eltekintve (Suprema, Államtanács stb.) Spanyolországban nem létezett a tartományok, koronák felett álló, a határokat átlépő integráló intézmény. Kasztília, Katalónia, Aragónia, Navarra stb. irányítása a helyi történelmi hagyományokon, földrajzi és társadalmi alapú privilégiumokon és intézményeken alapult. Az egységes intézményi, pénzügyi és jogrendszer hiánya végig jellemezte a Habsburg-korszakot, és az egység majd csak 1700-at követően, a Bour- bon-dinasztia trónra lépésével kezdett kialakulni.

A spanyol kora újkor sajátossága volt, hogy a heterogén birodalomban Kasztília előnyös geostratégiai helyzete és gazdasági ereje következtében – a primus inter pares elv alapján – döntő befolyásra és vezető szerepre tett szert. Spanyolország fogalma mögött a korban valójában Kasztíliát, a kasztíliai politikai elitet kell látnunk, amely sokszor a királyság határait átlépve, jelentős befolyást szerzett más birodalomalkotó területek (Aragónia, Itália, Németalföld) kormányzásában. A birodalmat valójában a korona és a Kasztíliában található központi kormányzat irányította. Ez a megosztás 1561-ben vált intézményessé, amikor Madrid hivatalosan is a birodalom fővárosa lett. A legerősebb belső lázadás 1640-ben zajlott, amikor a periféria – Katalónia, Andalúzia, Portugália – gyakorlatilag egyszerre kelt fel a dinasztia és a kasztíliai hegemónia ellen.

4.9. SZAKIRODALOM

Barrios, Feliciano: El consejo de Estado de la Monarquía Espanola (1521-1812). Madrid, Consejo de Estado, 1984.

Carlos Morales, Carlos Javier de: El Consejo de Hacienda de Castilla 1523-1602. Patronazgo y clien- telismo en el gobierno de las finanzas reales durante el siglo XVI. Valladolid, Junta de Castilla y León, 1996.

Chaunu, Pierre: Seville et l'Atlantique (1504-1650). 1-8. Paris, S. E. V P. E. N., 1955-1959.

Escudero, José Antonio: Los secretarios de Estado, y del Despacho (1474-1724) I-IV. Madrid, Institu- tio de Estudios Administrativos, 1976.

Evans, R. T W.: The Making of the Habsburg Monarchy 1550-1700. Oxford, Clarendon Press, 1979.

Fernández Conti, Santiago: Los Consejos de Estado y Guerra de la monarquía hispana en tiempos de Felipe II (1548-1598). Valladolid, Conseríja de Educatión y Cultura, 1998.

Floristán, Alfredo (szerk.): Historia de Espana en la Edad Moderna. Barcelona, Ariel, 2004.

García de Cortázar, Fernando – González Vesga, José Manuel: Spanyolország története. Budapest, Osiris, 2001.

Koeningsberger, H. G.: The Habsburgs and Europe 1516-1660. London, Cornell University Press, 1971.

Lynch, John: Spain under the Habsburgs. New York, Blackwell, 1986.

Merriman, Roger Begelow: The Rise of the Spanish Empire in the Old World and in the New. 2-4.

New York, Cooper Square Publishers, Inc., 1962.

Ortiz, A. D.: The Golden Age of Spain 1516-1659. London, Basic Books, 1971.

Ringrose, David R.: Madrid and the Spanish Economy 1560-1850. Berkeley, University of Califor- nia Press, 1983.

Stein, S. J. – Stein, B. H.: Silver, Trade and War: Spain and America in the Making of Early Modern Europe. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2000.

Vilar, Pierre: Spanyolország története. Budapest, Gondolat, 1984.

5. Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK

Kemény fába vágja a fejszéjét az a kutató, aki az osztrák örökös tartományok (österreichische Erblande/Erblander) történetével szeretne foglalkozni. Nem elég levenni a polcról valamelyik Ausztria történetét taglaló kötetet, hiszen a mai szövetségi állam területe csak részben esik egybe az örökös tartományokéval, olyan munka pedig, amely kifejezetten az örökös tartományok történetét dolgozza fel, nemigen akad. Bár az egyes tartományokra vonatkozóan kiváló kötetekkel találkozhatunk az osztrák tartományi történetírás hagyományainak köszönhetően, ezek nem adhatnak átfogó képet az egész térség fejlődéséről. Problémát okoz továbbá, hogy egyes területekkel kapcsolatban ma is vitatják, vajon része volt-e az osztrák örökös tartományoknak, mivel soha nem készült tételes felsorolás a tartományokról, annak ellenére, hogy a források szövegében és a szakirodalomban is gyakran előfordul a terminus. Jelen tanulmány a szükséges középkori előzmények vázolása mellett az osztrák örökös tartományok kora újkori fejlődésének főbb jellegzetességeit ismerteti, amelynek során külön hangsúlyt kap az örökös tartományokat jól-rosszul összekötő központi igazgatási rendszer bemutatása.

5.1. Az osztrák örökös tartományok kialakulása

Osztrák örökös tartományoknak nevezzük a Habsburg-dinasztia osztrák ágának családi birtokait. Ezek a területek képezték a későbbi Ausztria törzsterületét, de nem estek teljesen egybe azzal. Az osztrák örökös tartományok közé tartozott Alsó-Ausztria (Niederösterreich, Austria unter der Enns), Felső-Ausztria (Oberösterreich, Austria ob der Enns), Stájerország (Steiermark), Karintia (Karnten), Krajna (Krain), Tirol, valamit az elszórtan elhelyezkedő, apró területekből álló Elő-Ausztria (Vorderösterreich). Nem volt része az örökös tartományoknak a Salzburgi Érsekség és a mai Burgenland sem. Meg kell különböztetni továbbá a német örökös tartományok fogalmát, amely a Habsburgok valamennyi Német-római Birodalmon belüli birtokát jelölte, tehát az osztrák örökös tartományokon túl a cseh és a morva területek is beletartoztak. A késő középkortól kezdték a Habsburgokat és birtokaikat ausztriai ház (Haus Österreich) néven emlegetni, és az Ausztria megnevezést a későbbiek is használták a Habsburgok országainak jelölésére.

Ausztria tartomány kialakulása a kora középkori frank igazgatási struktúrára vezethető vissza. Először Nagy Károly császár (800-814), majd I. Ottó (király: 936-962, császár: 962-973) hozott létre a Bajor Hercegség északkeleti csücskében őrgrófságot (Ostmark) az avarok, illetve a magyarok elleni védekezés érdekében. 976-ban a területet a frank eredetű Babenberg-családból származó Liutpoldnak (976-994) adományozták. A Babenberg-dinasztia tagjai 1246-ig uralkodtak a terület felett. Az Ostarri- chi kifejezés, amelyből a későbbi Ausztria és Österreich formák is származnak, először egy 996. november 1-jére keltezett, a freisingi főapátság számára kiállított oklevélben szerepel a Duna menti területek Ybbs és Traisen közti szakaszának megjelölésére. A latinosított Austria változat a 12. század folyamán szorította ki a terület egyéb megnevezéseit (oriens, plaga priens stb.). A területet 1156-ban választották le a Bajor Hercegségről, és Osztrák Hercegség néven II. (Babenberg/Jasomirgott) Henriknek (1156-1177) adományozták, aki székhelyét Bécsben rendezte be. Ausztria felosztása Alsó- és Felső-Ausztriára az Enns folyó mentén, amely 1853-ig közigazgatási határvonalat is jelentett, II. (Premysl) Ottokár cseh királynak (1253-1278) köszönhető, aki a Babenberg-örökségért folytatott küzdelmek során használta először ezt a felosztást. A Babenberg-család kihalását (1246) követő zavaros időszak után I. (Habsburg) Rudolf német király (1273-1291) adományozta Ausztriát fiainak 1282-ben, ezzel megkezdődött a Habsburgok több évszázados uralma a terület fölött. A Bécs-központú Alsó-Ausztria tartomány a Nagy kiváltságlevél (lásd alább) 1453-as elismerése óta főhercegség volt, a Linz-központú Felső-Ausztria csak 1784-ben lett a főhercegség része, addig mindössze fejedelemségnek számított.

Stájerországot, az eredetileg a Bajor Hercegség és Karintia területéből leválasztott őrgrófságot uraik Steier nevű központjukból kormányozták a 11-12. századtól. Erről a központról ered a terület elnevezése. Az őrgrófságot 1180-ban emelte hercegséggé I. (Barbarossa) Frigyes császár (1152-1190). A terület az 1186-ban megkötött és 1192- ben életbe lépett georgenburgi örökösödési szerződéssel került az osztrák hercegek birtokába, és 1282-ben a Habsburgoké lett Ausztriával együtt. Fővárosa Grazban volt.

Karintia tartomány szintén a Bajor Hercegség részét képezte a kora középkor folyamán. 976-ban emelték önálló hercegséggé a bajor herceg hatalmának csökkentése végett. A 13. században a hercegség II. Ottokárhoz került, majd 1276 és 1286 között rövid időre Ausztriával egyesítették. 1286-ban Karintiát a tiroli grófi család szerezte meg, amelynek 1335-ös kihalása után IV (Bajor) Lajos német császár (1314-1347) a Habsburgoknak adományozta a területet. Fővárosa St. Vein, a 15. századtól Klagenfurt volt. Karintia hercegének hatalma az 1040-ben őrgrófsággá szervezett Krajnára is kiterjedt, amely így Karintiával együtt 1335-ben szállt a Habsburgokra.

A Tiroli Grófság területe a 11. század elejéig volt a Bajor Hercegség része. 1027- ben II. Konrád császár (1024-1039) választotta le a területet Brixen és Trient püspöke számára, akik közösen uralkodtak felette. A katonai és igazságszolgáltatási feladatok ellátását világi nemesekre, grófokra bízták, akik a 12. század végétől Tirolban lévő székhelyükről kormányoztak. Innen kezdték őket tiroli grófoknak nevezni. Tirolt 1363-ban az osztrák hercegek örökölték meg, és innentől a grófság a Habsburg-csa- lád birtokai közé tartozott. A tartomány központja Meran, a 15. századtól Innsbruck volt.

Elő-Ausztria valójában nem önálló tartomány volt, hanem elszórtan elhelyezkedő, különböző nagyságú és jogállású területek összessége. Ennek következtében gyakran vita tárgyát képezi, hogy mennyiben sorolható az örökös tartományok közé. A középkor és kora újkor folyamán, a nemzetközi politikai viszonyok változásának is köszönhetően, az Elő-Ausztriához sorolt területek sokszor változtak. Ehhez a tartományhoz tartoztak kezdetben a Habsburgok ősi észak-svájci birtokai Aargau, Zü- richgau és Thurgau tartományokban. Ezeket a Habsburgok a 14-15. század folyamán veszítették el, mivel a területek csatlakoztak a mai Svájc területén megalakul Eidgenossenschafthoz (Zürichgau 1351-ben, Aargau 1415-ben, Thurgau 1460-ban). A területek véglegesen az 1499. szeptember 22-én megkötött bázeli békével függetlenedtek, amely a sváb háború (1499. február-szeptember) lezárásaként minden birodalmi joghatóságot megszüntetett az Eidgenossenschaft tartományai felett. További ősi Habsburg-birtokok terültek el Elzászban és Sundgauban, amelyeket az 1648-as vesztfáliai béke csatolt Franciaországhoz. A szintén ebben a térségben található Breis- gau és Svábföld, amelyek kezdetben az örökös tartományok részét képezték, a napóleoni háborúk idején, 1805-ben vesztek el, amikor a Habsburgok kénytelenek voltak lemondani ezekről a területekről Baden, Württemberg és Bajorország javára. Az ősi birtokoknál később csatolták Elő-Ausztriához Vorarlberget, amelynek nagy része 1375-ben került Habsburg-kézre, további területeit a dinasztia 1390 és 1523 között vásárlások útján szerezte meg. 16. századi szerzemény volt Hagenau (1504), Kons- tanz városa (1548) és Ortenau (két részletben: 1551 és 1556). Lotaringiai Ferenc (a későbbi I. Ferenc császár, 1745-1765) révén került a családi birtokok közé Falkenstein (1745/1765), majd 1780-ban Tettnang, végül 1804-ben Lindau és Rothenau lett az örökös tartományok része.

2.2. táblázat - Népesedési adatok az osztrák örökös tartományokban 1527-1800




Tartomány

1527 k.

1600 k.

1650 k.

1700 k.

1754

1780

1790

1800

Alsó-Ausztria

500 000

580 000

450 000

630 000

922 200

974 000

1 000 000

1 028 000

Felső-Ausztria

335 000

380 000

250 000

450 000

526 000

601 000

623 000

626 000

Karintia

135 000

175 000

180 000

215 000

253 000

272 700

272 800

267 600

Stájer-ország

279 000

320 000

nincs adat

380 000

460 000

510 000

519 000

5 123 000

Tirol

110 000

140 000

nincs adat

175 000

218 000

221 000

225 000

225 000

Vorarlberg

32 000

40 000

45 000

50 000

58 500

66 000

75 000

76 500

Az osztrák örökös tartományok kora újkori lakosságszámára csak becsléseink vannak. Az első, Mária Terézia (1740-1780) utasítására 1754-ben készített hivatalos népszámlálás adatai is bizonytalanok a kezdetleges módszerek miatt, a korábbi időszakok adatai viszont még ezeknél is kevésbé megbízhatóak. A szakirodalomban található kimutatások adataiban olykor százezres nagyságrendű eltérések mutatkoznak, így a táblázatban és a következőkben olvasható számok is csak irányadó jellegűek lehetnek. Általánosságban elmondható, hogy a kora újkor folyamán az örökös tartományok lakossága folyamatosan növekedett, bár a növekedést hosszabb-rövidebb időre járványok, éhínségek, természeti katasztrófák szakították meg. Természetesen a fejlődés üteme és mértéke régiónként is eltérő volt. Jó példa erre a 17. század közepének adatsora, ahol látszik, hogy Alsó- és Felső-Ausztria tartományokban, amelyeket közvetlenül is sújtottak a harmincéves háború harci cselekményei, a lakosságszám 1600 és 1650 között 580 ezerről 450 ezerre, illetve 380 ezerről 250 ezerre esett vissza. A háborúban közvetlenül nem érintett Karintiában és Vorarlbergben viszont, ha nem is látványos, de állandó növekedés figyelhető meg. A két Ausztria viszonylag gyorsan regenerálódott a háború után, és az 1700 körüli években lakosságuk elérte a 630, illetve a 450 ezret. A 18. században Európa-szerte tapasztalható jelentős demográfiai növekedés az örökös tartományokban is érezhető volt. Az 1754-es népszámlálás adatai szerint Alsó-Ausztria lakossága ekkorra meghaladta a 900 ezret, Felső-Ausztriáé túllépett az 500 ezren, és Stájerország is megközelítette a félmilliós határt. A század második felében folytatódott a növekedés, a századfordulóra Alsó-Ausztria átlépte az egymillió főt is, csak a francia forradalmi háborúk időszakában mutatkozott kisebb- nagyobb visszaesés a tartományok lélekszámában.

2.3. táblázat - Városi népesedési adatok




Város

1600

1754

Bécs

50 000

175 000

Steyr

9 000

7 000

Graz

8 000

20 000

Innsbruck

5 700

8 500

Klagenfurt

4 000

7 000

Linz

3 000

10 000

A kora újkorban a városi lakosság is gyarapodásnak indult, Bécs 1754-re 175 ezer lakosú világvárossá nőtte ki magát. A lakosság jelentősebb arányú növekedése elsősorban a tartományok és országcsoportok székhelyeinek esetében figyelhető meg: Graz lakossága a 18. század közepére elérte a 20 ezret, Linzé a 10 ezret.

5.2. Hamisított főhercegség – a Kis és a Nagy kiváltságlevél

Ausztria jogállását illetően két oklevélről kell megemlékezni. Az első az ún. Kis kiváltságlevél (Privilegium minus), amelyet az Osztrák Hercegség létrehozásával együtt, 1156. szeptember 17-én adott ki I. Frigyes császár. Ekkor az első osztrák herceg, Ja- somirgott Henrik a következő kiváltságokat kapta meg: a kiváltságlevél biztosította a nőági öröklést és a herceg gyermektelensége esetére utódjelölési jogot, a hercegnek csak az Osztrák Hercegséggel szomszédos területekre vezetett hadjáratokhoz kellett hadba vonulnia, csak akkor volt köteles részt venni a hűbéresek gyűlésén, ha azt Bajorország területén tartották, végül a hercegség területén megkapta a legfelsőbb bírói hatalmat. Fontos jellemzője a dokumentumnak, hogy a kiváltságokat nem Henrik személyéhez, hanem az Osztrák Hercegség területéhez kötötte, ami azt jelentette, hogy bárki szerezte meg a hercegi címet, valamennyi itt említett kiváltság megillette.

A másik dokumentum az 1358-1359 folyamán kompilált ún. Nagy kiváltságlevél (Privilegium maius). Ezt IV Rudolf herceg (1358-1365) hamísíttatta, mivel az 1356-ban kiadott német Aranybullában IV (Luxemburgi) Károly császár (1346-1378) nem emelte be az osztrák herceget a Német-római Birodalom elitjét alkotó, a császár személyének kiválasztására döntő befolyással bíró hétfős választófejedelmi kollégiumba. Rudolf a rangemelés reményében hét, részben hamisított oklevélből állíttatta össze a Privilegium maiust. Benne volt egy 1058-ra datált, IV Henrik császár (1056-1105) által kiadott oklevél, az 1156-os Privilegium minus, egy 1228-ra datált oklevél, egy 1245-ös I. Frigyestől (1220-1250), egy 1283-as I. Rudolftól, valamint bekerült egy Iulius Caesarra és egy Nero római császárra visszavezetett oklevél is. IV. Károly császár az itáliai reneszánsz híres alakját, Francesco Petrarcát kérte fel a kiváltságlevél hitelességének vizsgálatára, majd az ő tanácsára megtagadta a Privilegium maius megerősítését. 1442- ben, majd 1453-ban a Habsburg-dinasztiából származó III. Frigyes német király, majd császár (1440/1452-1493) azonban hitelesnek ismerte el a hét oklevelet, és megerősítette a Nagy kiváltságlevelet, amely azon túlmenően, hogy Alsó-Ausztria tartományt (és ezzel az Osztrák Hercegséget) főhercegség rangjára emelte, kiterjedt előjogokat biztosított a főherceg számára. Ilyen volt a hűbéradományozási jog kiterjesztése, a korona és jogar használatának engedélyezése, a hercegség öröklését illetően a pri- mogenitúra és az oszthatatlanság elvének bevezetése (utóbbiak választófejedelmi kiváltságok voltak), illetve annak elismerése, hogy a birodalmi ranglétrán az osztrák főherceg közvetlenül a választófejedelmek után következik. A Nagy kiváltságlevelet 1599-ben II. Rudolf (1576-1612), 1729-ben VI. Károly (1711-1740) is megerősítette, a hamisításra csak Walter Wattenbach német történész kutatásai derítettek fényt 1856-ban.

5.3. Felosztások és egyesítések

A Habsburgok kezén csoportosuló területkomplexumot a késő középkortól kezdve többször felosztották a család különböző ágai között. Az első felosztást 1379-ben a neuburgi szerződés szentesítette. A birtokokat III. Albert (1365/1379-1395) és III. Li- pót (1365/1379-1386) hercegek között osztották fel, utánuk nevezték a továbbiakban a család két ágát Albertinusnak, illetve Leopoldinusnak. A szerződés értelmében Albert kapta meg Alsó- és Felső-Ausztria tartományt, Steyr városát és Salzkammergu- tot, Lipót pedig Stájerországot, Karintiát, Krajnát, Tirolt, Elő-Ausztriát, valamint az adriai területeket. A megállapodás mindkét ág fejének lehetővé tette a hercegi cím és a felségjelvények használatát. A birtokfelosztás feltételeit hamarosan módosították az 1395-ös hollenburgi szerződésben, amely kimondta, hogy a két ág közötti megosztás továbbra is megmarad, de közösen kormányozzák a területeket, a vazallusok mindkettőjüknek felesküsznek, és a jövedelmeken egyenlő arányban osztoznak. Egy évvel később a két legidősebb Leopoldinus fivér, Vilmos (1386-1406) és IV Lipót (1406-1411) Bécsben szerződést kötött a Lipót-ág birtokának további felosztásáról. Vilmos megkapta Stájerországot, Karintiát, Krajnát, az adriai területeket és Friault, Lipóté lett Tirol és Elő-Ausztria.

Ezzel gyakorlatilag kialakult az a három országcsoport (Landergruppe), amelyek a későbbi birtokfelosztások alapját is képezték. Az Albertinusok birtokában lévő Alsó- és Felső-Ausztria tartományok alkották Alsó-Ausztria országcsoportot Bécs központtal. A Graz-központú Belső-Ausztria (Innerösterreich) országcsoportba tartozott Stájerország, Karintia, Krajna, az adriai területek és Friaul. A harmadik országcsoport, Felső-Ausztria központja Innsbruckban volt, és Tirol mellett Elő-Ausztriát foglalta magában. (Mivel Alsó- és Felső-Ausztria a tartományt és az országcsoportot is jelölheti, használatukkor tisztázni kell, melyikről van szó.)

A 15. század folyamán a Lipót-ág férfi tagjai között további, nehezen követhető felosztásokra és cserékre került sor, ám ezek csak időlegesek voltak, és végső soron nem változtattak az országcsoportokon. A század második felében azonban halálesetek és szerződések révén megindult a területek egy kézen való egyesítése. 1457- ben az utószülött László (magyar királyként V László, 1440-1457) halálával kihalt az Albert-ág, és a Lipót-ágon belül testvérharc indult a Belső-Ausztriát birtokló V. Frigyes (császárként III. Frigyes) és fivére, VI. Albert (1457-1463) között Alsó-Ausztria országcsoport birtoklásáért, amely Albert 1463-ban bekövetkezett halála után Frigyes kezére került. A harmadik országcsoportot (Felső-Ausztria) kormányzó Zsigmondot (főherceg: 1477-1490) 1490-ben arra kényszerítették, hogy lemondjon birtokairól, aki ezt Frigyes fia, Miksa (a későbbi I. Miksa császár, 1493-1519) javára tette meg. Így az osztrák örökös tartományok csak Frigyes halála, 1493 után kerültek egy kézbe.

A 15-16. század fordulóján a Habsburg-dinasztia számos új birtokkal gazdagodott. Elsősorban ügyes házassági politikájának köszönhetően megszerezte Burgundia nagy részét, és I. Miksa unokája, I. Károly spanyol király, majd német-római császár lett (1516/1519-1556). Károly úgy vélte, nem tudja egyedül kormányozni a hatalmas birodalmat, ezért az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés idején tárgyalásokba kezdett öccsével, Ferdinánddal (a későbbi I. Ferdinánd császárral, 1556-1564) a Habsburg-birtokok megosztásáról. A tárgyalás eredményeit az 1522 elején megkötött brüsszeli szerződések rögzítették. Az első, január 30-án kelt megállapodásban V. Károly az osztrák főhercegi cím megtartása mellett lemondott öccse javára Felső- és Alsó-Ausztria tartományokról, Stájerországról, Karintiáról, Krajnáról, kivéve néhány, az utóbbi két hercegséghez tartozó kisebb uradalmat. Utóbbiakról V. Károly az 1522. február 7-én megkötött, kibővített birtokmegosztási szerződésben mondott le, és ugyanekkor engedte át Ferdinándnak Tirolt, Burgaut, Kirchberget, I. Miksa sváb birtokait (Feldkirch, Bregenz, Budenz, Hohenberg, Schelkingen, Nellenburg) és Württemberget. Ferdinánd élethossziglan megkapta az elzászi családi birtokokat, amelyekről V. Károly 1540-ben mondott le véglegesen. Eredetileg a megosztási szerződést hat évre titkosították, és Ferdinánd császári helytartóként kormányzott volna, de 1525 februárjában a dokumentumokat mégis nyilvánosságra hozták. A brüsszeli szerződések szentesítették a Habsburg-dinasztia szétválását spanyol és osztrák ágra, és lehetővé tették, hogy Ferdinánd megkezdje hatalma kiépítését az osztrák örökös tartományokban. A családi birtokok azonban csak az ő haláláig, 1564-ig maradtak egy kézben, mert ekkor Ferdinánd végrendeletének megfelelően három fia között osztották fel az örökös tartományokat. A császári trónt is elnyerő II. Miksáé (1564-1576) lett Alsó-Ausztria országcsoport, Károlynak (1564-1590), vagyis az osztrák Habsburgok stájer ágának jutott Belső-Ausztria, és a család tiroli ága, Ferdinánddal (1564-1595) az élén, kapta meg Felső-Ausztria országcsoportot.

A család Alsó-Ausztriát birtokló ága Mátyás császárral (1612-1619) kihalt, és a birtokok a stájer ágra, ezen belül is a császárrá választott II. Ferdinándra (1619-1637) szálltak. A Felső-Ausztriát kormányzó tiroli ág gyakorlatilag már Ferdinánddal kihalt 1595-ben, mivel a Philippine Weslerrel kötött morganatikus házasságából származó fiúgyermekei nem örökölhettek. 1619-ig helytartók kormányoztak Felső-Ausztriában. Ekkor a Belső-Ausztriát kormányzó II. Ferdinánd öccse, V. Lipót főherceg (1619-1632) vette át Tirol és Elő-Ausztria irányítását, megalapítva ezzel az ún. ifjabb tiroli ágat. Utódai fiai, Ferdinánd Károly (1646-1662), majd a gyermektelenül elhunyt Zsigmond Ferenc (1662-1665) voltak. Utóbbi halála után Felső-Ausztria I. Lipót császáré (16581705) lett, aki Ferdinánd Károly lányát, Claudia Felicitast vette feleségül. 1665-ben tehát az osztrák örökös tartományok ismét egy fő alatt egyesültek.

A dinasztia spanyol ágának kihalása és az ezt követő spanyol örökösödési háború (1701-1714) arra ösztönözte az osztrák ág fejét, I. Lipót császárt, hogy 1703. szeptember 12-én fiaival, a későbbi I. József (1705-1711) és VI. Károly császárokkal kölcsönös örökösödési szerződést (pactum mutuae successionis) kössön. Ez a dokumentum szolgált alapul az 1713-ban kibocsátott Pragmatica Sanctióhoz, amely a család nőági öröklésének megerősítésén túl biztosította, hogy a birtokokat egy kézen, feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul (indivisibiliter et inseparabiliter) kell továbbörökíteni.

5.4. Tartományúr és rendek

Az osztrák örökös tartományokban a területi-politikai alapegység a tartomány (Land) volt, amelynek élén a tartományúr (Landesherr) állt. Mivel az osztrák hercegek a középkor óta a Német-római Birodalmon belül birodalmi rendi, egészen pontosan fejedelmi ranggal (Reichsfürst) rendelkeztek, címük saját birtokaikon belül is tartományfejedelem (Landesfürst) volt. (Más, birodalmi rendi jogállással nem rendelkező tartományurak nem viselhették a tartományfejedelmi címet.) Az osztrák hercegek – 1453-tól főhercegek – saját tartományaikban kiterjedt tartományfejedelmi jogosítványokkal rendelkeztek igazgatási, igazságszolgáltatási, gazdasági és hadügyi területen egyaránt. A középkortól megillette őket a legfelső törvényhozás joga, bár a tartományi rendek idővel egyre nagyobb befolyáshoz jutottak, különösen az adómegajánlás kérdésében. A tartományfejedelem volt a hadsereg főparancsnoka, és joga volt kinevezni a legmagasabb rangú hivatalnokokat. Intézkedéseket hozhatott az általános biztonságot, a különböző gazdasági tevékenységeket érintő ügyekben, beszedhette a közvetlenül neki teljesítendő szolgáltatásokat és adókat. A külföldi államok felé a főherceg képviselte az államot, joga volt szerződéseket kötni más fejedelmekkel és államokkal. A tartományfejedelem testesítette meg a legfelsőbb bírói hatalmat a tartományban, ami egyrészt azt jelentette, hogy alattvalói nem fellebbezhettek a birodalmi bíróságokhoz (privilegium de non appellando), másrészt a császárnak sem állt jogában magához vonni az ausztriai bíróságok előtt zajló ügyeket (privilegium de non evocando), továbbá a főherceget sem lehetett birodalmi bíróság elé citálni. A tartományfejedelmet megillette a rangemelés és címadományozás joga, ő adományozhatott privilégiumokat a városoknak, doktorátust az egyetemeken. Az egyetemalapítás is az ő felségjoga volt (kivéve a teológiai karokat, mert az pápai felségjog volt), így alapította IV Rudolf 1365-ben a bécsi, Károly főherceg 1583-ban a grazi és I. Lipót 1675-ben az innsbrucki egyetemet.

A tartományok saját kormányzattal, kancelláriával, kamarával és tartományi gyűléssel rendelkeztek. A tartományfejedelmi hatalmat a Landeshauptmann-nak nevezett tartományi elöljárók képviselték, akiket a tartományfejedelem nevezett ki és fizetett. Helyettesük a tartományi kormányzó (Landesverweser) volt. A bárói rendű elöljárók egyrészt megbízójuk jogainak érvényesítésén munkálkodtak, így jelentős szerepet kaptak a nemesi bíróságok működésében. Másrészt a tartományi gyűlések (Landtag) elnökeiként fontos rendi funkciót is betöltöttek. A tartományi hatóságokat a rendek működtették, hatáskörükbe tartozott a helyi igazságszolgáltatás, az adók felosztása és begyűjtése, az utak építtetése, döntés egészségügyi és a tartomány védelmét illető hadügyi kérdésekben. A birtokfelosztások idején ezek fölé rendelték az országcsoportok kormányzatát, és az országcsoportokat irányító főhercegek saját igazgatási rendszert építettek ki (pl. pénzügyek, hadügyek). Az országcsoportok önálló kormányzatait és hivatalait a birtokegyesítések után is csak komoly nehézségek árán sikerült betagolni a központi igazgatási rendszerbe.

A tartományi gyűlések intézménye a középkorra vezethető vissza. Kezdetleges gyűléseket már a korai, bajor időkben is tartottak, ahol a hercegek elnöklete alatt grófok, nemesek és egyházi méltóságok gyűltek össze. A 13. század folyamán a jelentősebb birodalmi fejedelemségekben az előkelő világi és egyházi méltóságoknak, illetve a gazdag polgároknak joguk volt, hogy tanácsot alkotva jóváhagyják az új törvényeket és kiadásokat. Ebben az időszakban Ausztriában, Stájerországban és Karintiában is működött ilyen tanács. 1186-ban Stájerországban a rendi jogokat is írásba foglalták, így téve lehetővé például, hogy a zsarnok módjára uralkodó herceg ellen a császárhoz lehessen panasszal fordulni. Tirolban hasonló kodifikálásra 1342-ben került sor, amikor is kimondták, hogy csak a rendek jóváhagyásával lehet törvényeket hozni és adókat kivetni. A gyűléseket a 15. századtól kezdve nevezték tartományi gyűlésnek.

A rendi fejlődés során a legtöbb osztrák örökös tartományban négy rend alakult ki: az egyházi (Stifte, Pralaten), a bárói (Herrenstand), a lovagi (Ritterstand) és a városi (Stadte) rend. Kivételt jelentett ez alól Tirol, ahol a tartományi gyűlés egyik kúriáját a bárók és a lovagok együtt alkották, a másik kúriában a parasztoknak volt képviseletük. Egyedülálló volt továbbá Vorarlberg tartományi gyűlése, ahol a polgárok és a parasztok (Bürger und Bauer vagy Stadte und Gerichte) képviseltették magukat. A tartományi gyűlésen nem minden báró és lovag vehetett részt, hanem csak azok, akik tartományi rendi jogállással (Landstandschaft) rendelkeztek, vagyis a bárói és a lovagi kúria felvette őket a soraiba, ezáltal ülési és szavazati jogot biztosítva nekik a tartományi gyűlésen. Ennek következtében a tartományfejedelem nem tehette meg, hogy új bárói vagy lovagi címek adományozásával a gyűlés erőviszonyait a maga javára megváltoztassa. A tartományi gyűléseket a tartományfejedelem hívta össze, elnöke Alsó-Ausztria tartományban a tartományi marsall (Landmarschall), a többi tartományban a Landeshauptmann volt. Előfordulhatott, hogy a tartományi rendek összehívás nélkül gyűltek össze, de az ilyen összejövetelek csak tartományi konventnek (Landes- konvent) minősültek.

A tartományi gyűlések a tartományfejedelmi propozíciók felolvasásával kezdődtek, majd a rendek kúriánként tárgyaltak a felmerülő kérdésekről. Legfontosabb feladat mindig az adók megszavazása volt, így általában akkor hívták össze a gyűléseket, ha a tartományfejedelemnek pénzre volt szüksége (általában kétévente, majd évente). A fejedelem vagy személyesen vett részt az adóügyi tárgyalásokon, vagy megbízottat küldött. Mivel a rendek általában kisebb összeget szavaztak meg, mint amekkorát a fejedelem kért, utóbbi rögtön a valósnál magasabb igényeket nyújtott be. Szintén a gyűléseken került sor a rendek sérelmeinek és kéréseinek megvitatására. A rendeknek a középkor óta volt ellenállási joguk a fejedelem intézkedéseivel szemben, ám a 17. század folyamán ennek jogi alapját fokozatosan felszámolták. Az ügyekről a kúriák külön szavaztak, döntésüket a többségi elv alapján hozták meg. A határozat a prelátusi, a bárói és a lovagi kúriák egyetértésével született. A városi rendet csak az adóügyekben kérdezték meg, amely legfeljebb helyeselhette a három másik kúria döntését. A tartományfejedelem által is megerősített határozatokat Lan- desabschiednek vagy Libellnek nevezték. Az új tartományfejedelmek által tartott első gyűléseken került sor a rendek ünnepélyes hűségesküjére, a fejedelem pedig megerősítette a rendek jogait és kiváltságait.

Ha olyan ügyet kellett megvitatni, amely több vagy minden tartományt érintett, a tartományfejedelem általános tartományi gyűlést (Generallandtag) hívott össze. Gazdaságosabb megoldás volt egy helyre összehívni minden tartomány rendjeit, mint egyenként ellátogatni a gyűlésekre. Előszeretettel tartott általános gyűléseket III. Frigyes császár, így egyszerűsítve a tárgyalást az adóról a belső-ausztriai rendekkel. Mivel az összes örökös tartományt érintő általános gyűlések rendkívül költségesek voltak, a 15-16. század fordulójára kialakult az a gyakorlat, hogy nem hívtak meg minden tartományi rendet, hanem csak a rendek delegáltjait. A delegációk részvételével tartott általános tartományi gyűléseket németül Ausschufilandtagnak nevezték. Mivel a kifejezésnek magyar megfelelője nincs, a továbbiakban is általános tartományi gyűlésként fordítjuk, de tudni kell, hogy a 16. századtól ez a tartományi rendek küldötteinek gyűlését jelenti. Emellett hangsúlyozandó, hogy ezek nem tekinthetők semmilyen formában modern képviselőgyűléseknek. A gyűléseken a küldöttségek tartományonként vagy országcsoportonként elkülönítve üléseztek, egymással és az adóról szóló tárgyalásokra érkező császári megbízottal levélváltás útján érintkeztek. Az ismertebb általános tartományi gyűlések közé tartozik az I. Miksa által összehívott 1518-as innsbrucki gyűlés. Ezen összesen 69 küldött vett részt az örökös tartományokból: 8-8 fő érkezett Alsó-Ausztriából, Stájerországból és Tirolból, 7 Karintiából, 6 Felső-Ausztriából, 5 Krajnából, 5 a görzi uradalmakból, és összesen 22 Vorarlberg- ből, a svábföldi és elzászi vidékekről. A gyűlés határozatai közül, amelyeket három törvénykönyvben (Innsbrucker Libellen) tettek közzé 1518 májusában, említésre méltó az uralkodó mellett működő Udvari Tanács és a tartományi kormányzatok felállítására vonatkozó rendelkezés. A rendek megszavaztak továbbá 400 ezer gulden támogatást, amelynek egyharmadát az udvar és a kormányzat költségeire, kétharmadát pedig az elzálogosított kamarai javak kiváltására lehetett fordítani.

A 16. század folyamán a Habsburg főhercegek több alkalommal hívtak össze általános tartományi gyűlést azzal a céllal, hogy központosító intézkedéseiket közös üléseken rögtön több vagy az összes tartománnyal elfogadtassák. A küldöttek azonban – különösen a vorarlbergiek és a tiroliak – nem voltak hajlandók részt venni a közös üléseken, a hagyományoknak megfelelően elkülönítve akarták megtárgyalni az ügyeket. Ez megakadályozta, hogy az egyes tartományokat szorosabban összefogják, így a főhercegek kénytelenek voltak felhagyni ez irányú törekvéseikkel. A 17. század elejétől azonban a protestáns rendek felismerték, hogy az általános tartományi gyűlések kiváló alkalmat jelentenek arra, hogy vallási kérdésekben egységesen lépjenek fel. Ezeket a gyűléseket természetesen maguk a rendek kezdeményezték. A főhercegek viszont megérezték az ezekben a gyűlésekben és az önálló rendi politikában rejlő veszélyt, és többet nem szorgalmazták általános tartományi gyűlés összehívását. Sőt 1627-ben II. Ferdinánd megtiltotta, hogy a rendek saját kezdeményezésre tartományi gyűléseket tartsanak, vagy más fejedelmekhez saját követeket küldve, saját külpolitikát folytassanak. A tiltás ellenére a rendek a 17. század folyamán többször próbáltak egymással szövetséget kötve fellépni a tartományfejedelmi hatalom ellen.

5.5. Központi igazgatás az örökös tartományokban 1749-ig

Egy osztrák történész szerint Ausztria egyik legnagyobb teljesítménye az volt, hogy pénzhiánya és kaotikus hadügyi igazgatása ellenére is képes volt jelentős csatákat nyerni a 18. század nagy háborúiban. Az örökös tartományok központi igazgatásának ismeretében, a folyamatosan burjánzó hivatalokat és a keveredő kompetenciáikat nézve azonban az is értékelendőnek tűnik, hogy az állam egyáltalán működött. A komplikált központi igazgatási hálóban a kortársak is nehezen igazodtak el, és itt is csak a fontosabb szervek és az igazgatástörténet főbb csomópontjainak bemutatására vállalkozhatunk. A központi igazgatási szervek fejlődéstörténetének első közös állomása I. Ferdinánd reformtevékenysége, aki az 1520-as és 1550-es években vetette meg a fontosabb hivatalok alapjait. Az egész központi igazgatásra hatással volt az 1564-es birtokfelosztás, amelynek során az országcsoportok önálló kormányzatokat hoztak létre, és hatóságaik különállását csak több évtizedes kemény munkával lehetett felszámolni. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy amikor II. Rudolf Prágába tette át székhelyét, a központi hivatalok néhány részlegét Bécsben hagyta, és a bécsi és prágai szervek párhuzamosan működtek. A hivatalok egysége csak II. Rudolf halála után állt helyre. A fejlődéstörténet meghatározó eseményei után vegyük most sorra a központi igazgatási szerveket!

5.5.1. TITKOS TANÁCS

A kora újkorban gyakori jelenség volt, hogy az uralkodók szűk tanácsadói testületet vettek maguk mellé, amely legfontosabb döntéseik meghozatalában segítette őket. Kezdetben az udvari tanácsok voltak hivatottak ezen feladatok ellátására, ám létszámuk folyamatos növekedése miatt hamar alkalmatlanná váltak a szűk körű tanácsadó testület szerepének betöltésére. Először I. Ferdinánd vett maga mellé egy alacsonyabb létszámú tanácsadó testületet, az 1527-ben felállított Titkos Tanácsot (Geheimer Rat). A 4-6 főből álló testület elnöke Ferdinánd, később a császár volt, tagjai közé tartozott a főudvarmester, a kancellár és az udvari marsall. A naponta tartott, de nem minden esetben hivatalos üléseken kül- és belpolitikai kérdéseket tárgyaltak meg, így a Titkos Tanács hatásköre sokszor ütközött az Udvari Tanácséval. A 17. század közepére oly mértékben megemelkedett a titkos tanácsosok száma, hogy a tanácsot a hatékonyabb működés érdekében bizottságokra osztották. Ez sem jelentett azonban megoldást, és I. Lipót császár 1669-ben megszüntette őket. A Titkos Tanács továbbra is megmaradt, de tevékenysége jogi ügyekre korlátozódott.

A külpolitikai ügyek intézésére kivált a Titkos Konferencia (Geheime Konferenz), amelynek élén a főudvarmester állt. A két szerv eleinte párhuzamosan működött, hatásköreik gyakran fedték egymást. A következő jelentős momentum 1697-ben a közvetlenül az uralkodó alá rendelt, a kontribúció és a toborzás kérdéseivel foglalkozó Deputáció (Deputation) létrehozása volt. Így az eredeti Titkos Tanács lényegében elvesztette korábbi szerepét, és működése az ünnepi ülésekre korlátozódott, vagyis azokra az alkalmakra, amikor az ügy jelentősége megkívánt bizonyos formaságokat. A Titkos Tanács a 18. században továbbra is fennállt, de csak reprezentációs funkciója volt.

Az 1669 óta működő Titkos Konferencia I. József uralkodása alatt több változáson esett át. Először 9 bizottságra/konferenciára bontották, és felosztották közöttük a külpolitikai ügyeket. Külön konferenciát kapott Franciaország, Hollandia, Nagy-Bri- tannia, a Német-római Birodalom, Spanyolország, Svájc, az Oszmán Birodalom, az „itáliai ügyek". A kilencedik konferencia nem területi alapú volt, hanem a politikai és hadügyi dolgokat tárgyalta meg (politico-militare). A konferenciákat a főudvarmester és az osztrák udvari kancellár irányította. Az ügyek ily mértékű elaprózása gyakorlatilag áttekinthetetlenné tette Ausztria amúgy is komplikáltan irányított külügyeit. Ezt I. József is hamarosan belátta, és 1709-ben a sok kis konferencia összevonásával létrehozta az Állandó Konferenciát (Standige Konferenz), amelynek ülésein a császár elnöklete mellett 8 fő vett részt. Hetente két alkalommal üléseztek, külpolitikai, birodalmi és hadügyeket tárgyaltak meg. Amikor a birodalom ügyei voltak napirenden, a birodalmi alkancellárt (Reichsvizekanzler) is meg kellett hívni az ülésekre. VI. Károly uralkodása alatt a Titkos Konferencia üléseit az első osztrák kancellár vezette, és a birodalmi ügyeket külön üléseken vitatták meg.

5.5.2. UDVARI TANÁCS

Az osztrák örökös tartományok területén is illetékes Udvari Tanácsot (Hofrat) először I. Miksa császár hozott létre 1498-ban. A szerv a Német-római Birodalom ügyeiben is kompetens volt, és mindkét területen ellátta a legfelső igazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat. Miksa uralkodása alatt a tanács többször megszűnt, majd újra felállították, például 1518-ban, de Miksa halála miatt nem kezdte meg a működést.

1525-ben az örökös tartományok általános gyűlésén a rendek szorgalmazták, hogy Ferdinánd állítson fel egy udvari tanácsot, amelybe a tanácsosokat rendi jóváhagyással nevezi ki, így próbálták növelni befolyásukat a politikai ügyekben. Ferdinánd 1526-ban létre is hozta saját Udvari Tanácsát, de a tanácsosokat belátása szerint nevezte ki. (Megjegyzendő, hogy ezzel párhuzamosan V Károly császárnak is volt saját Udvari Tanácsa, és gyakran keveredtek a kompetenciák.)

Az Udvari Tanács szervezetét és működését a korai időszakban csak az udvari rendtartások (1527, 1528, 1537) szabályozták. Ezek alapján az Udvari Tanács elnöke az udvari marsall (Hofmarschall) volt, rajta kívül az udvarmester és a kancellár magas hivatalánál fogva volt tagja a testületnek. 1527-ben az alsó-ausztriai tartományok 5, a felső-ausztriaiak 3, Württemberg 1, a birodalom 1 vagy 2, a cseh tartományok 5, Magyarország 2 nemesi rangú tagot delegált az Udvari Tanácsba, és részt vett a munkában 2 polgári származású jogász is. Az uralkodónak joga volt meghívni egyéb „szükségesnek ítélt" személyeket is. Később csökkent a tanácsosok száma, 1537-től 5-en érkeztek az alsó-ausztriai tartományokból, 2-en a felső-ausztriaiakból és 4-en a birodalomból. Az Udvari Tanács hatásköre a birodalomra és az örökös tartományokra is kiterjedt, feladata kezdetben a igazságszolgáltatás volt, illetve hogy tanácsokkal szolgáljon kül- és belpolitikai kérdésekben az uralkodónak. Ennek következtében kompetenciái összemosódtak a Titkos Tanácséval, bár utóbbi játszott nagyobb szerepet a politikai döntéshozatalban. Az Udvari Tanács először 1541-ben kapott rendtartást, amely az igazságszolgáltatási funkció hangsúlyozása mellett a fent leírt állapotot erősítette meg.

V Károly halála után I. Ferdinánd ebből a saját szervből hozta létre 1559. április 3-án a Birodalmi Udvari Tanácsot (Reichshofrat). Élére elnököt (Reichshofratsprasident) neveztek ki, és – Ferdinánd központosító törekvéseinek megfelelően – a Német-római Birodalom és az örökös tartományok ügyeiben is illetékes volt. Tanácsosait is erről a két területről nevezte ki a császár, a névleg létező magyar és cseh udvari tanácsosokat csak a saját országukat érintő témákban kérdezték meg. Fontos változás, hogy 1559-től a Birodalmi Udvari Tanácsnak nem volt politikai tanácsadói szerepe, feladatai az igazságszolgáltatásra korlátozódtak. A hatáskörébe tartozó területeken fellebbviteli, illetve legfelsőbb császári bíróságként működött, birodalmi ügyekben gyakran összeütközésbe kerülve a rendi irányítású Birodalmi Kamarai Bírósággal (Reichskammergericht). 1620-tól a Birodalmi Udvari Tanács mindinkább jelentőségét veszítette az osztrák örökös tartományok ügyeiben, mivel az ekkor felállított Osztrák Udvari Kancellária (Österreichische Hofkanzlei) fokozatosan átvette az örökös tartományok igazságszolgáltatását, és 1637-től a fellebbviteli ügyek is az utóbbi hatáskörébe kerültek át.



  1. Miksa birodalmi és örökös tartományi ügyintézésre egyaránt saját Udvari Kancelláriáját (Hofkanzlei) használta, és így maradt ez V. Károly és I. Ferdinánd idejében is. Ferdinánd helytartói működése idején elkezdett igazgatási reformjai során 1526. március 1-jén adott először instrukciót a kancellária számára. A szerv élére egy kancellárt nevezett ki, az ügyintézést pedig három titkárra bízta. Az első feladata volt a kamarai ügyek és Alsó-Ausztria országcsoport ügyeinek intézése, kivéve a peres ügyeket. A második hatáskörébe a birodalom, Felső-Ausztria országcsoport és a Württember- gi Hercegség ügyei tartoztak. A harmadik titkár a peres ügyek intézéséért volt felelős. Az 1527 és 1528 folyamán kiadott kiegészítések során létrehoztak egy magyar és egy cseh titkári posztot, akik az osztrák kancellárnak voltak alárendelve. 1528-ban a szerv élére főkancellárt neveztek ki Bernhard von Cles trienti bíboros személyében, aki egyedüliként viselte ezt a méltóságot haláláig. Utána a tisztet nem töltötték be. Ferdinánd intézkedései azt szolgálták, hogy a kancelláriát központi szervvé alakítsa, ám centralizáló törekvései hamar megbuktak. Ebben a korai időszakban a kancellária pusztán egy írnoki hivatal szerepét töltötte be, döntéshozó jogosítványok híján nem válhatott hatósággá.

1559-ben állították fel a birodalmi és örökös tartományi ügyekben egyaránt illetékes Birodalmi Udvari Kancelláriát (Reichshofkanzlei). Ennek vezetője a mainzi érsek volt, aki a császár jóváhagyása mellett maga nevezte ki a bécsi székhelyű hivatalt ténylegesen is működtető birodalmi alkancellárt. A Birodalmi Udvari Kancelláriában létrehozásától kezdve megfigyelhető volt a birodalmi és az osztrák ügyek szétválasztására irányuló törekvés, így külön osztrák részleget alakítottak ki Ferdinánd tartományainak igazgatására. Az 1564-es birtokfelosztás eredményeképpen létrejövő országcsoportok saját igazgatási szervekkel, így önálló kancelláriákkal is rendelkeztek. Ennélfogva az osztrák expedíció tevékenysége a császári birtokok, vagyis Alsó-Auszt- ria országcsoport ügyeinek kezelésére korlátozódott. Bár a felső-ausztriai ág hamar gazda nélkül maradt, és a másik két ágból kerültek ki kormányzói, kancelláriája megőrizte különállását. A széttagoltságot csak erősítette, hogy amikor II. Rudolf Prágába helyezte központját, kancelláriájának nagy részét magával vitte, és Bécsben csupán egy kancelláriai expedíció működött. A prágai és a bécsi „hátrahagyott" kancellária viszonya és jogkörei ma már kibogozhatatlanok, nem deríthető ki, miben élvezett önállóságot a bécsi kancellária, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. 1608-tól a helytartóként kormányzó Mátyás saját igazgatási szervei is megkezdték működésüket Bécsben, és csak Rudolf 1612-es halála után állt helyre a központi igazgatási hivatalok, és így a kancellária egysége is.

A kancelláriák történetében fordulópontot jelentett II. Ferdinánd uralkodása. O ugyanis szakított elődei birodalom-központú politikájával, és elsősorban az örökös tartományokra kívánt támaszkodni. Ehhez egy „osztrák" kancelláriára volt szüksége, amelynek működésére, az ott bonyolított ügyekre nem volt befolyása a birodalmi szerveknek. Uralkodása kezdetén indult el a Birodalmi Udvari Kancellárián belül működő osztrák expedíció fejlesztése, amelynek eredményeképpen az expedíció fokozatosan önálló kancelláriává nőtte ki magát. Az új szerv, az Osztrák Udvari Kancellária 1620 elején kezdte meg működését, és kezdetben csak az uralkodóhoz mint tartományi fejedelemhez érkező beadványok előkészítésével és a dinasztia magánlevelezésével foglalkozott. Első rendtartását 1628-ban kapta meg. Élén az udvari kancellár (Hofkanzler) állt, aki a kancellária munkáját felügyelte és irányította. Belső-Ausztria különleges státusa a kancellária belső szervezetében is kifejezésre jutott: két expedíciót hoztak létre, egyet Alsó-Ausztria országcsoport, egyet Belső-Ausztria számára. A belső-ausztriai kancellária ezzel beolvadt ugyan az Osztrák Udvari Kancelláriába, de megőrizte különállását is, hiszen a másik expedícióval csak a kancellár személye kötötte össze, és a titkároktól kezdve a két expedíció személyzete teljesen elkülönült egymástól. Ez a különállás nem egyszerűsítette le az ügyintézést, és tovább bonyolította a helyzetet, hogy amikor 1665-ben végre minden családi birtok egy kézen egyesült, a kancelláriák összeolvasztása helyett önálló expedíciót hoztak létre Felső-Ausztria számára, és az ügyeket továbbra is szétbontva kezelték. Először az 1683-ban kiadott új kancelláriai instrukció tett egy lépést az egységes ügyintézés kialakítása érdekében azzal, hogy az ügyvitelt és a döntéshozatalt egy referensekből álló öttagú tanácsra bízta, amely a továbbra is működő expedíciók felett állt.

A széttagoltság megszüntetésére azért is szükség lett volna, mert a kancellária tevékenységi köre jócskán kibővült az 1620-as évekbeli állapotához képest. Míg az 1627-as instrukció szerint a kancellária állította ki és tartotta nyilván az Osztrák Főhercegség valamennyi hivatalos iratát, valamint itt intézték az uralkodócsalád ügyeit is, III. Ferdinánd (1637-1657) 1637-es Revisionsordnungja a kancellárián belül külön bizottságot hívott életre az örökös tartományok fellebbviteli ügyeinek intézésére. Az 1683-as instrukciótól kezdve már nemcsak egy bizottság foglalkozott ilyen ügyekkel, hanem maga a kancellária vált a legfőbb fellebbviteli szervvé. A kancellária áttekinthetetlenséget csak fokozta, hogy az uralkodócsalád magánlevelezésén túl fokozatosan át kellett vennie a diplomáciai levelezés egy részét a Birodalmi Udvari Kancelláriától. Első lépésként a Velencével, Spanyolországgal, Svájccal és a regensburgi birodalmi gyűlésre delegált követekkel folytatott levelezés került az Osztrák Udvari Kancelláriához, majd I. József az egész diplomáciai levelezést a kancelláriához, ennek egy direkt a külkapcsolatok intézésre felállított expedíciójához (Staatsexpedition) utalta. Kivételt csupán az Oroszországgal és az Oszmán Birodalommal folytatott levelezés jelentett, amelyet a haditanács intézett, illetve továbbra is a Birodalmi Udvari Kancellária hatáskörében maradtak az uralkodó császári minőségben a Német-római Birodalom tagjaival folytatott levelezései. A diplomáciai levelezést intéző expedíciót VI. Károly uralkodása idején kezdték félhivatalosan Államkancelláriának (Staatskanz- lei) nevezni, és 1742-ben vált ugyanezen a néven önálló hivatallá, bár külügyekben a döntő szó továbbra is a Titkos Tanácsé volt. Az Államkancellária csak Anton Wenzel Kaunitz gróf, majd herceg 1753-as megjelenésével vált mérvadóvá a külügyi döntéshozatalban.

V. Károly 1720-ban adott részletes instrukciót az Osztrák Udvari Kancellária számára. Ez összeolvasztotta a három országcsoport kancelláriáját, megszüntetve a korábbi expedíciókat. Megmaradt az I. József óta működő struktúra, amelyben a kancelláriát két, egy első és egy második kancellár irányította. Rendeltek melléjük még egy alkancellárt és kilenc tanácsost, valamint egyéb kancelláriai személyzetet. A két kancellár közül az elsőnek volt dominánsabb szerepe, aki a dinasztia házi ügyeit (pl. családtagok házassági szerződései, koronázási és udvari ceremóniák, titkos tanácsosok kinevezése) és a külföldi államügyeket (pl. nemzetközi szerződések, követek kinevezése, külpolitikai levelezés) intézte, és a Titkos Tanács üléseit vezette. A második kancellár feladatkörébe az ún. provincialia, vagyis a tartományi ügyek tartoztak. Részt kellett vennie továbbá a Deputáció ülésein, különösen a kontribúciók megtárgyalásán, illetve a Titkos Tanács ülésein, amikor az örökös tartományok ügyeit tűzték napirendre. Egyik kancellár sem rendelkezett önálló döntési jogkörrel, csak a kancelláriai testület hozhatott meg bizonyos döntéseket, a „fontos ügyekben" pedig a császárt illette a döntés. Az általános ügyintézésre két szenátust állítottak fel. A politikai szenátus a tartományi, az igazságügyi szenátus pedig a fellebbviteli ügyeket intézte.

Amikor Mária Terézia 1742-ben önálló hivatallá emelte az Államkancelláriát, az Osztrák Udvari Kancellária egy tartományi hatóság szintjére süllyedt. Tovább csökkentette jelentőségét, hogy a fellebbviteli ügyekben mutatkozó húszéves lemaradás felszámolására 1744-ben létrehozták a jogi ügyekkel foglalkozó Judicium Delegatumot, amely 1745-től legfelsőbb fellebbviteli bíróságként (Höchstes Revisionsgericht) működött, elvonva a kancelláriától a fellebbviteli ügyeket. Bár az új szerv nem egyszerűsítette le az ügymenetet, felállítása jelentette az első lépést a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásához vezető úton. Az Osztrák Udvari Kancellária az 1749-es igazgatási reform során szűnt meg.

5.5.3. PÉNZÜGYIGAZGATÁS

Mivel I. Miksa a pénzügyeket egy, az Udvari Tanácsban helyet foglaló kincstárnokra bízta, Ferdinánd helytartóságának kezdetén nem volt az örökös tartományoknak központi pénzügyi szerve. 1527. január 1-jén hozta létre az Udvari Kamarát (Hofkam- mer), amely Ferdinánd székhelyén működött, és amelynek a tartományi kamarákat – a prágai cseh, a bécsi alsó-ausztriai és az innsbrucki felső-ausztriai kamarát, majd az 1528-ban Budán felállított, 1531-ben Pozsonyba helyezett Magyar Kamarát is – alárendelték. A kamara élén a kincstárnok (Schatzmeister) állt, a személyzet két kamarai tanácsosból, egy fizetőmesterből (Pfennigmeister), titkárból, regisztrátorból és a kancelláriai írnokokból állt. A kamara feladata az udvar ellátása, a tartományi kamarákkal való kapcsolattartás volt, illetve igyekeznie kellett a kamarai bevételeket növelni.

A pénzügyek terén a 16. századtól különbséget tettek kétfajta bevétel, a közvetlenül a kamarához érkező összegek, az ún. camerale és a rendek által megszavazott pénzek, az ún. contributionale között. A 17. századtól szabályozták a két forrás elköltésének módját: a camerale bevételekből kellett fedezni az ún. civile költségeket, vagyis az igen tágan értelmezett udvartartást (ellátás, udvari hivatalnokok stb.), az igazgatás költségeit, valamint a közvetlenül uralkodói szolgálatban álló csapatok zsoldját. A rendektől származó contributionale alapból fizették a militare (hadügyi költség) körébe tartozó kiadásokat. A haditanács minden évben megállapította a következő évre igénylendő összeget, amelynek ismeretében a kamara a tartományi kancelláriákkal egyeztetve kiszabta a tartományok által befizetendő hadi kvantumot (Militarquan- tum). A tartományi gyűléseken a rendek megvitatták az összeget, és szavaztak az elfogadásáról. A megszavazott összeg beszedését szintén a tartományi rendek szervezték meg, és vagy ők fizettek közvetlenül, vagy elküldték a beszedett összeget az udvari pénztárnak (Hofzahlamt).

Ferdinánd 1537. szeptember 1-jén új kamarai rendtartást vezetett be, amely szervezettebbé tette az Udvari Kamarát, de pont azokon a területeken nem tartalmazott konkrétumokat, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá. A vezetést egy szuperintendánsra és a mellé rendelt négy tanácsosra bízták. A személyzethez tartozott még két titkár, egy pénztáros, egy könyvelő, egy adókirovó és néhány kancellista. A tanácsosok hetente kétszer üléseztek, és az ügyeket a titkárok készítették elő számukra. Ha nem tudtak megegyezésre jutni, az uralkodóé volt a döntő szó. Az udvartartás költségeit a negyedévente elkészített kimutatások (Hofstaatsliste) alapján fizette ki a pénztáros. A kivételes költségeket csak a kamara tudtával lehetett kifizetni, de a 10 forintot meghaladó összegek engedélyezéséhez a király, a szuperintendáns és egy kamarai tanácsos aláírására volt szükség.

Bár az 1537-es rendtartást Ferdinánd átmenetinek szánta (6 évre szólt), 30 évig hatályban maradt. Ebben az időszakban kisebb változások mentek végbe: megnőtt az írnokok száma, és 1544-től két pénztáros működött. Az 1564-es felosztással, Belső- és Felső-Ausztria országcsoportok önálló kamaráinak létrejöttével az Udvari Kamara mozgástere jelentősen beszűkült. A következő kamarai rendtartást II. Miksa adta ki 1568. július 1-jén, amely sok tekintetben az 1537-es ideiglenes szabályzatra támaszkodott. Újdonságot jelentett, hogy a kamara vezetőjét ekkortól elnöknek (Hofkam- merprasident) nevezték, és bevezették a kötelező hivatali időt. A tartományok ügyeit referensek intézték, akiket gyakran cseréltek, hogy minden tartomány ügyeivel legyen alkalmuk megismerkedni. A kamarai ügyekről az összes tanácsos együttesen dönthetett, a fontos ügyeket pedig (amelyeket közelebbről nem definiáltak) hetente egyszer a titkos tanácsosokkal együtt kellett megtárgyalni, illetve szükség esetén audienciát lehetett kérni a császártól. A korszakban öt tartományi kamara működött, ebből négy egyenrangú volt: az ausztriai ügyekkel foglalkozó bécsi, a Sziléziában illetékes boroszlói, a Cseh- és Morvaországban, Alsó- és Felső-Lausitzban illetékes prágai és a pozsonyi székhelyű Magyar Kamara. Utóbbinak alárendelve működött Kassán a Szepesi Kamara. Ezeket mind alárendelték az Udvari Kamarának, és az 1568-as instrukció tartalmazta a kapcsolattartás alapelveit. A 16. század közepétől két pénztáros (Hofkriegszahlmeister) intézte a kifizetéseket: az udvari költségeket az udvari pénztáros (Hofzahlmeister) a camerale alapból, a hadipénztáros (Kriegszahlmeister) pedig a hadügyi kiadásokat a contributionale alapból.



A 16-17. század fordulóján a többi központi igazgatási szervhez hasonlóan az Udvari Kamara is megosztottan működött Bécsben a helytartó főhercegek és Prágában a császár irányítása alatt. Ebben az esetben is igaz, hogy a pontos munkamegosztás a két szerv között nem rekonstruálható, de tudható, hogy Bécsből vezették az Alsóausztriai Kamarát, és itt készítették elő a prágai aláíráshoz a Magyar Kamara ügyeit is.

  1. Rudolf halála után több javaslat is született a kamara megreformálására, amelyek azonban nem jelentettek orvosságot a valódi problémákra. A pénzhiány enyhítését a kiadások csökkentésével képzelték el, nem tudtak azonban új jövedelemforrásokat bevonni a rendszerbe. A másik komoly probléma az volt, hogy nem választották szét az uralkodóház és az állam kincstárát, így az uralkodók gyakorlatilag a magánkincstáruknak tekintették a kamarát, és vagyonából mértéktelenül ajándékoztak. 16271628 folyamán változások történtek a kamara belső szervezetében: területi alapon négy expedíciót hoztak létre egy-egy referens vezetése alatt. Az elsőhöz a birodalmi és a magyarországi ügyek, a másodikhoz Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia, a harmadikhoz az Enns-kétparti Ausztria, a negyedikhez pedig a hegyközségek ügyei tartoztak. Mint látható, Belső-Ausztria megőrizte önállóságát, sőt a három országcsoport 1665-ös egyesülése után is fenntartották ezt az állapotot (megmaradt az innsbrucki kamara különállása is), ami jelentősen megnehezítette a kamara működését. Az 1681. január 2-án kiadott új kamarai instrukció, amely sok tekintetben az 1568-as javított és bővített kiadása volt, szintén nem tudta áttekinthetővé tenni a pénzügyigazgatást, hiába írta elő rendszeres kimutatások készítését és az alárendelt szervek rendszeres ellenőrzését. Az 1681-es instrukcióban rendelték alá részben a kamarának a Főhadbiztosságot (Generalkriegskommissariat), amelyen a haditanáccsal kellett osztozkodnia. A belső szervezetben átalakítás nem volt, de előírták, hogy a 10 kamarai tanácsosból 5 bárói rangú, 3 lovagi rangú és 2 tudós személy legyen, és döntéseiket többségi elven hozzák meg.

A 17-18. század fordulójának nagy háborúi nemcsak rendkívüli költségeket jelentettek Ausztriának, de az igazgatási reformot sem tették lehetővé. A Habsburgok fő hitelezőjének, az Oppenheimer Bankháznak 1703-ban bekövetkezett csődje azonban lépésre sarkallta I. Lipótot. A nemzetközi tendenciákat figyelembe véve, velencei mintára állami bankot hoztak létre azzal a céllal, hogy képes legyen hiteleket nyújtani az uralkodóháznak. 1703. június 15-én Bécsben alapították meg a Banco del Giro nevű állami bankot, amelynek vezetését az ún. Állami Bankkollégiumra (Staatliche Bancokollegium) bízták. A pénzügyi hátteret évi 4 millió guldenből kívánták megoldani, az állam hitelezőinek eddig az összegig állítottak ki utalványt (Girozettel), amelyeket a Banco del Girónak kellett volna beváltania. Megfelelő pénzösszegek és kezesek híján azonban a Banco nem tudta ellátni feladatát. I. József Gundaker Thomas Starhemberg kamaraelnök (1703-1715) tanácsát megfogadva, 1706. március 8-án új állami bankot hozott létre, a Bécsi Városi Bankot (Wiener Stadtbank), amelybe a Bancót beolvasztották. A Stadtbanknak két feladata volt: egyrészt hiteleket kellett nyújtania az államnak, másrészt tizenöt éven belül fel kellett számolnia az államadósságot. A bank felügyeletét és legfelső vezetését az ún. Miniszteriális Bankdeputációra (Minis- terialbancodeputation) bízták, amelynek élére Starhemberg kamaraelnököt és az alsóausztriai helytartót, Ferdinand Karl Weltz grófot nevezték ki. A Bankdeputációnak alárendelve működött a városi magisztrátus, amelynek hatáskörébe a bank igazgatása, a kamara által ide utalt pénzek kezelése tartozott, továbbá végrehajtotta a depu- táció döntéseit.

A kamara ügyvitelében a 18. század elején következett be változás. Az ügyek előkészítését 1714-től 8, 1717-től 6 kamarai bizottságra (Kameralhauptkommission) bízták. Az 1717-es feladatmegosztás a következő volt: az első udvari bizottság foglalkozott az udvari és a birodalomhoz kapcsolódó pénzügyekkel, a második a hadügyekben (hadsereg fenntartása, hadianyag-beszerzés) volt illetékes, a harmadik bizottság a számviteli feladatokat látta el. A negyedik a Magyar Korona országaihoz tartozó területekkel foglalkozott, az ötödik a cseh, a hatodik pedig az osztrák tartományokkal. A bizottságok egy-egy kamarai tanácsos vezetésével működtek (a hadügyi bizottságot a kamaraelnök vezette), és a tanácsülésekre készítették elő az ügyeket. A bizottságok többségét az 1732-es kamarai instrukció szüntette meg, csak egy katonai, egy újszerzeményi és egy számvevő bizottság maradt meg. Az ügyeket a korábbi gyakorlatnak megfelelően referensek készítették elő. A kamaraelnököt minden esetről tájékoztatni kellett, akinek joga volt bizalmas ügyeket más tanácsosokkal és az illetékes referensekkel megvitatni.

A spanyol örökösödési háború után VI. Károly újabb változtatást vezetett be a pénzügyigazgatásban. Azt tervezte, hogy az állami hitel-, pénztár- és adóssági ügyeket a kamara hatáskörének csökkentésével és a Wiener Stadtbank fölé rendelt állami bank létrehozásával oldja meg. 1714. december 14-én adta ki pátensét a Bancalitas (Bancalitat) nevű állami bank felállításáról. Élén egy Guberniumnak nevezett testület állt, amelynek vezetője a gubernátor volt, és hat bárói rendű, illetve hat lovagi rendű vagy tudós tagból állt össze. Fő feladata az volt, hogy az udvar szükségleteihez pénzügyi fedezetet teremtsen elő, ezenkívül törekednie kellett az állami kiadások csökkentésére és a kamarával együttműködve a bevételek növelésére. Felügyelte továbbá a kifizetéseket és az elszámolásokat, aminek megkönnyítésére tartományi fiókokat állítottak fel. Az intézmény pénzügyi hátterének megteremtését három pénzügyi alapból tervezték: az ún. állandó alapból, amely különböző jogcímeken szedett illetékek befizetéséből jött össze; a támogatási alapból, amely a tartományoktól befolyó pénzeket jelentette; és a garanciális alapból, amely a pénzkezeléssel megbízott hivatalnokok által fizetett kauciót takarta. A Bancalitas csak az uralkodótól fogadott el utasításokat, független volt a kamarától, a mellé rendelve működött. Lényegében megosztották kettejük között a feladatokat: az igazgatás a kamaránál maradt, míg a pénzügyi feladatokat (pl. jövedelmek beszedése) és az ellenőrzést a Bancalitas látta el. A tartományi kamarák és a legalsó pénzügyi igazgatás hivatalnokai a kamarának voltak alárendelve, de az általuk begyűjtött összegek a Bancalitas helyi kirendeltségeibe folytak be (leszámítva a Bécsi Városi Bankba utalt elzálogosított jövedelmeket). Előírták, hogy a két szerv mely ügyekben működjön együtt, és hogy döntésképtelenség esetén az uralkodóhoz kellett fordulni. Az Udvari Kamara és a Bancalitas azonban képtelen volt bármiben is kooperálni, így 1716-ban VI. Károly föléjük rendelte a Titkos Pénzügyi Konferenciát (Geheime Finanzkonferenz) azzal a céllal, hogy valamilyen szinten egységet teremtsen a pénzügyigazgatásban. A konferencia nem volt hatóság, csupán uralkodói tanácsadói szerv. Bár tagjai keményen dolgoztak, a konferencia nem érte el eredeti célját, és Mária Terézia 1741 elején feloszlatta a szükségtelennek ítélt szervet. A Bancalitas és a kamara versengéséből végül az utóbbi került ki győztesen, mert ügyesen használta ki, hogy az uralkodónak közvetlenül alárendelt szerv volt, a Bancalitas pedig nem. A kamara fokozatosan visszaszerezte átcsoportosított kompetenciáit, míg végül a Bancalitas feladata az állami jövedelmek beszedésére korlátozódott. Mária Terézia feleslegesnek ítélte erre az egy célra nagyszámú hivatalnok foglalkoztatását, és 1745. március 24-én feloszlatta a Bancalitast.

5.5.4. HADÜGYI IGAZGATÁS

A 16. század közepéig a Habsburg-tartományoknak nem volt központi hadügyi szerve. A hadügyi igazgatás a tartományok hatáskörébe tartozott, pénzügyi kérdésekben pedig az Udvari Kamarának volt döntő befolyása katonai területen is. Először 1531-ben történt kísérlet egy hadügyi tanácsadói testület létrehozására, amikor

I. Ferdinánd négy haditanácsost nevezett ki a török elleni védelem megszervezése céljából. A testület viszont inkább tanácsadó-végrehajtó jellegű volt, nem fejlődött önálló hatósággá. Ferdinánd hosszas szervezőmunka után, 1556-ban hívta életre az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat), amely ugyanazon év november 17-én kapta meg első instrukcióját. A haditanács öt képzett, hadvezetési tapasztalatokkal rendelkező tanácsosból állt, élén az elnökkel (Hofkriegsratprasident), aki vezette a testület üléseit, és jelentéseket küldött az uralkodónak. A szervezethez tartozott továbbá egy saját hadikancellária. A haditanács elsődleges feladata a törökök elleni védekezés volt, s ebből kifolyólag az Oszmán Birodalommal folytatott diplomáciai levelezést 1742-ig a haditanács vezette. Szintén a török elleni védekezés indokolta a haditanács fokozott jelenlétét Magyarországon, és a magyar rendek minden próbálkozásuk ellenére képtelenek voltak kivonni magukat a hatásköréből. A haditanács feladatai közé tartozott továbbá a hadügyigazgatás (toborzás, seregek felfegyverzése stb.), a hadifelszerelésről való gondoskodás, a hadseregek élelmezése. A haditanács 150 forint erejéig önállóan intézkedhetett kifizetésekről a hadipénztáron (Kriegszahlamt) keresztül, ennél nagyobb összegek esetében azonban az uralkodó és az Udvari Kamara jóváhagyása is szükséges volt. A kamara befolyását pénzügyi területen az is jelzi, hogy 1556-tól egy tanácsost delegált a haditanácsba. Mivel a haditanács hatásköre minden, a Habsburgok uralma alá tartozó országra kiterjedt, ez jelentette közöttük évszázadokig a legerősebb összekötő kapcsot.

A haditanács nem tudott eléggé hatékonyan működni egyrészt azért, mert csupán két-három tanácsosa tartózkodott általában az udvarban, míg a többiek a harctéren voltak. Másrészt az 1564-es felosztás nyomán az országcsoportokban önálló hadügy- igazgatás vette kezdetét, és Belső-Ausztria saját haditanácsot is felállított Grazban, amely 1578-ban megkapta a horvát határszakasz védelmének a feladatát. A haditanácsot is érintette a központi igazgatási szervek kettéosztása Bécs és Prága között I. Rudolf uralkodása alatt. A helyzet némileg javult, amikor 1608-tól Mátyás számos Habsburg-területen átvette az uralmat. 1610-1611-ben még egy instrukciót is adott a haditanácsnak, amelyben a távol lévő elnök helyettesítésére egy bárói és lovagi rangú tanácsosokból álló testületet rendelt. A következő instrukciót Mátyás már császári minőségében adta ki 1615. november 14-én. Ebben hat képzett és tapasztalt tanácsost állított az elnök mellé, kikötve, hogy a tanácsosok nem láthatnak el aktívan hadvezéri feladatokat hivatali idejük alatt. A fő feladatot ismét a török elleni védekezésben jelölték meg, bár a horvát határszakasz védelmét Belső-Ausztria hatáskörében hagyták. Pénzügyi kérdésekben a kamara befolyása továbbra is megmaradt, sőt a haditanácscsal egyenrangú szerv lett.

A haditanács következő szabályzatát III. Ferdinánd adta ki 1650. február 10-én, és lényegében ugyanezt a dokumentumot erősítette meg I. Lipót 1668. augusztus 9-én. Pénzügyi vonatkozásban továbbra is megmaradt a kamara erős befolyása. Mivel a 17. század közepére jelentősen megemelkedett a haditanácsosok száma, a szabályzat előírta, hogy csak az öt rangidős tanácsos vehet részt a tanácskozásokon. Ezen intézkedés nyomán a tanácsosok létszáma érezhetően csökkent I. Lipót uralkodásának idejére. 1650-től a haditanács elnökét távollétében az alelnök (Vizeprasident) helyettesítette. A haditanácson belül négy részleget alakítottak ki: az első a szerházakkal (raktár) és a tüzérségi kérdésekkel foglalkozott, a második az élelmezéssel, a harmadik a pótlovazási és újoncozási ügyekkel, a negyedik pedig az erődítésüggyel. A részlegeket vezető referensek havonta jelentést készítettek a munkájukról. Az 1650-es év legjelentősebb változása a haditanácsnak alárendelt Főhadbiztosság létrehozása volt. Előzményei a katonai pénzügyek felett ellenőrzést gyakorló mustramesteri hivatalok voltak, amelyek kontrollálták többek között a katonák zsoldjának kifizetését. Idővel a Főhadbiztosság tervezte meg a hadjáratok költségvetését, és rövidesen az évenkénti hadibüdzsét is itt készítették el. A pénzügyi funkció megjelenése miatt 1681-től már nemcsak a haditanácsnak, hanem az Udvari Kamarának is alárendelték. A Főhadbiz- tosság jelentősége fokozatosan növekedett, és Mária Terézia 1746-ban közvetlenül az uralkodónak alárendelt szervvé emelte.

A hadügyigazgatás következő módosulása 1697. november 10-én következett be a toborzás és az adóügyek felügyeletére létrehozott Deputáció (Deputation) életre hívásával. Ennek a haditanács elnökén kívül tagja volt a főhadbiztos, a kamara elnöke, illetve a két osztrák kancellár. Ezzel a lépéssel sikerült ugyan egyszerűsíteni a tárgyalások menetét, viszont szinte minden főbb udvari hivatal beleszólást nyert a hadügyi kérdésekbe. A 18. század elejére meglehetősen komplikálttá vált tehát Ausztria hadügyi igazgatása: a „fontos" hadügyeket továbbra is a Titkos Tanácsban tárgyalták meg, és a haditanács mellett jelentős befolyása volt a kamarának, a Főhadbiztosság- nak és a Deputációnak. Ráadásul az önállóan működő Belső-Ausztria és Felső-Auszt- ria országcsoportokat hadügyi kérdésekkel csak az Osztrák Udvari Kancellárián keresztül érhette el a haditanács. Hasonlóképp a Cseh Kancellárián keresztül lehetett kapcsolatot tartani a cseh hadügyi szervekkel. Az országcsoportok makacsul ragaszkodtak igazgatási önállóságukhoz, amelyet csak Savoyai Eugén haditanácsi elnöknek sikerült felszámolnia 1705-ben – I. József császár hathatós támogatásával. A helyi katonai igazgatást 1740-ben modernizálni kezdték, és a tartományokban új igazgatási egységeket, főhadparancsnokságokat (Generalkommando) hoztak létre. A 18. század elején Heinrich Franz Mansfeld elnöksége alatt átalakították a haditanács négy expedícióját: az első kapta a hadügyi igazgatási feladatokat, a második a magyar és török ügyeket, a harmadik a tüzérséggel foglalkozott, a negyedik a hadügyi jogi kérdésekkel. Bár Savoyai Eugén ezek átalakítására is tett több reformjavaslatot, és számos egyéb területen javasolt újításokat, átfogó reformokra nem került sor. A teljesen átláthatatlan és korszerűtlen hadiigazgatáson nem sokat javított Mária Terézia 1745. március 23-án kiadott instrukciója sem, mivel nem határolta el kellőképpen a hadügyi kérdésekben egymással rivalizáló hivatalok kompetenciáit. Eredményként említhető azonban, hogy az instrukció csökkentette a haditanács ismét megnövekedett személyzeti létszámát, és hogy az elnök és néhány további hivatalnok feladatkörét egészen pontosan körülhatárolták. Az instrukció elrendelte továbbá, hogy a hadügyi jogi kérdések intézésére állítsanak fel egy négy tanácsosból és egyéb hivatalnokból álló testületet, amelyet a haditanács elnökének rendeltek alá. Év végétől a hadijog körébe tartozó ügyek számára külön hadijoggal foglalkozó tanácsot létesítettek (Hof- kriegsjustitzrat).

5.6. 18. századi reformok: Haugwitz, Kaunitz, II. József

Az osztrák örökösödési háború lezárulása (1748) utáni békésebb periódus alkalmat teremtett az áttekinthetetlen központi igazgatás rendbetételére. A reformok szükségességét senki nem vitatta, de a konkrét intézkedésekről megoszlottak a vélemények. Friedrich Harrach gróf, cseh főkancellár a tartományi rendek mozgásterének növelésével, az állami funkciók rendi ellátásával oldotta volna meg a problémát, míg a sziléziai és karintiai reformtevékenységéről elhíresült Friedrich Wilhelm Haugwitz gróf a tartományfejedelmi hatalom kiterjesztését javasolta. Az 1748. január 26-án tartott koronatanácsi ülésen, amelyen az uralkodópár mellett a legjelentősebb udvari hivatalok vezetői is részt vettek, Mária Terézia határozottan a Haugwitz-féle elképzelések mellett tette le a voksát. A reformsorozat bevezetéséről szóló hivatalos döntés 1749. május 2-án született meg.

Haugwitz a tartományi és a központi igazgatást is át akarta szervezni. Célja az volt, hogy porosz mintára egy kézben egyesítse a politikai és pénzügyi igazgatást, és amennyire csak lehet, visszaszorítsa a rendeket az igazgatási hivatalokban. Ez teljes szakítást jelentett az igazgatási rendszer valamennyi korábbi tradíciójával, és egy gyökeresen új birodalom körvonalait rajzolta meg. Az átmenet megkönnyítése érdekében már 1748 nyara és ősze folyamán tartományi deputációnak (Landerde- putation) nevezett testületeket rendelt a korábbi tartományi hivatalok mellé, ahol közvetlenül az uralkodónőnek alárendelt hivatalnokok intézték az adó-, a katonai és kamarai ügyeket. A Bécsben felállított Fődeputáció (Hauptdeputation) központi szinten látta el azokat a feladatokat, amelyeket a tartományi deputációk, utóbbiak ehhez a szervhez küldték el jelentéseiket. A helyi igazgatásban újdonság volt, hogy a tartományokat kerületekre (Kreis) osztották. Élükre a tartományfejedelem által kinevezett kerületi főnököket (Kreishauptmann) állítottak, akik kijelölt székhelyükről intézkedtek a közbiztonságot érintő kérdésekben, és végrehajtották a tartományfejedelmi utasításokat. A kerületek felállításával a tartományi rendek pozíciói jelentősen meggyengültek.

A reformok 1749-es elrendelése után Haugwitz saját elnöklete alatt létrehozta a Directorium in publicis et cameralibus nevű legfelső irányítási szervet, amely a politikai és pénzügyek mellett az ekkor megszüntetett Cseh és az Osztrák Udvari Kancelláriától a közigazgatási funkciókat is átvette. A két kancellária által intézett igazságszolgáltatási és igazságügyi igazgatási feladatköröket az újonnan felállított Legfelső Jogügyi Hivatal (Oberste Justizstelle) vette át, amelynek élére a korábbi osztrák kancellárt, Johann Friedrich Seilern grófot nevezték ki. Ezzel megtörtént a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, valamint az osztrák örökös tartományok és Csehország adminisztrációjának szorosabb összefogása, amely két elvhez a későbbi átszervezések során is mindvégig ragaszkodtak. Az Udvari Kamara ugyan megmaradt Johann Franz Gottfried von Dietrichstein gróf elnöklete mellett, de 1749-től csak az udvari kiadásokat, a birodalommal kapcsolatos kamarai ügyeket kezelte, illetve ennek alárendelve működött tovább a Magyar Kamara is. Szintén a reform jegyében jött létre a Konferenz in internis, amely egy pénzügyi és politikai kérdésekben illetékes tanácsadó szerv volt, és amely átvette az 1697 és 1749 között működő Deputáció legtöbb feladatkörét. A Konferenz in internis hamar jelentőségét vesztette, mivel Mária Terézia elegendőnek tartotta a Directoriumban megtárgyalni az ügyeket. A reform a tartományi szintet is elérte. Az 1748 folyamán létrehozott tartományi deputációk megmaradtak, de új nevet kaptak, és Képviselet és Kamaraként (Reprasentation und Kammer) működtek tovább. Ezek egyesítették magukban a politikai és pénzügyi igazgatást, a régi tartományi hatóságok a jogügyek intézésére korlátozódtak.

Az alapok letétele után Haugwitz a rendszer kiépítésével volt elfoglalva. Ez főleg azt jelentette, hogy további, kisebb-nagyobb jelentőségű hatásköröket vont a Direc- toriumhoz. 1753-tól a Kereskedelmi Hivatal (Kommerzstelle), 1757-től a Pénz- és Bányaügyi Kollégium (Münz- und Bergkolleg) és a Főhadbiztosság is beolvadt a Directo- riumba, ami együtt járt az ügyek számának jelentős megnövekedésével. Az 1750-es években a Haugwitz-reformoknak széles ellenzéke alakult ki. Egyrészt a pozíciói többségétől megfosztott tartományi nemesség volt elégedetlen, mert rossz néven vette, hogy az új rendszer semmilyen osztrák igazgatási tradícióra nem volt tekintettel, másrészt a rendszert működtető, annak hibáit és fogyatékosságait közvetlenül érző hivatalnokok is szembehelyezkedtek Haugwitzcal. Az 1756-ban kirobbanó hétéves háború alatt bebizonyosodott az új igazgatási rendszer alkalmatlansága, és Haugwitz ellenzékének akkori vezetője, az 1753 óta államkancellári címet viselő Kau- nitz megragadta az alkalmat saját elképzeléseinek megvalósítására.

Az 1760-1761-ben lezajló reformok egyik elsődleges célja a Haugwitz által végletesen centralizált igazgatás részleges decentralizálása volt. Csupán két elemet őriztek meg az 1749-es államreformból: az igazságszolgáltatás és közigazgatás szétválasztását, valamint az osztrák és cseh ügyek összefogását. Az átalakítás legmaradandóbb eleme az 1760-ban felállított Államtanács (Staatsrat) volt. Az Államtanácsnak 6 tagja volt, 3 bárói rangot viselő államminiszter (köztük az államkancellár) és 3 lovagi rangú államtanácsos. Az Államtanács nem volt hatóság, nem volt döntési jogköre. Feladata az udvari hivatalok felügyelete volt, és tanácsokat adott az uralkodónak a cseh és az osztrák örökös tartományok belügyeit illetően. A végrehajtásba nem avatkozhatott bele, ezért kikötötték, hogy az államkancellárt kivéve az Államtanács tagjai semmilyen más hivatalt nem viselhetnek. Kaunitz rögvest meginvitálta Haugwitz grófot az egyik államminiszteri székbe, rajtuk kívül ekkor a kiváló hadvezér, Leopold Joseph Daun, Heinrich Cajetan Blümengen, Egyd Valentin Felix Borié és Anton Maria Stu- pan kapott helyet. Az Államtanács első ülését 1761. január 26-án tartotta Mária Terézia és I. Ferenc császár jelenlétében. A következő egy évben elsősorban a Directorium felszámolásának módját dolgozták ki. Mária Terézia végül 1762 elején oszlatta fel a gyűlölt hivatalt.

Sokak reményével ellentétben Kaunitz nem tért vissza teljesen az 1749 előtti állapotokhoz, Bécsben igyekeztek a Haugwitz-reform pozitív hozadékait megőrizni. Így továbbra is a közigazgatástól elválasztva működött az igazságszolgáltatás a Legfelső Jogügyi Hivatalnak alárendelve. A legfelső politikai hivatal a Cseh és Osztrák Udvari Kancellária (Böhmische und Österreichische Hofkanzlei) lett, megtartva a német örökös tartományok ügyeinek egységét. A decentralizáció elsősorban a pénzügyigazgatás terén éreztette a hatását, ahol ismét az Udvari Kamara kezébe került az irányítás. Újjáéledt a Wiener Stadtbank is Carl Friedrich Hatzfeld irányítása alatt, és felállítottak egy Főpénztárt (Generalkasse) is. Szerepet kapott még pénzügyi téren a Kereskedelmi Hivatal és a visszaállított Pénz- és Bányaügyi Kollégium. Fontos és hasznos újítás volt a Számvevőszék (Rechenkammer). Fő feladata a többi pénzügyi hivatal ellenőrzése és az igazgatás vagy a kiadás terén mutatkozó esetleges hiányok megelőzése volt. Mivel a Számvevőszék gyakorlatilag minden hivatal könyvelését magához vonta, működését sokan ellenszenvvel figyelték. A pénzügyigazgatás ilyen mértékű széttördelése, a többszörösen egymás mellé rendelt hivatalok azonban újfent zűrzavarhoz vezettek, és 1765-ben ismét döntés született a pénzügyek újbóli központosításáról. A Wiener Stadtbankot és a főpénztárt a kamarának rendelték alá, de működésükbe nem avatkozhatott be. A Számvevőszéket megtartották, bár az elégedetlenkedések miatt csökkentették a hatáskörét. Végül a Kereskedelmi Hivatalt alárendelték a kancelláriának.

A 18. század második felének utolsó nagy reformhullámát II. József (1765/17801790) indította el egyeduralkodásának megkezdésekor. 1782-ben a központi igazgatás tetejére egy pénzügyi és politikai igazgatást is összefogó csúcsszervet állított, az Egyesített Cseh-osztrák Udvari Kancellária, Kamara és Minisztériumi Bankdeputáció (Vereinigte Böhmisch-Österreichische Hofkanzlei, Hofkammer und Ministerialbancodeputa- tion) nevű hivatalt. Nem nyúlt hozzá a Legfelső Jogügyi Hivatalhoz, de a helyi igazságszolgáltatási szervek fölé tartományi fellebbviteli bíróságokat állított, amelyekhez mindenki, nemes és nem nemes egyaránt fordulhatott. A hadügyi, kereskedelmi és hegybíróságok kivételével minden különbíróságot megszüntetett. 1783-ban kormányzóságokra (Gubernium) osztotta Ausztria területét, egy-egy kormányzóságba több tartomány igazgatását összevonva, ami nem jelentette azt, hogy az új egységek hatékonyan is működtek volna. A tartományi rendek mozgástere tovább csökkent a tartományi igazgatásban: József állami kézbe vette a tartományok könyvelését, megvonta a jogot, hogy a tartomány vagyona felett rendelkezzenek.

5.7. Ausztria és a Német-római Birodalom

Mivel az osztrák örökös tartományok a Német-római Birodalom területén feküdtek, több szálon is kapcsolódtak a birodalmi alkotmányhoz. Az osztrák főhercegi cím révén Ausztria birodalmi rendi jogállással rendelkezett, és helyet kapott a birodalomi gyűlés második, fejedelmi kollégiumában. Egy szavazatot adhatott le, és Salzburggal felváltva elnökölt a kollégium ülésein. A birodalmi rendi jogállásból fakadó kötelezettsége volt a birodalmi adók megfizetése, és az 1521-es wormsi matrikula alapján 120 lovast és 600 gyalogost kellett kiállítania a birodalmi hadseregbe. Bár privilégiumai részben mentesítették ezen kötelezettségek alól, a török elleni védekezés miatt mégis kellett anyagi és katonaállítási terheket viselnie. Teljes mentességet élvezett azonban a Birodalmi Kamarai Bíróság alól, és interregnum idején a birodalmi vikáriusoknak sem volt alávetve.

Az osztrák örökös tartományok 1512-től alkották az osztrák birodalmi kerületet (az első 1500-as beosztás nem terjedt ki rájuk). A kerülethez nem tartoztak hozzá a cseh és morva területek, amelyek a birodalom bukásáig megőrizték kerületen kívüli státusukat, hiába szorgalmazták más birodalmi rendek, hogy ezek a térségek is tagolódjanak be a rendszerbe, akár önálló kerületként, akár az osztrák kerület részeként. Mivel Elő-Ausztria viszont egyértelműen az osztrák kerület része volt, a határvonal folyamatosan változott. Ráadásul az elszórtan fekvő, más kerületekbe ékelődő elő- ausztriai birtoktestek megnehezítették a franciákkal szembeni egységes fellépést a többi határ menti kerület számára.

Az osztrák birodalmi kerület történetét egyszerűen és tömören össze lehet foglalni, ugyanis helyi sajátosságaiból adódóan nem fejlődött a kerületi rendek olyan hatékony önigazgatási egységévé, mint például a sváb kerület. A Habsburg főhercegek mint kerületi rendek annyira domináns szerepet töltöttek be, hogy a kerületi működés jegyei csak csökevényes formában jelenhettek meg. Sokszor csak a többi birodalmi kerület nyomására neveztek ki kerületi főnököt, de ezek a kinevezések jobbára csupán papíron léteztek. Hiába voltak az osztrák főhercegen kívül más jelentős rendek is a kerületben, például a brixeni vagy a trienti püspök, nem tudták akaratukat érvényesíteni vele szemben. A birodalmi rangemelésnél ráadásul a Habsburgok arra is odafigyeltek, hogy a kerületi rendek közé lehetőleg a saját osztrák, esetleg cseh nemeseiket emeljék. A másutt fontos szerepet betöltő kerületi hivatalokat sem működtették, és egyszer sem került sor kerületi gyűlésre. Ausztriának kerületként joga volt ülnököket javasolni a rendi irányítású Birodalmi Kamarai Bíróságba, de privilégiumai folytán nem kellett részt vállalnia a bíróság fenntartására fizetett adóból. Az, hogy az osztrák kerület belső élete nem volt igazán aktív, nem jelentette azt, hogy Ausztria ne vett volna részt a kerületi politikában, hiszen több kerületi együttműködésnek is tagja volt, és rendszeresen küldött képviselőket a több kerület számára rendezett közös gyűlésekre is. Kerületi politizálásának középpontjában többnyire a törökök elleni védekezés állt, de nem sikerült olyan gyakran pénzt vagy katonai támogatást szereznie a többi kerülettől, mint szerette volna, hiszen utóbbiak sokkal inkább a francia fenyegetéstől tartottak, mint az oszmántól. Az osztrák birodalmi kerület a Német-római Birodalom bukásával megszűnt, az osztrák örökös tartományok pedig az 1804-ben létrejött Osztrák Császárság részei lettek.

5.8. SZAKIRODALOM

Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte. Wien – Mainz, Manz, 1989.

Dotzauer, Winfried: Die deutschen Reichskreise (1383-1806). Geschichte und Aktenedition. Stuttgart, Steiner, 1998.

Fellner, Thomas – Kretschmayr, Heinrich: Die österreichische Zentralverwaltung. Von Maximilian I.



Compartilhe com seus amigos:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal