A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página19/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
1   ...   15   16   17   18   19   20   21   22   ...   88
2.4. Háborúk és ingatag békék

II. Ferenc (1559-1560) üres kincstárat, államadósságot és elégedetlenséget örökölt. A kormányzásra alkalmatlan volt, így a központi hatalom a Guise-ek kezébe került. Szélsőséges katolikus valláspolitikát szorgalmaztak, amely a református arisztokrácia ellenlépéseit váltotta ki. Pamfletkampányt indítottak ellenük, minden rossz forrásának kikiáltva őket. 1560 márciusában I. Louis de Condé herceg kisebb összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy az udvarban (Amboise-ban) tartózkodó Guise-eket elfogják, az általános rendi gyűléssel elítéltessék, és a Királyi Tanácsban a református arisztokrácia irányító szerepet szerezzen. Az összeesküvést leleplezték és megbosszulták.

Az amboise-i összeesküvés azonban kiváltotta az anyakirályné, Medici Katalin színre lépését, aki politikai érzékének köszönhetően felismerte, hogy a kormányzás központi szinten meggyengült, a Guise-ek dominanciája a királyi hercegi családok ellenállását váltja ki, valláspolitikájuk pedig csak az ellentéteket szítja. A királyné is az „egy törvény, egy hit, egy királyság" eszmény híve volt, de visszaállításához fizikai erőszak helyett békés politikai eszközöket választott, hogy a monarchia elkerülje a polgárháborút. Nyomására született meg 1560. március elején az amboise-i ediktum, amely amnesztiát hirdetett a hugenották számára, ha ismét hű katolikusok lesznek, a hitterjesztők megbüntetését pedig felfüggesztette. 1562 tavaszáig a királyi bíróságok hitbéli dolgokban nem ítélkeztek. Ez volt az első lépés a toleranciapolitika felé, amelyet a reformátusok igyekeztek kihasználni, és a királytól kollektívaként, rendként való elismerésüket kérték.

A reformátusok politikai fellépésének eredménye volt az 1560. májusi romoranti- ni ediktum, amely elismerte a lelkiismereti szabadságot, de megtiltotta a református vallás nyilvános gyakorlását. Lelkiismereti szabadságon a korban csupán azt értették, hogy a lutheránus vagy a kálvini hitet is vallhatja valaki saját otthonában, de istentagadó már nem lehet. Az ediktumot sosem alkalmazták, mert a politikai események fölöslegessé tették. Medici Katalin nyomására – és a Guise-ek ellenére – a király a humanista jogászt, Michel L'Hospitalt nevezte ki kancellárnak. O a vallási megbékélés és egyesülés híve volt, aki a dogmatikai ellentéteket másodlagosnak tekintette az állam érdekeihez képest, s a toleranciát csupán átmeneti eszköznek fogta fel. Az udvarban a református királyi hercegek is megjelenhettek, akik ezt befolyásszerzésre igyekeztek felhasználni. Megegyezés született, hogy a vallási kérdés és a királyság pénzügyeinek rendezésére a király – 54 év szünet után – összehívja az általános rendi gyűlést.



  1. decemberében a gyermek IX. Károly (1560-1574) került a trónra, így Medici Katalin régensként a királyi hatalom gyakorlója lett. A Guise-ek befolyásának további mérséklésére Antoine de Bourbont a királyság helytartójának nevezte ki. Az orléans-i rendi gyűlés (1560. december – 1561. január) különösebb eredmény nélkül zárult, a nemességnek nem sikerült a kormányzást az ellenőrzése alá vonni, viszont a reformátusok számára megnyugtató volt L'Hospital tolerancianyilatkozata.

A nyilatkozat bátorítást is adott: a hugenotta nemesség templomokat és nyilvános vallásgyakorlást követelt. A reformátusok előretörésének megállítására jött létre 1561 áprilisában a három legbefolyásosabb katolikus arisztokrata, Frangois Guise herceg, Anne de Montmorency katonai főparancsnok és Jacques de Saint-André marsall triumvirátusa. Mindkét oldalon megjelentek a szélsőséges prédikátorok, akik vallási gyűlöletet szítottak a tömegekben, amelyek könnyen hajlottak az erőszakos fellépésre.

A régensnő és a kancellár a nyílt háborútól tartva kísérletet tett a két vallás egyesítésére vagy legalább a megbékítésére. A humanizmus elveire alapult az elgondolás, amely szerint néhány dogmatikai különbözőség mellett az alapvető keresztény értékek elismerésével lehetséges a vallási egység visszaállítása. Így került sor 1561 szeptemberében a poissyi kollokviumra, ahol a két vallás teológusai előadhatták a megbékélést szolgáló tanaikat. A reformátusok nevében Théodore de Beze fogalmazta meg a hittételeket, kiemelve, hogy a kálvini tanok is a Szentíráson alapulnak. Előadta azonban az eltéréseket is, amelyeket a katolikus főpapok istenkáromlásnak bélyegeztek. Hosszas viták után a kollokvium eredménytelenül zárult, s többé nem történt közös kísérlet a dogmatikai megegyezésre.

1561 őszén a pontoise-i általános rendi gyűlés is a vallásbéke megteremtéséért ült össze. A harmadik (polgári) rend kérte, hogy minden városban épülhessen egy református templom, a király és a rendek szekularizálják az egyházi vagyont, az egyházat a kincstár tartsa el, kétévente ülésezzen az általános rendi gyűlés. A kéréseket a régensnő elutasította. Mivel a vallási egység megteremtésének terve megbukott, maradt a politikai megbékélés lehetősége. Szorgalmazóit (Medici Katalin, L'Hospital, a magas udvari tisztségviselők egy része, parlamenti tanácsosok, néhány püspök és teológus) „politikusoknak" kezdték nevezni.

Medici Katalin 1562 januárjában újabb vallási ediktumot (Saint-Germain-en-Laye) adott ki, amely szerint a magánházakban és a városfalakon kívül, éjszaka gyakorolható a református vallás. A hugenotta lelkészek azonban csak engedéllyel tarthatnak szinódust. A református vallás, ha megszorításokkal is, de ezzel elismertté vált. Beze és a református arisztokrácia elfogadta, de csupán az első lépésnek tekintette a vallásszabadság felé. Lyonban már ekkor ezt követelték, a déli tartományokban pedig egyszerűen nem tartották be az ediktumot, a városokban is templomokat foglaltak, bízva a hugenotta nemesség fegyveres erejében. Périgord tartományban akadtak városok, ahol a katolikus vallás szabad gyakorlását tiltották be.

Ezzel szemben a katolikus tábor – a mérsékelteket kivéve – soknak tekintette az ediktumot, a parlamentek is csak hosszas huzavona után jegyezték be. A katolikus arisztokrácia nyílt katonai fellépést szorgalmazott. Frangois de Guise és a királyi hadak főparancsnoka, Montmorency elhagyta az udvart, hogy hatalmas klientúrájukból hadakat gyűjtsenek. A másik oldalon Condé herceg is hasonló lépéseket tett, de mindig hangoztatva – a többi hugenotta herceggel együtt – hűségét a koronához. A háborút az erősebb tábor kezdte. 1562. március 1-jén Frangois de Guise csapataival együtt egyik kelet-franciaországi birtokán, Vassyban szállt meg. A kisvárosban a katolikus templom szomszédságában egy csűrben kb. 600 résztvevővel református istentisztelet folyt, ami a januári ediktum megszegését jelentette. Guise herceg katonái az imádkozókra rontottak. A mészárlás vége 30 református halott és 120 sebesült volt. Válaszul Condé herceg Loire-völgyi, Coligny admirális normandiai városokat foglalt el, ahol katonáik és a feltüzelt hugenották feldúlták a templomokat, és több egyházit megöltek. Délen is kölcsönös volt az öldöklés. Guyenne-ben a hugenotta katonák 600 katolikust mészároltak le, amire a katolikusok hasonló tettel válaszoltak. A református vezetők I. Erzsébet angol királynő (1558-1603), a katolikusok II. Fülöp spanyol király (1556-1598) támogatására számíthattak.

A katolikus hadak ellentámadást indítottak, és az 1562. november 19-i dreux-i csatában a református hadsereg vereséget szenvedett. A háborúban meghalt Antoine de Bourbon, a hugenották és Francois de Guise, a katolikusok vezére is. Medici Katalin két legnagyobb ellenfelétől szabadult meg, és 1563 márciusában békét ajánlott. Eredménye az 1563. március 19-i amboise-i ediktum, amely mindkét vallás híveit igyekezett megnyugtatni. Ismét deklarálta a lelkiismereti szabadságot, de a református vallás nyilvános gyakorlását csak a már eddig elismert városokban és minden királyi bírósági körzet egy-egy városában, a falakon kívül engedélyezte, Párizsban pedig megtiltotta. Kiváltságot adott a református nemességnek: felsőfokú úriszékkel rendelkező birtokokon az uraság és háza népe ezután büntetés nélkül gyakorolhatta vallását. Ez azt tükrözte, hogy a franciaországi kálvinizmus világi irányítása a nemesség kezébe került, amely számára a köznép vallásgyakorlási lehetőségei másodlagosak voltak.

Az ediktumot mindkét táboron belül ellentmondásosan fogadták. A türelmetlen katolikus csoport elutasította, mert sértőnek tekintette a katolikusok lelkiismeretére nézve, másrészt a trienti zsinat szelleme is hatott, amely elítélte a reformációt. Ezzel szemben a radikális reformátusok a vallásgyakorlás teljes szabadságát követelték. Kálvin és Beze „látható egyházat" akart, amely elismeri a királyi hatalmat, de autonóm vele szemben. Néhány évig azonban egyik tábor sem nyúlt fegyverhez. Ezt a békés időszakot Medici Katalin a királyi hatalom helyreállítására igyekezett felhasználni. A katolikus egyházat birtokeladásra bírta, hogy az így befolyt összegből támogassa a pénzügyek rendbetételét.

A katolikus-református viszonyt a németalföldi szabadságharc kirobbanása mozdította el a holtpontról. Coligny admirális és Condé herceg elérkezettnek látta az időt, hogy Franciaország a protestáns államokkal szövetkezve spanyolellenes külpolitikát folytasson, és megszerezze Flandriát. Medici Katalin azonban a semleges külpolitika híve volt. A hugenotta tábor és az udvar között megromlott a viszony. 1567 szeptemberében a katolikus fenyegetettségre hivatkozva Condé csapatokat gyűjtött, és városokat szállt meg, lényegében hadat üzent a katolikus tábornak. Ezzel kitört a második vallásháború. 1567 novemberében Condé Saint-Denis-t vette ostrom alá. A királyi hadak főparancsnoka, Montmorency azonban november 10-én megverte Condé seregeit, aki ezután a pfalzi választófejedelemtől kért utánpótlást. A háború a hideg tél miatt azonban abbamaradt. 1568. március 23-án megkötötték a longju- meau-i békét, amely amnesztiát hirdetett a hugenották számára, és megerősítette az amboise-i ediktumot.

A második háború az egyensúlyozó politika kudarcát hozta. Az állam egységét védő politika mögött nem volt megfelelő erő, amely egyszerre lett volna képes mindkét tábort visszaszorítani. Medici Katalin feladta mérsékelt politikáját, és menesztette L'Hospital kancellárt, vagyis a katolikus tábor mellé állt, a hugenottákban látva a fő veszélyt a királyi hatalomra. Németalföldön Alba herceg terrorral próbálta felszámolni a protestáns szabadságharcosokat. A spanyolok IX. Károlynak is ezt ajánlották.

A hugenotta seregek La Rochelle-be vonultak vissza, ahol Erzsébet angol királynő támogatását élvezték. Délről, a Navarrai Királyságból gyűjtöttek csapatokat, amelyeket a fiatal navarrai király, Henri de Bourbon (Navarrai Henrik, a későbbi IV. Henrik: 1589-1610) is elkísért. 1558. szeptember 18-án kitört a harmadik háború, miután a navarrai király seregei elfoglalták a Loire és a Gironde közötti tartományok városait. IX. Károly erre visszavonta az amboise-i ediktumot. A lelkiismereti szabadságot elismerte, de a kálvini vallás gyakorlását mindenütt betiltotta, a Genfből érkezett lelkészeket távozásra utasította. A királyi bíróságoknak csak katolikus tagjai lehettek.

A tél folyamán mindkét fél erőt gyűjtött, és külföldi (német protestáns és katolikus) támogatást szerzett. 1569. március 13-án a jarnaci csatában Condé hadait legyőzték, maga a herceg is meghalt. A hugenották katonai-politikai vezetése előbb Coligny admirális, majd a navarrai király kezébe került. A háborúskodás 1569 nyarán folytatódott tovább, változó sikerrel. 1569. október 3-án a moncontouri csatában azonban Coligny vereséget szenvedett, és visszaszorult a déli tartományokba. A háborút nem adta fel, és a következő év június 25-én Burgundiában csatát nyert. A békekötéshez ez kedvező feltétel volt.

Az 1570. augusztus 8-án kötött saint-germaini béke az amboise-i ediktumon alapult, újabb kisebb engedménnyel: biztonságuk garanciájaként két évre négy erődített várost (La Rochelle, Montauban, La Charité, Cognac) átengedett a hugenottáknak. Coligny admirális visszatért a Királyi Tanácsba, és befolyásos politikus lett, terveinek időnként a királyt is meg tudta nyerni. Medici Katalinnak terhes volt az admirális erősödő befolyása, de egyelőre békét akart. Ezt szolgálta Valois Margit és Henri de Bourbon házassági terve.

Coligny admirális és a hugenották politikai vezetői ismét Németalföld megsegítését sürgették, ami Spanyolországgal való háborút jelentett volna. A tervet IX. Károly is támogatta. Első lépése 1572 júliusában azonban katonai kudarccal végződött. A folytatást a Titkos Tanács többsége ellenezte. Medici Katalin Coligny eltávolítása érdekében a katolikusok vezérével, a fiatal Henri de Guise herceggel szövetkezett.

Az alkalmat a navarrai király és Valois Margit esküvője szolgáltatta, amelyen 1572. augusztus 18-án a hugenották vezetői is megjelentek. A lakomát követően, augusztus 22-én Coligny admirálist egy merénylő súlyosan megsebesítette. Az udvarban (a Louvre-ban) az a hír terjedt el, hogy a reformátusok bosszút forralnak, s még a királyi palotába is be akarnak törni. Medici Katalin újabb háborútól tartva továbblépett: itt az alkalom, hogy a királyi hatalom megszabaduljon az egész hugenotta vezérkartól a két királyi herceg, Henri de Bourbon és Henri de Condé kivételével, akikre a Guise-ek ellensúlyozásához volt szükség. Rábírta a királyt, hogy a közjó érdekében adjon parancsot a hugenotta vezérkar legyilkolására, amit a Guise-ek szerveztek meg. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjjelén két és három óra között kezdődött a mészárlás. 800 katona reggelre 200 hugenotta vezetőt gyilkolt meg, köztük Coligny admirálist is. A Louvre-ban Navarrai Henriket és Condé herceget a király megtérítette és fogságba ejtette.

Az öldöklés reggel a párizsi nép radikális csoportjainak bekapcsolódásával folytatódott. A városban az élelmiszerárak magasak voltak, az ellátás akadozott, ami elégedetlenséget szült. A népi negyedeket járó szélsőséges prédikátorok minden rosszért a hugenottákat okolták. Azzal rémisztgették a népet, hogy a hugenotta nemesség megszállja a várost, és a katolikusokat legyilkolja. A királyi hatalom tétlenkedése mellett három nap alatt 3 ezer ember esett áldozatul, közöttük sok katolikus is volt. A vérengzés, anélkül hogy IX. Károly elrendelte volna, átterjedt a vidéki városokra is. A szeptember 1-jei lyoni vecsernyének 700 áldozata volt. A szeptember közepéig tartó öldöklésnek 20-30 ezer halottja lett. Európában csak XIII. Gergely pápa (15721585) üdvözölte a történteket: hálaadó misét tartott és emlékérmet adott ki.

A reformátusok zöme a félelem ellenére is megmaradt hiténél. A hugenotta nemességet súlyos veszteség érte, de továbbra is képes volt az ellenállásra, és nyíltan szembefordult a királyi hatalommal. Az 1570-es években virágzott fel a rendi monarchiát éltető hugenotta politikai irodalom. Théodore de Beze, Francois Hotman, Phi- lippe Duplessis-Mornay és mások megalkották a szerződéselméletet, amely szerint az első királyok hatalma a néptől származott. A szerződésben a nép ruházta rájuk jogait, hogy azokkal törvényesen éljenek. A törvényes hatalommal visszaélő, Isten törvényeit megszegő uralkodó zsarnok, esküszegő, akitől a nép (a rendek) visszaveheti a hatalmat. Ellene a fegyveres felkelés is jogos.

Az udvar elgondolása, hogy a református vezetők legyilkolása a tábor széteséséhez vezet, s így véget ér a háború, tévesnek bizonyult. A hugenották a déli-délnyugati tartományokba vonultak vissza, hogy ellenállásra rendezkedjenek be. 1572 októberében az egyik katonai központjuk, La Rochelle nem fogadta be a király által kinevezett új kormányzót. Ez a negyedik háború kitöréséhez vezetett. A királyi csapatok a hugenotta városokat támadták, amelyek szívósan védekeztek.

A háborút 1573 júliusában a boulogne-i ediktum zárta, amely a lelkiismereti szabadságot ugyan elismerte, de a kálvini vallás gyakorlását csak négy városban (La Rochelle, Nímes, Montauban, Sancerre) és a felsőfokú úriszékkel rendelkező birtokokon engedélyezte. A hugenották elutasították az ediktumot, és szövetségeseket kerestek az udvarban, ahol a király öccse nem értett egyet a hivatalos valláspolitikával és a Guise család újból megerősödött befolyásával. Több sértődött arisztokrata is csatlakozott hozzá. Az „elégedetlenek pártja" lényegében a „politikusok pártjának" újjáéledését jelentette, amely békés úton, az általános rendi gyűlés keretében akarta rendezni a vallási ellentéteket, hogy mindkét felekezetet egyesíteni lehessen a közös nagyhatalmi célok érdekében.

Medici Katalin meggyőzéssel és börtönnel 1574 tavaszára – átmenetileg – lecsendesítette a „politikusok pártját", hogy újabb háborút szervezzen a délen fegyverkező hugenották ellen. Tervének kezdetben az uralkodóváltás is kedvezett. IX. Károly halála után a következő fia, III. Henrik (1574-1589) lett a király, akit szintén sikerült meggyőznie a háború szükségességéről, nehogy a monarchia északi királyságra és déli hugenotta köztársaságra darabolódjon fel. Languedocban ugyanis a „politikusok pártjához" tartozó kormányzó, Montmorency-Damville elfogadta a déli és délnyugati tartományokból szerveződő hugenotta konföderációt (uniót). Tartományi gyűléseket hívtak össze, amelyek tisztségviselőket választottak a nemesség és a hivatalnok polgárság köréből, hogy gondoskodjanak a közbiztonság fenntartásáról, kezükbe vegyék a katonai szervezést és a pénzügyek intézését. Az így szerveződő tartományok egymással unióra léptek, és Condé herceget, majd a navarrai királyt választották pro- tektoruknak. A déli egyesült tartományoknak még rendi gyűlése is volt.

1574 novemberében az egyház jövedelméből kiállított királyi hadsereg, élén III. Henrikkel, elindult délnek, s ezzel kitört az ötödik háború. A király katonai hadjárata azonban Avignonnál kifulladt, így tárgyalásokba kezdett. A szemben álló irányzatok politikai jellege kezdett felerősödni, ami tovább bonyolította a vallási ellentéteket.

A katolikus Montmorency-Damville herceg a hugenották mellé állt, a királyi hadak egyik parancsnoka viszont a kálvinista Uzes herceg volt.

A harcok 1575 szeptemberében újultak ki, amikor Anjou herceg elhagyta az udvart, és nyíltan szembeszállt a királlyal, az általános rendi gyűlés összehívását követelve. III. Henrik elszigetelődött, miközben a királyság északi és keleti tartományait a katolikusokat támogató spanyol és a hugenottákat segítő pfalzi zsoldosok uralták. A királyi seregek csak nehezen tudták megtisztítani a térséget. 1576. február elején Henri de Bourbon megszökött az udvar fogságából, és Gascogne-ba menekült, hogy a reformátusok élére álljon. Tavasszal hugenotta konföderációs csapatok készülődtek Párizs ellen. A király szorult helyzetbe került. A megelőző tárgyalások azonban sikeresek voltak, és 1576. május 7-én III. Henrik kiadta a beaulieu-i ediktumot.

Az ediktum 63 artikulusa a hugenották összes lényeges követelését tartalmazta. Helyreállította a katolikus vallás gyakorlását ott, ahol a hugenották átmenetileg betiltották. A kálvini vallás gyakorlását az udvart, Párizst és öt mérföldes körzetét kivéve mindenütt megengedte. A reformátusok viszont továbbra is kötelesek voltak tizedet fizetni és tiszteletben tartani a katolikus ünnepeket. A parlamentekben feles kamarákat (8 katolikus, 8 református tagból) hozott létre a vallási ellentétek tisztázására. A reformátusok ezután bármilyen tisztséget betölthettek. A bebörtönzött hugenották amnesztiában részesültek, a Szent Bertalan-éji áldozatokat pedig ártatlannak nyilvánította az ediktum. Nyolc erődített várost a hugenottáknak adott. A király ígéretet tett, hogy nyolc hónapon belül Blois-ba általános rendi gyűlést hív össze. Egy titkos cikkely értelmében Henri de Bourbon Guyenne, Condé Picardia kormányzója lett.

Az ediktum korát meghaladó volt. A kor közgondolkodásában a vallási kisebbség túl széles, a többségi katolikusokéval majdnem azonos jogokat kapott a vallás gyakorlásában, ami nem volt arányos. Másrészt a református és a velük szövetkező mérsékelt katolikus arisztokratacsaládok a vallási megbékélést tartományi hatalmuk erősítésére használták fel. Az ediktum csupán a pillanatnyi, a reformátusoknak kedvező erőviszonyokból adódott.

A katolikus tábor által uralt tartományokban megtagadták az ediktum végrehajtását. A nemesség és a városi polgárság kezdeményezésével a katolikus hívők vallásuk védelmében szervezeteket hoztak létre, amelyek országos méretekben – Henri de Guise-zel az élen – 1576 nyarán katolikus ligába tömörültek. A liga azonban politikai szervezetté vált. Formálisan a királyság védelmét tűzte zászlajára, valójában a tartományok rendi kiváltságainak a visszaállítására törekedett. A királyi hatalmat úgy akarta megerősíteni, hogy az általános rendi gyűlés ellenőrzése alá helyezi. A rendi törekvések tehát mindkét táborban felerősödtek.

II. Henrik kénytelen volt tudomásul venni, hogy a királyi hatalom a két tábor közé szorult, ezért 1576 decemberében Blois-ba összehívta az általános rendi gyűlést. A követek zöme a katolikus táborból kerül ki, így III. Henrik az oldalukra állt, és támogatta a gyűlés határozatát a vallási egység visszaállításáról. Elutasította viszont, hogy a Királyi Tanács mellé állítson fel egy 36 tagú rendi tanácsot, mire a gyűlés a kért rendkívüli adókat vetette el. Ismét a katolikus egyház finanszírozta a háborút.

Miközben még tartott a gyűlés, a beaulieu-i ediktum felmondása miatt 1576. december végén kitört a hatodik háború, amely apró csatározások és egyezkedések egyvelegéből állt, mivel komoly hadműveletre egyik félnek sem futotta. Politikailag a liga volt kedvezőbb helyzetben: a király öccse és a languedoci kormányzó visszaállt a katolikusok táborába. Pénzhiány miatt a háború 1577 szeptemberében befejeződött. Az 1577. október 8-i poitiers-i ediktum a hugenották számára visszalépést jelentett. Bírósági körzetenként csak egy város külterületén engedélyezte a vallásgyakorlást, és azokban a városokban, amelyek a békekötéskor a reformátusok kezén voltak. A parlamentek vallási kamaráiban a hugenotta tagok számát egyharmadra csökkentette. 6 évre 8 erődített helységet hagyott a reformátusok birtokában, és feloszlatta a katolikus ligát.

Két békés esztendő következett, amely alatt III. Henrik a királyi kormányzás helyreállításán fáradozott. 1579 februárjában megkötötte a néraci egyezményt, amelynek értelmében 19 guyenne-i erődítményt 6 évig a reformátusok birtokában hagyott. 1579 novemberében azonban Henri de Bourbon megszegte a néraci egyezményt, s emiatt kitört a hetedik háború. A hadiszerencse a királynak kedvezett, délen erődítményeket foglalt vissza, Picardiából kiszorította Condé seregeit. 1580. november 26-án kötöttek újabb békét Flexben, amely a néraci egyezményt erősítette meg, azzal az eltéréssel, hogy 14 erődítményt hagyott 6 évre hugenotta kézen.

A háború idején és az azt követő években a király öccse, Anjou herceg – III. Henrik jóváhagyása nélkül – németalföldi kalandba bonyolódott, hogy a déli tartományokat megszabadítsa a spanyol uralomtól, és Németalföld uralkodója legyen. 1583-ban azonban véglegesen kiszorult Flandriából. 1584 júniusában utód nélkül elhunyt. Fiú utóda III. Henriknek sem volt, így előtérbe került a trónutódlás kérdése. III. Henrik legközelebbi rokona a református Henri de Bourbon volt. A francia monarchia alaptörvényei azonban kimondták, hogy csak katolikus vallású uralkodó ülhet a trónra.

XIII. Gergely pápa és az újjászerveződő katolikus liga természetesen nem ismerte el Henri de Bourbont trónörökösnek. Az 1585-ös joinville-i szerződésben a liga vezetői kilátásba helyezték, hogy II. Fülöpnek ajánlják fel a koronát. Felmerült, hogy a Guise-eké legyen a trón, akik Nagy Károlytól (császár: 800-814) eredeztették családfájukat. A Guise család tagjai a kormányzói tisztségekkel 1585-re a tartományok jelentős részét a befolyásuk alá vonták. A nagy északi városokban is – különösen Párizsban – urai voltak a helyzetnek. A fővárosban a prédikátorok és a pamfletírók ismét szélsőséges vallási hangulatot teremtettek: református királlyal riogatták a népet, aki ha trónra kerül, mindenkit kényszerít az áttérésre, és vérfürdőt fog rendezni.

Ilyen körülmények között 1585 nyarán III. Henrik kénytelen volt a liga teljesíthetetlen követeléseit elfogadni, és kiadta a nemours-i ediktumot, amelyben visszavont minden vallási ediktumot, megtiltotta a református vallás gyakorlását, lelkészeiket száműzetéssel fenyegette, a hugenotta erődöket pedig visszavette. A király lényegében átengedte a hatalmat a Guise-eknek. 1585 augusztusában Navarrai Henrikhez közeledett, de a református-katolikus szövetség nem tartott sokáig. Szeptemberben a hugenotta és a királyi seregek között ellenségeskedés tört ki. Ezzel elkezdődött a nyolcadik háború, amelynek kezdeti szakaszát a három Henrik háborújának szokás nevezni. A háborúskodás 1586 augusztusára elcsendesedett, de a liga a királyt 1587- ben újrakezdésére kényszerítette. A harcok 1587. október 20-án a coutras-i csatában Navarrai Henrik győzelmével zárultak. Ehhez az angol királynő és a dán király támogatása is hozzájárult.

A liga nem adta fel a harcot, a királyt tette felelőssé a vereségért, és ellene hangolta a fővárost. Autonómiát ígért a városoknak, és a rendi monarchia visszaállítását szorgalmazta, sőt Párizsban megfogalmazódott a választókirályság gondolata is. A királytól azt követelte, hogy vezesse be ismét az inkvizíciót, és végeztesse ki a hugenotta foglyokat, ha nem térnek át a katolikus vallásra. A király erre Henri de Guise-t kitiltotta Párizsból, ami azonban csak fokozta a feszültséget. 1588. május 12-én felkelés tört ki a királyi zsoldosokkal szemben. Ez volt a barikádok napja.

Az udvar kénytelen volt Blois-ba távozni, ahová októberre a király általános rendi gyűlést hívott össze. A politikai erőviszonyok kedvezőtlenül alakultak III. Henrik számára: az egyházi rend képviselőinek zöme ligapárti volt, a harmadik rend pedig Párizs befolyása alatt állt. Egyedül a nemesi követek egy része volt a király oldalán. A király az erőviszonyokat Henri de Guise megöletésével próbálta megváltoztatni.

Párizsban mindez azonban csak növelte a feszültséget. A város politikai szervezete átalakult. 16 kerületének mindegyikében a liga híveiből álló 6 tagú tanács alakult. A tanácsok vezetőiből megszerveződött a város új önkormányzata, a Tizenhatok Tanácsa, amely jelentős haderővel rendelkezett, és élvezte a spanyol király támogatását. Az északi tartományok városai közül sokan szövetkeztek Párizzsal. Jean Boucher párizsi pap meghirdette a zsarnokölés tanát: az egyház leteheti a hatalmával visszaélő, hűtlen királyt, sőt meggyilkolása is jogos lehet.

III. Henrik 1589 áprilisában kénytelen volt szövetséget kötni korábbi ellenfelével, Navarrai Henrikkel, hogy visszafoglalja a fővárost. A háború vallási jellege elhalványult, míg a külső (spanyol) beavatkozás elhárításának és a királyi hatalom helyreállításának szükségessége került előtérbe. Megfordult a korábbi helyzet, Navarrai Henrik és a többi hugenotta vezető az erős királyi hatalom hívévé vált, megnyerve magának az ismét erősödő „politikusok pártját". A volt kancellár, L'Hospital is Henri de Bourbon szolgálatába állt. A hugenotta hadseregbe egyre több katolikus is belépett. A király átállását a katolikusok bosszúja követte: 1589. augusztus 2-án egy Domonkos-rendi szerzetes, Jacques Clément megölte.

Az öröklési rend szerint a korona egyetlen jogos birtokosa a magát IV Henriknek tekintő Henri de Bourbon volt. A liga, a katolikus egyház és az arisztokrácia egy része azonban ezt református vallása miatt nem fogadta el. A spanyolbarát XIV. Gergely pápa (1590-1591) kiátkozta, és elrendelte, hogy a főpapság ne szolgálja. Párizsban a liga X. Károly néven Charles de Bourbon kardinálist kiáltotta ki uralkodónak, II. Fülöp pedig Franciaország protektora kívánt lenni. A tartományok jelentős része a liga befolyása alatt állt, amelynek a spanyol támogatás révén jelentős katonai erő állt rendelkezésére. Az ivryi csatában 1590. március 14-én azonban IV Henrik győzött a túlerővel szemben. Ez lehetővé tette, hogy a Párizs környéki tartományokat birtokba vegye. Párizst és az északi területeket viszont a spanyolok, illetve a liga erői birtokolták. A fővárost sem bevenni, sem kiéheztetni nem tudta a király.

III. Henrik számára a megnyerés és a kivárás taktikája maradt. Az 1591-es mantes-i ediktumban a reformátusok számára a korlátozott vallásgyakorlatot biztosító 1577-es poitiers-i ediktumot léptette életbe, a katolikusokat pedig próbálta meggyőzni, hogy nem alkalmaz retorziót velük szemben, és vallásukat mindenütt szabadon gyakorolhatják. Az elgondolás bevált, a liga vezetése megosztottá vált, egy része ellenezte a spanyol jelenlétet, és fegyverszünetet akart kötni a királlyal. A mérsékelt katolikus arisztokrácia és sok város a rekatolizációt javasolta a királynak, aki reálpolitikusnak bizonyult: az alattvalók döntő többségétől nem térhet el a király vallása. A király ugyan vallásos volt, de a két vallás dogmatikai különbségeit másodlagosnak tekintette, úgy vélte, hogy mindössze szertartási és egyházkormányzati eltérésekről van szó. Így került sor 1593. július 25-én a Saint-Denis-apátságban IV Henrik megtérésére, amelyet 1594 februárjában Chartres-ban a koronázás követett.

Hatalmának elismertetése mindezzel még nem ért véget. Párizsba 1594 márciusában csak úgy tudott bevonulni, hogy lefizette a város vezetését, a spanyol katonáknak pedig szabad elvonulást biztosított. A liga vezetői és városai az önkéntes megadás fejében magas tisztségeket és nagy vagyonokat kaptak. A lassú konszolidáció következő állomása a spanyol befolyás felszámolása volt. Az 1596-1598 között vívott háborút a protestáns hatalmak támogatásával Franciaország megnyerte. Az 1598. május 2-án aláírt vervins-i békében a felek elismerték a cateau-cambrésis-i békét, és tudomásul vették, hogy IV. Henrik Franciaország törvényes uralkodója.



Compartilhe com seus amigos:
1   ...   15   16   17   18   19   20   21   22   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal