A kora újkor története Poór, János a kora újkor története



Baixar 1.04 Mb.
Página1/88
Encontro22.08.2021
Tamanho1.04 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   88


A kora újkor története

Poór, János

A kora újkor története

Poór, János

Publication date 2009-03-31

Szerzői jog © 2009-03-31 János, fj. Barta; János, Kalmár; László, Kontler; Zoltán, Korpás; Lilla, Krász; Balázs, Lázár; Antal, Molnár; Imre, Papp; János, Poór; István, Rákóczi; István, Soós; Tibor, Szántó György; Judit, Szilágyi Ágnes; Márta, Vajnági



Kivonat

Tartalom

ELŐSZÓ 8

1. HÁBORÚK, POLGÁRHÁBORÚK, FORRADALMAK 1

1. Ifj. Barta János │ AZ ITÁLIAI HÁBORÚK (1494–1559) 1

1.1. A háborúk okai, francia ambíciók 1

1.2. Hadviselő felek és haditechnika 3

1.3. A francia-német szövetségtől a Valois-Habsburg rivalizálásig 5

1.4. A háborús színterek kibővülése 9

1.5. A háborúk következményei 11

1.6. SZAKIRODALOM 11

2. Lázár Balázs │ A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648) 12

2.1. A harmincéves háború hadművészete 12

2.2. A Német Birodalom a harmincéves háború előestéjén 14

2.3. A háború cseh szakasza 15

2.4. A dán szakasz: Wallenstein felemelkedése 16

2.5. A svéd szakasz 17

2.6. A francia-svéd szakasz 19

2.7. A vesztfáliai „békemű" 20

2.8. SZAKIRODALOM 23

3. Szántó György Tibor │ FORRADALOM ANGLIÁBAN 23

3.1. A Jog kérvénye 24

3.2. Püspökök háborúja (1638-1639) 26

3.3. A hosszú parlament 28

3.4. Katonaszentek 31

3.5. A királyper 32

3.6. Katona-köztársaság 33

3.7. Kié a hadsereg? 35

3.8. Tizenegy körzet 36

3.9. Halogatott restauráció 37

3.10. SZAKIRODALOM 39

4. Kalmár János │ A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1701–1714) 39

4.1. A háború kitörésének okai 39

4.2. A szövetségi rendszerek 40

4.3. A háború menete 42

4.4. Az utrechti békerendszer 45

4.5. SZAKIRODALOM 46

5. Poór János │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1740-1748) 46

5.1. Jogigények és politikai döntések 48

5.2. A háború kirobbanása 50

5.3. Bajor sikerek 51

5.4. A boroszlói béke 52

5.5. Itália 53

5.6. Németországi változások 54

5.7. Francia hadüzenetek 56

5.8. A második sziléziai háború 56

5.9. A bajor császár halála 57

5.10. A drezdai béke 58

5.11. Az aacheni béke 59

5.12. SZAKIRODALOM 60

6. Ifj. Barta János │ A HÉTÉVES HÁBORÚ (1756-1763) 61

6.1. Az európai szövetségi rendszerek átalakulása 62

6.2. Katonai előkészületek, haditechnika 63

6.3. A háború kezdeti szakasza, porosz sikerek (1756-1757) 65

6.4. Az erőviszonyok kiegyenlítődése (1758-1759) 68

6.5. Válság és győzelem, Poroszország szerencséje 69

6.6. SZAKIRODALOM 72

7. Soós István │ A LENGYEL ANARCHIA, LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSAI (1772, 1793, 1795) 72

7.1. Az előzmények (1699-1764) 73

7.2. Újabb harcok a trón körül (1763-1764) 75

7.3. Tervek Lengyelország első felosztására 79

7.4. Lengyelország első felosztása 81

7.5. A felosztás lengyel „jóváhagyása" 82

7.6. A felosztás lengyelországi és európai visszhangja 83

7.7. A „megcsonkított" Lengyelország 83

7.8. Lengyelország második felosztása 85

7.9. Lengyelország harmadik felosztása 86

7.10. SZAKIRODALOM 86

8. Kontler László │ FORRADALOM A PARLAMENT ELLEN: AZ ÉSZAK-AMERIKAI BRIT GYARMATOK ELSZAKADÁSA ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MEGSZÜLETÉSE 87

8.1. A birodalmi konfliktus 88

8.2. A függetlenség deklarálásától annak kivívásáig 92

8.3. A forradalmi unió 96

8.4. SZAKIRODALOM 102

2. BIRODALMAK, ÁLLAMOK, TARTOMÁNYOK 103

1. Vajnági Márta │ A NÉMET NEMZET SZENT RÓMAI BIRODALMA 103

1.1. A birodalom neve 103

1.2. Terület és lakosság 103

1.3. Alkotmány, alaptörvények, szokásjogok 104

1.4. A birodalom tagjai 106

1.5. A birodalom oszlopai: a választófejedelmek 107

1.6. Interregnum 109

1.7. A birodalom feje – római király, római császár 110

1.8. A birodalmi gyűlés 112

1.9. Legfelsőbb birodalmi bíróságok 114

1.10. A birodalmi kerületi rendszer 115

1.11. A birodalom felbomlása 117

1.12. SZAKIRODALOM 118

2. Papp Imre │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG FRANCIAORSZÁGBAN 119

2.1. A tartományi rendi gyűlések 119

2.2. Az általános rendi gyűlés 122

2.3. A királyi kormányzás központi intézményei 124

2.4. A királyi hatalom helyi szervei 127

2.5. A bíráskodás intézményei 129

2.6. SZAKIRODALOM 132

3. Kontler László │ KIRÁLYSÁG, RENDISÉG ÉS ALKOTMÁNYOSSÁG: KORONA, TANÁCSOK, BÍRÓSÁGOK, PARLAMENTEK ANGLIÁBAN ÉS NAGY-BRITANNIÁBAN 132

3.1. A Tudor-kor: alkotmányos központosítás 134

3.2. A Stuart-kor: az alkotmányos konszenzus zavarai 139

3.3. 1689 után: korlátozott királyság, korlátlan állam 145

3.4. SZAKIRODALOM 147

4. Korpás Zoltán │ KIRÁLYSÁG ÉS RENDISÉG SPANYOLORSZÁGBAN 148

4.1. A királyi hatalom megerősítése és a rendek 148

4.2. A vallási egység megteremtése 150

4.3. A cortes 151

4.4. Társadalmi rétegek és a korona 152

4.5. A királyi udvar a kora újkorban 155

4.6. A birodalom kormányzása – a királyi alterego 155

4.7. A birodalom kormányzása – poliszinodiális rendszer 156

4.7.1. SZUPRATERRITORIÁLIS TANÁCSOK 156

4.7.2. TERRITORIÁLIS TANÁCSOK 158

4.7.3. KASZTÍLIAI TANÁCSOK 159

4.8. A kormányzat nehézségei – a magántitkár, a kegyenc és a junták 160

4.9. SZAKIRODALOM 162

5. Vajnági Márta │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖS TARTOMÁNYOK 162

5.1. Az osztrák örökös tartományok kialakulása 162

5.2. Hamisított főhercegség – a Kis és a Nagy kiváltságlevél 165

5.3. Felosztások és egyesítések 165

5.4. Tartományúr és rendek 166

5.5. Központi igazgatás az örökös tartományokban 1749-ig 168

5.5.1. TITKOS TANÁCS 168

5.5.2. UDVARI TANÁCS 169

5.5.3. PÉNZÜGYIGAZGATÁS 171

5.5.4. HADÜGYI IGAZGATÁS 173

5.6. 18. századi reformok: Haugwitz, Kaunitz, II. József 175

5.7. Ausztria és a Német-római Birodalom 176

5.8. SZAKIRODALOM 177

3. VALLÁSÜGY, VALLÁSI MEGÚJULÁS, VALLÁSHÁBORÚK 178

1. Krász Lilla │ A REFORMÁCIÓ ÉS A NÉMET VALLÁSHÁBORÚK 178

1.1. A búcsú körüli viták 178

1.2. I. Miksa császár utolsó birodalmi gyűlése, Augsburg, 1518 183

1.3. Gazdaság és politikum: az 1519. évi császárválasztás 184

1.4. A lipcsei disputa, 1519. június 27. – július 14. 185

1.5. Az 1520. év: a kiközösítéssel fenyegető pápai bulla és Luther három nagy reformátori írása 186

1.6. Az új császár első birodalmi gyűlése: Worms, 1521 188

1.7. A lutheri teológia „gyakorlati" következményei, 1521-1524 189

1.8. A lutheri teológia mint politikai gyakorlat: a német parasztháború, 1524-1525 190

1.9. A fejedelmek reformációjától az ágostai hitvallásig, 1525-1530 191

1.10. A schmalkaldeni szövetségtől az augsburgi vallásbékéig, 1531-1555 193

1.11. SZAKIRODALOM 196

2. Papp Imre │ A FRANCIA VALLÁSHÁBORÚK ÉS A NANTES-I EDIKTUM 196

2.1. A francia gazdaság és társadalom a 16. században 196

2.2. A monarchia és a királyi hatalom 197

2.3. A reformáció 199

2.4. Háborúk és ingatag békék 202

2.5. A nantes-i ediktum 208

2.6. SZAKIRODALOM 210

3. Molnár Antal │ A TRIENTI ZSINAT (1545-1563) 210

3.1. A zsinat előzményei 210

3.2. A zsinat 212

3.3. A zsinat viszontagságai 214

3.4. A zsinat határozatai 216

3.4.1. DOGMATIKAI HATÁROZATOK 218

3.4.2. EGYHÁZFEGYELMI HATÁROZATOK 219

3.5. A zsinat határozatainak végrehajtása 220

3.6. SZAKIRODALOM 222

4. Molnár Antal │ A RÓMAI INKVIZÍCIÓ 222

4.1. A középkori inkvizíció 223

4.2. Állami inkvizíciós bíróságok a 15-19. században 224

4.2.1. A SPANYOL INKVIZÍCIÓ 224

4.2.2. A PORTUGÁL INKVIZÍCIÓ 226

4.3. A római inkvizíció intézményrendszere 227

4.3.1. A KÖZPONTI SZERVEZET 227

4.3.2. A VIDÉKI BÍRÓSÁGOK 228

4.3.3. JOGI ÉS TERÜLETI KOMPETENCIA 229

4.3.4. PERRENDTARTÁS ÉS BÜNTETÉSEK 230

4.4. A római inkvizíció tevékenysége 231

4.4.1. AZ INKVIZÍCIÓ ÉS AZ EGYHÁZI VEZETÉS: A FŐPAPOK ELLENI PEREK 231

4.4.2. AZ ITÁLIAI PROTESTÁNS KÖZÖSSÉGEK FELSZÁMOLÁSA 232

4.5. Az inkvizíció, a cenzúra és a Biblia-fordítások 234

4.6. Az inkvizíció és a tudomány 235

4.7. Az inkvizíció és a társadalmi fegyelmezés 237

4.8. Összegzés 237

4.8.1. SZAKIRODALOM 238

4. GYARMATTARTÓK ÉS GYARMATOK 239

1. Rákóczi István │ A PORTUGÁL TENGERENTÚLI BIRODALOM 239

1.1. Észak-Afrika 240

1.2. Azori- és Madeira-szigetek 241

1.3. A nyugat-afrikai partvonal 242

1.4. A portugálok indiai állama 243

1.5. Brazília 244

1.6. SZAKIRODALOM 245

2. Szilágyi Ágnes Judit │ A SPANYOL GYARMATBIRODALOM 245

2.1. Európai területek 246

2.2. Afrikai területek 248

2.3. Amerikai területek 249

2.4. Ázsiai, óceániai területek 254

2.5. SZAKIRODALOM 254

3. Papp 1mre │ AZ ELSŐ FRANCIA GYARMATBIRODALOM 255

3.1. 16. századi kísérletek 256

3.2. A gyarmatbirodalom kialakulása a 17. században 257

3.2.1. KANADA 257

3.2.2. A KÖZÉP-AMERIKAI SZIGETEK, DÉL-AMERIKA ÉS AZ AFRIKAI PARTOK 259

3.2.3. INDIA 260

3.2.4. A gyarmatok igazgatása 262

3.3. A gyarmatbirodalom összeomlása és a gyarmati kapitalizmus virágzása a 18. században 263

3.3.1. AZ ÉSZAK-AMERIKAI GYARMATOK 263

3.3.2. INDIA 265

3.3.3. AZ ÜLTETVÉNYES GYARMATOK VIRÁGZÁSA 265

3.4. SZAKIRODALOM 270

4. Szántó György Tibor │ ADALÉKOK A BRIT GYARMATBIRODALOM ELŐTÖRTENETHEZ 271

4.1. Brit Birodalom – tervezőasztalon 271

4.2. Késésben 272

4.3. Kereskedő kalandorok kora 274

4.4. A hosszúsági fok 275

4.5. Angol gyarmatok a mai Egyesült Államok területén 275

4.6. Az indiánok kiirtása 276

4.7. Az angol gyarmatok elszakadása 277

4.8. A rabszolgaüzlet 278

4.9. India, a korona legszebb gyémántja 279

4.10. „A cég" 280

4.11. Kitekintés 281

4.12. SZAKIRODALOM 282

A táblázatok listája

2.1. A választófejedelmek és főhivatalaik a 18. század közepén 108

2.2. Népesedési adatok az osztrák örökös tartományokban 1527-1800 164

2.3. Városi népesedési adatok 164

3.1. A zsinattal kapcsolatos fontosabb pápai bullák 212

3.2. A zsinat üléseinek és fontosabb határozatainak kronológiája 216

4.1. 267

4.2. A főbb gyarmati termékek százalékos megoszlása érték alapján 267

4.3. Réunion és Mauritius népességének megoszlása 1788-ban 267

4.4. Franciaország külkereskedelme 1716-ban (millió livre) 269

4.5. Franciaország külkereskedelme 1787-ben (millió livre) 269

ELŐSZÓ

A kora újkor története című kötet nem tűzi célul a kora újkori – a 15. század vége és a 18. század vége közötti – egyetemes történelem egészének a feldolgozását. A korszak részletező bemutatására az utóbbi időben több egyszerzős vagy szerzői kollektíva által írt munka is vállalkozott, és nem a hasonló típusú tankönyvek és kézikönyvek számát akartuk eggyel növelni. Az alábbi kötet egyszerre akar többet és kevesebbet. Kevesebbet, mert kronológiailag nem fedi le a korszak egészét, és nem foglalkozik a kora újkori világ, még az akkori Európa minden egyes régiójával sem. Ennek oka, hogy úgy véljük: a teljességre törekvés még viszonylag nagy terjedelem esetén is leegyszerűsítésekhez vezet. Ha mindenről szólni kell, akkor szinte mindenre csak néhány, az ismereteket kevéssé gyarapító oldal vagy sor juthat. Ezért nem fogja át a kötet a korszak egészét, és ennyiben szerényebb a célkitűzése, mint az ugyanezt az időszakot taglaló monográfiák és tanulmánykötetek többségéé. Másrészt többet akar: a választott témákat a hasonló tematikájú kötetekben megszokottnál és lehetségesnél részletesebben és adatokban jóval gazdagabban tárgyalja.

Az első, Háborúk, polgárháborúk, forradalmak című rész a kora újkor – a térképet folyamatosan átrajzoló – kiemelkedő diplomáciai csatározásait, háborúit és polgárháborúit követi. Az itáliai háborúk, a harmincéves, a spanyol, az osztrák örökösödési és a hétéves háború taglalásán kívül ebben a részben kapott helyet az angol polgárháború és az amerikai függetlenségi háború eseményeinek bemutatása, valamint Lengyelország felosztásainak tárgyalása. A második rész – Birodalmak, államok, tartományok – a Német Birodalom, Franciaország, Anglia/Nagy-Britannia, Spanyolország és az osztrák örökös tartományok kormányzat- és intézménytörténetét taglalja, a magyar nyelvű szakirodalomban hiánypótlóként. A kormányzat- és intézménytörténetet a kora újkor történetét összefoglaló kézikönyvek csak érintik, éppúgy, mint az egyes országok történetét taglaló kis- és nagymonográfiák. A harmadik rész – Vallásügy, vallási megújulás, vallásháborúk – a német és a francia vallásügy és vallásháborúk áttekintése mellett a trienti zsinattal és az inkvizíció, elsősorban a római inkvizíció történetével foglalkozik. A negyedik résznek – Gyarmattartók és gyarmatok – az a célja, hogy egymás mellett mutassa be a portugál, a spanyol, a francia és az angol gyarmatbirodalmat, és ne időrendben vagy egy-egy gyarmati régió történetén (hovatartozásának nehezen követhető változásain) keresztül tárgyalja az Európán kívüli világ kora újkori eseményeit (természetesen csak a gyarmatosítás folyamatára és az „anyaországokkal" való kapcsolat vázlatos bemutatására szorítkozva).

A könyv végén részletes név-, tárgy- és földrajzinév-mutató található. A névmutató tartalmazza a kötetben szereplő személyek életrajzi adatait (ha ismertek), az uralkodók esetében az uralkodás adatait is. A pápák, császárok, királyok és választófejedelmek uralkodási adatai általában az első említéskor az egyes tanulmányokban is megtalálhatók, alacsonyabb méltóságok viselőjénél csak indokolható esetben szerepelnek uralkodási dátumok a szövegben.

A könyvet a szerzők elsősorban egyetemi hallgatóknak, középiskolai és általános iskolai tanároknak szánják, azoknak, akik a fenti témákról többet szeretnének tudni, mint ami a magyar nyelvű szakirodalom alapján többnyire lehetséges. Fontos szempont volt, hogy az egyes írások önállóan, a kötetben szereplő más írások segítsége nélkül is használhatók legyenek. Következésképpen nem törekedtünk arra, hogy a rokon témájú tanulmányokban az ismétlődéseket elkerüljük. Bízunk abban, hogy a kötet, annak ellenére, hogy csak válogat a kora újkor fontos témáiból, a korszak egészének megismeréséhez is segítséget nyújt.

A szöveg gondozásában köszönöm Hegybíró Nándorné és Vajnági Márta segítségét.

Budapest, 2009. február

Poór János

1. fejezet - HÁBORÚK, POLGÁRHÁBORÚK, FORRADALMAK

1. Ifj. Barta János │ AZ ITÁLIAI HÁBORÚK (1494–1559)

Alig másfél év telt el azóta, hogy Kolumbusz Kristóf eljutott az Újvilágba, s még kevesebb, hogy Európa hírét vehette a genovai hajós szerencsés visszatérésének vélt indiai útjáról, amikor Itáliát újabb, ezúttal egyáltalán nem biztató hír rázta meg. VIII. Károly francia király (1483-1498) 1494 tavaszán a Nápolyi Királyság elfoglalására gyűjtött sereget, amellyel augusztusban – átkelve az Alpokon, majd szinte az egész félszigetet végigdúlva – a dél-itáliai állam meghódítására indult. Hosszú, 65 évig tartó háborúsorozat kezdődött ezzel, amely nemcsak az itáliai városok gazdaságát vetette vissza, de Franciaországot is súlyos válságba sodorta. Kolumbusz követői, a spanyol konkvisztádorok már régen szétzúzták az amerikai kontinens őslakosságának két nagy államát, az azték (1521) és az inka (1533) birodalmat, Magellán hajói már régen visszatértek első föld körüli útjukról (1519-1522), a török tartósan befészkelte magát a három részre szakított Magyarországon, a Luther által 1517-ben megindított refor- mációs mozgalom Európa jelentős részének vallási képét megváltoztatta, amikor még mindig folyt az Itáliában egykor a franciák által megindított háború. Kirobbantói természetesen régen meghaltak, eredeti résztvevői, mind a személyek – uralkodók és politikusok –, mind az eredetileg érdekelt államok – országok és birodalmak – változtak, a hadi események is túlléptek az Appennini-félsziget területén. Nemcsak valamennyi itáliai állam sodródott bele, hanem – a franciákkal szemben, a Nápolyi Királyság védelmezőjeként – a spanyolok is hamar érintetté váltak benne, örökségük pedig – a háborús érdekeltséget is beleértve – a spanyol korona megszerzése révén a Habsburgokra szállt. Évről évre módosultak a résztvevők politikai kapcsolatai, a szövetségi rendszerek gyakran, szinte az áttekinthetetlenségig változó, kusza szövevényét hozva létre. Európa vezető politikusai nem kívánták tudomásul venni, hogy a történelem új korba lépett, s a magasabb rendű célok helyett továbbra is inkább saját családi, dinasztikus érdekeiket képviselték.

Az itáliai háborúk tárgyalása során a sűrűn módosuló szövetségesi kapcsolatok és a hadi események részletes felsorolása helyett meg kell elégednünk a háború szakaszainak és főbb eseményeinek ismertetésével. Ki kell térnünk viszont a következményekre, amelyek a háborús felek egyikére nézve sem alakultak kedvezően. Hiszen az érdekeltek a kor látványos kulturális-művészeti megújulását, a reneszánsz itáliai térhódítását is elsősorban hatalmi eszközeiknek rendelték alá. Az uralkodók – a háborúban aktív szerepet vállaló pápákat is közéjük sorolva – a legkiválóbb itáliai alkotókkal örökíttették meg magukat, míg a „műveltebb" résztvevők a kész műkincsekből igyekeztek – nem mindig törvényes úton – néhány darabot otthonukba juttatni.

1.1. A háborúk okai, francia ambíciók

Az itáliai háborúk sorát VIII. Károly említett támadása indította el. A Valois-családhoz tartozó király jogalapját az egykor az Anjouk által birtokolt nápolyi trónra formált igénye biztosította. (Mind az Anjouk, mind a Valois-k a Capeting-dinasztia férfiági leszármazottai voltak. Az Anjouk VIII. Lajos király [1223-1226] Károly nevű negyedik fiától, a Valois-k III. (Merész) Fülöp [1270-1285] ugyancsak Károly nevű második fiától, IV (Szép) Fülöp király [1285-1314] öccsétől származtak.) A gazdag Nápolyi Királyság a korábbi századokban is többször vonzotta a különféle trónaspiránsokat. Területén a kora középkori bizánci fennhatóságot normann, majd német uralom követte, hogy 1266-ban a francia királyi házból származó Anjouk kezére jusson. E család tagja volt Károly Róbert magyar király (1308-1342), aki fiatalabb fiát, András herceget szerette volna a nápolyi trónra juttatni. Hiába kötött azonban András Johannával, a királyság örökösnőjével házasságot, a nápolyi Anjouk családi viszályainak során, 1345- ben meggyilkolták. Bátyja, I. (Nagy) Lajos király (1342-1382) két hadjáratot (1347/1348, 1350) is vezetett Itáliába, különösebb eredmény nélkül. A magyarországi Anjouk kihalásával utóduk, a Lajos leányát feleségül vevő Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) külpolitikai érdeklődése más irányba fordult. A Nápolyi Királysághoz tartozó Szicília egyébként egy felkelés (az ún. szicíliai vecsernye) révén már 1282-ben spanyol (ara- góniai) uralom alá került. Az itáliai Anjouk 1435. évi kihalása után, 1442-ben V. Alfonz aragóniai király (1416-1458) Nápolyt is megszerezte.

VIII. Károly a francia politika jelentős sikerei után vállalkozott az itáliai hadjáratra. Országa 1453-ban az angolok kiűzésével zárhatta le a százéves háborút (1337-1453). A királyság további új területeket is szerzett (Anjou, Provence). XI. Lajosnak (14611483) sikerült meghiúsítania a (szintén Valois-leszármazott) burgund herceg, Merész Károly (1467-1477) elszakadási kísérletét, 1491-ben pedig – amikor VIII. Károly feleségül vette Annát, Bretagne örökösnőjét – gyakorlatilag befejeződött a középkorban sokáig széttagolt Franciaország területi egyesítése. (Egyedül Calais kikötője maradt angol kézen.) A modern, Franciaország szempontjából mindenképpen fontos folyamatot azonban az itáliai támadással – a dinasztikus indok érvényesítésével – anakronisztikus, középkorias lépés követte. Ráadásul a dél-itáliai állam területileg is mesz- sze esett a hódítani vágyótól, elfoglalásához az egész itáliai félszigeten végig kellett vonulni. VIII. Károly agresszióját az sem menti, hogy tervei között – szintén a kor politikai gondolkodását tükrözve – nagy, törökellenes keresztes hadjárat is szerepelt, amelynek során a négy évtizede (1453-ban) elbukott Bizánci Császárságot akarta visz- szaállítani. Ennek feltétele azonban az itáliai hódítás lett volna.

A francia diplomácia több nemzetközi szerződéssel biztosította az európai hatalmak jóindulatát hadjárata idejére (1492-ben Angliával, 1493-ban a Habsburgokkal és Spanyolországgal). Szövetséget kötöttek Lodovico il Moróval (Moro = mór, szere- csen), Milánó Sforza-családbeli hercegével (1480-1508), aki a támadásra ürügyet szolgáltatva, maga hívta be a franciákat az aragón trónbitorlók ellen. A szövevényes diplomáciában persze mindenki talált magának érvet. Lodovico fejedelem arra hivatkozott, hogy a nápolyi uralkodó 1492-ben titkos szerződést kötött Firenze uraival, a Mediciekkel a Sforzák hatalmának megdöntésére. VIII. Károly hadjárata azonban nem hozott tartós eredményt. A franciák ugyan 1495 februárjában eljutottak Nápolyba, s rövid időre be is rendezkedtek ott, kegyetlenkedéseik, mohó zsákmányéhségük azonban szembefordította velük a helyi lakosságot. Országuktól távol, akadozott az utánpótlásuk is, így hamarosan fel kellett adniuk hódításukat. Visszavonulásukat siettette a spanyolok megjelenése. A reconquistát (az Ibériai-félsziget visszafoglalását az araboktól) éppen Kolumbusz első útjának évében, 1492-ben sikerrel befejező II. Ferdinánd aragóniai király (1479-1516) Európa egyik legütőképesebb hadseregével rendelkezett. A Nápolyi Királyságban így helyreállhatott az Aragón-dinasztia uralma. A hadjárat tanulságai és következményei azonban messze hatóak voltak. 1495. március 25-én Velencében létrejött a vezető észak-itáliai államok (Velence, a pápaság és Milánó) franciaellenes szövetsége, amelynek serege júliusban Parma mellett csatát vállalt a franciák ellen. Ezt a csatát a francia nehézlovasság és tüzérség a hódítók javára döntötte el, a győztesek mégis visszavonulásra kényszerültek. A váratlanul létrejött észak-itáliai egységet (amelyhez a franciákat korábban behívó Lodovico il Moro is csatlakozott) azonban máris veszélyeztette Firenze kiválása. A gazdag toscanai városban a fanatikus Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes szenvedélyes prédikációi hatására a lakosság elűzte Piero de Medicit (1492-1494). A barát uralma azonban mindössze 1498-ig tartott. Az új, önmagát demokratikusnak tekintő hatalom arisztokrácia- és pápaellenessége minden fényűzést megtagadó radikalizmusba torkollott, ami nem tudta megnyerni a reneszánsz pompájához szokott polgárok ro- konszenvét. Amikor VI. Sándor pápa (1492-1503) Savonarolát eretnekké nyilvánította, a prédikátor városvezetőt megfosztották hatalmától, és megégették.

VIII. Károly gyermektelensége és más dinasztikus érdekek érvényesülése következtében az 1494. évi hadjárat könnyen folytatás nélküli kalanddá szelídülhetett volna. Az utód, XII. Lajos (1498-1515) azonban gondoskodott arról, hogy ne így történjen. Ő maga a Valois-k ún. orléans-i ágából származott, amely Milánó korábbi – a Sforzák által elűzött – hercegeivel, a Viscontiakkal állt rokonságban. Hatalmi igényeit bizonyítandó, már trónra lépésekor felvette a „Két Szicília" (Nápoly és Szicília) királyának és Milánó hercegének a címét. Hadjáratának ideológiai előkészítését a párizsi udvarba befogadott milánói menekülteknek – a valóban zsarnoki módon uralkodó – Lodovico il Moro elleni panaszaival teremtette meg. A francia diplomácia ezúttal is igyekezett semlegesíteni a lehetséges ellenfeleket. XII. Lajos szerződést kötött a legfélelmetesebb vetélytárssal, Ferdinánd spanyol királlyal, amelyben azonban egyelőre mellőzték a nápolyi trón kérdését. VI. Sándor pápát azzal kötelezte le, hogy a pápa fiát, Cesare Borgiát a franciaországi Valentinois hercegévé nevezte ki. I. Miksa császárt (1493-1519), akit Bianca Sforzával kötött házassága Milánó szövetségesévé rendelt volna, a svájci kantonokkal vívott háborúja kötötte le. XII. Lajos király így az utóbbiakat bátorította, s alkalmanként pénzsegélyekkel támogatta, ennek fejében szabadon toborozhatott katonákat a kantonok területén. Megnyerte VII. Henrik angol (1485-1509) és II. Ulászló magyar király (1490-1516) jóindulatát is.

A harcok 1499 nyarán gyors francia sikerekkel indultak. Győzelmük a szövetséges nélkül maradt Lodovico fejedelem ellen nem lehetett kétséges. Kezükre jutott egy sor lombardiai vár, nekik hódolt Genova is. Lajos király 1500. február 4-én fényes külsőségek között vonult be Milánóba, amelynek élére helytartót állított. Elengedte a „Szerecsen" által kivetett adók egy részét. Uralma azonban nem lehetett tartós. A franciák nem okultak a néhány évvel korábbi nápolyi tapasztalatokból. Berendezkedésüket erőszak, törvénytelenségek kísérték, így helytartójuk hamarosan menekülni volt kénytelen. Lodovico fejedelem a felfogadott svájci zsoldosok élén diadallal térhetett vissza. Alig néhány vár maradt a franciák kezén. A továbbiakat azonban – először a háború során – a svájci zsoldosok döntötték el, akik nem kívántak egymás ellen harcolni, s valamennyien a franciák oldalára álltak. Az ismét meneküléssel próbálkozó Lodovico fogságba esett. A visszatérő francia helytartó pedig nemcsak politikai ellenfeleit sújtotta halállal, hanem saját katonái között is igyekezett szigorú fegyelmet tartani. A hazatérő svájciak még elfoglalták Lugano és Bellinzona városát, s ezzel ellenőrzést szereztek a Szent Gotthárd-hágó déli bejárata felett.

XII. Lajos király figyelme végre Nápoly felé fordulhatott. Újabb egyezséget kötött Aragóniai Ferdinánddal, amely már tartalmazta a Nápolyi Királyság felosztásának tervét is. 1501 nyarán a szövetségesek be is vonultak a királyság területére. Ferdinánd ezúttal saját rokonát, Frigyes nápolyi királyt (1496-1501) árulta el, aki nem sokkal korábban maga kért aragóniai segítséget a törökök ellen. Ellenfelei azonban hamar feledték a korábbi osztozkodás részleteit, és egymás ellen fordultak. Mivel a franciák túlsúlyban voltak, a spanyolok kezdetben védekezésre szorultak. A Nápolyi Királyság felosztásának terve egy időre az észak-itáliai államokat is ráébresztette az idegen uralom veszélyeire. A francia túlsúly Miksa császár féltékenységét is felkeltette, aki maga is részt kívánt szerezni a félszigetből.

A háború 1502 nyarán mégis a korábbi szövetségesek, a franciák és a spanyolok közötti összecsapásokkal folytatódott. A lakosság növekvő ellenszenve a franciákkal szemben a spanyolok erősödő számbeli fölényével kapcsolódott össze. 1503. április 28-án Cerignola mellett, a háború első nagy francia-spanyol összecsapásában Gon- zalo de Córdoba, „a Nagy Kapitány" jelentős győzelmet aratott a franciák felett, amit december 29-én újabb diadal követett. A Nápolyi Királyság egésze spanyol uralom alá került. A franciák vereségei nyomán 1504 elején Blois-ban megköthették a háború első békéjét. XII. Lajos lemondott Nápolyra formált jogáról, Milánóra pedig elfogadta Miksa császár hűbéri felsőségét. A három érdekelt dinasztia szövetségét családi kapcsolattal, I. Miksa és Ferdinánd akkor négyéves unokájának, a későbbi V. Károlynak (1519-1556) XII. Lajos leányával, Claudiával kötendő majdani házasságával is meg kívánták erősíteni. Az egyezség szerint Claudia hozománya Burgundia és Bretagne lenne, Károly pedig Nápolyt kapná anyai nagyapjától. A béke ára tehát nemcsak Itália széttagoltságának fenntartása, hanem Franciaország újabb megosztása lett volna.

1.2. Hadviselő felek és haditechnika

A háború első évtizede sűrítve is bemutatta azokat a visszásságokat és ellentmondásokat, amelyek azután majd végig jellemezték. Bebizonyította, hogy az itáliai városállamok még a nyilvánvaló veszély esetén sem voltak képesek összefogni s valamely valóságos ellenféllel szemben együttesen fellépni. A Nápolyi Királyság monarchikus felépítése persze idegen volt a félsziget északi és középső területének városállamai számára, és nem mutatták az integráció, az egységesülés szándékának jeleit. Igaz, a nagyobb városállamoknak a 15. század végére sikerült magukba olvasztani a korábbi századok apró államocskáinak jelentős részét, gyarapodásuk azonban nem csökkentette rivalizálásukat, hanem éppen egymás iránti féltékenységüket és harcukat fokozta. VIII. Károly 1494. évi hadjáratát kihasználva például az akkor szövetséges Milánó elfoglalta Genovát. Savonarola uralmát kihasználva viszont Pisának sikerült elszakadnia Firenzétől. Az integráláshoz nem rendelkezett elegendő tekintéllyel – és még inkább erővel – a pápaság sem. A 15. század végén Lorenzo de Medici – akit Il Mag- nificónak (pompás, nagyszerű) neveztek, s aki 1469-től 1492-ben bekövetkezett haláláig Firenze ura volt – a félszigetet négyhúrú hangszerhez hasonlította, amelyben a Nápolyi Királyság, a Pápai Állam, Firenze és Milánó egyensúlya biztosítja a békét. Területi egyesítésre ő sem gondolt. „Tudván, hogy a Firenzei Köztársaságra és önnön- magára nézve is miféle veszélyekkel járhat, ha a nagy fejedelmek bármelyike hatalmában megnövekedik, minden igyekezetével azon volt, hogy Itália egyensúlya fel ne boruljon" – hivatkozott rá a kor neves firenzei történetírója, Francesco Guicciardini. Firenze ura egyébként mellőzte felsorolásában a két nagy kereskedővárost, Velencét és Genovát, bizonyára azért, mert azok – bár az ellátásukat biztosító és védelmüket szolgáló város környéki területet uralmuk alá kényszerítették – kereskedelmükben és politizálásukban inkább a félsziget határain kívül voltak érdekeltek. Az 1494-ben meginduló háborúkba azonban hamarosan ők is belekeveredtek.

A hosszúra nyúlt háborúkban Itália birtoklásáért idegen hatalmak vetélkedtek. A francia beavatkozás azonnal felkeltette a spanyolok féltékenységét, s a háttérben már felbukkant a császárság is, amely – V. (Habsburg) Károly császárságával a spanyol koronával közös kézbe kerülve – a háború későbbi szakaszában döntően befolyásolta az eseményeket. Az idegenek szövetségi kapcsolatai ugyanakkor meglehetősen ingatagnak bizonyultak. A milánói Lodovico fejedelmet végül az általa néhány évvel korábban behívott franciák fosztották meg véglegesen a hatalmától, és korábbi szövetségesei rabságában halt meg nyolc évvel később.

A háborúk hadműveletei pedig azt a szintén meglehetősen groteszk átmenetet tükrözték, amely a haditechnikát a 15-16. század fordulóján jellemezte. A korabeli krónikák a hadi eseményeket – legalábbis a kezdeti szakaszukat – valamiféle késői lovagháborúnak tüntették fel, önfeláldozó, katonáikkal szemben nagylelkű hős vezérekkel és bátor, büszke harcosokkal. A csatlakozó nemesurak egymással udvariasak, „lovagiasak" voltak. Vitáikat szívesen döntötték el párviadallal, a rangbéli foglyokat megkímélték, igaz, rendszerint csak váltságdíj fejében adták vissza szabadságukat. A lovagi erények ritka hordozója volt a korabeli krónikák és a romantikus történetírás által felmagasztalt „félelem és gáncs nélküli lovag", a francia Bayard (igazi nevén Pierre de Terrail). Neki jutott az a megtiszteltetés, hogy későbbi királyát, I. Ferencet (1515-1547) lovaggá üsse. Királyához és hazájához, valamint a már-már avuló lovagi tisztességhez való rendíthetetlen hűsége nemcsak fegyvertársai, hanem az ellenfél előtt is elismertté tette. Hiába esett többször is az ellenség fogságába, hírneve miatt mindahányszor szabadon engedték. A németek között a császár mellett mindvégig kitartó Landsknecht- (zsoldos-) vezér, Georg von Frundsberg vívta ki kortársai megbecsülését. A lovagi büszkeség azonban társadalmi elkülönüléssel kapcsolódott össze. Amikor 1510-ben Padova ostrománál a német Landsknecht-vezetők felszólították a francia lovagokat, hogy szálljanak le lovaikról, és vegyenek részt a gyalogrohamban, éppen Bayard felelte azt, hogy méltatlannak tartaná, ha nemes lovagoknak holmi vargákkal és szabókkal együtt kellene harcolniuk. A francia lovagok végül mégis hajlandók lettek volna a gyalogos támadásra, ha a német urak is ezt teszik. Erre viszont amazok sértődtek meg. „Mi azért jöttünk ide, hogy lovon harcolva szolgáljuk a császárt" – hangzott a válasz. A gyalogroham pedig végül elmaradt. De nem érvényesült a lovagi jó modor a helyi lakossággal szemben sem. A Nápoly felé vonuló francia lovagsereg már 1494-ben kivívta az itáliaiak ellenszenvét, gőgös viselkedésük pedig az ellenállást szította.

Az anyaországoktól távol fekvő félszigetre az érdekelt uralkodók egyébként viszonylag szerény létszámú hadseregeket vezényeltek át, de a kor ellátási viszonyai nem is tették lehetővé a nagyobb seregek egyben tartását. A cerignolai csatában például a spanyolok 6300 (egyharmadában német), a franciák 6 ezer harcossal vettek részt. VIII. Károly 1494-ben itáliai bevonulására fényes lovagsereget toborzott. „Vidám társaság gyűlt itt össze, lelkes ifjú nemesek, akik nemigen hajlanak az engedelmességre" – írta róluk egy kortárs. Ezek az ifjak igazi lovagok módjára örültek a várható izgalmaknak és a zsákmánynak, szívesen csatlakoztak a hadjárathoz, amelytől hírnevet, pénzt, érvényesülést reméltek. A cerignolai csatában valóban a hagyományos lovagi hadviselés döntött, a spanyolok győzelmét az sem akadályozta meg, hogy még a csata kezdetén felrobbant a lőporraktáruk, így a tüzérség használhatatlanná vált. Mégis, a franciák hiába vezényelték Európa legnagyszerűbb nehézlovasságát és tüzérségét Itáliába, ha hadseregükből hiányzott az átütő erejű gyalogság. Ezért már az 1494. évi hadjáratban mintegy kétezernyi svájci zsoldost szerződtettek. A hosszú háborúskodás során egyébként a hadseregek létszáma is fokozatosan – néha több tízezres nagyságrendűre – nőtt.

A kor hadviselésében fontos szerep jutott a gyalogságnak, a svájci kantonok pedig a fegyvernem korabeli legjobbjait tudták kiállítani. Az Alpok hegyi tartományainak lakosai közel kétszáz éve harcoltak a Habsburgokkal függetlenségükért, amit I. Miksa császár éppen az 1499. évi bázeli egyezményben volt kénytelen elismerni. Fegyverük a hatalmas, néha 8-10 métert is elérő lándzsa és a kampós alabárd volt, lőfegyverrel csak töredékük rendelkezett. Utóbbiak – mivel a lőfegyver használatához lazább együttműködésre, mérsékeltebb fegyelemre volt szükség – a lándzsásoknál és alabár- dosoknál kisebb zsoldot kaptak. A svájciak erejüket – jó pénzért – szívesen bocsátották mások rendelkezésére. 1474-1477 között XI. Lajos francia király is sikerrel vette őket igénybe Merész Károly burgundi herceg elleni háborújában. A svájci gyalogosok óriási négyszögben álltak fel, s lándzsás falanxukkal eredetileg csak a lovasrohamok távol tartására vállalkoztak. Ha valamely lovagnak mégis sikerült bejutnia soraik közé, akkor az alabárdosok lerántották a lováról, és agyonverték. A burgundi háborúban azonban már támadást is indítottak, amelynek a kiváló burgundi lovasság sem tudott ellenállni. A szűkös megélhetést kínáló hegyóriások között a politikai hatalommal bíró kantonok legfőbb exportcikkét a zsoldos katonák jelentették. Kiárusításukban a legfontosabb szempontot az értük kapható pénz jelentette. Áruk meglehetősen borsos volt, ráadásul otthoni gazdáik arra is vigyáztak, hogy lehetőleg ne kelljen egymás ellen harcolniuk. Az itáliai háborúk hadvezéreit nemegyszer érte meglepetés, amikor svájci zsoldosaik valamely csata előtt elhagyták táborukat vagy azért, mert nem kapták meg a várt pénzösszeget, vagy azért, mert az ellenfél zsoldjában harcoló honfitársaik mellé álltak. A svájci gyalogság akkor kezdett hanyatlani, amikor az itáliai háború későbbi szakaszaiban előtérbe került a lőfegyverek használata.

Az Itáliára törő hódítók szívesen fogadtak fel német Landsknechteket is. Ezen szabad zsoldosok vezetői (tisztjei) valóban független vállalkozóknak számítottak, szolgálatba lépésüket – a svájciakkal ellentétben – semmiféle felső hatalom nem irányította vagy korlátozta. Legfontosabb fegyverük ugyancsak a lándzsa volt, de legbátrabbjaik megpróbálták – az ellenfél lándzsáinak erdeje közé bejutva – hatalmas kétélű kardjukkal a hosszú fegyverek hegyét levagdalni, vagy az első sorban állók lábát elkaszálni. Ez a művelet igen kockázatos volt, aki vállalkozott rá, dupla zsoldot kapott. Az itáliai háborúk idején nőtt fel az európai élvonalhoz a spanyol gyalogság, amely előnyben részesítette a kardot, és ügyesen használta a kor technikailag meglehetősen bizonytalan lőfegyvereit. A korban használt elöltöltő kanócos puska (arkebúz) 8-10 kg súlyú volt, célozni és lőni csak úgy lehetett vele, ha csövét állványra állították. Ehhez persze előbb meg kellett tölteni, ami a lőpor, a fojtás, az ólomgolyóbis, majd a gyújtó lőpor hosszadalmas behelyezésével és lepréselésével járt. Csak ezután lehetett meggyújtani a kanócot. A spanyolok által az 1520-as években felfedezett muskéta sem volt könnyebb, kovaköves závárzata azonban meggyorsította a tüzelést. Utóbbi pontossága is nagyobb volt az elődjéénél. Az arkebúz megtöltése egy percnél is hosz- szabb ideig tartott, a muskétával kb. 40 másodpercenként lehetett újabb lövést leadni. A hosszú töltési idő alatt a puskásoknak védelemre volt szükségük, amit a gyalogság vágó- vagy szúrófegyvert (kard, lándzsa) viselő tagjai láttak el.

A hadviselésben betöltött fontos szerepük megnövelte a gyalogos katonák öntudatát. Bár társadalmi helyzetük nem érte el a nemesi származású lovagokét, durvasággal, hangoskodással és színpompás öltözékkel igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. A kor társadalmi különbségeket kifejező öltözködési szabályait figyelmen kívül hagyva, de a divatot követve, hatalmas, óriási tollakkal díszített kalapot, valamint színes, hasított ujjú mentét és szintén hasított szárú nadrágot viseltek. A hatást csak fokozhatta, ha a nadrág két szárán a díszítő hasítások nem egy irányba futottak, hanem az egyik száron függőlegesen, a másikon vízszintesen.

A hadseregek elitjét természetesen még mindig a nehézlovasságot alkotó lovag- ság képezte. Nemesi származású tagjai lenézték a gyalogosokat. Fegyvereiket, harcmodorukat nem tartották méltónak magukhoz. De még fájóbb volt számukra a lőfegyverek hatékonysága. „Óh, bár sohasem találták volna fel ezt a szerencsétlen szerkezetet – panaszkodott az egyik francia krónikás –, a legjobb lovagokat gyakorta nyomorult szolgák terítik le messziről. Ez az ördög találmánya, hogy tönkretegyen bennünket!" A lovagok egymás közötti jó modorukat nem érvényesítették a gyalogosokkal szemben, különösen, ha azok lövészek voltak. Ha foglyul estek, nem bíbelődtek velük, lekaszabolták őket. A kíméletlen lovagi viselkedés a lenézett ellenfelet is megkeményítette. Ők is legyilkolták nemesi foglyaikat, gyakran még akkor is, ha azok busás váltságdíjat ígértek szabadságukért.

Az öntési technika tökéletesedése tette könnyebbé és pontosabbá a korabeli ágyúkat. Az itáliai háborúk idején Európában legfejlettebbnek a francia tüzérség számított. A franciák seregüket korszerű, kerekeken gördülő ágyúkkal egészítették ki. (A korabeli hadseregekben az ágyúkat általában szántalpon vontatták vagy szekereken szállították.) A kerekek lehetővé tették, hogy akár csata közben is megváltoztassák helyzetüket. A töltés persze itt is hosszadalmas volt, még nagyobb problémát okozott, hogy a lövegek hamar felforrósodtak, s hogy sérülésüket (repedés, robbanás) megakadályozzák, időnként pihentetni kellett azokat. A tüzérség tökéletesedése a várépítés jellegét is megváltoztatta, a lovagkor büszke, magas tornyait ágyúkkal sokkal könnyebb volt lerombolni, mint az alacsonyra épített bástyákat vagy a laposan elterülő falakat.

1.3. A francia-német szövetségtől a Valois-Habsburg rivalizálásig

Hiába kötöttek 1504-ben a nagyhatalmak békét, a háborút ezúttal a nyugalmukban megzavart itáliai államok folytatták. Még mikor a francia sereg Nápoly ellen vonult, Rómában meghalt VI. Sándor pápa. Helyére a genovai származású II. Gyula (1503-1513) került, aki a Pápai Állam megrendült tekintélyét igyekezett helyreállítani. Először az elhalt pápa fiától, Cesare Borgiától szerezte vissza az annak birtokába került várakat. Cesare nem bizonyult méltónak arra a feladatra, amelyet az Itália egyesítésében érdekelt politikusok elvártak tőle. Erkölcstelen életmódja, erőszakosságai, gyilkosságai sok ellenséget szereztek neki, így apja halála után gyakorlatilag minden támogatóját elveszítette. Kiszorítása után az egyházfő a Pápai Állam területén Velence birtokába jutott városokat foglalta vissza. Bologna ellen maga vezette seregét, ami a korban – mivel keresztények ellen lépett fel – meglehetős meglepetést okozott. Hiába hirdette meg, hogy Itáliából minden idegent ki kell űzni, egyelőre nem tudta megakadályozni a franciák további előretörését. Városában, Genovában 1507-ben a franciák kegyetlen eszközökkel vertek le egy ellenük irányuló felkelést, és a kereskedővárost megfosztották függetlenségétől. A Genovával szövetséges Pisát ismét Firenze hódoltatta. Az itáliaiak szemszögéből jogosnak tűnt, hogy a hatalmát fitogtató Velence megakadályozza I. Miksa római császári koronázását. A Habsburg uralkodónak így meg kellett elégednie egy a tiroli – területileg a Német Birodalomhoz tartozó – Trientben (olasz nevén Trento) tartott körmenettel s a választott római császár címmel. Velence büszke lépése azonban ürügyet szolgáltatott arra, hogy féltékeny riválisai – beleértve a nagyhatalmakat is – ellene fogjanak össze. 1508. december 10-én XII. Lajos és I. Miksa megbízottai Cambrai-ban „a törökök és Velence elleni" titkos szövetségre léptek, amelyhez hamarosan a pápaság és a spanyolok is csatlakoztak. A szerződés minden csatlakozónak részt ígért a városállam birtokaiból, a magyar király – csatlakozása esetén – a dalmát tengerpart egykor birtokolt városait kapta volna vissza. A szövetség törökellenes szándéka azonban csak ürügy volt a Velence elleni támadásra, így II. Ulászló király csatlakozása elmaradt.

A széles szövetség ellenére 1509-ben gyakorlatilag csak a franciák és a németek indultak Velence megtámadására. XII. Lajos 28 ezres seregével már tavasszal hadra kelt. A kereskedőváros kb. 33 ezer főnyi – zsoldosokból, görög és albán könnyűlovasokból álló – sereggel rendelkezett. Miksa császár hada azonban csak augusztusban tudott csatlakozni a franciákhoz. A háború pedig ekkorra eldőlni látszott. Sorsát gyakorlatilag egyetlen ütközet döntötte el. Az 1509. május 14-i agnadellói csatában a franciák kitűnő tüzérsége és a svájciak ellenállhatatlan gyalogrohama szinte teljesen megsemmisítette a két részre osztott velencei sereget. A két külső hatalom és a kis itáliai fejedelmek egymással versengve foglalták el Velence szárazföldi birtokait. Az osztozkodásból szinte egyedül a Magyar Királyság maradt ki, részben azért, mert Budán tartottak attól, hogy a velenceiek Magyarország elleni támadásra biztatják a törököt, részben azért, mert a legyöngült országnak amúgy sem volt érdemleges bevethető hadserege. Az osztozkodók vetélkedése a velenceieknek kedvezett. Októberben a szövetségesek a jól megerősített Padova ostromához fogtak. Az ostromot azonban szűk két hét múlva a franciák és németek között kirobbant konfliktus miatt abba kellett hagyni. I. Miksa a korban hatalmasnak számító, 30 ezer fős sereget gyűjtött össze, amely ellen a város 10 ezres védősereget tudott kiállítani. Igaz, a város javára szólt 60 láb magas védőfala. Az ostromlók a várfalak aláaknázásával akartak rést ütni, próbálkozásuk azonban kudarcot vallott, a felrobbanó akna több kárt okozott nekik, mint a védőknek. Ezután próbálta a császár a francia lovagokat bevonni a gyalogrohamba, amit azok – és hozzájuk hasonlóan a német lovagok is – megtagadtak. A sértődött császár – aki különben sem tudta fizetni hatalmas seregét – elvonult, a kárvallott ostromlók pedig a környék lakosságán töltötték ki bosszújukat, válogatott kegyetlenséggel végezve ki áldozataikat. A massanói barlangba futott kétezer menekültet a barlang szájánál rakott tűz füstjével fojtották meg.

A szövetségesek sikerei ezúttal a pápát kezdték aggasztani. II. Gyula szakított a cambrai-i ligával, feloldotta a Velence ellen kimondott átkot, a spanyoloknak átengedte Nápolyt, és segítségül hívta a svájciakat. 1511-ben kialakított szövetségi rendszere – amelyhez a spanyolokon, Velencén és több svájci kantonon kívül I. Miksa császár és VIII. Henrik angol király (1509-1547) is csatlakozott – a Szent Liga Itália

Felszabadításáért nevet kapta. Bár a liga szinte bekerítette a franciákat, a háború következő éveiben egyik fél sem tudott döntő fölényre szert tenni. A Milánó élére kinevezett új helytartó, a 22 éves Gaston de Foix gróf, a király unokaöccse – akit később „Itália villámának" neveztek – sokáig óvatos, védekező hadműveletekkel csillapította az ellenfél harci kedvét. Csak akkor mozdult ki a biztos falak közül, amikor a pápa és a spanyolok közös serege Bolognát kezdte ostromolni. Ekkor viszont gyors akcióval felmentette Bolognát, szétverte a velenceiek közelben rekedt hadát, és Brescia ostromához fogott. A váratlan lépések során persze nemegyszer kellett szakítania a lovagi hadviselés arisztokratikus elveivel. Brescia ostrománál példát mutatva maga vezette gyalogrohamra a francia lovagokat a nedves, csúszós talajon. A király rokonának senki nem mert ellentmondani. Mindez persze nem akadályozta meg, hogy a sikeres ostromot ne kövesse a város kegyetlen kifosztása.

A vakmerő Gaston de Foix ezután a szövetségesek főerejét akarta csatára kényszeríteni. Ennek érdekében indult Ravenna ostromára. A kedvezőtlen, nedves időben azonban csak lassan haladt, s mire a kiszemelt városhoz ért, a Ronco folyó ívére támaszkodva biztos védőállást épített ki ellene egy erős spanyol-itáliai had, amely létszámában (16 ezer fő) is megközelítette a franciákét (21 ezer fő). Ráadásul a franciáknak Ravennát is figyelniük kellett, nehogy a védők beavatkozzanak a küzdelembe. Tapasztalt alvezérei óva intették a fiatal francia parancsnokot a támadástól, hiszen a spanyol gyalogságot a védekezésben verhetetlennek tartották. Gaston de Foix azonban bízott a franciák erejét jelentő nehézlovasságban és tüzérségében. Az 1512. április 11-i csatában mindkét fél igyekezett kihasználni tüzérsége erejét. „A fegyveresek és a könnyűlovasság soraiban széles rendet vágott a halál. Siralmas látványt nyújtott a borzalmas jajkiáltásoktól hangos csatatér, ahol egyebet sem látott a szem, mint élettelenül összerogyó katonákat és lovakat, a törzsükről leszakított, levegőben röpülő fejeket és karokat" – örökítette meg a csata előtti tüzérségi párbajt Guicciardini. A csata egyébként elsősorban a csupán hosszú lándzsákkal felszerelt német Landsknechte- ket hozta zavarba, akik közelharcban védtelennek bizonyultak. A fordulatos ütközetet végül a franciák nyerték, elveszítették viszont vezérüket. Amikor Gaston de Foix meggondolatlan döntéssel a spanyol gyalogosokra vetette magát, s azok bekerítették, kísérete kiáltozással, a spanyolok felvilágosításával (annak közlésével, hogy a király rokonával állnak szemben) próbálta menteni az életét. A felbőszült, a lovagi erények iránt érzéketlen spanyolok azonban nem kegyelmeztek neki. Sokan máig Gaston grófban látják az itáliai háborúk legtehetségesebb hadvezérét. Francia utódai nem tudtak örökébe lépni, különösen, mivel az ellenfelek igyekeztek seregüket megerősíteni.

Új lendületet kapott viszont a pápai politika. 1513. február 21-én meghalt II. Gyula. Gyászmiséjét a Rómában is nagy tekintélynek örvendő Bakócz Tamás esztegomi érsek celebrálta, pápává viszont X. Leó néven (1513-1521) a Medici-család tagját választották. Az egyház új feje ismét a svájciakhoz fordult, akik ezúttal 16 ezres sereget küldtek, s ez képesnek bizonyult visszaszorítani a franciákat. Alig egy évvel a raven- nai vereség után, 1513. június 6-án az észak-itáliai Novara közelében a pápai sereg vereséget mért a franciákra. Prospero Colonna hadvezérnek (aki a ravennai csatában még alvezéri feladatot látott el) sikerült a francia lovasságot egy nehéz talajú területre csalni, ahol akadozó rohamukat a svájci gyalogság visszaverte. Rövidesen elveszett Lombardia, a franciák Milánót is feladták. Ellenfeleik már Franciaországot veszélyeztették. Miksa császár Landsknechtjei Észak-Franciaországra törtek, Calais-nál az angolok is beavatkoztak, s 1513. augusztus 13-án Thérouanne közelében vereséget mértek a franciákra. A francia lovagok ezúttal is meggondolatlanul vágtattak bele az ellenfél ágyútüzébe. Az angolok megbékítése érdekében XII. Lajos király feleségül vette Tudor Máriát, VIII. Henrik király húgát. A svájciakat komoly pénzösszeggel (400 ezer ezüsttallérral) sikerült visszavonulásra bírni. A pápa és szövetségesei Itália felszabadításának örvendtek, bosszúvágyuk azonban nem engedte, hogy Itáliában valódi béke következzen be. Firenze ellen fordultak, amely a franciák oldalára állt. Az Arno-parti várost sikerült is megadásra bírni.

Nem sokkal utóbb az itáliai harcokat erőltető XII. Lajos is meghalt. Helyére unokaöccse, az alig 19 esztendős I. Ferenc lépett. „Az utolsó francia lovagkirály" a későbbiekben még vereségeit is ügyes, bár nem mindig keresztényi diplomáciai lépésekkel tudta közömbösíteni (pl. azzal, hogy szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal [1520-1566]), egyelőre azonban ifjúi tüze támadásra ösztönözte. Itáliának új francia támadással kellett szembenéznie. A harcok kiújulásával a szövetségi rendszerek egyre áttekinthetetlenebbé váltak. I. Ferenc trónra jutását követően szövetségre lépett a 15 éves Habsburg Károly herceggel, aki akkor még csak Németalföld fejedelme volt, 1516-tól azonban spanyol király, 1519-től a Német-római Birodalom császára lett. A francia király maga vezette át seregét az Alpok hágóin, ahol nemcsak a páncélos lovagok átkelése, de az ágyúk átszállítása is súlyos gondot okozott. Merész vállalkozásával az ismét a pápa oldalára álló svájciakat is sikerült meglepnie. 1515. szeptember 13-án és 14-én Marignanónál került sor az egész itáliai háború egyik legvéresebb csatájára, amelyet szívesen neveztek „a lovagság utolsó diadalának". A francia lovagok szüntelen rohamát kiváló tüzérségük támogatta, de a svájciak is sokáig állták a rohamokat. A csatát egy frissen érkező velencei sereg döntötte el a franciák javára, a súlyos veszteségeket elszenvedő svájciak hazamenekültek. Hamarosan Milánó is a franciák kezére jutott, a király pedig visszatérhetett hazájába. A vereségbe a pápa is kénytelen volt belenyugodni, I. Ferencnek a Milánó hercege címet adományozta, aminek fejében az elismerte a Mediciek uralmát Firenzében. A pápával 1516-ban kötött bolognai konkordátum révén a király erős befolyást szerzett országa főpapjainak a kinevezésére, aminek révén a pápával sikerült elismertetnie a francia nemzeti (gal- likán) egyház létrejöttét. Itáliában mindenesetre újra a béke látszata köszöntött be.

Az európai hegemóniára törő I. Ferenc ekkor Németország felé próbálta hatalmát növelni. Még élt I. Miksa császár, amikor 1516-ban a birodalmi választófejedelmek körében kezdett korteskedni, hogy a majdani császárválasztáson rá adják szavazatukat. Pénzzel, ajándékokkal megnyerte a Hohenzollern-családból származó I. Joachim brandenburgi őrgrófot (1499-1535), annak testvérét, Brandenburgi Albert mainzi érseket (1514-1545), valamint a rajnai palotagrófot, s erős tábort szerzett a Rajna menti lovagok körében is. A francia király megnyerő egyénisége, fiatal kora és rövid uralkodása ellenére elért itáliai sikerei (főleg marignanói győzelme az addig legyőzhetet- lennek hitt svájci falanx ellenében) amúgy is sok hívet szereztek neki a reneszánsz lovagi ideálért rajongó korban. A közvélemény tőle remélte egy közeli törökellenes hadjárat megindítását. A Habsburgok firenzei és augsburgi bankházak (utóbbiak közül elsősorban a Fuggerek) hiteleit használták fel saját táboruk kialakítására. Miksa visszaszerezte az elvesztett három választót, és megnyerte a kölni érseket is. Számíthatott II. Lajos cseh-magyar király (1516-1526) szavazatára is. (A cseh király az 1356. évi német Aranybulla értelmében választófejedelmi joggal rendelkezett.) Így Miksa 1519. január 12-i halálát követően a Frankfurt am Mainba összehívott választói kollégium tagjai a június 28-án tartott választáson egyhangúlag V. Károlyt választották meg. Megválasztása véget vetett a két hatalom időleges politikai egyetértésének. Az itáliai háború francia-spanyol viszályból Valois-Habsburg dinasztikus ellentétté szélesedett, amely 1559-ig öt egymás elleni háborúba torkollott (négyet ezek közül még I. Ferenc vezetett), igaz, az újabb háborúk súlypontja csak részben esett itáliai hadszínterekre. A Habsburgok esélyeit növelte, hogy az új német uralkodó nemcsak Spanyolország és Nápoly ura, továbbá Németalföld fejedelme volt, amivel szinte bekerítette Franciaországot, de az ő jövedelmeit gyarapította a frissen felfedezett amerikai gyarmatok arany- és ezüstkincse is. Céljai között szerepelt az egész kereszténységet egyesítő állam (monarchia universalis) megvalósítása, amelynek feladata lett volna az Európát fenyegető Oszmán Birodalom legyőzése.

V. Károlyt nagy céljai megvalósításában egyelőre mégis lefékezte, hogy spanyol trónját kellett biztosítania. Az Ibériai-félszigeten ellenérzést keltett, hogy királyuk németalföldi (flandriai) urakkal és tanácsadókkal vette körül magát. Az 1520-ban kirobbant communeros-felkelésben a vezető szerepet a városok vállalták. Nevét is a városi önkormányzatot, a communát visszaállítani akaró közösségekről kapta. A felkelők rövid időre foglyul ejtették Károly édesanyját, Johannát is, akit a trón valódi örökösének tekintettek. A spanyol lakosságnak azonban csak egy része csatlakozott a felkeléshez, így az hamar kudarcba fulladt. A király győzelme hatalmának megszilárdulását eredményezte. Császári ambícióinak veresége után I. Ferenc király is belső hatalma megerősítésére törekedett Franciaországban. A pápával kötött – már említett – bolognai konkordátum révén az egyházat késztette engedelmességre. A megbízhatatlan zsoldosok helyett állandó sereggel vette körül magát, kiszorította a hatalomból a trónjára veszélyessé váló Bourbon Károly herceget, aki ezután az ellenséghez pártolt. Közben mindkét fél készült a félbeszakított háború folytatására, amelynek ürügye ezúttal is Milánó volt. V. Károly – X. Leó pápával egyetértésben – a Sforza-család egyik tagját, Francescót tette meg Milánó hercegévé. A franciák 6 ezer svájcit szerződtettek, amit a kantonok újabb 4 ezer harcossal egészítettek ki. Ez azonban éppen a megbízók számára vált kedvezőtlenné, mivel ennyi ember zsoldját nem tudták fizetni. Átmeneti sikerek után, elmaradt fizetségük miatt a svájciak át is álltak a császári oldalra. A spanyol-császári sereg pedig megerősödve 1521. november 19-én egy váratlan éjszakai rohammal elfoglalta Milánót. A következő évben a császáriak egy Milánó melletti csatában hiúsították meg a franciák visszafoglalási kísérletét, pedig utóbbiaknak a háború folytatására sikerült 8 ezer svájcit fogadniuk. Rohamukat azonban a veteránnak számító (47 éves) Georg von Frundsberg Landsknechtjei visszaverték. A franciák ezután egész Lombardiát elveszítették, s a császáriak pártjára állt az új pápa, a császár korábbi nevelője, a németalföldi (utrechti) származású VI. Adorján (1522-1523) – a 20. század végéig az utolsó nem itáliai pápa – is. A császár szövetségében VIII. Henrik angol király egyenesen Franciaországba tört be. Ahogyan korábban a császári méltóságot, ezúttal – a százéves háborúban is hangoztatott dinasztikus igények alapján – a francia trónt szerette volna megszerezni. A feleknek azonban ezúttal sem sikerült döntésre vinniük az ügyet. A csaták egyikében súlyosan megsebesült Bayard lovag is, akit halálos ágyán sajnálkozó ellenfelei, spanyol tisztek vettek körül.



A császár katonai és politikai sikerei azonban éppen nem itáliai befolyását növelték, hanem a kis és közepes városállamok Habsburg-ellenes érzelmeit váltották ki. Eredőjét persze nem valamiféle hazafias érzésben kell keresnünk. Mindössze arról volt szó, hogy Itáliában megrettentek attól, hogy Károly középkori elődeinek bizonyos császári jogait kívánja majd felújítani. Az ellenfelei között kibontakozó meg- hasonlás következtében 1524 őszén I. Ferenc király mintegy 23 ezer főnyi seregével újra betörhetett Itáliába, ahol küzdelem nélkül vehette birtokába Milánót. A várost védő katonaság ugyanis a lakossággal együtt elmenekült a terjedő pestisjárvány elől. A császári-spanyol sereg amúgy is alig 9 ezer katonából állt. A király üldözésük és megsemmisítésük helyett október 26-án a Milánótól alig 20 km-re fekvő Paviát kezdte ostromolni. Az ostrom azonban végül balul sült el. A francia tüzérség ugyan több rést is ütött a város falán, a védők azonban rendre visszaverték rohamaikat (összesen 18-at), majd új falat húztak a leromboltak helyére. Az ostrom gyakorlatilag ki is merült a tüzérség lövöldözésében és a rohamokban. Nem került sor aknák ásására, hogy a falakat felrobbantsák, bár ebben valószínűleg a kedvezőtlen talajviszonyok is szerepet játszottak. A franciák a védők kiéheztetésére számítottak, az ostrom elhúzódása azonban az ellenfelüknek adott lehetőséget felmentő sereg szervezésére. 1525. február 3-án meg is érkezett a német Landsknechtekből és spanyolokból álló had, amely további három hét múltán, február 24-én egy meglepetésszerű éjszakai rohamot követően súlyos vereséget mért a franciákra. (A győzelem éppen Károly császár 25. születésnapjára esett.) A paviai csatában a császáriakat Bourbon Károly vezette, a döntő feladatot pedig ismét Frundsberg Landsknechtjei vállalták, sokáig állva a francia ágyúk pusztító tüzét. Igaz, győzelmükhöz az is hozzájárult, hogy a türelmetlen Ferenc király túl korán, a német gyalogság megroppanása előtt parancsolta rohamra lovagjait. A fedezetlen lovagok a rejtekben várakozó spanyol muskétások puskatüzébe rohantak, parancsnokaik az elsők között estek el, magukra hagyva megzavarodott, szétszaladó katonáikat. Súlyos veszteséget szenvedtek a franciák oldalán harcoló, a lőfegyverektől idegenkedő svájciak is, soraikat az ellenfél muskétásai már távolról megritkították. A csata, amelyet az utolsó lovagi csatának is szoktak nevezni, bebizonyította, hogy a lőfegyverekkel (ágyú, muskéta) szemben egyre kevésbé hatékonyak a középkori kézifegyverek, még a svájciak sűrű lándzsaerdeje is. Ugyanakkor az új fegyverek fegyelmezettséget, új taktikát kívántak meg, ami nem felelt meg a lovagok türelmetlenségének. A francia seregből végül mintegy 10 ezren estek el, köztük (ahogyan Guicciardini fogalmazott) „vagy húsz nagyúr és számtalan nemesúr". Elesett Franciaország marsallja, a királyi főlovászmester, több ezerre rúgott a foglyok száma. Fogságra jutott a navarrai király, a savoyai herceg házasságon kívül született fia, több kapitány, egy püspök, akit azonban hamar szabadon engedtek. Fogságba esett maga I. Ferenc király is.

A paviai csata a császár pozícióit javította. V. Károly azonban ezúttal a korban szokatlan mérsékletet tanúsított. Nem kívánta a húrt feszíteni azzal, hogy a fogoly I. Ferencet megfosztja hatalmától, és VIII. Henriket fogadja el francia királynak. Inkább foglyát akarta engedelmességre kényszeríteni. Miután az az 1526. január 24-i madridi szerződésben lemondott mind itáliai, mind burgundiai igényeiről, továbbá két fiát is túszként hátrahagyta, visszaadta szabadságát. Ferenc azonban – kiszabadulva – azonnal a visszavágásra gondolt. Engedékenységét a kényszerrel magyarázta, s alig néhány hónappal később, május 22-én, a cognaci ligával újra szövetségeseket keresett a háború folytatásához. Ezeket az új pápában, a Medici-házból származó VII. Kelemenben (1523-1534), Firenzében, Velencében és Milánóban találta meg. VIII. Henrik angol király is csatlakozási szándékát fejezte ki. A liga azonban hamarosan elvesztette ideológiai támaszát, a pápát. Rómában ugyanis felkelés tört ki, a pápa az Angyalvárba menekült. Ferenc ahelyett, hogy a segítségére sietett volna, otthon vadászott. A szinte védtelen Rómát Bourbon Károly vezérletével spanyol zsoldosok és német Landsknechtek foglalták el. A régóta nem fizetett katonák féktelen rablással kárpótolták magukat (Sacco di Roma, 1527. május). A zömében a lutheri reformációhoz csatlakozó német zsoldosok dúlásukat vallási érveléssel támasztották alá. A pápában az Antikrisztust akarták megbüntetni. A dúlás heteken át tartott. A pápa is kénytelen volt magát megadni, míg végül a zsoldosaik fegyelmezetlenségétől és kegyetlenségétől megrettent császári hadvezérek maguk segítették elő szökését. A Róma elleni támadás a pénzre alapozott zsoldosrendszer csődjét bizonyította. A fizetetlen katonák nemcsak az ésszerű parancsokat tagadták meg, hanem jobb sorsra érdemes vezéreiket is magukkal ragadták esztelen vállalkozásukba. Róma ostrománál vesztette életét Bourbon Károly, Frundsberget pedig a Landsknechtjeivel való vita során szélütés érte. Elveszítve befolyását zsoldosai felett, még sikerült hazavitetnie magát, hogy megtörve és teljesen eladósodva haljon meg. Vagyonát ugyanis a soha ki nem fizetett zsold megelőlegezésére zálogba adta.

1528 elején a franciák ismét támadást indítottak Itália ellen. Előbb sikerült Rómát felmenteniük, innen Nápoly felé vonultak, amelyet április végén értek el. A város ostromával azonban kudarcot vallottak. A hosszú felvonulás, a távoli helyszín eleve megritkította eredetileg tekintélyes seregüket, a legveszedelmesebb ellenfélnek azonban a seregben kitört pestis bizonyult, amely mintegy 21 ezer embert ragadott el. Meghalt a sereg vezére, Lautrec márki is (eredeti nevén Odet de Foix, Gaston de Foix távoli rokona), halála után pedig serege szétzüllött. I. Ferencnek be kellett látnia nagyravágyó terveinek megvalósíthatatlanságát, s 1529. augusztus 3-án Cambrai-ban békét kötött V. Károllyal. A békét, mivel előkészítésében a király édesanyja, Savoyai Lujza és sógornője, a császár nagynénje, Ausztriai Margit bábáskodtak, a hölgyek békéjének is szokták nevezni. I. Ferenc ismét lemondott itáliai birtokairól és flandriai területi igényeiről (Arras, Lille és Tournai várost beleértve). Vállalta, hogy közvetíti a békét Velencével. Ugyanakkor tekintélyes pénzbeli kárpótlás fejében visszakapta Burgundiát, és törvényesíthette az ellenséghez pártolt Bourbon Károlytól elkobzott területek birtoklását. Túszként hátrahagyott két fiáért is jelentős váltságdíjat kellett fizetnie, a következő évben pedig feleségül vette Eleonórát, Károly császár húgát. A császári koronázásra Itáliába érkező V Károlynak a fejedelmek sorra igyekeztek hódolatukat kifejezni. A fényes szertartásra Bolognában 1530. február 24-én, Károly születésnapján került sor. A koronát VII. Kelemen helyezte a fejére.

1.4. A háborús színterek kibővülése

A cambrai-i béke a császár kezére juttatta Milánót és Nápolyt, lekötelezettjévé tette a pápát, Firenzét és Genovát. Némi önállóságot csak Velence tudott megőrizni, a földrajzi felfedezések következtében azonban gazdasági jelentősége hanyatlóban volt. A középkori Itália dicsősége a 35 éves háborúskodásban elenyészett. Pedig a viszálykodásnak még nem volt vége, ha súlypontja el is került Itáliából. V. Károly sikerének tartósságát súlyos európai és birodalmi változások veszélyeztették. A birodalom keleti határán 1526-ban elbukott a török ellen szinte már csak az ütközőállam szerepét betöltő Magyarország, s hiába szerzett jogot trónjára a császár öccse, I. Ferdi- nánd magyar király (1526-1564), nem tudta megakadályozni, hogy Szulejmán szultán 1529-ben Bécset megostromolja. Spanyolországot és Dél-Itáliát az Algírt birtokló berber kalóz, Hajreddin Barbarossa földközi-tengeri rabló hadjáratai veszélyeztették. A Német Birodalmon belül pedig a lutheri reformáció fejedelmi hívei – miután az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlésen nem sikerült megegyezésre jutniuk a császárral – szövetkeztek Károly ellen. Az 1531 februárjában létrehozott schmalkaldeni szövetség tagjai másfél évtizedes alkudozás után nyílt háborút indítottak császáruk ellen (schmalkaldeni háború, 1546-1547). A bosszúra szomjas I. Ferenc – aki magát a „legkeresztényibb királynak" titulálta, s saját országában keményen fellépett a protestánsok ellen – mind a szultánnal, mind a birodalmi protestánsokkal kereste a kapcsolatot, és támadásra ösztönözte őket. A törökökkel 1536-ban kötött szövetséget ugyan kereskedelmi egyezménynek álcázták, a Földközi-tengeren azonban a francia flotta katonailag is együttműködött a törökökkel. I. Ferenc fia (a későbbi II. Henrik, 1547-1559) VII. Kelemen pápa támogatásának elnyerése érdekében feleségül vette annak unokahúgát, Medici Katalint, majd – miután 1535-ben Francesco Sforza, Milánó hercege meghalt – a francia király 1536 tavaszán újra Itáliára támadt. (A császár ellen vezetett négy háborújából ezt tekintik a másodiknak.) Elfoglalta a Milánó kapujának számító Savoyát, muszlim szövetségesei, az észak-afrikai berber kalózok pedig a spanyol partokat fosztogatták. A kimerült felek azonban ezúttal hamar, 1538-ban tíz évre fegyverszünetet kötöttek. Ferenc – savoyai hódításának elismertetése fejében – ismételten lemondott Milánó megszerzéséről, s segélyt ígért a császárnak mind a törökök, mind a protestánsok ellen. A két rivális uralkodó személyes kapcsolata is javult. Amikor V. Károly Spanyolországból Németalföldre utazva kivételesen a szárazföldi utat választotta, Franciaországban díszes fogadtatásban részesült. A törökellenes hadjárat megvalósításából persze semmi sem lett, helyette a két fél a flandriai Gent város 1539-es felkelésének leverésében működött együtt.

Mivel I. Ferenc a fegyverszünettel csak lélegzetvételnyi szünetet akart nyerni, az egyetértés ezúttal sem tarthatott sokáig. Bár az indítékok között továbbra is szerepet játszott az itáliai városok és tartományok birtoklása, az egyre kiterjedtebb háború frontjai többnyire elkerültek a félszigetről. Bár a török-francia koalíció 1541-ben Milánót és Piemontot támadta, a franciák 1542-ben Németalföld irányába is támadást indítottak (Ferenc harmadik háborúja). Szövetségesük, Szulejmán szultán 1543-ban Magyarországra vezetett rendkívül eredményes hadjáratot. Ennek a hadjáratnak a során esett el Siklós, Pécs, Esztergom, Tata és Székesfehérvár. Habsburg-oldalon attól féltek, hogy a török ismét Bécs ostromára vonul. A franciák és törökök egyesült flottája ugyanakkor Nizzát foglalta el. A császár kénytelen volt engedményeket tenni a schmalkaldeni szövetségnek, s amikor a németországi protestánsokkal megerősödött, Franciaországra törő serege már Párizst fenyegette, I. Ferenc újra békét kötött (Crépy, 1544. szeptember 14.). A rövid életű béke gyakorlatilag a cambrai-i szerződés megerősítését tartalmazta. A franciák ismét lemondtak Milánóra és Burgundiára formált igényeikről, viszont megtarthatták Piemontot, és ennek fejében újólag támogatást ígértek a császárnak a törökök ellen.

Felszabadult erejét azonban V. Károly végül nem az oszmánok, hanem – a kirobbant schmalkaldeni háborúban – a németországi protestánsok ellen igyekezett felhasználni. A császár eddig a kereszténység egyetemes zsinatának összehívásával, tárgyalás útján próbált a terjedő protestantizmusnak gátat vetni és a kereszténység egységét helyreállítani. Szándékát azonban hol az egymást váltó, de a császár tekintélyére egyaránt féltékeny pápák, hol a zsinat katolikus túlsúlyától félő protestáns német rendek hiúsították meg. Végül az egyetemes zsinatot a kereszténység egységének helyreállítására őszintén törekvő III. Pál pápa (1534-1549) 1545-re Trientbe hívta össze. A helyszín bizonyos fokig kompromisszumot jelentett, hiszen a tiroli városka – mint említettük – ekkor a Német Birodalomhoz tartozott. A növekvő önbizalmú protestánsok azonban végül erre a zsinatra sem mentek el, ami Károly harciasságát erősítette. A katonai erővel történő megoldásra ösztönözte őt a franciákkal és a törökökkel egyaránt fennálló átmeneti béke, valamint az amerikai kontinensről Spanyolországba áramló nemesfémmennyiség tekintélyes anyagi háttere. A katolicizmus mellett kitartó német fejedelmek mellett sikerült a maga oldalára fordítania néhány protestáns tartományurat is. Miután mintegy 40 ezres sereget sikerült összegyűjtenie, 1547. április 24-én az Elba melletti Mühlbergnél döntő győzelmet aratott a schmalkal- deniek felett. A mühlbergi győzelemmel a német történelemben talán utoljára nyílt lehetőség arra, hogy a császár visszaállítsa foszladozó hatalmát, és birodalmi szinten valósítsa meg az abszolutizmust. A politikai kiegyezés érdekében Károly ideiglenesen fel is függesztette a további hadműveleteket. Merev ragaszkodása a vallási egység fenntartásához, valamint a dinasztikus Habsburg-érdekek előtérbe kerülése azonban végül meghiúsította a megbékülést. Hiába tettek a megegyezés érdekében ideiglenes engedményeket a protestánsoknak (ezt az állapotot nevezték interimnek), a helyzet végül egyik felet sem elégítette ki. Dinasztikus érdekeit előtérbe helyezve V Károly további súlyos hibát is elkövetett. Bár addig öccsét, Ferdinándot jelölte németországi örökösének (római királlyá is koronáztatta), mühlbergi győzelme után a császárságot is fiára, Fülöpre kívánta hagyni. A császárság és Spanyolország egy kézen való öröklése a Habsburgok európai hegemóniáját szilárdította volna meg, ugyanakkor Németországban is teret engedett volna Fülöp közismert ellenreformációs törekvéseinek. A császár lépése nyomán újraszerveződött az ellenzék.

Pedig a mühlbergi csata évében, 1547-ben az ellenfelek is megritkultak. Előbb VIII. Henrik, majd I. Ferenc halt meg. Az I. Ferenc halála után trónra került II. Henrik pedig csak évek múlva vállalkozott a császárellenes fellépésre. 1552-ben Lotaringia ellen intézett támadást, s ennek során három birodalmi püspökség (Metz, Toul, Verdun) területét sikerült elfoglalnia. V. Károly ellenállását gyengítette, hogy ugyanebben az évben keleten öccsének a szultán Magyarország elleni támadásával kellett szembenéznie. 1552-ben egy időre a trienti zsinat is feloszlott, s úgy tűnt, hogy munkája nem hoz eredményt. A külső háborúkba és belső konfliktusokba belefáradt császár pedig egyre inkább visszavonult az aktív politikától. Öccsére, Ferdinándra bízta a protestánsokkal folyó tárgyalásokat, amelyek végül az 1555. évi augsburgi vallásbékével zárultak. V. Károly 1556-ban Vaucelles-ben még fegyverszünetet kötött a franciákkal, mielőtt lemondott volna trónjáról. Császár utóda, I. Ferdinánd (1556-1564) azonban nem kívánta folytatni az egyre kilátástalanabbá váló háborút. Folytatta azt helyette unokaöccse, II. Fülöp spanyol király (1556-1598), akinek Saint-Quentin és Gravelin- gen mellett kétszer is sikerült legyőznie a franciákat. Mivel ekkor Anglia trónján felesége, I. (Tudor) Mária (1553-1558) ült, az angolok újból belesodródtak a harcokba. Számukra azonban ez kudarcot hozott. 1558-ban a franciák elfoglalták a százéves háború után is angol kézben maradt Calais kikötőjét. A 65 éves háborúskodást az 1559 áprilisában kötött cateau-cambrésis-i béke zárta. A franciáknak végleg le kellett mondaniuk minden itáliai (elsősorban Nápolyra és Milánóra vonatkozó) igényükről a spanyolok javára. Ki kellett vonulniuk az 1536 óta megszállva tartott Savoyából és Piemontból. Savoyába visszatérhetett Emmanuele Filiberto herceg, akinek a spanyolok a saint-quentini győzelmet köszönhették, és aki utóbb piemonti területekkel növelte államát. A spanyolokat megerősítették az általuk 1512-ben elfoglalt Felső-Na- varra birtokában. Az 1553 óta francia megszállás alatt álló Korzika viszont visszakerült Genova tulajdonába. A franciák megtarthatták Burgundiát, lotaringiai hódításaikat, a három püspökséget és Calais-t. Utóbbiért az angolok kártérítést igényeltek. A békét házassággal pecsételték meg. Az időközben megözvegyült II. Fülöp feleségül vette Valois Erzsébetet, II. Henrik leányát.

A háború utolsó szakaszában egyre kevesebb szerepet játszott az itáliai hadszíntér.

A három birodalmi püspökség elvesztését V Károly 1554-ben kisebb itáliai győzelemmel próbálta kárpótolni. Itália jelentős része azonban már ekkor is spanyol kézen volt, s maradt is bő másfél évszázadra. A háború kezdetén még tekintélyes városállamok elveszítették politikai jelentőségüket, s a nagyhatalmak játékszerévé váltak. Helyettük a pápák próbálták meg befolyásukat megerősíteni, de ez a törekvésük is illuzórikussá vált. A háború utolsó éveiben pápává választott IV Pál (1555-1559) gyanakodva fogadta a császárnak a kereszténység egységére ösztönző terveit, amelyekben saját egyházi hatalmának csökkentését látta. Reformterveivel összefért spanyolellenessé- ge s az, hogy rokonait udvarába hívja, és nekik próbálja megszerezni a nápolyi trónt. Igaz, később eltávolította őket, s számos erőfeszítést tett a pápai udvar erkölcsi megtisztításáért. Az általa szabott irányt utódai sem változtatták meg. Közülük IV. Piust (1559-1565) az első reformpápának tartják. Érdemei közé tartozott, hogy 1563-ban eredményesen sikerült lezárnia a trienti zsinatot. A pápaság ezáltal a katolikus megújulás vezető erejévé válhatott.

1.5. A háborúk következményei

Azt, hogy a többször megszakított és újrakezdett háború 1559-ben ténylegesen véget ért, egy tragikus esemény garantálta. II. Henrik francia király a békekötés és leánya házasságkötésének örömére rendezett lovagi tornán halálos sebet kapott (többnapi szenvedés után halt meg), s csak kiskorú fiúgyermekeket hagyott maga után. Az 1559-ben trónra lépő II. Ferenc (1559-1560) 15, az őt követő IX. Károly (1560-1574) mindössze 10 éves volt. A gyenge kormányzás nem tudott úrrá lenni a protestantizmus franciaországi változatán, az egyre terjedő hugenotta valláson, ami 1562-ben csaknem négy évtizedig tartó belső konfliktushoz, vallásháborúhoz vezetett. A francia királyoknak el kellett felejteniük itáliai ambícióikat.

A több mint hatvan esztendeig tartó itáliai háborúk végén szinte minden résztvevőt vesztesnek tekinthetünk. A felfedezések fő haszonélvezője, az 1494-ben periferikus helyzetű Spanyolország ugyan a háborúk során nőtt európai nagyhatalommá, hiába sikerült azonban másfél évszázadra megszereznie az Itália feletti uralmat, nem tudott a háborús költségeket kiegyenlítő politikai vagy anyagi előnyökre szert tenni. Hanyatlását a következő századokban nem az itáliai háborúk váltották ki, de a felesleges erőfecsérlés mindenesetre megakadályozta a tekintélyhanyatlás megállítását. Feleslegesnek bizonyultak a német erőfeszítések is. Luther fellépése, a fejedelmek császárellenes szövetsége egyre inkább lekötötte V. Károlyt, akinek a keresztény egység helyreállítását nemhogy európai szinten, de még saját államában sem sikerült megvalósítania. Birodalmának felosztása öccse és fia között ugyanakkor kizárta Németországot a Spanyolország által megszerzett – mégoly kétséges – előnyök birtoklásából. Franciaország katonailag elvesztette ugyan a háborút, de ez a fejlődését mégsem törte meg. Sőt! Kulturálisan még profitált is belőle. A hazatérő nemesek, főleg az arisztokraták – a műveletlen, csak a pénzt értékelő svájci és német zsoldos katonákkal ellentétben –, szívesen hozták magukkal az itáliai reneszánsz művészet egy-egy alkotását, hogy ezzel díszítsék kastélyaikat. A francia gazdaságot nem törte meg sem az itáliai, sem a következő évtizedben az országot sújtó vallásháború. A hegemón törekvésekről azonban jó időre Párizsban is le kellett mondani. A legrosszabbul persze Itália járt. Nápoly és Milánó spanyol tartománnyá süllyedt, s a spanyol uralom a többi államocskára is rányomta bélyegét. A középkor példás gazdagságú vezető territóriuma válságba jutott. Vesztesnek tekinthetjük magunkat, Magyarországot is. Hiába szerepelt a hadviselő felek célkitűzései között rendszeresen a török elleni nagy hadjárat, erre végül a 16. század első kétharmadában nem került sor. Az itáliai ambíciók elvonták a legjelentősebb európai hatalmak figyelmét a török veszélyről, sőt I. Ferenc éppen Habsburg-ellenes lépéseiben használta fel az oszmán hatalmat. Csak bő évtizeddel az itáliai háborúk lezárása után, amikor – a drinápolyi béke megkötését követően – a Porta figyelme a Földközi-tenger felé fordult, fogtak össze a spanyolok és a velenceiek, hogy tengeri csatában verjék vissza az oszmán támadást (Lepanto, 1571). A kereszténység korábban is gyakran csak vélt összetartó ereje – részben a reformáció térhódítása miatt – már elenyészett, s még nem találjuk nyomát a nemzeti érzés érvényesülésének.

Az újkor első nagy európai háborúja mégis – sok vonatkozásban – jelzi a korszakváltást. A háborúk mindig ösztönzik a haditechnika fejlesztését, az új módszerek bevezetését. A lovagi harcmodor háttérbe szorulása, a lőfegyverek terjedése, a mind nagyobb fegyelmet megkövetelő gyalogság kiállítása nemcsak tükrözte a társadalomban végbement változásokat, de maguk is felerősödése irányába hatottak. Gaston de Foix életét kísérői rangjára hivatkozva akarták megmenteni, Bayard halálos ágyánál ellenfelei, a spanyol lovagok sajnálkoztak, de a harcok zömét eldöntő zsoldosok körében már nem váltott ki tiszteletet a lovagok magasabb társadalmi állása. A régi kor alkonyának szemléletes jele lehet, hogy II. Henrik francia király halálos balesete után Franciaországban betiltották a lovagi tornák rendezését.

1.6. SZAKIRODALOM

Bonney, Richard: The European Dynastic States 1494-1660. Oxford University Press, 1991. Guicciardini, Francesco: Itália története (1494-1534). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990. Hajnal István: Az újkor története. Budapest, Révai Testvérek Kiadása, 1936.

Humble, Richard: Warfare in the Middle Ages. New York, Mallard Press, 1989.

Marczali Henrik: A reformatio kora. Budapest, Franklin Társulat – Révai Testvérek kiadása, é. n. Orosz István – Barta János – Angi János (szerk.): Európa az újkorban. Debrecen, Multiplex Media – Debrecen University Press, 2006.

Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, Tankönyvkiadó, 1987.

Romano, Ruggiero – Tenenti, Alberto: Die Gründung der modernen Welt. Spatmittelalter, Renais- sance, Reformation. Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag, 1967.

Schorn-Schütte, Luise: Karl V Kaiser zwischen Mittelalter und Neuzeit. München, Verlag Beck, 2000.

2. Lázár Balázs │ A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648)

A 16-17. század fordulóján az európai államok számos belső és külső konfliktussal néztek szembe, amelyek azután elemi erővel lángoltak fel egy, kezdetben lokálisnak tűnő esemény, a cseh rendek felkelése után. A 17. század eleje egész Európában válságjelenségeket hozott felszínre: ezek különösen élesen jelentkeztek a széttagolt Német Birodalomban. A nemzetközi gazdaság súlypontja áttevődött az Atlantikumra, így a középkor egyik hagyományos kereskedelmi nagyhatalma, a Hanza-városok szövetsége a 16. század végétől hanyatlani kezdett, és a többi német város gazdasági és politikai helyzete is gyengült. Főként a birodalom déli és délnyugati részein tapasztalható az urbanizáció lassulása. Általában elmondható, hogy Németföldön a népesség a 16. század közepétől stagnált. A válságtünetekhez az éghajlatváltozás is hozzájárult: jelentős lehűlés kezdődött a 16-17. század fordulóján. A jeges, behavazott téli tájat jól adják vissza Brueghel festményei. A rossz termések és az állatok elhullása miatti éhínséget kísérő társadalmi nyugtalanság zsidók elleni pogromokhoz és boszorkányüldözésekhez, vallási intoleranciához vezettek. A vallási megosztottságot fokozta a kálvinizmus erősödése a birodalom nyugati és középső területein. A fejedelmek hatalma folyamatosan erősödött, a vallási kérdések összekapcsolódtak a tartományurak szuverenitási törekvéseivel. A birodalom különféle vallási enklávék tarka halmazává vált, amelyben mindenki tartott szomszédjától vagy a császártól. A birodalom lakói, legyenek bár fejedelmek, parasztok, prédikátorok, vándordiákok vagy polgárok, szinte várták már a kataklizmát, a nyugtalanságot lezáró vihart.

Az 1618-ban kirobbanó harmincéves háború elsősorban német területeket érintett, bár a Német Nemzet Szent Római Birodalmában zajló eseményekkel párhuzamosan számos más hadszíntéren is zajlottak harcok. Ilyen volt a régebbi keletű, de az 1620-as években újrakezdődő holland-spanyol konfliktus vagy a harmincéves háború utolsó szakaszában kirobbanó francia-spanyol háború, amely viszont túlnyúlt a vesztfáliai békén: azt csak a pireneusi béke zárta le 1659-ben.

A háború jellegzetes hadszíntere Németföld volt. A birodalom viselte a háború fő terheit, ezáltal a harmincéves háború a német történeti tudatban hagyta a legmélyebb nyomokat. Ez, tekintve a pusztítás ottani nagyságát, nem meglepő. Maga a háború is inkább egy járvány terjedésére emlékeztetett. Gyakran évekre beszorult egy-egy tartományba, amelyet a szabadjára engedett vagy egyszerűen fizetetlen és ellátatlan katonaság gyakorlatilag elpusztított. Bár mind kirobbanásában, mind a háború végét jelentő vesztfáliai békében fontos szerepet játszott a vallási kérdés, hiszen még a vesztfáliai békeszerződés is jelentős teret szentel a protestáns-katolikus kérdésnek, a harmincéves háború nem vallásháború volt. Erre a legkézenfekvőbb példa a katolikus Franciaország szerepe, amelynek első számú szövetségese a lutheránus

Svédország és számos német fejedelem volt, legfőbb ellensége pedig a spanyol király és a német-római császár (s természetesen német fejedelemségek sora). A harmincéves háború összeurópai szinten inkább nagyhatalmi vetélkedés volt, amelynek fő nyertese Franciaország és kisebb részben Svédország lett, de a német fejedelemségek császárral szembeni jogai is megerősítést nyertek. Ugyanekkor felnőtt néhány olyan középhatalom, mint Bajorország, Szászország, illetve talán a legfontosabb Branden- burg-Poroszország, amelyek a későbbi európai politikában jelentős szerepet játszottak.

2.1. A harmincéves háború hadművészete

Az itáliai háborúk során bebizonyosodott, hogy a lovagi hadviselés a múlté. Az idő a lőfegyverrel felszerelt gyalogos katonának dolgozott, amely fegyvernem harcászata a 16. század folyamán gyorsan fejlődött. A lőfegyver maga azonban nem sokat változott. Az 1525 körül Spanyolországban kifejlesztett kanócos muskéta egy-két apróbb változtatással együtt a harmincéves háború végéig uralta a csatatereket. E mintegy 15-20 font (8-10 kg) tömegű, rendkívül nehezen kezelhető, pontatlan, ám nagy pusztítóerejű fegyver mellett használták még a hasonló szerkezetű, de könnyebb arke- búzt és – főleg a lovasság – a rövid csövű karabélyt, valamint a különböző szerkezetű pisztolyokat. A muskéta megbízhatatlansága, csekély tűzgyorsasága miatt azonban még nagy számban volt szükség pikákkal felszerelt gyalogságra, amely védelmet nyújtott a lövészeknek. A pika számos változatát használták Európában, hol hosszab- bat, hol rövidebbet, átlagos hosszúsága 3,5-4,5 méter között váltakozott. A szálfegyverrel és lőfegyverrel felszerelt gyalogosok hatékony együttműködésének megteremtése volt a korszak harcászatának legfontosabb feladata. A spanyol katonai kultúrában 1530 körül megszületett a terciónak nevezett alakzat, amely kezdetben mintegy 3 ezer gyalogost tömörített, pikásokat és muskétásokat egyaránt. Nevezték „burgundi-magyar" harcrendnek is, mivel állítólag először 1532-ben állt fel így a császári sereg a törökök ellen. A tercio, bár óriási átütőerővel rendelkezett, nem tudta megtalálni a lövészek helyét a harcrendben. A nehézmuskétások általában a lándzsaerdő sarkán, a tercio „mandzsettáin" kerültek felállításra, ahol tűzerejük viszont kevésbé érvényesülhetett, míg az arkebúzosok ötsoros mélységben a pikások előtt álltak. Az általában tíz sor mélységben felálló muskétások bonyolult mozgással, az ún. kontramarssal oldották meg a folyamatos tüzelést. A döntést azonban általában a pikásokra bízták, a lövészek pusztán kisegítő szerephez jutottak. A terciót a spanyolok mellett elsősorban a katolikus államok hadseregei használták, így például a császáriak, a bajorok, de a breitenfeldi csatatéren a protestáns szász választó katonái is terciókat formáltak. A harmincéves háború folyamán a tercio egyre kisebbé és rugalmasabbá vált, és a lövészek-pikások aránya is a lövészek irányába módosult, de 1648 után gyakorlatilag eltűnt Európa csatatereiről.

A németalföldi felkelés során fejlődött ki az orániai vagy protestáns harcászat. Orániai Móric és Vilmos Lajos gróf a klasszikus auktorok és saját bőséges hadi tapasztalataik birtokában fejlesztették ki az Egyesült Tartományok seregeinek harcászatát. A tercio helyett taktikai alapegységként a holland haderőben a félezredet alkalmazták, amely jóval kisebb, ám szélesebb és rugalmasabb egység volt, mint a tömör spanyol tercio. A protestáns hadviselésben már számos korszerű elem jelent meg. A katonát alaposan kiképezték, belesulykolták a fegyverfogás szabályait, egyenruhát adtak rá, és a fegyelem szintjét is magasan tartották. A hangsúly immáron egyértelműen a lövészeken volt, akiket alapos kiképzéssel a minél nagyobb tűzgyorsaság elérésére sarkalltak. A protestáns hadművészet továbbfejlesztője, illetve meghaladója, II. Gusztáv Adolf svéd király (1611-1632), maga is az orániai hadi iskola neveltje, az 1630-as évekre hadseregét a harmincéves háború leghatékonyabb fegyveres erejévé fejlesztette. A svéd zászlóalj mindössze 330 főt számlált, de a széles harcrend és a lövészek hatékony kiképzése pusztító erejű sortüzek leadását tette lehetővé. A lövészek három sorban álltak fel a pikások előtt. Remek kiképzésük és könnyebb muskétáik lehetővé tették a folyamatos sortüzeket. Megoldotta védelmüket is, mivel ha az ellenség már közel volt, össztüzet adtak le, és behúzódtak a pikások mögé. Az alapos kiképzés révén a manőver harci körülmények között is olajozottan zajlott. Gusztáv Adolf általában három-öt zászlóaljat tömörített egy dandárba. A 17. század végére ebből a svéd harcászatból kifejlődött vonalharcászat vált uralkodóvá egész Európában. A pikások azonban lassan eltűntek, mivel a szuronyos puska fokozatosan megoldotta a lőfegy- veres katona védelmét.

A gyalogság fejlődéséhez hasonló utat járt be a lovasság. Szerepe ekkorra már kiegészítő jellegűvé vált, főleg a lovasok helytelen, túlságosan is szabályozott alkalmazása miatt. A nehéz vértes lovasságot lőfegyverekkel szerelték fel, ám a bennük rejlő lendület kihasználása helyett a tercióhoz hasonló óriási, tömör alakzatokban vetették be őket. Roham helyett a lovasok az ellenséges arcvonal előtt bonyolult körforgásba, karakolba fogtak: az első sor kilőtte fegyverét, hátraügetett tölteni, aztán lőtt a második sor, és így tovább, mígnem az első sor a már töltött fegyverrel ismét sorra került. A csatatéren a lovasság taktikai alapegysége a svadron (escadron) volt. A spanyol és császári hadseregben a svadron jóval nagyobb volt, mint a németalföldi seregben, ahol mindössze 125 lovasból állt.

Gusztáv Adolf a svéd lovasságnál megszüntette a karakolt, a lovasok a sortűz leadása után vágtában rohantak az ellenségre, ezáltal a svéd lovas fegyvernem hatékonyabbá vált, mint a kor addigi legjobb lovassága, a német „pappenheimek". Az 1631. szeptember 17-én vívott breitenfeldi csatában a svéd gyalogság sortüzeivel megingatta a karakolírozó „pappenheimeket", míg a svéd lovasság lendületes rohammal elűzte a császári lovasságot a csatamezőről. A hagyományos vértes lovasság felszerelésén mind az orániai, mind a svéd hadviselés jelentősen könnyített. A szó szoros értelmében vett könnyűlovasság a nyugat-európai hadszíntereken azonban először a császári hadseregben jelent meg. A török elleni harcban megedzett, az oszmán hadviselés számos elemét eltanuló, laza kötelékekben harcoló magyar vagy délszláv katonaelemek fontos kiegészítőjévé váltak az alapvetően nehézkes császári hadseregnek. Felderítésnél, portyázásnál és rajtaütéseknél óriási segítséget jelentettek a reguláris erőknek. A lovasság és a gyalogság közötti átmeneti fegyvernem is megjelent a 17. század elején: ők voltak a dragonyosok, akik lóháton közelítették meg az ellenséget, ám gyalogosan, a gyalogság fegyvereivel harcoltak. A későbbiekben egyre inkább egyfajta átmeneti, „középnehéz" lovasságként vetették be őket, gyalogos alkalmazásuk háttérbe szorult.

A tüzérség ebben a korszakban még nem vált önálló fegyvernemmé. A tüzérségi eszközöknek viszonylag széles skáláját ismerték, a tábori lövegek már elnyerték klasszikus formájukat: kerekeken mozgatható, ágyútalpra szerelt, gyújtólyukkal ellátott eszközök voltak, de számos, a későbbi egységesítés során eltűnt, különös, nemegyszer meghökkentő formájú tüzérségi eszközt is használtak. A lövegeket már az általuk kilőtt lövedék súlya szerint csoportosították: a csatatereken rendszerint 6-12 fontos lövegeket alkalmaztak. A fő probléma inkább a löveganyag alkalmazásának kiforratlanságában rejlett. A csatatéren rendszerint egy tömegben vetették be a tábori tüzérséget. A harcrend felvételekor óriási üteget alkottak a rendelkezésre álló eszközökből, amelyek azonban visszavonulás esetén gyakran teljes egészében az ellenség kezére kerültek. A szervezeti keretek sem alakultak még ki: a tüzérek még nem is számítottak katonának, hanem mesteremberek voltak, akik a legjobban fizető ügyfél szolgálatában dolgoztak. Gusztáv Adolf természetesen a tüzérség fejlődését is elősegítette: a korábbi, a csatamezőn egy tömegben történő alkalmazás helyett tüzérségét szétszórta a dandárok vagy zászlóaljak térközeiben, így azok közvetlenül tudták támogatni a gyalogsági harcot. A svéd tüzérség a könnyű lövegek révén jóval mozgékonyabb is volt, mint a korszak bármely más tüzérsége. Szervezetileg is betagolódott a svéd hadseregbe. A várharcok, vagyis az állandó erősségek ostroma és védelme jelentette a kor tüzérségének első számú alkalmazási területét. Itt vetették be elsősorban a nagyméretű és pusztító erejű, 30-60 fontos mozsarakat, tarackokat, bombavetőket. A 16. században az ostromtüzérség megjelenése hamarosan megváltoztatta a várak, erődök felépítését: a tornyok helyébe bástyák léptek, eltűntek a lovagvárak magas falai. Az erődök már szinte belesimultak a tájba. A várépítészet különböző iskolái (óolasz, újolasz, német) mellett a 16-17. század fordulóján Orániai Móric kidolgozta az ostromok elméletét is. Ennek ellenére a hosszadalmas, nagy anyagi és emberi erőforrásokat igénylő ostromokat igyekeztek elkerülni, egy megerődített helyet inkább rajtaütéssel, hadicsellel vagy egyszerűen kiéheztetéssel próbáltak birtokba venni. A harmincéves háborúban viszonylag kevés módszeres ostromot folytattak, de éppen e háború tanulságai miatt a 17. század végére kialakult raktár- és ellátásközpontú hadviselés lényegét már a megerődített helyek építése, védelme vagy ostroma jelentette.

Az 1660-1670-es évekig, Gusztáv Adolf és Albrecht Wallenstein átmeneti megoldásait leszámítva, az európai hadseregeknél nem alakult ki központi ellátás. A felvonult seregek létszáma már gyakran elérte a 25-30 ezer főt, ráadásul a hadjáratok sokszor évekig elhúzódtak, viszont a hadviselő felek anyagi lehetőségei rendszerint sokkal hamarabb kimerültek. A hadvezérek ekkor vagy megpróbálták saját zsebből finanszírozni a katonák zsoldját és ellátását, vagy rászabadították embereiket a hadszíntér lakosságára. A harmincéves háború majdnem minden borzalma ez utóbbi „módszerre" vezethető vissza. A kora újkori államok már kénytelenek voltak katonák tízezreit fegyverben tartani, de az akut pénzhiány mellett a bonyolult logisztikai kérdésekkel sem tudtak még megbirkózni.

Kezdetben a hadkiegészítést és felfegyverzést sem az állam végezte, hanem nagy hatalmú zsoldos vállalkozók. Az örökös tartományokban a szervező, aki azért általában tapasztalt katona volt, ezredesi császári pátens birtokában fogott bele egy regiment kiállításába. Elindultak a toborzók, akik piacokon, vásárokon, falvak, városok főterén igyekeztek minél több jó kiállású, fiatal és egészséges jelentkezőt verbuválni. A tisztikart a vállalkozó állította össze. Az alacsonyabb rangú tiszteket maga is kinevezhette, ám kapitánytól felfelé a császár iktatta be a tiszteket, akiket az ezredes terjesztett fel. Az ezreden belül az ezredes egyébként pallosjoggal is rendelkezett, és ő határozta meg az egyenruhát, a felszerelést, a zsold nagyságát. Miután összegyűlt az elvárt létszám (egy gyalogezred általában 2,5-3 ezer főből állt), a hadbíró (soltész) feleskette az újoncokat a hadi cikkelyekre. Majd az ünnepélyes szemle, a mustra következett. A vállalkozó az ezred felállításának költségét rendszerint meghitelezte a kincstárnak. A hasznot általában a hadizsákmányból, hadisarcokból, esetleg birtokadományokból, zálogba vett kamarai birtokokból, címektől stb. remélte. A háború későbbi szakaszaiban már egyre nehezebb volt a szükséges emberanyag előteremtése. Az örökös tartományok rendjeitől ekkor az uralkodó meghatározott újonckvótákat követelt. A megszavazott létszámot azután a tartományok elöljárói lebontották a községekre, amelyek kötelesek voltak bizonyos számú újoncot biztosítani. A fogdmegek rendszerint éjszaka erőszakkal vitték el katonának a falusi bíró által önkényesen kiválasztott lakosokat. A módszer nagy hátránya volt a szökések óriási száma. A katonának fogott legényeknek csak töredéke érte el ezredét. Svédország ezért már a 16. század végén kifejlesztett egy újszerű hadkiegészítési rendszert (erről alább lesz még szó).

A háború legfontosabb hozadéka azonban az állandó hadseregek megjelenése volt. A zsoldosok egy részét a háború végeztével már nem eresztették szélnek, hanem békeidőszakban is fennálló alakulatokat hoztak létre. A császár hadseregének legrégebbi, az 1620-as években alapított vértesezredei a számtalan átszervezés és átnevezés ellenére egészen a birodalom összeomlásáig fennálltak.

2.2. A Német Birodalom a harmincéves háború előestéjén

A már a késő középkorban is rendkívül széttagolt birodalom a 16. század reformációs hulláma, majd az augsburgi vallásbéke révén a 17. század elejére vallásilag is megosztottá vált. A protestánsok maguk sem voltak egységesek: a századfordulón lendületet kapott a kálvinizmus. Pfalz, Brandenburg, Hessen-Kassel fejedelmei áttértek az új, reformátusnak nevezett hitre. A délnémet területeken és az osztrák örökös tartományokban a jezsuiták és a kapucinus rend a császárok hol passzív, hol aktív támogatásával az ellenreformáció minden eszközével őrködtek a katolicizmus felett, és üldözték az „eretnekeket". A megosztott birodalomban a tartományi fejedelmek ligákba, szövetségekbe tömörültek, amelyek vallási alapon szerveződtek, de a hatalmi érdek bármikor felülírhatta a vallási hasonlóságokat vagy különbségeket. Az 1608. évi birodalmi gyűlés kudarcba fulladt, a török elleni segélypénzeket a már lassan évszázados szokásoktól eltérően nem szavazták meg a protestáns rendek és a birodalmi városok, sőt kivonultak a gyűlésről, megalakítva a Protestáns Uniót. Elégedetlenségük és fenyegetettségérzetük elsődleges oka a Donauwörth városában egy körmenet miatt kirobbant katolikus-protestáns villongás volt, amelynek során a katolikus bajor fejedelem megszállta a várost, és tartományához csatolta. Az unió vezetőjéül a pfalzi fejedelmet választották, de a protestáns szász választó kívül maradt. Válaszul a katolikus fejedelmek 1609-ben I. Miksa bajor herceg (1597-1651) vezetésével megalakították a Katolikus Ligát, de önállóságuk megőrzése érdekében a császárt kifejezetten kizárták a szövetségből. Ugyanebben az évben a két tömb, illetve a császár fegyveresen is szembekerült egymással a Jülich-Kleve nevű alsó-rajnai kicsiny hercegség örökösödési vitájával kapcsolatban. A vallási és hatalmi érdekek szétválását jól mutatja, hogy a császár a protestáns szász herceg öröklését támogatta a kálvinista pfalzi választófejedelemmel és Brandenburggal szemben.

Már ekkor általános európai háború fenyegetett, mivel IV. Henrik francia király (1589-1610) kész volt beavatkozni a protestáns német fejedelmek oldalán, ellene viszont a németalföldi spanyol sereg készült felvonulni. A király halála azonban egyelőre elhárította az összeurópai konfliktust. A széttagolt birodalom rendezetlen viszonyai révén hasonló lőporoshordója volt Európának, mint a Balkán 1914-ben. A fejedelmek zsoldosokat fogadtak, a városokat megerődítették, mindenki lázasan készült az elkerülhetetlen háborúra. A szikra végül a birodalom egyik távoli részében, a Cseh- Morva Királyságban robbant ki. Abban az országban, ahol a huszitizmus tradíciója révén a reformáció szinte akadálytalanul terjedt. II. Rudolf császár (1576-1612), akinek korábban öccse, Mátyás és a vele szövetkezett magyar, osztrák és morva rendek pusztán Csehország kormányzását hagyták meg, még 1609-ben kénytelen volt ún. felséglevelet kiadni, amelyben garantálta a cseh rendek szabad vallásgyakorlását, illetve a városok szabad templomépítését. A protestáns rendek jogai felett a defenzo- rok őrködtek, akik jogsérelem esetén összehívhatták a rendi gyűlést. A rendezés azonban nem terjedt ki azokra a nemesekre és polgárokra, akik egyházi birtokokon éltek. Az 1610-es évek elején templomaikat lerombolták. Rudolfot hamarosan lemondatták a cseh trónról is, ahol öccse, cseh királyként II. Mátyás (1611-1619) követte, aki szintén nem tudta a békétlenséget megszüntetni.

A cseh protestánsok legnagyobb félelme a Habsburg öröklési rendben a gyermektelen Mátyás után a trónon következő stájer Ferdinánd főherceg hatalomra kerülése volt. A jezsuiták által nevelt, harciasan katolikus Ferdinánd főherceg 1599-ben, amikor a török inváziója fenyegette tartományát, a legnagyobb veszély idején bezáratta a grazi protestáns templomot. Az egyházi birtokon élő cseh nemesek sérelmei miatt a defenzorok 1617-ben összehívták a cseh és a morva rendi gyűlést, amely egy panasziratot állított össze. A súlyos beteg Mátyás Ferdinánd követelésére visszautasította a panasziratot, mire 1618. május 23-án a prágai kancellária ablakából cseh nemesek egy csoportja Thurn gróf vezetésével kivetette (defenesztrálta) Martinic és Slava- ta császári tanácsost. A cseh felkelők tudatosan utánozták a husziták által elkövetett 1419-es defenesztrációt. Csodával határos módon mindketten túlélték az esetet. A katolikus propaganda szerint az Úr egyik angyala mentette meg őket, míg a protestánsok szerint egyszerűen egy trágyadombra estek.

2.3. A háború cseh szakasza

A prágai események után a cseh-morva rendek ideiglenes, 30 fős kormányt alakítottak, és lázas hadszervezésbe kezdtek. Elszántságukat demonstrálandó, a császár békéltető követét, Khlesl bíborost fogságba vetették. 1619 tavaszán Alsó- és Felső-Auszt- ria rendjei és városai szintén fellázadtak az 1619 márciusában trónra lépő II. Ferdinánd császár (1619-1637) ellen. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) a szultán jóváhagyásával táborba szállt a Habsburgok ellen. Ugyanezen év nyarán a csehek és szövetségeseik körülzárták Bécset. A Habsburgok szerencsecsillaga hanyatlani látszott, bár Ferdinándot a katolikus többségű választófejedelmi kollégium 1619-ben császárrá választotta. A felkelő cseh-morva-sziléziai rendek viszont elkövettek egy óriási hibát: augusztusban a kálvinista V. Frigyes pfalzi választófejedelmet (16101623) hívták meg a trónra. A protestáns fejedelmek egy része ezért inkább a császár mellé állt, vagy legalábbis semleges maradt a kirobbanó háborúban. A szász fejedelem prédikátorai nagyobb dühvel beszéltek a kálvinista Frigyesről, mint a „pápista" császárról. A Protestáns Unió egyenesen megtagadta a közösséget Frigyes csehországi vállalkozásával kapcsolatban, még a pfalzi fejedelem apósa, I. Jakab angol király (1603-1625) is óvakodott a nyílt fellépéstől. Ellenben II. Ferdinánd sokkal ügyesebb diplomáciát folytatott. Maga mellé állította a Katolikus Ligát és néhány nem túl súlyos feltétel mellett vezetőjét, a bajor herceget, Miksát, akinek a legfőbb célkitűzése a pfalzi fejedelemség és azon keresztül a választófejedelmi cím megszerzése volt.

A Habsburgok másik, spanyol ága is hamarosan bekapcsolódott a háborúba. A németalföldi sereg Spinola vezetésével betört Pfalzba, és 1620 nyarán megszállta Frigyes országát. A bajor-császári sereg eközben megtörte az osztrák rendek ellenállását, Bethlen Gábor pedig vonakodott erőit kockára tenni a csehek érdekében. 1620. november 8-án csaptak össze a felkelőkkel Prága kapui előtt, a Fehér-hegyen a császári-bajor seregek a tapasztalt Tserclaes von Tilly generális vezetésével. Ernst Mans- feld gróf, a felkelők parancsnoka az orániai harcrend szerint állította fel erőit, míg Tilly spanyol módon terciókat formált, amelyek a csata elején egyetlen erőteljes lökéssel áttörték a csehek és szövetségeseik arcvonalát. Képzetlen és gyakorlatlan csapatokkal az orániai taktika nem működött. Másfél óra alatt eldőlt a felkelés sorsa. A rövid uralkodása miatt gúnyosan csak „téli királynak" hívott Frigyes elhagyta az országot, de Pfalzba sem tudott visszatérni, hontalanná vált.

A császári megtorlás kíméletlen volt. A cseh arisztokráciát szó szerint lefejezték. A kivégzések, vagyonelkobzások és száműzetések nagy port vertek fel Európában. A magyar rendek köreiben még a későbbi századokban is a „cseh lábra állítástól" tartottak a legjobban. Az elkobzott birtokokat a császár tömegesen adományozta vallon, spanyol, német zsoldosvezéreinek vagy hivatalnokainak, köztük Wallensteinnek. Wallenstein egy kelet-csehországi protestáns kisnemesi családból származott, de egy előnyös házasság érdekében katolizált. A cseh felkelés kitörésekor egy morva ezredet vezetett, ám Olmützben meggyilkolta egyik alvezérét, és a hadikasszát magához véve átállt a császári oldalra. Az uralkodói adományok mellett potom pénzért felvásárolta az elkobzott birtokok jó részét. 1623-ban ismét jó házasságot kötött, midőn elvett egy Harrach grófnőt. Csehország negyede közvetlenül vagy közvetetten Wal- lenstein-birtok lett.

A felkelés leverése után a Habsburgok uralma tovább szilárdult az örökös tartományokban és a Cseh-Morva Korona országaiban. Ferdinánd 1621-ben oszthatatlannak nyilvánította az osztrák ház birtokait, a főhercegek ezentúl nem örökölhettek külön tartományokat. 1627-től a cseh tartományok rendi gyűlései kénytelenek voltak lemondani a királyválasztás jogáról és befogadni a katolikus egyház képviselőit is.

A háború első szakasza II. Ferdinánd és I. Miksa, vagyis a két legerősebb katolikus uralkodó sikereivel fejeződött be. 1621 májusában Mainzban a császár követelésére a megrettent német fejedelmek kimondták a Protestáns Unió megszüntetését. A korszak hadviselési viszonyai azonban senkinek sem tették lehetővé az egyértelmű győzelmet. Mansfeld gróf és szövetségesei újabb sereget gyűjtöttek a Rajna mentén és Badenben. A háború hamarosan átterjedt a birodalmon kívülre is, ugyanis lejárt a spanyolok és hollandok között 1609-ben kötött fegyverszünet, a harc itt is újrakezdődött, kezdetben a spanyolok sikereivel. Spinola generális 1625-ben hosszas ostrom után elfoglalta Breda városát. Svájcban, Veltlin kantonban véres protestáns-katolikus vallásháború kezdődött, amelyben a katolikusokat a spanyolok, a protestánsokat a franciák támogatták. A háborúba ismét bekapcsolódott Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1621 nyarán Bethlen lovas hajdúi portyáikkal Bécs környékét pusztították, míg a fejedelem ismét Pozsonyt ostromolta. 1621 szilveszterén végül Bethlen Gábor Ni- kolsburgban rendkívül kedvező békét kötött a császárral. Mindeközben Spanyolország és a császár ellen a hatalmát megszilárdító Richelieu bíboros egy angol-holland- francia-dán szövetséget szervezett, illetve bátorította a protestáns német fejedelmeket a háború folytatására.

2.4. A dán szakasz: Wallenstein felemelkedése



A protestantizmus következő bajnoka, a Habsburgok elleni küzdelem zászlóvivője ezúttal a becsvágyó IV Keresztély dán király (1588-1648) lett. A Hágában 1625-ben megkötött dán-holland-angol szövetség értelmében a király és Mansfeld gróf ismét – főleg angol pénzen – sereget vezethetett a császár ellen. A Habsburgok sem tétlenkedtek. Wallenstein ekkor mutatta meg először szervezőképességét: mintaszerűen működő csehországi birtokaira és saját hadiműhelyeire támaszkodva negyvenezres sereget állított, amely a császárnak jóformán egyetlen tallérjába sem került. Wallenstein ezt a sereget, szemben Mansfeld ad hoc módon ellátott zsoldosaival, a megszállt területek, téli szállások rendszeres adójával élelmezte és fizette. Egyidejűleg korlátozta katonái önkényeskedését. Mindezekért cserébe az uralkodó különleges jogokat ruházott rá, hadseregében teljhatalmat élvezett, és a kivetett hadisarcokból tekintélyes nyereségre is szert tett. Hamarosan kiderült, hogy a szervezésen felül a hadvezetéshez is kitűnően ért. 1626-ban a lutteri csatában Tilly segítségével vereséget mért a dán királyra, aki kénytelen volt Dániába visszatérni, majd ősszel Sziléziában is győzött Mansfeld ellen. Az ellátatlan protestáns sereg gyakorlatilag feloszlott. Mansfeld pár ezer katonájával, sarkában Wallensteinnel, Magyarországra szorult, ahol október 2.-án egyesült a háborúba immáron harmadszor bekapcsolódó Bethlen Gábor csapataival. Bethlen pár nappal korábban a drégelypalánki mezőn szembekerült Wallensteinnel, ám a császáriak olyan erősnek ítélték Bethlen állásait, hogy inkább nem vállalták a csatát. Az óvatos fejedelem, ahogy általában mindenkién, ezúttal Wallenstein eszén is túljárt. A császári fősereg pestisjárvány miatt kénytelen volt elhagyni az országot, de Mansfeld is távozott, majd még ugyanabban az évben elhunyt. Bethlen megelégedett az elért eredményekkel, és még ugyanezen év decemberében megerősítette a császárral a nikolsburgi békét Pozsonyban. A dán király 1629-ben Lübeck- ben kényszerült békét kötni a császárral. Rövid ideig a teljes birodalom Ferdinánd, de inkább Wallenstein lábai előtt hevert, aki egyre merészebb terveket szövögetett. Már 1628-ban ostrom alá vette a fontos északi-tengeri kikötőt, Stralsundot, de a dán és svéd flotta ekkor meghiúsította terveit, amelyek egy északnémet tengeri hatalom kiépítésére irányultak. Mindenesetre a cseh nagyúr felvette a „Baltikum és az Óceán generalisszimusza" címet. Wallensteint a császár elhalmozta egyéb, tényleges hatalmat is jelentő címekkel és rangokkal: először Friedland és Sagan hercege lett, majd a dánbarátsága miatt elűzött mecklenburgi fejedelem hercegségét is megkapta zálogbirtokul. Ezáltal önálló birodalmi tényezővé vált, aki gyakorlatilag saját külpolitikát folytatott. Ez már a katolikus fejedelmek számára is tűrhetetlen volt, akik önállóságukat féltették Wallensteintől. A generalisszimuszt ugyanis nem feszélyezte semmiféle birodalmi előjog. A liga tagjait ugyanolyan keményen megadóztatta, mint a protestáns államokat.

1629-ben II. Ferdinánd elbizakodottságában nagy hibát követett el: kiadta resti- túciós rendeletét, amelyben elrendelte az 1552-től szekularizált egyházi birtokok visszaadását, és visszavonta I. Ferdinánd (1556-1564) deklarációját is, hogy a tartományi rendek az egyházi fejedelemségekben gyakorolhatják az evangélikus vallást. Az ediktum gyakorlatilag megsemmisítette volna a protestáns fejedelmek uralmát, mivel óriási területek visszaszolgáltatásáról volt szó. Maga Wallenstein is helytelenítette a restitúciós ediktumot, mivel hadseregében szép számmal szolgáltak protestánsok is, akiket egy ilyen radikális döntés könnyen az ellentábor karjaiba kergethetett. 1630-ban Miksa bajor herceg, miután háborús céljait elérte, vagyis megkapta Pfalz egy részét és a választói méltóságot, az ellenzék élére állt, és a protestáns és katolikus fejedelmeket egyaránt képviselve elérte Wallenstein menesztését a császári hadak éléről. A bajorok felvették a kapcsolatot a franciákkal is. Richelieu és Miksa 1631-ben titkos szerződést kötött a Habsburgok ellen, amely azonban a svéd invázió miatt ekkor még nem realizálódhatott. A későbbi szoros bajor-francia viszony kiindulópontja azonban ez a megegyezés volt. Ugyanekkor a bíboros élénk diplomáciai aktivitást fejtett ki egy másik európai protestáns hatalom, a svédek megnyerésére a háborúba való beavatkozásra. Első lépésben francia közvetítéssel Gusztáv Adolf svéd király békét kötött a lengyelekkel. Mivel a teljesen kimerült és megfélemlített protestáns fejedelmektől nem remélhetett támogatást, Gusztáv Adolf francia segélypénzt kapott hadjáratának finanszírozására, továbbá Hollandia anyagi támogatását is élvezhette.

2.5. A svéd szakasz

Hosszú dán fennhatóság után I. (Vasa) Gusztáv (1523-1560) 1523-ban visszaállította az önálló svéd államot. A gyér lakosságú ország viszonylagos társadalmi és vallási homogenitása miatt ideális terep volt egy klasszikus katonaállam megteremtéséhez. A Vasa-dinasztia ki is használta ezeket a lehetőségeket: a tizenötödik életévüket betöltött férfiakról a lelkészek névjegyzéket vezettek, majd a jegyzékekből sorshúzás útján kijelölték a katonai szolgálatra kötelezetteket. Ezáltal a svéd királynak mindig elég katona állt rendelkezésére, akikre nagy szüksége volt a lengyelek, dánok és oroszok ellen a Balti-tenger feletti hegemónia megszerzéséért vívott 16. századi háborúk során. A svédek azonban csak a hadsereg magját képezték. II. Gusztáv Adolf seregében mindig nagy számban harcoltak idegen nemzetiségű zsoldosok (főleg németek és skótok), de a király elsősorban a kiváló harcértékkel és nagy morális tartással rendelkező hazai ezredekre támaszkodott. Az 1632-es lützeni csatában a svéd Kék Ezred gyalogsága a császári lovasság ellen szó szerint az utolsó emberig harcolt, a zászlót körülvevők a csata végére mind egy szálig elestek. A tisztikart általában svéd nemesek alkották, akik számára az állam szolgálata jelentette kiváltságaik forrását.

A sikerek nem is maradtak el: a svédek 1613-ra fokozatosan megszerezték riválisaiktól Észtországot, Finnországot, Ingermannlandot. 1629-ben kedvező békét kötöttek a lengyelekkel, de a svéd flotta már az Északi-tengeren folyó háborúba is beavatkozott, amikor részt vett az ostromlott Stralsund felmentésében. Rügen szigetén a svédek támaszpontot hoztak létre.

A hágai szerződés nyomán Gusztáv Adolf 12,5 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló serege 1630. július 4-én szállt partra Usedom szigetén, az Odera torkolatában. A svéd király, tanulva a háború eddigi szörnyű tapasztalataiból, alaposan megszervezte hadseregének ellátását, ezért először egy stabil hadászati bázist alakított ki Elő- Pomerániában. A császári seregek Tilly vezetése alatt rendkívül lassan gyülekeztek, mivel Wallenstein leváltásával Mecklenburg és Csehország erőforrásai egyaránt kiestek. Gusztáv Adolf 1630 végére fokozatosan megszerezte az Odera teljes torkolatát és Stettin fontos kikötőjét. Miután a svédek bizonyították komoly szándékaikat, az 1631. január 23-i barwaldei szerződés értelmében a franciák évi egymillió livre fizetésére kötelezték magukat, a svéd király pedig ígéretet tett 30 ezer gyalogos és 6 ezer lovas kiállítására „az elnyomott birodalmi rendek helyreállítására". Richelieu mint a katolikus egyház egyik főméltósága egyetlen kikötést tett az „eretnek" svéd királlyal kötött megállapodásában: a svédek kötelesek voltak a birodalom katolikus alattvalóinak vallásszabadságát tiszteletben tartani.

A svédek a folyó szállítási lehetőségeit kihasználva lassan terjeszkedtek dél felé az Odera mentén. A kivérzett és megfélemlített protestáns német fejedelmek igyekeztek inkább a semlegességre törekedni. A lipcsei konvent mindössze egy függetlenségüket garantáló hadsereg felállítását mondta ki. A császár számára már ez is elfogadhatatlan volt, ezért a regensburgi birodalmi gyűléssel törvénysértőnek nyilváníttatta azt. Tilly vezetésével mintegy 40 ezer fő vonult 1631 tavaszán a svédek ellen. Hamarosan Gusztáv Adolf német zsoldosokkal megerősített serege elérte a fontos Frankfurt an der Odert, amelyet ostrom alá vett. Mivel ekkorra már a császár egyik legfontosabb tartományát, Sziléziát fenyegette, Tilly kénytelen volt félbehagyni a lázadó protestáns város, Magdeburg ostromát és a svédek ellen vonulni. Gusztáv Adolf azonban ekkor még kitért a csata elől. Tilly folytatta Magdeburg ostromát, és 1631 áprilisában elfoglalta. A városban borzalmas atrocitások történetek, Magdeburg lakosságának nagy részét a császáriak lemészárolták. Az eddig habozó és kivárási politikát folytató protestáns fejedelmek a város sorsát látva Gusztáv Adolf zászlaja alá siettek, aki közben elfoglalta Frankfurtot. Az őrséget itt is mind egy szálig levágták, és az egyébként protestáns várost kíméletlenül felprédálták. A brandenburgi választó megegyezett a királlyal, hogy jókora hadisarcért cserébe a svéd sereg elkerüli területeit. Ezáltal a háború anyagi alapja is megteremtődött. A szász választó, I. János György (1611-1656) viszont teljes seregével csatlakozott a svédekhez. Gusztáv Adolf 1631 szeptemberére már elég erősnek tartotta magát a csatához, és megindult a Lipcse alatt táborozó Tilly ellen. 1631. szeptember 17-én Breitenfeldnél csapott össze a 47 ezer fős svéd-szász sereg a mintegy 40 ezres császári haddal. Tilly reménykedett benne, hogy jól megválasztott állása elriasztja a svédeket a csatától. Nem így történt. Gusztáv Adolf átkelt a két sereg között húzódó Lober-patakon, és támadásba lendült, bár a császári vértesek majdnem katasztrófává tették az átkelést. Utána viszont a svédek vertek szét egy túlságosan előremerészkedő terciót. A király előrelátóan az elég alacsony harcértéket képviselő szászokkal külön csatarendet vetetett fel. Valóban, a szászok már a csata elején pánikszerűen megfutamodtak. Később viszont Gusztáv Adolf csapatai taktikai fölényük és nagyobb tűzerejük révén fokozatosan felülkerekedtek a császáriakon. Pappenheim vérteseinek karakolírozását a svéd muskétások vérbe fojtották. Délutánra a svéd jobbszárny a császáriak mögé került, és ez végleg eldöntötte a csatát. Tilly 13 ezer katonája mellett teljes tüzérségét is elvesztette. Felbomló seregének egy részét fellázadt parasztok ölték meg.

Breitenfeld után a protestáns tábor egy csapásra feltámadt: a szászok benyomultak Csehországba, elfoglalták Prágát is. Gusztáv Adolf szintén feladta addigi óvatos hadviselését, és nagyszabású offenzívába kezdett a Majnától délre fekvő katolikus területek, elsősorban Bajorország ellen. A király ekkorra már nem titkoltan egy svéd főség alatt álló, „evangélikus Német Birodalom" megteremtésén fáradozott, illetve az északnémet tengerparti részek végleges svéd annexióját készítette elő. Az így kisemmizett protestáns fejedelmeket Rajna-vidéki egyházi birtokokkal kárpótolta volna. Tilly óriási erőfeszítések árán ismét 40 ezres sereget állított fel, amellyel a Lech vonalán kívánta útját állni a svéd offenzívának. Gusztáv Adolf azonban rövid harc után, amelyben Tilly halálos sebet kapott, kierőszakolta az átkelést, és betört Bajorországba, elfoglalta Münchent, majd bevonult Nürnbergbe. Mindeközben a császár kénytelen-kelletlen újra Wallensteinhez folyamodott segítségért. Az ismét teljhatalmat élvező cseh nagyúr 1632 elején óriási szervezőmunkát végzett. Az új sereg élén először a szászokat vetette ki Csehországból, majd betört Szászországba, hogy a svéd királyt kicsalogassa a bajor területekről. Mivel Wallenstein a svédek hátát fenyegette, a király kénytelen volt ellene vonulni.

Egész Európa lélegzet-visszafojtva várta a korszak két katonai zsenijének összecsapását. Hosszas manőverezés után erre a Lipcsétől 18 kilométerre fekvő Lützen városánál került sor, 1632. november 16-án. A király tartotta magát szokásos agresszív hadviselési stílusához, és ő lépett fel támadóan 17 ezres hadserege élén. Wallensteinnek nagyjából 20 ezer fő állt rendelkezésére. Mikor kora hajnalban Gusztáv Adolf lóra szállt, tisztjei kérlelték, hogy ezúttal öltsön vértet. „Az Úr az én páncélom" – válaszolta erre a király. Az óriási köd eleinte kérdésessé tette az összecsapás létrejöttét, de lassan javultak a látási viszonyok. A csata elején a jól beásott császáriak ellen a svédek több sikertelen rohamot is vezettek. Wallenstein ellentámadást indított, amelyet a király egy vértesezred élén személyesen kívánt elhárítani. A gyors lovon ülő, rövidlátó Gusztáv Adolf véletlenül az ellenséges lovasság kötelékeibe keveredett. A horvátok pillanatokon belül végeztek vele, mielőtt kísérete a helyszínre érkezett volna. Az európai történelem egyik legjelentősebb hadvezére, az újkor hadviselésének egyik megteremtője 38 évesen hunyt el. Halála először csüggedtséget, majd elképzelhetetlen dühöt váltott ki katonáiból. Weimari Bernát állt a csapatok élére, és a svédek óriási küzdelemben felülkerekedtek a makacsul védekező császári csapatokon. A legendás Pappenheim tábornok is elesett. Wallenstein este kénytelen volt visszavonulni. Mintegy 6 ezer katonáját hagyta a csatatéren, míg a svédek nagyjából ennek a felét.

Gusztáv Adolf halálával ismét új korszak kezdődött a háborúban. Oxenstierna kancellár, aki Gusztáv Adolf kiskorú lánya, Krisztina királynő (1632-1654) helyett az államügyeket vivő régenstanács elnöke volt, immáron túlzottnak tartotta a birodalmi svéd jelenlétet. Nem volt szó most már evangélikus német császárságról: a svédek Pomeránia birtokáért és a háború előtti vallási status quo visszaállításáért harcoltak. Oxenstierna még Wallenstein mecklenburgi uralmát is elismerte, feltéve, hogy az elűzött északnémet herceget a Würzburgi Püspökséggel kárpótolják. Létrehozta ugyanakkor a protestáns fejedelmek újabb szövetségét, amelyet még a király készített elő. A frank, sváb és rajnai fejedelmek svéd főséggel életre hívták a heilbronni szövetséget. Az 1633. április 9-i szerződésben a svédek egyben megerősítették a barwaldei egyezséget a franciákkal. A szövetség német tagjai vállalták a svéd hadsereg eltartását. A diplomáciai sikerek ellenére Gusztáv Adolf hadvezérei, Horn, Banér tábornok és az Oxenstierna által kinevezett főparancsnok, Weimari Bernát (a szász-anhalti herceg tizenegyedik fia) egymással rivalizáltak, mint afféle újkori diadokhoszok. A franciák aggódva figyelték ezúttal a svédek Rajna menti térnyerését. Richelieu követelte a Rajna mentén a svédek által megszállt városok kiürítését. Bajorországot, mint korábban az északnémet területeket és Szászországot vagy Sziléziát, elözönlötték a fosztogató zsoldosok, és a korábban virágzó Duna mentét néptelen pusztává tették. A svéd hadsereg és szövetségeseik immáron több hadseregben, de igazi összhang és vezér nélkül működtek. Komoly, a császár tartományai ellen irányuló hadjáratra már nem lehetett számítani. Weimari Bernát, megirigyelve Wallenstein mecklenbur- gi uralmát, a Bambergi és Würzburgi Püspökséget megszállva létrehozta magának a Frank Hercegséget. Mindeközben Wallenstein csehországi birtokaira visszahúzódva hadseregszervezéssel töltötte az időt. A háború és a köszvény azonban az ő erejét is megtörte. Akárcsak az immár tizenöt éves öldöklés többi résztvevője, Wallenstein is a békekötés irányába tett lépéseket. Küldöttjei útján tárgyalásokat kezdett a protestáns hatalmakkal, amelyek során a háború kitörése előtti állapotok visszaállítását szorgalmazta. Erőfeszítéseket tett befolyásának további növelésére Csehországban, de egyre jobban elszigetelődött, hívei száma egyre csökkent. 1634 januárjának végén a császár titkos parancsot adott az árulónak nyilvánított Wallenstein meggyilkolására. Erre végül február 25-én Eger városában került sor, ahol saját nagyravágyó ezredesei, Butler, Leslie és Deveraux végeztek vele és maroknyi hűséges hívével. A generalisszimusz halálhírére a heilbronni szövetség két hadserege is támadásba lépett Bajorország ellen két, egymással rivalizáló, sőt gyűlölködő parancsnok, Horn tábornok (Oxenstier- na veje), illetve Weimari Bernát parancsnoksága alatt.

A svédek legnagyobb sikere Regensburg elfoglalása volt 1634 nyarán. Ferdinánd császár ekkor fiát, Ferdinánd főherceget tette meg a császári sereg fővezérének, de ténylegesen a hadat a tapasztalt Matthias Gallas tábornok vezette. A császáriak és a bajorok egyesült serege elfoglalta Donauwörthöt, majd ostromzár alá vonta a fontos protestáns központot, a Wittenberg felé vezető út kulcsát, Nördlingen megerődített városát. Mint a harmincéves háború folyamán oly gyakran, a döntés ebben az évben is őszre maradt: 1634. szeptember 6-án Nördlingen alatt csaptak össze a császáriak a heilbronni szövetség haderejével. Ferdinándhoz és Gallashoz Ferdinánd infáns vezetésével egy 10 ezres spanyol sereg is csatlakozott. Ezzel az erőviszonyok véglegesen a császáriak javára billentek, akik ráadásul kitűnően megválasztott, jól megerődített állásokban várták a támadást. A svédek és szövetségeseik egyik rohamot a másik után indították a sáncok ellen. A meddő attakokban kivérzett protestáns erőket azután elsöpörte a spanyol ellentámadás. Megsemmisítő vereséget szenvedtek: Horn fogságba esett, Weimari Bernát megsebesült, a sereg gyakorlatilag felbomlott, miként maga a heilbronni szövetség is. Az ötezer hadifoglyot a kor szokásának megfelelően betagolták a császári seregbe. A legingatagabb protestáns hatalom, Szászország Prágában 1635 májusában különbékét kötött a császárral. II. Ferdinánd ugyanakkor lemondott a restitúciós ediktum bevezetéséről, de az örökös tartományokban elzárkózott a vallásszabadság engedélyezésétől. Az ediktum de facto visszavonásával a háború vége elérhető közelségbe került, bár a heilbronni szövetség kálvinista tagjait a császár és a szászok igyekeztek kizárni a megegyezésből. A francia diplomácia mindent megtett, hogy ne jöjjön létre a Habsburgok számára kedvező béke. Richelieu ezúttal Weimari Bernátot biztatta fel a háború folytatására, akit egy fejedelemség ígéretével rábírt egy a Felső-Rajnánál francia pénzen felállított sereg vezetésére. Bár a svéd politikusok megosztottak voltak a kérdésben, végül a francia diplomáciai erőfeszítések sikerrel jártak: a svédek kisebb intenzitással bár, de folytatták a háborút. Ugyanakkor Riche- lieu is belátta, hogy Franciaország már nem maradhat a háttérben. 1635 végén XIII. Lajos (1610-1643) hadat üzent a spanyol királynak.

2.6. A francia-svéd szakasz

A frissen toborzott francia hadsereg az első években komoly hátrányban volt a már évtizedek óta folyamatosan háborúban álló ellenségeivel szemben. A spanyolok németalföldi hadserege 1636-ban már Párizs felé nyomult, ám egy oldaltámadástól tartva, a terciók végül visszavonultak. A svédek ugyanebben az évben betörtek a háborúban teljesen kimerült, ezért semlegességre kényszerülő Szászországba, majd egészen Prágáig nyomultak. 1637-ben meghalt a fanatikus II. Ferdinánd császár, és ezzel remény ébredt egy tartós békére. 1638 tavaszán azonban ismét fellángoltak a harcok, ezúttal a Rajna-vidéken: a franciák betörtek Elzászba, ahol Bernát herceg csapataival együtt 1639 novemberére hosszas ostrom után megszerezték Breisach városát, a Felső-Raj- na-vidék kulcsát. A nagyravágyó herceg megpróbálta saját tartományához csatolni az erődöt, ám ugyanezen év végén feketehimlőben elhunyt. Az erődbe francia őrség települt. 1640 fordulópont a spanyol monarchia történetében is: Katalónia és Portugália fellázadt, ezért IV Fülöp (1621-1665) már nem gondolhatott közvetlen katonai beavatkozásra Németföldön. Katalónia rendjei XIII. Lajost választották uralkodójuknak. Ebben az időszakban a svédek és a császáriak között is hullámzott a küzdelem: az északiakat 1639-ben egészen Pomerániáig szorították vissza, de a következő évben a svédek már ismét Szászországban álltak. A tehetséges Torstensson tábornok, aki az


  1. as évek elején a svéd tüzérséget irányította, egészen Olmützig nyomult, majd ugyanazon a breitenfeldi csatatéren, ahol Gusztáv Adolf győzött, 1642 októberében ő is megfutamított egy császári-szász sereget, amelyet Lipót Vilmos főherceg és Picco- lomini herceg vezetett. A vesztes csata után a főherceg a balszárny minden főtisztjét lefejeztette, az alacsonyabb rangúakat felakasztatta, a legénységet megtizedeltette, mivel a csatában gyáván viselkedtek.

Lassan a franciák is elsajátították a hadviselés fortélyait. A mindössze 22 éves d'Enghien Condé herceg, a picardiai francia sereg fővezére az ardenneki Rocroi mellett 1643. május 19-én elsöprő győzelmet aratott a spanyolok felett, s ezzel véget vetett a paviai csata (1525) óta tartó spanyol katonai fölénynek.

A dán király, aki féltékenyen figyelte a svédek térhódítását, 1643-ban III. Ferdinánd császár (1637-1657) oldalán beavatkozott a háborúba, de Torstensson serege, amely Morvaországból fordult vissza, gyorsan végzett a dánokkal. IV. Keresztély kénytelen volt békét kérni, a békekötést a Mazarin bíboros vezette francia diplomácia lázas sietséggel tető alá hozta. 1644-ben Torstensson már harmadszorra tört be a birodalomba. Korábban (1642-ben) Krisztina királynő és a francia király szövetséget kötött I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel (1630-1648). Az erdélyiek végül 1644 februárjában szánták rá magukat egy a svédekkel és a Portával egyeztetett támadásra Bécs irányába. Rákóczi elfoglalta Kassát, ám nem bizonyult olyan kiváló hadvezérnek, mint elődje, Bethlen Gábor, és az előrenyomulás megakadt. Torstensson közben megverte Gallas császári seregeit, majd a birodalomban vonult téli szállásra. 1645 márciusában ismét súlyos vereséget mért a Hatzfeldt tábornok által vezetett császári-bajor seregekre a csehországi Jankaunál, majd a Duna völgyébe nyomult, és megindult Bécs ellen. A császár és udvara kénytelen volt Prágába menekülni, de a kimerült svéd sereg már nem ért el Bécsig. Rákóczi hadai 1645 nyarán Brünn-nél egyesültek a svédekkel, de hamarosan megszületett a megegyezés a császár és Rákóczi között. A hajdúk néhány hét múlva magára hagyták a svéd sereget, hiába próbálta Torstensson rávenni a fejedelmet a háború folytatására. Decemberben megkötötték a linzi békét, amelyben a magyar protestáns rendek jogait ismét megerősítették. Közben 1645 tavaszán egy francia sereg a hugenotta Turenne marsall vezetésével betört Elzászba, ahol a bajorokkal került szembe. Először vereséget szenvedett Mergentheimnél Mercy tábornok csapataitól, ezért kénytelen volt a Rajna mögé visszahúzódni, de júliusban egyesült Condé erőivel, és a két marsall augusztus 3-án Alerheimnél győzni tudott a bajorok felett, Mercy tábornok is elesett. Novemberben a franciák elfoglalták Triert, Bajorországot egészen az Inn folyóig megszállták, Badennel és Württemberggel együtt. (Turenne és Condé néhány évvel később a Fronde polgárháborújában már egymás ellen harcolt.)

A súlyosan beteg Torstensson után Wrangel gróf lett a svéd sereg parancsnoka.

A svédek és franciák utolsó hadjárata ismét Prága ellen irányult, az ellen a város ellen, ahol harminc évvel korábban az egész háború elkezdődött. A város lakói 1648 októberében rettegve várták az újabb dúlást. A polgárok felfegyverezték magukat, és felsorakoztak a Károly híd védelmére. De kilenc nap késéssel megérkezett a béke híre, és az ágyúdörgést harangzúgás váltotta fel.

2.7. A vesztfáliai „békemű"

Az egyre értelmetlenebb és kaotikusabb háború befejezésére már 1637-ben felmerült egy általános békekonferencia összehívása. A korszakban azonban nemcsak a hadviselés, a békekötés is rendkívül nehézkesen és lassan haladt előre. A szemben álló felek csak 1641 decemberében a Hamburgban megkötött előzetes egyezségben állapodtak meg a béketárgyalások helyszínéről, a követek jogállásáról és az esetleges közvetítő hatalmakról. A háború menetére a béketárgyalások semmilyen hatással nem voltak, a harcok „zavartalanul" folytak az utolsó pillanatig. Maguk a tárgyalások egyéves helyszíni előkészítés után 1645 júniusában a vesztfáliai Osnabrückben kezdődtek a császár, a svédek és a birodalmi fejedelmek között. A szomszédos Münster- ben pedig a velenceiek és a pápa küldöttének közvetítésével a császár és a franciák között zajlottak, de a spanyol követek is itt tárgyaltak a hollandokkal. A békekongresszus gördülékenységét nagyban hátráltatták a különböző formaságokon folyó viták és az ezt követő sértődések. Anglia, Dánia, Lengyelország és a moszkvai nagyfejedelem kivételével minden európai hatalom képviseltette magát, beleértve a spanyolok ellen fellázadt Katalónia és Portugália követeit, illetve I. Rákóczi György erdélyi fejedelem megbízottjait.

Az osnabrücki tanácskozások egyben birodalmi gyűlésnek is számítottak, bár a császár kezdetben vehemensen tiltakozott a német rendek jelenléte ellen. III. Ferdinánd okos és kompromisszumra hajló követének, Trauttmansdorff grófnak nagy szerepe volt végül ebben a nehéz és sok fél megegyezését igénylő békének a megkötésében. Először 1648 januárjában a hollandok egyeztek meg a spanyolokkal. Mazarin bíboros minden diplomáciai erőfeszítése ellenére az Egyesült Tartományok kiváltak a háborúból. A spanyol király ekkor hivatalosan elismerte a szuverén holland államot. IV. Fülöp kénytelen volt még a köztársaság dél-németalföldi háborús szerzeményeit is elismerni. A münsteri és osnabrücki tanácskozások végül a svédek 1648. nyári csehországi offenzívájának hírére gyorsultak fel. Október 24-én mindkét helyszín tárgyalássorozatát Münsterben zárták le. A békeszerződésben a birodalomra vonatkozó megállapodásokat a III. Ferdinánd császár és Krisztina svéd királynő, valamint német szövetségesei között megkötött „osnabrücki békeműben" fektették le. Háromféle konfliktus lezárására volt szükség: a vallási kérdés rendezésére, a fejedelmek császárral szembeni jogainak ismételt rögzítésére és a területi viták megoldására.

Bár a vesztfáliai béke alapvetően nagyhatalmak osztozkodása volt hatalmi érdekek alapján, a német belviszályt csak egy általános és mindhárom nagy felekezetet (katolikusok, evangélikusok és a legkényesebb helyzetű kálvinisták) kielégítő vallásbékével lehetett lezárni. A békemű V. és VII. cikkelye ezért aprólékos részletességgel rögzíti a kialkudott béke pontjait. A legfontosabb ezek közül néhány alapelv lefektetése volt: a passaui egyezmény (1552) és az augsburgi vallásbéke (1555) képezte a vesztfáliai megegyezés jogi előzményét és alapját. Eszerint a birodalmi rendek között vallási szempontból nem lehet különbséget tenni. Egy másik pont azt is leszögezi, hogy a birodalmi rend nem köteles birtokán eltűrni más vallású alattvalót, de nem is gördíthet más vallású alattvalójának távozása elé akadályt. A békeszerződés döntései által beállt területi változások során más vallású fejedelem uralma alá kerülő alattvalók viszont otthonukban gyakorolhatják vallásukat, de templomot és iskolát már nem létesíthetnek. Elsősorban a katolikusok javára felborult egyensúlyt hivatott helyreállítani az a rendelkezés, amely szerint az 1624-es normaév (Normaljahr) utáni vallási változásokat vissza kell állítani. A vallásilag megosztott birodalmi városokban (például Augsburgban) paritásos elven kell a városi tanácsosokat és tisztségviselőket megválasztani. Általában hitbéli vitás kérdésekben a békeszerződés kimondja azt az alapelvet, hogy a birodalom konventjeiben és bíróságain kizárólag a bevett felekezetek kompromisszuma dönthet. Többségi szavazással vallási ügyekben nem söpörhető le a másik oldal véleménye. Több kisebb jelentőségű kérdést a békeszerződés rendkívül aprólékosan szabályoz, például kijelenti, hogy vegyes vallású területeken az elhunyt máshitűek koporsójáért a mesterembereknek nem szabad felárat felszámítani. A császár egy kérdésben makacsolta meg magát: az osztrák örökös tartományokban elzárkózott bármilyen jellegű vallási engedménytől, illetve sikerült az ottani üldözött protestánsok helyzetének megoldását egy majdani birodalmi gyűlésre elodázni. Ez alól csak az 1627-ben örökös tartománynak nyilvánított Szilézia volt kivétel: itt az evangélikus nemesek és Boroszló (Breslau, Wroclaw) városa szabadon gyakorolhatta hitét, sőt a katolikus városok lutheránus polgárai a falakon kívül templomot építhettek. A békemű vallási pontjai végül hosszasan és aprólékosan állapítják meg a birodalmi bíróságok vallási összetételét. A VII. cikkely szentesítette a protestánsok megosztottságát, amennyiben elismerte a református felekezetet. Kimondja azonban, hogy ha egy fejedelem református hitre tér, alattvalói csak szabad akaratukból követhetik. A császár és a birodalom rendjei kijelentették, hogy más felekezetet viszont már nem tűrnek meg a birodalom területén. A vesztfáliai béke nyomán kialakult vallási határok rendkívül szívósnak bizonyultak: csak a második világháborút követő népmozgások rajzolták át Németország felekezeti térképét.

A VIII. cikkely tovább növelte a birodalmi rendek szuverenitását (vagy inkább csak szentesítette a létező gyakorlatot). Kimondta, hogy szabadon léphetnek szövetségre birodalmon kívüli hatalmakkal, vagyis önálló külpolitikát folytathatnak. Ezt mindössze azzal a kitétellel korlátozta, hogy ezen jogukat a rendek nem gyakorolhatják a császár vagy a birodalom ellenében.

Az osnabrücki béke jelentős területi változásokat is rögzített. A szerződés első, érdemi kérdésekkel foglakozó cikkelye (IV) Pfalz felosztásáról rendelkezett. Felső-Pfal- zot és a Chami Grófságot a bajorok kapták a területhez tartozó választói méltósággal együtt. Alsó- vagy Rajna-Pfalz maradt a szerencsétlen sorsú „téli király" (mellékágon szintén Wittelsbach) dinasztiájának kezén, sőt számukra egy nyolcadik választói méltóságot kreáltak, bár a választói kollégiumban a bajorokkal együtt maradt a császár számára kényelmes katolikus többség. Mindkét ág örökölheti a másik területét, ha az férfiágon kihalna. Ebben az esetben viszont a nyolcadik választói méltóságot meg kell szüntetni. A pfalzi kérdés rendezésén kívül a IV cikkely több mint 50 pontban rendelkezett a német államok területi és egyéb jogainak helyreállításáról. A Rajna-vi- déki szabad birodalmi lovagok jogállását szintén ebben a cikkelyben erősítették meg. A békeszerződés kimondta, hogy senki se szenvedjen kárt, ha az 1618 utáni időszakban hűbérét nem újította meg, vagy nem tudta teljesíteni szolgálatait. A háborúban elszenvedett anyagi károkért azonban mindennemű kártérítést kizártnak nyilvánított, és a birodalomban általános amnesztiát hirdetett. A béke rendelkezett továbbá a kereskedelem szabadságának visszaállításáról a birodalomban, illetve a háború alatt húzott vámhatárok eltörléséről.

A VI. cikkely rögzíti a svájci kantonok és városok szövetségének teljes szabadságát és függetlenségét a birodalomtól és annak minden intézményétől.

A X. cikkely egyértelművé tette, hogy amelyik hatalom a háború egyik legfőbb nyertese: Svédország közvetlen és állandó birodalmi hűbérként megkapta Elő-Pome- rániát Rügen szigetével, a felső-pomerániai Stettin kikötőjét, Wismar városát. Svéd fennhatóság alá került a Brémai Érsekség és a Verdeni Püspökség is, bár Bréma szabad birodalmi város jogait és a többi Hanza-város jogait tiszteletben kellett tartaniuk. Bréma és Verden birtokában egyaránt urai lettek a Weser és az Elba torkolatának. A svéd királynőnek szavazati joga volt a birodalmi gyűlésben, újonnan megszerzett területein egyetemet alapíthatott. Emellett a XVI. cikkely értelmében hét birodalmi kerület rendjeinek öt évig évi egymillió birodalmi tallér kárpótlást kellett fizetniük a svédeknek. A bajor és az osztrák birodalmi kerület ezt a kontribúciót a császári és a bajor hadsereg számára fizette ki.

Svédország megerősödése mellett jelentős területi nyereséghez jutott az 1618-ban perszonálunió útján létrejött Brandenburg-Poroszország. Ezt nemcsak a háború során kifejtett ügyes szövetségesi politikájának, hanem a franciák azon törekvésének is köszönhette, hogy a megerősödött Svédországgal (és persze a császárral) szemben ellensúlyt képezzenek északnémet területeken. A Hohenzollernek megkapták teljes Hátsó-Pomerániát, Rügenért cserébe a Halberstadti Püspökséget és a Hohensteini Grófságot. Magdeburg és környékének várományosa szintén a brandenburgi választó lett, de tekintettel a gyakorlatilag elnéptelenedett terület értékére, egyelőre inkább pénzbeli kárpótlást kapott. A város és környéke végül 1680-ban került a Hohenzoller- nek birtokába. Mecklenburg ura, Frigyes Adolf herceg Wismarért cserébe megkapta Schwerin városát, ahol a svédek, majd a császáriak által többször kifosztott tartományáért 200 ezer tallér kárpótlást kapott. Kisebb morzsák jutottak Braunschweig-Lü- neburgnak és Hessen-Kasselnek.

A XVI. cikkely rendelkezett a béke végrehajtásáról, amely kimondta, hogy a szerződés aláírása napján a harcokat azonnal be kell szüntetni, a foglyokat szabadon kell engedni. A béke megtartásán a császár őrködött, akinek a birodalomba biztosokat kellett kiküldenie a rendelkezések betartása érdekében. Az osnabrücki békemű területi rendezése nem minden esetben bizonyult tartósnak. A meggyengült Svédország már a század végére elvesztette német hídfői nagy részét a Brandenburggal vívott háborúkban.

Münsterben velencei közvetítéssel szintén ratifikálták a békeszerződést XIV. Lajos (1643-1715) és III. Ferdinánd császár között. A szerződésben a franciák elismerték az osnabrücki békemű rendelkezéseit, és ígéretet tettek a megszállt Baden kiürítésére. A már 1552 óta megszállt Metzi, Touli és Verduni Püspökség azonban végleg a francia koronához került. Az eddig kvázi független Lotaringia hercegét arra kötelezték, hogy hűbéresküt tegyen a francia királynak. A franciák megszállhatták Piemontot és azzal együtt Itália kulcsát, Pinerolo erődjét is. A legbonyolultabb kérdése a münste- ri szerződésnek az elzászi területek rendezése volt. A tartomány ugyanis különféle előjogú rendek, városok, szabad lovagok tarka együttese volt. A francia király megkapta Felső- és Alsó-Elzász birtokjogát Sundgauval és a tíz elzászi birodalmi várossal együtt. A Rajna jobb partján a franciák két értékes hídfőt nyertek: egyrészt birtokába jutottak Breisach erődjének a Rajna alsó folyásánál, másrészt őrséget tarthattak az észak-badeni Philippsburgban, ez utóbbi azonban jogilag maradt a speyeri érsek birtokában. A francia király ígéretet tett, hogy az újonnan megszerzett birtokain fenntartja a katolikusok dominanciáját. A királyság először Richelieu által meghatározott igénye a „természetes határokra" megvalósulni látszott.

A háború Németföldön csak lassan hunyt ki: a csapatok nem tudtak azonnal hazamenni, 1650-ben Nürnbergben még össze kellett hívni egy kongresszust a hadseregek kárpótlási igényeinek rendezésére. A spanyolok Pfalzban 1653-ig csapatokat állomásoztattak, míg végül Besangonért cserébe távoztak. Az utolsó svéd katona 1654-ben hagyta el a birodalmat.

A spanyolok és a franciák között zajló háború lezárására egyelőre nem volt remény. Spanyolország nagy erőfeszítésekkel átmenetileg úrrá lett a katalán felkelésen, de Portugália elszakadását nem tudta elkerülni. A vesztfáliai béke megkötésének utolsó szakaszával egyidejűleg, 1648 nyarán Franciaország a Fronde zűrzavarába hullott, amelyből csak 1656-1657-ben tudott kilábalni. A spanyolok és a hosszú háborúban kimerült császár azonban képtelenek voltak a francia monarchia válságát kihasználni. 1659-ben született meg végül a pireneusi béke, amelyben Franciaország csak kisebb területekhez jutott (itt döntöttek XIV. Lajos és IV. Fülöp lányának házasságáról).

A háború lezárását nem mindenki ünnepelte olyan önfeledten, mint a hadszínterek meggyötört lakosai, akik napokig zúgatták a harangokat, miután a hírmondó kihirdette a békét. X. Ince pápa (1644-1655) az 1648. november 20-án kiadott „Zelo domus Dei" kezdetű bullájában a békét „jogilag nulla értékűnek, semmisnek, erőtlennek és érvénytelennek" bélyegezte. A pápa tudta, hogy világi befolyása immáron semmivé foszlott. A vesztfáliai tárgyalásokon úgy döntöttek vallási kérdésekről, hogy még a katolikus oldal sem volt tekintettel az egyház igényeire. Ezzel szintén lezárult egy korszak, és egy új kezdődött, amelynek a vesztfáliai béke adta a nemzetközi jogi kereteit.

A harmincéves háború során elszenvedett veszteségekről nehéz pontos képet adni, de bizonyos régiók vonatkozásában egyértelműen megállapítható a pusztulás mértéke: Mecklenburg és Szászország egyes régiói, Magdeburg és környéke, Ulm és vidéke, a hadi utak mellett fekvő bajor területek gyakorlatilag teljesen elpusztultak. A későbbi korok becslései alapján az 1618. évi 20-21 millióról az 1648. évre 12-13 millióra csökkent a birodalom lakossága, de más számítások még ennél is kedvezőtlenebb képet mutatnak. Württemberg lakossága például az 1622. évi 445 ezerről, 1639-re 97 ezerre csökkent. A hadseregek nyomában árnyékként jártak a járványok (tífusz, pestis, nemi betegségek) és az éhínség. Nagyarányú, a falvakból a védettebb városokba irányuló népvándorlás is megfigyelhető volt. Németország nagy folyóit, első számú kereskedelmi útvonalait, vagyis a Rajnát, Wesert, Elbát, Oderát idegenek, hollandok, franciák vagy svédek ellenőrizték. A Rajna-vidék évtizedekre hol közvetlen katonai, hol közvetett politikai függésbe került a francia királytól. A birodalomban számtalan kisebb-nagyobb fejedelmecske utánozta a kiépülő pompázatos versailles-i udvart, szipolyozva amúgy is koldusszegény alattvalóit. A birodalom decentralizáltsága immáron visszafordíthatatlanná vált. A Habsburgok erőforrásaik nagyobb részét már a század végére örökös tartományaikra, illetve – szerencsénkre – a török elleni harcra fordították. A 20. század egyik összeurópai problémája, a német frusztráció és a belőle fakadó militarizmus gyökerei szintén visszanyúlnak a harmincéves háborút követő gyengeséghez és megaláztatáshoz.

2.8. SZAKIRODALOM

Burkhardt, Johannes: Der Dreifiigjahriger Krieg 1618-1648. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1992. Csikány Tamás: A harmincéves háború. Budapest, Korona Kiadó, 2005.

Davies, Norman: Európa története. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Fulbrook, Mary: Németország története. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 1993.

Ghillany, F. W.: Europaische Chronik von 1492 bis Ende April 1865. I. Leipzig, Otto Wigand, 1865. Hajnal István: Az újkor története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 21988.

Lahrkamp, Helmut: Dreifiigjahriger Krieg und Westfalischer Frieden. Eine Darstellung der Jahre 1618-1648. Münster, Aschendorf Verlag, 1998.

Ortenbug, Georg: Heerwesen der Neuzeit. Waffe und Waffengebrauch im Zeitalter der Landsknechte.

Bonn, Bernard U. Graefe Verlag, 1984.

Parker, Geoffrey (szerk): The Thirty Years War. London, Routledge and Kegan, 1984.

Újhelyi Péter: Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig 1657-1780. Budapest, MTA, 1914.

3. Szántó György Tibor │ FORRADALOM ANGLIÁBAN

G. E. Aylmer fenti kérdéskört taglaló, ma már megkerülhetetlennek és klasszikusnak minősülő fő művének ezt a címet adta: Zendülés vagy forradalom? A válasszal azonban adós maradt. „Nem hiszem – írta –, hogy a tények magukért beszélnek." Úgy vélte, hogy politikai, vallási, katonai, társadalmi és gazdasági kérdések egész sorozatával állunk szemben, az események pedig nem egy adott cél elérésére, hanem egy bizonyos, az angol elitek számára elfogadhatatlan fejlemény, tudniillik a rekatolizáció kizárására irányultak.

A Tudorok évszázadában Anglia népe szorongva tapasztalta, hogy az uralkodók cserélődését a vasárnapi istentisztelet is tükrözi. VIII. Henrik (1509-1547) megteremtette az anglikán egyházat, elvágta a Rómához fűző köteléket, de az ország nem csatlakozott a protestáns államok közösségéhez. Fia, VI. Edward (1547-1553) siettette ugyan a reformációt, de trónra kerülő katolikus nővére, I. Mária (1553-1558) már azon igyekezett, hogy Angliát visszaterelje a katolikus nemzetek családjába. Majd I. Erzsébet (1558-1603) lépett a trónra, s az ő mérsékelt protestantizmusa a század végére meggyökeresedett. Kormányzata egyformán kerülte a konfliktust a katolikus és a radikális, nonkonformista reformerekkel, mert abban közmegegyezés alakult ki, hogy a kicsiny szigetország ne keveredjen sem belső, sem külső vallásháborúba. A deklarált „kálvinista konszenzus" azonban számos sebből vérzett: továbbra is szép számmal éltek Angliában titkos katolikusok, és még többen, akik „új Jeruzsálem" után sóvárogtak. Utóbbiak számára Erzsébet reformációja eszmeileg is, gyakorlatilag is elfogadhatatlanul opportunista volt. A puritánok jól szervezett tábora csak azt várta, hogy a politikai klíma végre lehetővé tegye számukra ügyük továbbvitelét. A presbi- teriánus, genfi jellegű skót nemzeti egyházban (Kirk) látták a követendő mintát, amelyből a katolicizmus minden mozzanatát kigyomlálták.

1603-ban elhunyt a nagy királynő, s vele kihalt a Tudor-dinasztia. A skót Stuart-ház feje, ott VI., Angliában I. Jakab (1603-1625) még éppen csak úton volt London felé, mikor kézhez kellett vennie az ún. Ezer pap kérvényét (Millenary Petition). Az angol puritán lelkészi kar azonnal erőteljes politikai nyomás alá helyezte a koronázására készülő uralkodót, közben hevesen ostorozta a „babonás szertartásrendet és a püspökök zsarnokságát". Jakab őszintén megdöbbent. Skóciában az egyházi vezetők semmibe vették őt, sőt magát a királyságot is csupán esetleges és mellékes intézménynek nyilvánították. Szószékeikről azt hirdették, hogy az Úr választott népének nem lehet más uralkodója, csakis Jézus, akinek hatalmához képest a világi monarchia érvénytelen, sőt törvénytelen. Jakab ezt persze nem így látta. Szerinte a fejedelmek az ég akaratából viselik a koronát, dolgukba senki, még a parlament sem szólhat bele. Számos módon érzékeltette, hogy nem szívügye a puritán reformáció, sőt a Rómához való közeledés gondolata sem állt távol a király elképzeléseitől. A Guy Fawkes-féle elsietett pirotechnikai kísérlet kudarca átmeneti népszerűséghez juttatta Jakabot, hiszen a merénylők vele is végeztek volna. Angliában a katolikusok nyílt restaurációs törekvései egyelőre kudarcba fulladtak. (A katolikus összeesküvőket 1605 novemberében puskaporos hordók telepítése közben fogták el. Fel akarták robbantani a westminste- ri parlament mindkét házát.)

Szögezzük le, hogy Jakab az anglikán egyház fejeként protestáns volt, útkereső kálvinista, aki az egyetemes egyházon belüli feszültségek tompítását is életcéljának tartotta. Leányát 1613-ban V Frigyes pfalzi választófejedelemhez (1610-1632) adta nőül. Arra számított, hogy Frigyes személyében erős európai szövetségesre lel, hiszen vejét a cseh rendek is meghívták országuk trónjára. A katolikus hatalmak azonban a nevezetes fehér-hegyi csatában (1620) legyőzték Frigyest és híveit. A boldogtalan protestáns vitéz mindenét elvesztette. Hágában telepedett le, emigrációban hunyt el. Jakabot elgondolkodtatta az eset. Arra a következtetésre jutott, hogy egyensúly-politikát kell követnie, sőt legjobb, ha két vasat is tart a vallásháborúk emésztő tüzében. Ezért fia, a későbbi I. Károly (1625-1649) számára katolikus arát keresett. Anglia és Skócia közvéleménye felhördült, a Stuart-házat a puritán hitszónokok pápistaság- gal vádolták. Kijelentették, hogy egyetlen lelkész sem lehet alárendeltje a királynak, hiába utóbbi az egyház feje. A lelkész ugyanis lelkiismeretével csakis Krisztusnak tartozik elszámolással.

1618-ban kitört a harmincéves háború. Angliában úgy tartották, hogy ez a küzdelem a már a Jelenések könyvében megjövendölt Armageddon, az utolsó háború a sötétség (katolikus) erői és a fény (protestáns) bajnokai között.

Jakab uralkodásának kezdete óta súlyos presztízsdeficittel küszködött. Semmibe vették – kevés híján meg is ölték – Skóciában, gúnyolták Angliában, ahol egyenesen uralkodásra alkalmatlannak tekintették. Ráadásul a puritán angol közgondolkodás éppen a szexuális szabadosságot ítélte el a legkeményebben. A kor értékrendjében a férfiak közötti szerelem, a szodómia megbocsáthatatlan bűnnek számított. Erzsébet házasságon kívüli afférjai vagy éppen apja, VIII. Henrik reformációhoz elvezető testi gerjedelmei nem keltettek komolyabb megütközést. Jakab meghökkentő nyíltsággal vállalt homoszexuális vonzalmai azonban mélységesen megbotránkoztatták alattvalóit. Az indulatok akkor szabadultak el, amikor 1614-ben egy ragyogó szépségű, üres zsebű ifjú köznemes, George Villiers felbukkant Jakab udvarában. A vidéki úrfiból rövidesen Buckingham hercege lett, s a király főminisztereként korlátlan hatalomra tett szert. Az angol politikai nemzet őszintén megdöbbent. Jakab politikai tényezővé vált szexuális mássága volt az utolsó csepp a pohárban. Az angol parlamentarizmus az idegen dinasztiában ősi jogainak eltipróját látta. A puritán tábor Antikrisztusnak nyilvánította Buckinghamet és támogatóit. Így válik érthetővé, hogy Jakab fiát, Károlyt biblikus ítélet alapján végzik majd ki, és hogy a királygyilkosságot még a roya- lista oldal történetírása is elkerülhetetlennek vélelmezi.

3.1. A Jog kérvénye

Zendülés? Kezdetben mindenképpen. Buckingham herceg elképesztő sebességű cím- és rangbéli emelkedése a király férfiszerelmének hű tükre. Harmincegy esztendős korára a herceg és szapora rokonsága minden kulcspozíciót megszállt. Gondo- mar, a kitűnően informált spanyol követ 1620-ban azt jelentette Madridba, hogy Bu- ckingham az uralkodó nevében levelez, országos jelentőségű ügyekben önállóan jár el és tárgyal, döntéseit a parlament ellenkezése sem másíthatja meg. A képviselők heves tiltakozására Jakab sajátos módon válaszolt: nyilvánosan szerelmet vallott. „Jobban szeretem Buckinghamet bárkinél – közölte tanácsában. – Jobban, mint mindazokat, akik itt egybegyűltek. Krisztus Jánost szerette, én meg George-ot. Engem ezért senki sem bírálhat."

A mértékadó puritán közvéleményt megbotránkoztatta, hogy szeretője védelmében az uralkodó éppen a Szentírásra, Jánosra, sőt magára Jézusra hivatkozik. A Stuart- monarchia ellenzéke napról napra szélesedett. Christopher Hill egyenesen „az udvar és az ország megosztásának" okát látja a románcban, amely „a polgárháború lehetőségét is megalapozta". 1625-ben elhunyt Jakab, de ez már mit sem számított. Élete utolsó éveiben gügyögő vénember lett, aki már csakis a nyalka hercegben talált örömöt. Leveleit így írta alá: poor old Dad. „Anglia Salamonját" – így gúnyolták az agg királyt – sem fia, sem a herceg, sem az országnagyok nem gyászolták meg. Károly, az új uralkodó nőül vette a francia király katolikus leányát, Henrietta Máriát, holott előzőleg megesküdött a parlamentnek, hogy semmilyen módon nem közelít a katolikusokhoz. De becsapta a franciákat is, hiszen nekik épp a fordítottját ígérte. Apósa ellen még flottát is küldött a hugenották megsegítésére. Angol hajóhadat azonban évszázadok óta nem ért olyan csúfos vereség, mint Buckingham főadmirálisét. A herceg ugyan ép bőrrel hazavitorlázott Portsmouthba, de ott egy fanatikus puritán katona, John Felton ledöfte a „Sátán ügynökét". Tettével csak megelőzte a londoni parlamentet, amely a kalandor politikus perbe fogására és likvidálására készült. A szinte tapintható feszültséget a herceg halálhíre sem csillapíthatta. Az alsóház 1628-ban elfogadta a Jog kérvényét (Petition of Right), amelynek négy szakasza egyetemes alkotmánytörténeti jelentőségre emelkedett. Az első cikkely rögzítette, hogy parlamenti törvény nélkül ezentúl soha senkit nem lehet adó, kölcsön, ajándék, jótékonykodás vagy egyéb hasonló címen megterhelni. A passzus válasz volt a király újonnan felvett szokására: a frissen sorozott újoncokat egyszerűen bekvártélyoztatta a civil polgárok és nemesek otthonaiba, hadi kiadásaira pedig ún. „kölcsönöket" szedetett. A közvélemény jogosulatlan adóztatásnak minősítette az eljárást.

A Jog kérvényének híres második bekezdése kimondta, hogy szabad embert törvényes eljárás nélkül bebörtönözni nem lehet. A harmadik bekezdés tiltotta a kényszer- kvártélyozás gyakorlatát, a negyedik pedig a király rögtönítélő bíróságait törölte el. Az alsóház tehát Károly értésére adta, hogy az alattvalók tulajdonhoz való joga szent és sérthetetlen, csakúgy, mint személyes szabadságuk. A jogalkotók éppen azért adták a törvénynek a szokatlan hangzású „kérvény" elnevezést, hogy így érzékeltessék: nem új, hanem ősi e törvény, ők tehát a régi angol szabadságok friss megerősítését várják el a királytól.

Károly szentesítette ugyan a Jog kérvényét, viszont tüstént semmibe vette, és az angol uralkodók jogkörére hivatkozva vámszedőket küldött a kikötőkbe. Közölte, hogy a Jog kérvényében nem szerepel a vámoltatás tilalma. A képviselők felzúdultak, és újabb sarkalatos dokumentumot szerkesztettek, amely immár kizárta a parlamenti jóváhagyás nélküli adóztatás minden formáját. Károly a törvény kihirdetése előtt fel akarta oszlatni az alsóházat, de a képviselők a helyükön maradtak. Lázadás, zendülés. Károly a vezető hangadókat lecsukatta, a parlamentet pedig 1629 és 1640 között össze sem hívta, nehogy még egyszer számára kedvezőtlen törvény születhessen.

Különös, fojtott csönd telepedett Angliára, de mindabból, ami az 1630 utáni évtizedben történt, egyelőre semmi nem utalt a közelgő kataklizmára. Ki jósolhatta volna meg, hogy rövidesen két Stuartot is letaszítanak a trónról, sőt Károlynak a feje is porba hull? Ki gondolhatta volna, hogy az angol földön megvívott összes csata fele a polgárháború rövidesen beköszöntő időszakára esik majd? Hogy megdől a monarchia, sőt az egyházi rend? Hogy eltörlik a felsőházat? Hogy a zendülés mégiscsak forradalommá terebélyesedik?

A történetírás részletesen és alaposan feldolgozta ezt a viszontagságos korszakot, de a magyarázatok képlékenyebbek, mint valaha. A folyamatok okai maguk is többszörösen összetettek, ellenállnak a leegyszerűsítés, de még a hangsúlymódosítás szándékainak is. Különösen a marxisták osztályharcos és teleologikus történetszemlélete bizonyult hasznavehetetlennek: a konfliktus résztvevőit nem osztálytudatuk osztotta meg. De elavult a klasszikus, liberális „whig" historizálás is, amely az egymásra következő eseményekben minden politikai berendezkedések legnagyszerűb- bike, az angol alkotmányos monarchia szülési fájdalmait vélte felfedezni.

És persze napjainkban is számos tétel zúdul ránk. Cáfolatuk sem késik soká. Új elem, hogy többek – Conrad Russell nyomán – Anglia, Írország, Skócia és Wales multikulturális, etnikai és regionális konfliktusaként ábrázolják a Stuartok tragédiáját. Igazuk is van: csakugyan illő lenne végre tekintetbe venni, hogy olyan országok kerültek közös jogar alá, amelyekben eltérő fejlődési pályán kialakult vallási, politikai, jogi, gazdasági és kulturális tradíciók jöttek létre, és amelyekben a politikaformáló körök mereven elvetették az integráció gondolatát. De még ez a gondolatmenet sem magyarázza, hogy miért döfött angol szurony angol emberbe, skót a skótba, ír az írbe.

A mai Nagy-Britannia területén különösen vallási tekintetben a teljes káosz volt jellemző. Hihetetlen módon a reformáció és az ellenreformáció teljes spektrumát megtaláljuk a Stuartok országaiban. Írország katolikus, a másik végletet a skótok szemléltetik harciasan és bigottan presbiteriánus nemzeti egyházukkal. Középen ingadozott az anglikán püspöki rendszer, ez a kálvini teológia és a katolicizmus kényszerházasságából származó, formáját kereső, dogmatikailag torzszülött egyház, amelyet belülről feszített az egyformán türelmetlen puritán és reformellenes szárny élet-halál küzdelme. A három képződmény mindegyike hegemón szerepre törekedett, és elkeseredetten vitázott a társegyházakkal. És mert Európában dúlt a vallásháború, és mert a protestánsok ügye vesztésre állt, a paranoiásan gyanakvó angol és skót népi közvélemény számára a katolicizmussal való bármily halvány kapcsolat elfogadhatatlannak számított. A Stuart-dinasztia uralkodói rendre katolikus feleségeket hoztak Londonba, ezzel maguk konzerválták a rekatolizációtól való, szinte már apokaliptikus rettegést.

A 17. század eleje már a nyomtatott szó időszaka a brit szigeteken. A mértékadó közszereplők röplapokat, pamfleteket, esszéket írtak és olvastak, önálló véleményük volt, és nézeteiket nem rejtették véka alá. A politikai kultúra errefelé gyorsabban fejlődött, mint az intézményrendszer, amely a kereteket kijelölte. Ez a tény is súlyos konfliktusok forrása: Károly el akarta némítani és hallgattatni ellenfeleit, így utóbbiak rendre a megnyilvánulás forradalminak tetsző eszközeihez folyamodtak. Közben angolul tanulmányozták a Szentírást.

Anglia a korabeli világ „legcivilebb" állama. Az ország megfelelően kiképzett hadsereg nélkül kapcsolódott be abba a szenvedélyes háborúba, amelyben a résztvevők számára lelkük üdve volt a tét. Az angol „piroskabátosokat" azonban az ún. press- gangek erőszakosan toborozták. Többnyire a kikötői kocsmák elázott törzsvendégei ébredtek arra, hogy őfelsége katonái immár. A garázda naplopóktól még saját dolgos, puritán környezetük is szívesen szabadult volna, így aligha meglepő, ha a szélesebb nemzeti közvéleményt kevéssé rázta meg az angol seregek kudarcsorozata, Cádiz, Rhé és La Rochelle katasztrófája. A dezertáló, hazaszivárgó katonák viszont értelemszerűen Károly parlament nélkül kormányzó, zsarnokinak minősülő rendszerének, az ún. személyes uralom (personal rule) ellenzékéhez csapódtak. Felton az ő hősük volt, merénylete az ő legmerészebb álmukat valósította meg.

És mégis, az 1630-tól 1640-ig tartó évtized megtévesztően nyugodt periódus. Felkelésekről, lázadásokról vagy a király közegeinek bántalmazásáról nem tudunk, vallásuk miatt kevesen ültek tömlöcben. Károly szilárdan elhatározta, hogy parlament nélkül kormányozza országait, amelyekben – francia és spanyol mintára – centralizált hatalmat és ezt leképező, püspöki irányítás alatt álló egyházat hoz létre. Ezrek kerekedtek fel és hajóztak át az óceánon, hogy vallási meggyőződésüknek megfelelő módon imádkozhassanak. A hollandokkal szemben Károly nyíltan a spanyolokat támogatta.

A kincstár jogászai középkori, feledésbe merült törvények alapján adóztattak. A politikai struktúra a legjobb úton haladt a francia, spanyol vagy osztrák abszolutista változatok irányába. Végéhez közelített az évtized. Polgárháborúra, a király perbe fogására senki nem gondolt. És miután legfontosabb országában, Angliában a dolgok mindenben az uralkodói elképzeléseknek megfelelően alakultak, Károly úgy vélte, hogy végre szűkebb pátriájában, Skóciában is illő lenne megtörnie a Kirk és a klánok hatalmát, továbbá időszerűnek találta, hogy Írországból is növelje a monarchia bevételeit. Mindkét törekvés súlyos politikai baklövésnek bizonyult.

3.2. Püspökök háborúja (1638-1639)

I. Károly írországi helytartója (Lord Deputy), Thomas Wentworth valamikor maga is a fejedelem ellenzékeként szónokolt a parlamentben. Kényszerkölcsön kifizetésének megtagadásáért még börtönbe is zárták. Károly egyik ügyes politikai manővere volt, hogy opponenseit állásokkal kísértette meg. Wentworthből így lett 1633-ban Írország helytartója, sőt az Északi Tanács (Council of the North) vezetője, így a skót-angol határvidék is az ő kormányzata alá került.

Wentworth konkrét paranccsal érkezett Írországba. Legalább annyi adót kellett beszednie, amennyi a katonai megszállás költségeit fedezni képes. Az ezen felüli részt megtarthatta. Wentworth hamar megértette, hogy a nincstelen írektől aligha számíthat bevételre, hiszen őket honfitársai már mindenükből kiforgatták. Ezért nekilátott, hogy a megtollasodott protestáns angolok tarsolyán könnyítsen. Ennek érdekében még a helybéli katolikus egyházzal is szövetségre lépett, és arra kötelezte a protestánsokat, hogy tizedet fizessenek az ír egyháznak. Írországban lincshangulat alakult ki. A katolikusok pogromokat rendeztek az angol és skót telepesek körében, Wentworth pedig szemet hunyt az atrocitások felett. Angliában a közvélemény felháborodott, a nyugati megyék népe ír inváziótól rettegett.

Károly sem foglalt állást a Zöld Szigetről érkező hírek kapcsán, így akaratlanul is azt a gyanút erősítette, hogy ír segítséggel akarja rekatolizálni Angliát.

Az uralkodó ebben a hisztérikus légkörben fogott bele skóciai terveinek megvalósításába. Végrehajthatatlan törvényt erőszakolt ki, amely szerint a korona visszavenné az 1540 előtt elkobzott – és szétosztogatott – egyházi birtokokat. A skót klánok vezérei azonnal Károly ellen fordultak. De az uralkodó ezúttal sem törődött alattvalói hangulatával. Erődemonstrációra szánta el magát. 1633-ban, nyolc esztendővel azután, hogy Jakab örökébe lépett, felutazott Skóciába, ahonnan hároméves korában jött el. Itt azután angol mintájú koronázási szertartást rendeztetett magának. Népét súlyosan megsértve nem a skót uralkodók ősi esküszövegét mondta el, hanem a gyűlölt angolokét. Nem a tradicionális skót koronázási helyek valamelyikét, Scone-t vagy Stirlinget kereste fel, hanem az edinburghi királyi palotát jelölte ki az esemény színteréül. Nem presbiteriánus módra imádkozott a ceremónián, hanem „katolikusanglikán" rítus szerint. Károly ugyanis már be sem érte a skótok megleckéztetésével, hanem egy füst alatt angol puritán ellenzékének is üzenni akart. Üzent a templomban elhelyezett oltárral, üzent a falra szögezett, keresztet formázó aranyszőttessel. Az oltár és a kereszt ezen a tájon már feledésbe merült látványa leírhatatlan döbbenetet váltott ki. A szimbólumok azt hirdették, hogy Károly nem csupán anglikanizálná a skót pres- biteriánus Kirköt, de egyenesen a teljes katolizáció célja lebeg a szeme előtt.

A skótok ún. Nemzeti szövetséget (National Covenant) alkottak Károly ellenében. 1638-ban Glasgow-ban a klánok népe egy emberként felesküdött arra, hogy Isten ellen való utasítást nem hajtanak végre. A „miséző", „újító" skót papokat megdobálták, kifütyülték, itt-ott még rájuk is lőttek. A püspökök Angliába menekültek. Egy büszke katonanép nyíltan dacolt uralkodójával. Királyi hívó szó nélkül ült össze Skócia parlamentje és a Kirk Nagygyűlése (General Assembly). A képviselők és a presbiterek megfogadták, hogy megvédik hitüket.

Károly habozás nélkül a katonai megoldást választotta. Anglia és Írország uralkodójaként vallásháborúba indult harmadik országa, tulajdon népe ellen. Sutba dobva minden taktikázást, a pápától és Spanyolországtól kért pénzügyi támogatást. Számított az ír katolikusok segédcsapataira is. Mivel tudta, hogy a tíz éve mellőzött londoni parlament úgysem szavazná meg a testvérháború költségeit, a képviselők jóváhagyása nélkül kezdeményezett háborút.

Károly Angliában népfelkelést hirdetett, Wentworthtől pedig tízezer katonát kért.


  1. május 22-én a szigetországban teljes napfogyatkozás volt. A bibliás nép Isten üzeneteként értékelte a jelenséget, és meg volt róla győződve, hogy Károly akciója nélkülözi az Úr áldását.

A számbeli túlerőben lévő angolok 1639. június 4-én találkoztak a skótokkal, de szinte egyetlen puskalövés nélkül eliszkoltak. Skócia tehát győzött, északon a királyi hatalom összeomlott. Most már az lett a nagy kérdés, hogy vajon Károly Angliában fenntarthatja-e uralmát.

Károlynak sokba került a személyes uralom, ezért fenntartásához egyre több pénzre volt szüksége. Mind gátlástalanabbá vált, sutba dobta az államférfiakra jellemző óvatosságot. Az újabb és újabb, valójában azonban ősrégi, feudális adónemek lassan az ország szinte teljes közvéleményét ellene hangolták. Erdőbírságot szedett olyan területeken, ahol erdő nem is volt, amelyek nemzedékek óta irtásföldek voltak, és amelyeken kalászok hajladoztak fák helyett. Jogi értelemben a királyi ellenőröknek persze rendre igazuk volt, de Károly ezzel is csupán magának ártott, hiszen az apák, nagyapák generációja idején megszokott s a Tudorok által réges-rég tudomásul vett rendet rúgta fel. Minden háztartási alapkellék: só, gyertya, szappan, posztó, tűzifa ára valamilyen címen adót tartalmazott, ezzel az uralkodó akaratlanul is meglódította az inflációt. Amikor az egyik szappangyártó cég a királytól a többi hasonló piperetermékkel szemben monopóliumot kapott, a lakosság bojkottálta a „pápista szappant". Egy parlamenti képviselő a monopóliumtulajdonosok teljes körét „ártó férgeknek", „egyiptomi varangyoknak" nyilvánította.

Ha ilyen szenvedélyes dühöt, ótestamentumi átkozódást váltott ki némely pár pennyvel drágább használati cikk, képzelhető, mekkora felzúdulást gerjesztett az udvar nyílt „katolikus" fordulata. Károly külpolitikai céljai között ugyan prioritást élvezett a boldogtalan sógor, a már említett Pfalzi Frigyes ügyének felkarolása, de ennek érdekében is a spanyoloknál, franciáknál, sőt a pápának kínálgatta értéktelen szövetségét. Ez a taktika még a katolikusok táborában is ellenérzéseket keltett, és a protestáns Károlyban megbízhatatlan szélkakast láttak. Így is kezelték.

Angliában a katolikusok elleni szigor és a kálvinista doktrína érvényben maradt, ezt tanították a teológiai fakultásokon is. Károly tehát továbbra is olyan egyház legelső méltósága volt, amely szembefordult Rómával. Belföldön és külföldön is hiteltelennek minősült hát az olyan fejedelem, aki Genf szellemiségét és gyakorlatát Róma rituáléjával és dogmatikájával kívánta elegyíteni. Az angol ember fogcsikorgatva beletörődött a többletadóba, de hitének, lelki üdvének védelmében nehezen fogadott el közbenső, ingadozó, öszvér megoldásokat. Háza családi szentély lett, mióta törvény tiltotta a hivatalos szertartásokon kívüli vallási rendezvényeket. Erősödött benne a meggyőződés, hogy az uralkodó: „pápisták barátja", Róma ügynöke, titkos katolikus, aki a rekatolizációt készíti elő. Károly meg sem próbálta eloszlatni a gyanút, a canter- buryi érsek, William Laud pedig olyan odaadással szolgálta a királyt, hogy a pápa bíborosi stallumot ajánlott neki. Laud egyházának dogmatikai fundamentuma az égi eredetű uralkodói hatalom volt, amelyből a korona az egyháznak is juttat. Ebből viszont az alattvalóknak a korona iránti feltétlen engedelmessége következett. Az elavult engedelmességtan a forrongó, táborokra szakadt angol papságot éppúgy megosztotta, mint a híveket. Az új puritán nemzedék ugyanis az egyénileg felépített hit üdvözítő erejében reménykedett, nem pedig a világi vagy egyházi hatalom közvetítői szerepében. A 17. századi puritán angol a szabad akarat és a predesztináció nagy kérdéseit kutatta. Válaszait az anyanyelven tanulmányozott Bibliában kereste. Számára a „készen kapott" feloldozás a Krisztussal való katartikus azonosulás misztériumának elmulasztása lett volna.

Károly mintha nem is lett volna tudatában annak, hogy forrongó országaiban a tűzzel játszik. Vallása felől kételyeket támasztott, parlamenti jóváhagyás nélkül uralkodott és adóztatott. Nem oszlatta el, sőt elmélyítette a gyanút, hogy udvara pápista konspirációk fészke. A korszellem számára Károly és Laud érsek tettei és gesztusai az angol érdekekkel nyíltan ellenséges üzeneteknek tűntek. Parlamentarizmus és közjog, puritanizmus és a nemzeti ügy összekapcsolódó fogalmakká váltak. „Pápistaság" és idegen erők szolgálata: a közgondolkodásban ezek jelentették az országra leselkedő halálos veszélyt, amelyet éppen a király és környezete jelenített meg. Ekképpen a két tábor rohamosan távolodott, mígnem olyan messzire sodródtak egymástól, hogy a párbeszéd reménye is elpárolgott.

Ebben a politikai klímában érte Károlyt az első „püspökháború" csúfos fiaskója. A skótok gyorsan megértették, hogy a nagy déli szomszéd állam népe éppúgy terhesnek érzi a zsarnokuralmat, mint ők. Tudták, hogy ha odalent Károly helyzete stabilizálódna, erőfölénye révén ismét „elvenné" tőlük vallásukat. És belátták, hogy ha az ötmilliós Anglia hadigépezete működésbe lép, biztos katonai győzelmet aratna az egymillió lakosú Skócia fölött. Mindezeket figyelembe véve úgy döntöttek, hogy tovább ütik a vasat. Beköltöztek az északi angol megyékbe. Főhadiszállásuk Newcastle gazdag városa lett. Innen üzenték meg Károlynak Londonba, hogy csakis komoly költségtérítés fejében hajlandók hazatérni. Az ultimátum mélyén okos taktikát fedezhetünk föl: a király csakis akkor tudott volna fizetni, ha összehívja parlamentjét. A skótok logikája helyesnek bizonyult.

Wentworth Írországban serénykedett. Tekintettel arra, hogy ennek az országnak a parlamentjében a jövevény protestánsok többséget élveztek, nemes egyszerűséggel „keresztes hadjáratot" hirdetett ellenük. Tetszett az itteni katolikusoknak az eszme. Beleegyeztek az adók kifizetésébe is, bár maga a pénz sehogy sem akart összegyűlni. Viszont az írek nekirontottak az ulsteri skótoknak és angoloknak, házaikat felgyújtották, akit tudtak, megöltek. Wentworth nem avatkozott a konfliktusba, és Károly is csöndben várt. Az angliai közvélemény ettől kezdve Wentwortht katolikusnak és közellenségnek tekintette. Károly három királysága közül kettőben tehát immár forradalmi terror tombolt, miközben a skótok frontot nyitottak magában Angliában.

Károly nem halogathatta tovább a parlament összehívását, sőt Wentworth sem látott egyéb kiutat. Annak ellenére sem, hogy kijelentette: „A királlyal szembehelyezkedő politikusokat addig kell korbácsolni, míg meg nem jön az eszük."

1640. április 13-án – tizenegy esztendei szünet után – összeült a két ház. Tüstént petíciólavina zúdult a királyra, aki természetesen csupán az adók megszavazását kérte volna a parlamenttől. John Pym, az ellenzék vezére kétórás beszédben sorolta az angol nemzet sérelmeit, a személyes uralom törvénytelenségének jogi bizonyítékait. A király körül teljes ostromgyűrű alakult ki. Skócia és Írország után az Anglia fölötti ellenőrzés is kicsúszott a kezéből. Tárgyalni azonban még szorult helyzetében sem volt hajlandó. Inkább feloszlatta a parlamentet – ezért nevezzük rövid parlamentnek –, sőt bebörtönöztette a hangadókat.

1640 nyarán már Angliában is izzott a polgárháborús hangulat. Az erőszakkal verbuvált újoncok nem akartak a skótok ellen harcolni, viszont csatába indultak az oltárok, szentélyrácsok, templomi faragványok ellen. Az egyik parancsnok így írt: „A katonákat a puritán gazfickók meggyőzték, hogy minden tiszt pápista. Három napig velük együtt zsoltárokat kellett kornyikálnom, míg meneteltünk. Mert a vallás nekik egyenlő a zsoltárral. Reggel, amikor a katonák közé mentem, kezet ráztak velem, de olyan szívélyesen, hogy azt hittem, merő udvariasságból kitépik a karomat."

A skótok ilyen körülmények között zavartalanul elfoglalták Northumberlandet és Durhamet. Akár Londonig is elmasírozhattak volna, mert a szedett-vedett puritán angol sereg immár a király erdeiben a király szarvasaira vadászott, börtönökből foglyokat szabadított, ájtatoskodott, de az északi hittestvérek ellen nem óhajtott harcolni.

A tanácstalan bárók Yorkban vészgyűlést rendeztek. 1640. szeptember 24-én dokumentumot fogadtak el. Ebben rögzítették, hogy csakis akkor működnek együtt Károllyal, ha összehívja a parlamentet. És gyűlést tartottak a londoni City pénzmágnásai is. Úgy határoztak, hogy az uralkodónak nem kölcsönöznek, de a parlamentet pénzügyileg is támogatják. Közben Károly követei megalázó tárgyalásokba bocsátkoztak a skótokkal, akik harmadik hónapja vendégeskedtek Angliában. Visszamenőleg napi 850 font értékű ellátmányt követeltek, továbbá kijelentették, hogy békeszerződésüket akkor tekintik érvényesnek, ha a londoni parlament szentesíti. Számukra Károly aláírása fabatkát sem ért. Ezeket az őszi belpolitikai, nem igazán katonai eseményeket nevezi a történetírás „második püspökháborúnak". Károly ezt is puskalövés nélkül, tárgyalóasztal mellett vesztette el. A megszégyenített, megalázott uralkodónak nem maradt más választása: 1640. november 3-án összehívta az esztendő második parlamentjét, az ún. hosszú parlamentet.

3.3. A hosszú parlament

Az egyetemes historiográfia kedvenc gumicsontja az az eseménysor, amelyet angol (polgári) forradalomnak nevezünk. A zárójel oka, hogy a társadalmi földcsuszamlásnak a polgárság legjobb esetben is csak egyik mellékszereplője volt. Tény viszont, hogy mindkét táborban megtaláljuk az arisztokrácia, a gentry, a papság, az ügyvédek és a városi kézművescéhek reprezentánsait. Számos fontos politikus hol a király, hol a parlament kötelékében bukkan fel. A családokat is kettéosztotta a konfliktus. Nem gazdasági, nem társadalmi, sőt nem is ideológiai-vallási okokra vezethető vissza a hangadó körök fokozódó radikalizmusa. Kényszerhelyzetet látunk, amelyben az alkotmányos úton elért eredményeket csupán fegyverrel lehetett megvédelmezni. És ha egyszer egy háború kirobban, szükségszerű a tisztikar politikai szerepvállalása. A reformoktól ezért vezetett hadi út az angol köztársaságba.

A hosszú parlament első nagy szakasza 1640 novemberétől 1641 szeptemberéig tartott. A közel egyesztendős törvénykezési munka az európai reformáció szélesebb kontextusába ágyazódott. Károly északra küldött és a skótok kiverésére toborzott csapatai valójában már a küszöbönálló polgárháború puritán előőrsei. Parancsnokaiknak alig engedelmeskedtek, mert igazi ellenségnek a pápista veszélyt tartották. Anglia ekkorra már számos protestáns gondolkodó zarándokhelye. Még a kor két legtekintélyesebb hitvitázója, Jan Comenius morva püspök és a porosz polihisztor, Samuel Hartlib is Londonba települt. Egy warwickshire-i birtokos nemeshölgy izgatottan írta lányának, hogy a parlament végre „kigyomlálja a bálványimádást és a babonaságot az egyházból, és helyreállítja az Istennek tetsző szertartásrendet és tisztaságot".

És csakugyan: az alsóházi képviselők többsége Laud püspöki egyházának eltörlését tekintette fő feladatának. A teendőket illetően 1640 őszén még teljes az egyetértés a parlamentben. Fel kell számolni Károly személyes uralmát és annak pillérét, a Rómára tekingető egyházi rendszert. Az ellenzéki vezetők még ennél is sürgetőbbnek tekintették személyes biztonságukat. Úgy érezték, hogy Károly, Laud érsek és Went- worth csak az alkalomra vár, hogy a megaláztatásokért elégtételt vegyen rajtuk. Mihelyst a ládafiába kerülne a hívatlan északi vendégek hadisarca, az uralkodó ellenük fordulna – vélekedtek. Ez a magyarázata, hogy már a hosszú parlament első hetében parlamenti utasításra letartóztatták Wentwortht. A londoni tömegek ujjongtak. 1641. május 12-én koncepciós per alapján – „közérdekből" – kivégezték az írországi helytartót. Az ország napokig ünnepelt. Wentworth biztosra vette, hogy az uralkodó kimenti őt, de Károly feláldozta, sorsára hagyta hűséges főemberét.

A hosszú parlament nyitányát John Pym vezényelte. Már 1629-ben is főszereplő: egyike volt a Jog kérvénye szövegezőinek. Szoros kapcsolatban állt a szervezkedő skótokkal, sőt Yorkban részt vett a főrendek konferenciáján is. Wentworth pörét szintén ő irányította. Pym munkálta ki a korona önkényes adóztatása elleni érvrendszert. Kimutatta, hogy a zsarnoki adók jövőbeli kiküszöbölésének módja a királyi preroga- tíva drasztikus szűkítése, sőt az uralkodó által irányított hatalmi szervezet törvényes úton történő szétzúzása. Nemcsak a tisztek kinevezése terén csorbította volna az Angol Koronát megillető ősi jogokat, hanem még a király személyes tanácsadóit is csak parlamenti jóváhagyással javasolta kinevezni. Forradalmi gondolatok. Pym természetesen pontosan tudta, hogy Károly soha nem fogja eltűrni a prerogatíva megnyirbálását. Igaza is lett. 1642-ben a parlamentben maga Károly akarta letartóztatni az, úgymond, ellene szervezkedő „főkolomposokat". Pymet és munkatársait azonban ekkor már a londoni City rejtegette.

A Pym vezette korai hosszú parlament 1641 augusztusára eltörölte az önkényes adóztatás minden változatát, sőt a monopóliumokat is. Megszűnt az uralkodó tanácsaként is működő bíróság, a Csillagkamara Bírósága (Court of Star Chamber), a cenzori jogokat gyakorló királyi egyházbíróság, a Magas Bizottság (Court of High Commission) és az uralkodó katonai jellegű Északi Tanácsa. Törvény írta elő, hogy két parlament között nem telhet el három évnél hosszabb idő (Triennial Act). A parlamentet is immár csak akkor lehetett feloszlatni, ha a képviselők ehhez hozzájárulnak (Dissolu- tion Act).

Károly nem is titkolta, hogy a törvényeket nem fogja tiszteletben tartani, de úgy gondolta, hogy csupán csatákat vesztett, ám a háborút még megnyerheti. A realista Pym és társai aligha remélhették, hogy a hosszú parlament jogalkotása csakugyan állandósulhat. A király úgy számított, hogy a kényszer hatására szentesített cikkelyeket rövidesen mindenképpen visszavonja. Ha másként nem, hát fegyverrel.

A távlatokban gondolkodó politikusok, sőt a Londonban dolgozó külföldi diplomaták számára a király nélküli parlamenti munka éppúgy elképzelhetetlen volt, mint a fordítottja: a parlament teljes mellőzöttsége. Tisztában voltak azzal, hogy szellem szabadult ki a palackból. Hogy az események fölötti fokozódó népi kontroll egy ponton már a parlamenti hatásköröket is veszélyeztetheti. Hogy a nincstelenekben a tulajdon újraelosztásának eszméje szükségszerűen felmerül majd. A napi események azonban egyelőre elfedték a jogfilozófiai kérdéseket. Az 1640-es évek elején az angol emberek csupán egy dologban voltak biztosak: kizártnak tartották, hogy a király saját parlamentje ellen fegyverkezzék, mint ahogy azt is, hogy a parlament gyűjtsön sereget a felkent uralkodóval szemben.

Károly 1642 nyarán távozott Londonból, hogy újabb törvényeket már ne kelljen aláírnia. Katonaságot verbuvált. A látszatra többé nem ügyelt. 1642. augusztus 22-én zászlóbontó seregszemlét tartott Nottinghamben. Az orkán a Stuartok hadi lobogóját a vár ormáról a vizesárokba fújta.

A hosszú parlament első két esztendejének törvényei nem új országot építettek, és nem is írtak elő másik államvallást. Negatív alkotmányozó program áll előttünk: a képviselők lebontották a koronát megillető prerogatíva mindazon elemét, amelyek Károlynak a parlament nélküli kormányzásra törvényes lehetőséget nyújthattak. De kizárólag azokat. A parlament nem követelt magának új jogköröket, csupán az ősi kötelességeket akarta gyakorolni. Adót megszavazni, törvényt hozni, rendszeresen ülésezni, hogy orvosolni lehessen a sérelmeket, megoldani a felmerülő gondokat, és mindezt szigorúan a fennálló politikai struktúra eszközrendszerén belül.

Stuart Károly azonban elutasította a politizálás bevett angol és skót formáit. A parlament által képviselt politikai nemzet vezetői és mindkét ház testületei, sőt a papság többsége is úgy ítélte meg, hogy Károly fellépésével megszakadt az alkotmányozással épülő angol közjog kontinuitása. Az űrt – átmenetinek szánt megoldásokkal – úgy akarták kitölteni, hogy a királyi hatalom legfontosabb elemeit a parlament hatáskörébe utalták. Az angol parlament úgy járt el, mintha törvényes uralkodó hiányában – gondviselésszerű kényszer hatására – a képviselő-testület vette volna át az állam irányítását.

A közgondolkodás 1640 tájékán úgy értékelte a kialakult kaotikus helyzetet, hogy Angliában a reformáció válaszúthoz érkezett. Vagy vissza Rómához, vagy előre a skót presbiteriális rendszer felé. Az átlag angolnak egyik irányba sem akaródzott mennie, de az utóbbit határozottan a kisebbik rossznak tekintette.

Edgehillnél (1642. október 23.) volt az első, Nasebynél (1645. június 15.) az utolsó nagy csata. A két hadi esemény közötti időszak az angolok számára folyamatos riadókészültségben telt. Csetepaténak indult, de hatalmas háború kerekedett. Károly országaiban mindenekelőtt vallási jelszavak mozgósították a tömegeket, csakúgy, mint odaát a kontinensen. De mert Angliában a szemben álló felek vagy az uralkodó, vagy a parlament zászlaja alatt kaszaboltak, olykor bizony elsikkadhatott a vita igazi tárgya. Merthogy az ellenfelek is tökéletesen egyetértettek abban, hogy Anglia maradjon királyság. Egyéb államformát elképzelni sem tudtak volna. Legkevésbé a majdani protektorátus modern szabású katonai juntáját.

A háború az Angol Koronához tartozó szigetállamok egész területére kiterjedt. 1642 és 1646 között egyedül Angliában 6-700 kisebb-nagyobb ütközetre került sor. Becslések szerint 80 ezer ember pusztult el a csatatereken. Az ostromokban 10 ezer épület hamvadt el. A városi lakosság egytizede otthon nélkül maradt. A 16 és 50 év közötti angol férfiak egynyolcada, 150 ezer ember aktívan katonáskodott. A csatákban tízezrek tusakodtak az életükért. Arányaiban a szigetország több polgárát vesztette el ekkor, mint a tömegpusztító fegyvereket is bevető első világháborúban, amelyet pedig Great War néven őrzött meg az angolok kollektív emlékezete. Ennyit azon szerzők vélekedéséről, akik legszívesebben érdekes epizódnak, netán a helyi milíciák hadgyakorlatának is minősíthető torzsalkodásnak láttatnák az angol polgárháborút. A mintegy 20 ezer főnyi gentry köréből 4-4 ezer harcolt a parlament, illetve a király oldalán. Papok, városi nép, tehetős parasztgazdák – mind-mind kardot kötöttek. Fele-fele arányban szálltak a szemben álló felek táborába, de olykor hol ide, hol oda helyezkedtek. 1643-ban Anglia és Skócia politikai és katonai szövetségre lépett Károly ellen (Ünnepélyes liga és szövetség – Solemn League and Covenant). E szövetség afféle közös hadügyminisztériumaként működött a Két Királyság Bizottsága (Committee of Both Kingdoms), amelyben a legkiválóbb tisztek és a legbefolyásosabb politikusok egyeztették információikat és teendőiket.

1644 júliusáig hol a király, hol a parlament javára fordult meg a hadiszerencse. Július 2-án azonban Marston Moornál a parlamentiek bekerítették és felmorzsolták a royalisták legjobb és legnagyobb seregét. A király lovasságát unokaöccse, Rupert irányította. Rupert herceg hiába volt kitűnő parancsnok és bátor vitéz, a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezérével, Oliver Cromwell-lel szemben az is kisebb csoda, hogy élve megúszta. Cromwell ugyanis maga volt a megszemélyesített puritán forradalom.

Ha semmi egyéb, hát Oliver Cromwell pályaképe bizonyítja, hogy a 17. századi Angliában társadalmi forradalom zajlott, a hagyományos értékrend csakugyan felbomlott, a normalitás helyét az abszurditás foglalta el. Cromwell ágrólszakadt walesi ősei a Tudorok királyi kíséretében gazdagodtak meg. Egyházi birtokok kerültek a família kezébe. Oliver apja, Robert Cromwell azonban csak másodszülött volt, így őt is, fiát is a cím nélküli nemességhez sorolhatjuk. Robert gazdálkodásból élt, földjén árpát termesztett, abból sört főzött. Nem hiányolta a lovagi címet, sem a hatalmas vagyont, amelyek mindenestül bátyja örökrészét képezték. Robert Cromwell megvetette azokat, akik Mammon előtt hódolnak. Puritán hitével a talmi pompa nem fért össze. Fia, Oliver, vidéki fiú volt. Tagbaszakadt, erős ifjúvá cseperedett. Szenvedélyesen vadászott. Tanulni nem szeretett. Ló, sólyom, kutya: ezekhez értett a legjobban, ezeket tartotta a legtöbbre. Magától Olivertől tudjuk, hogy felnőttként sűrűn felöntött a garatra, ilyenkor a kocsmai verekedésből is kivette a részét.

Olivernek, Anglia, Skócia, Wales és Írország majdani urának, a későbbi teljhatalmú Lord Protectornak gyakorlatilag nem volt szabad földtulajdona. Parasztgazdának tekinthetjük, yeomannek. Naponta keményen dolgozott béreseivel a Cambridge fölötti lápvidéken a puszta megélhetésért. Nehezen tűrte a lelki és anyagi megpróbáltatásokat. Pszichoszomatikus tüneteit ma depressziónak, pánikbetegségnek, hipochondriá- nak diagnosztizálnák. Akkoriban melankóliának minősült. Betegségét elmélyíthette a család papja, aki a puritán hitszónokok legfanatikusabb vonalához tartozott. Prédikációiban elsősorban az Úr rettenetes büntetéseit ecsetelte igen szemléletesen. Oli- ver Cromwell gyermekkora óta attól rettegett, hogy pokolra jut. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amitől csakugyan félt. 1636-ban végre szerény örökséghez jutott, így érett férfiúként visszatérhetett a módos emberek szintjére. Több ideje maradt a Szentírás tanulmányozására, szinte betéve tudta. A Zsoltárok könyvét, Mózest és Pál leveleit emlegette a legsűrűbben. Hite megtalálásának, kegyelemben való részesülésének bizonyságát 1638 októberében élte át.

Ettől kezdve Cromwell a puritán reformáció előmozdítására, az ügy (the Cause) szolgálatára tette föl az életét. „Nem mondhatom, hogy elrejti az O orcáját énelőlem. Megadta nekem, hogy világosságot lássak az O világosságában. Sötét helyen egyetlen sugár is bőségesen felüdít – legyen áldott az O neve, hogy bevilágított egy olyan sötét szívbe, mint amilyen az enyém! Ó, sötétségben éltem, és szerettem azt, és gyűlöltem a világosságot, első voltam, a bűnösök elseje. Így igaz: gyűlöltem a kegyességet, de Isten megkönyörült rajtam. Ó, az O irgalmasságának gazdagsága!" A húgához írt levélből vett idézet talán érzékelteti Cromwell, de hasonló mentalitású társai világképének sajátos, eksztatikus, „rajongó" fundamentalizmusát. Az 1640-es évek folyamán a Biblia a közbeszéd szerves részévé vált, minden igaz tudás ősforrásának minősült. Csakúgy, mint az európai reformáció egyéb színterein, Angliában is küszöbönálló fejleménynek tételezték az utolsó ítéletet, a Messiás második eljövetelét és a mindent eldöntő ütközetet, Armageddont. Számos szekta hirdette Jézus világi országlásának közelségét. Az ún. millennaristák hálózata egész Angliára kiterjedt. Londonban az időszak legnépszerűbb áramlata az ún. ötödik monarchistáké. E gyülekezetek tagjai hittel hitték, hogy Jézus rövidesen minden keresztyén ember szívében otthonra lel. Cromwellre kimutatható módon hatottak ezek az eszmék, de szíve nyitva állt a kvé- kerek, baptisták, anabaptisták és számos más irányzat tanainak befogadására.

3.4. Katonaszentek

Az angol parlament Cromwell színre lépése idején két táborra tagolódott. Az ún. presbiteriánus többség azt vallotta, hogy Károlyt csak az angol és skót elitek stratégiai szövetsége kényszerítheti az ősi alkotmányos rend tiszteletére. Skót szimpátiáik azonban nem jelentették azt, hogy automatikusan átvették volna a Kirk rendszerét. Beérték volna az angol egyház megreformálásával is.

Velük szemben a számszerű kisebbségben lévő, de rendkívül szervezett tömb tagjai independenseknek nevezték magukat, mert magát az államegyházat utasították el. Eszményük az egyéni vallásgyakorlás volt, amit törvény garantált volna. Az inde- pendens kisebbség szociális összetétele megegyezett a presbiteriánus többség összetételével. Mindkét oldalon találunk bárókat, gentryt, bankárt, papot, városi képviselőket. A két tábor között az a döntő különbség, hogy az independens szárny magát a politikát szakralizálta. Szóhasználatában a problémák vallási, üdvtani, lelkiismereti kérdésekké szublimálódtak.

A presbiteriánus oldal nem ment ilyen messzire. Nem akart belháborút, és iszonyodott a felkent király elleni erőszaktól. Leginkább azonban attól a vallási anarchiától tartott, amelyet az independensek vallásszabadságnak neveztek.

Cromwell és az általa megszervezett vasbordájú elit lovasság azonban nem óvatoskodott, hiszen felfogásuk szerint feladatuk Jézus küldetésének előkészítése. „Átkozott, a ki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi, és átkozott, a ki a fegyverét kíméli a vértől" (Jeremiás 48,10) – íme, ez volt Oliver Cromwell parancsnoki ars poeticája. Amikor az első puskalövések eldördültek, Cromwell tüstént elemében érezte magát. Negyvenhárom esztendős, mikor kardot köt, és beáll az Úr szentjei közé. Yeomanseregét egyszersmind fegyveres egyháznak is tekinthetjük. A katonaszentek – élükön vezérükkel, az angol Mózessel – Jézus kiválasztott, már ezen a földön kegyelemben részesített bajnokaiként határozták meg magukat, akiken nem fog sem fegyver, sem ármány. Minden harcos felszerelésének része volt egy zseb-Biblia. A káromkodást pénzbüntetéssel sújtották. A csatában az előre megadott zsoltárokat zengve vagdalkoztak. Az ütközetet az istentisztelet különlegesen ünnepélyes változatának tartották.

„Amikor megpillantottam az ellenséget – írja majd Cromwell –, láttam, hogy felénk jőnek, szép, fegyelmezett rendben. Jőnek, egyre jőnek reánk, szegény tudatlan emberekre. De mosolyogtam, felmosolyogtam az égre, dicsérve az Urat, mert a győzelem felől teljes bizonyosságot éreztem. Íme, a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse." A Pált (1Kor 1,28) idéző Cromwell a Naseby melletti végső parlamenti győzelem hadijelentésében őrjöngő kaszabolásról számol be. A király legjobb alakulata, a kék kabátos gyalogság tapodtatnyit sem hátrált. A vasbordájúak egyenként döfték le őket, de hősiességük előtt utóbb maguk is kalapot emeltek. Cromwell a mindent eldöntő ütközet eredményét istenítéletnek tekintette.

Stuart Károly háborút vesztett. Alattvalói diadalmaskodtak fölötte. Egyetlen választása maradt, hogy kinek adja meg magát: az angoloknak-e, vagy a skótoknak. Taktikusabbnak vélte, ha a skótok fogságába kerül (1646. április 27.). Hiába taktikázott. A skótok nagyobb összeg fejében átadták őt a londoni parlament csapatainak. A Nasebynél aratott győzelem után a hadsereg kezére jutott a menekülő király levelesládája. Kiderült, hogy az uralkodó a katolikus udvaroktól kért és várt fegyveres, valamint pénzügyi segítséget. Cserébe fűt-fát ígért, még országainak teljes rekatolizáció- ját is. Ettől kezdve az independens körök elvi alapra helyezkedtek, és úgy gondolták, hogy a népe ellen háborúzó Károllyal nincs értelme tárgyalni. Az egyetlen ütőképes haderő a vasbordájú hadsereg volt. A király csapatai megsemmisültek, a skótok hazavonultak. A parlament szélnek akarta ereszteni a vasbordájúakat is. Tartott tőlük. A képviselők még a tisztikar amnesztiát kérő petícióira sem válaszoltak, mert egyre csak a királlyal való politikai alkuban reménykedtek. A katonák ebbe természetesen nem törődhettek bele, hiszen nem szerettek volna bűnbakká válni. Megszállták hát a fővárost, hogy jelenlétükkel új pályára tereljék a folyamatokat. A harcosok összevegyültek a civilekkel, gyűléseiken bárki részt vehetett. Prédikátoraik hatalmas tömegek előtt hirdették az igét. „Ti vagytok a nép, tiétek a hatalom. Tartsátok meg, el ne eresszétek" – biztatta hallgatóságát William Dell, az egyik népszerű agitátor. Társa, William Bridge pedig azt fejtegette, hogy az olyan fejedelem, aki nem védelmezi, hanem megtámadja alattvalóit, automatikusan elveszti a népfelség által szerződésben reá bízott hatalmát. George Joyce zászlós – korábban szabómester – ötszáz lovas élén foglyul ejtette a parlamenti őrség által őrzött királyt. A zászlós kijelentette, hogy nem magánakcióról van szó, „ő az egész hadsereg nevében cselekedett". Cromwellék végül persze visszakapták a koronás foglyot, de az eset jól bizonyította, hogy immár a hadseregben is előrehaladt a frakciókra való szakadozás. A katonák vágyait John Lil- burne, a levellerek – egyenlősítők – vezére fejezte ki. „Szinte minden tiszt here és hüllő" – szónokolta. 1647 októberében Putney-ban gyűltek össze a katona politikusok, köztük a leveller szónokok. Kijelentették, hogy a választott képviselők eljátszották hatalmukat, amelyet ők a kard jogán elnyertek tőlük. „Csak a teljes körű választójog hozhatja el Jézus országát, amelyben az embereket éppen a jogok egyenlő mértéke teszi szabaddá. Minden jogok legnemesebbike a vallásgyakorlás szabadsága" – fejtegették. Már hetek óta folytak a viták – időnként Cromwell is felszólalt –, amikor híre jött, hogy Károly, adott szavát megszegve, 1647. november 11-én Hampton Courtból megszökött, és a Wight-szigeten várja, hogy onnan Franciaországba vitorlázhasson. Wight erődjében azonban egy Cromwell-rokon volt a parancsnok. Károly sorsa megpecsételődött.

Cromwell – aki rendszerint jelekre, égi üzenetekre várt – megértette, hogy a hadseregen kívül és belül is véget kell vetnie a meddő és parttalan polémiáknak. A level- ler vezetőket puccsszerűen elfogták. Megölték vagy bebörtönözték őket. 1648. január 2.-án a parlament megszavazta, hogy többé senki sem bocsátkozhat alkuba az uralkodóval. Az ismét fellángoló harcokban – az ún. második polgárháborúban – Cromwell már nem ismert könyörületet. A király seregébe besorozott foglyokat elengedte, ám az angol és skót önkénteseket a barbadosi cukornádültetvényekre deportáltatta, ahol rabszolgaként halálra dolgoztatták őket. 1648. december 6-án Pride ezredes már be sem engedte az alsóházba a presbiteriánus képviselőket (Pride's purge). Az alig száztagú ún. csonka parlament az alábbi határozatot hozta:

„Minden igaz hatalom Istentől eredően maga a nép. Az angol nép választott parlamentje a nemzet legfőbb hatalmi szerve. Amit a parlament Alsóháza eldönt, vagy törvénynek nyilvánít, az a törvény erejével bír, ennélfogva pedig akkor is a nép akaratának minősül, ha a király vagy a Lordok Háza nem szentesíti." E pár sor azóta is a legprecízebb összefoglalása mindannak, amit úgy neveznek: angol forradalom.

3.5. A királyper

A vasbordájú parancsnokok Stuart Károlyt a második polgárháború kirobbantásával vádolták. Lepergett az 1648. esztendő. December közepére készült el a vádirat. A forradalom jogászai a jól bevált felségsértés tényállásából indultak ki, de „felség"-en immár nem az uralkodót, hanem az angol népet értették. A történelemben először az angolok ültették a vádlottak padjára felkent királyukat. A történelemben először épült politikai vád közvetlenül a Bibliára. Az angol reformáció drámája a csúcspont felé közeledett.

A tárgyalás főbírájának szerepét John Bradshaw jogtudós játszotta el. Károly mindvégig bátran viselkedett. Nem ismerte el a bíróság illetékességét, de ennek kifejtésére nem nyílt módja, mert nem kapott szót. A katonák a királypörrel akarták megteremteni új államuk eredetmítoszát, ezért forgatókönyvükbe nem fért bele Károly védekezése. A vádlott helyzetét súlyosbította, hogy nemcsak Anglia uralkodója volt, hanem a letűnt hatalom egyházának a feje is. A puritán szakrális állam törekvéseinek Károly éppen egyházfői minőségében állt útjában. A pontifex-király sorsa tehát már a per előtt megpecsételődött. A bíróság zsarnoknak, árulónak, gyilkosnak és közellenségnek nyilvánította, és ószövetségi hivatkozások alapján vérontással vádolta meg. „És meg ne fertőztessétek a földet, a melyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, a mely kiontatott azon, csak annak vére által, a ki kiontotta azt." (4 Mózes 35,33) „Nem vagyunk árulók, sem gyilkosok, és nem vagyunk fanatikusok. Igaz keresztyének és köztársaságpártiak vagyunk, és szilárdan, kitartóan hiszünk a szentség, a kegyesség, a tisztesség és a jog nagy elveiben, amelyek mellett a parlament és a hadsereg elkötelezte magát, és amelyeket magáénak vallott. És hisszük, hogy az egyetemesség nemes eszméje előrébb való a részérdeknél. A közösség javáért harcoltunk. Választójogot adtunk volna minden embernek, és gondoskodtunk volna minden agyonsanyargatott lélek boldogulásáról, ha a nemzet a szabadság helyett nem inkább a szolgaságban lelte volna örömét."

Ezeket a sorokat John Cooke ügyvéd, a királypör közvádlója vetette papírra röviddel azelőtt, hogy lefejezték, felnégyelték és kibelezték a restauráció hóhérai. (Geoff- rey Robertson angol jogtudós és jogtörténész, a Hágai Nemzetközi Bíróság szakértője részt vett a népére támadó Milosevics, Pinochet és Szaddám Huszein perének előkészítésében. Robertson egyenesen I. Károly tárgyalási jegyzőkönyveiből és John Cooke levezetéséből merítette a modern zsarnokpörök megalapozásához szükséges érveket.) Az angol királyt azonban mégiscsak koncepciós perben minősítették bűnösnek, hiszen előbb született meg az ítélet, mint maga a tényállás.

1649. január 30-án olyan hideg volt, hogy a Temze is befagyott. Mégis hatalmas tömeg gyűlt össze. Tízezrek figyelték a képtelen jelenetet. A rendre a legjobb vasbordá- jú alakulatok ügyeltek. Délután két órakor sújtott le a bakó. Hóhérbárd végzett hát a monarchiával, hogy egyszersmind világra segítse az angol történelem torzszülöttjét, a katonák köztársaságát. Károly tetemét bebalzsamozták, még a fejét is visszavarrták, majd a koporsót Windsorba vitték, hogy ott eltemessék. Hiába kopogtatták azonban a Térdszalag terem falait, nem találtak megfelelő üreget. Károly végül abba a sírba került, ahol VIII. Henrik aludta örök álmát. VIII. Henrik, az anglikán reformáció elindítója és I. Károly, az angol puritánok vallási forradalmának koronás áldozata tehát egymás mellett pihent tovább. Károly bizalmasa és udvari papja, Herbert püspök úgy megdöbbent az ízléstelen társítás láttán, hogy el sem mondta szentbeszédét. Inkább magában imádkozott. Időközben a katonák egyébként is betiltották az anglikán Imakönyvet.

Egy londoni könyvesboltos, George Thomason 1640 óta gyűjtötte a nyomtatott röpiratokat. A British Libraryban őrzött kollekció 18 ezer traktátust számlál. Az elemzők megállapították, hogy az évtized angol szellemiségének alaptónusát Károly kivégzését követően az ún. Ötödik Királyság eljövetelét hirdető szekta határozta meg. Maga Cromwell is mélyen hitt Jézus második földi felbukkanásában. Az eszmekör szociális helyzettől függetlenül megérintette a társadalom lelkiismeretét. Az angolok hittel hitték, hogy a tökéletes világ rövidesen, tehát már a királygyilkos nemzedék életében felépül Angliában. Négy birodalom: Babilon, Perzsia, a görögöké és a rómaiaké, íme, összeomlott. Károly halála volt az égi jel: Krisztus ötödik királyságának utolsó akadálya is elhárult. Az ötödik monarchisták a Szentírásra hivatkozva azt hirdették, hogy az államot a mózesi törvények szerint kell berendezni, mert világi törvényekre az országnak többé nincs szüksége. Angliát a zsidók egykori vallási tanácsa alapján újraélesztett Szanhedrinnek kell vezetnie abban az egyébként kurta időszakban, amíg a Londonba költöző Jézus király személyesen is át nem veszi az ország irányítását. Ezt a gondolatmenetet vallották a levellerek, a kvékerek és az ásók (diggerek) is. Ideáljuk leginkább az I. (Hódító) Vilmos (1066-1087) előtti, ősi Angliára emlékeztet, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Jézus országában többé nem lesz magántulajdon, nem lesz pénz, sem bérmunka, nem lesznek címek, rangok, osztályok. A társadalomban mégis rend honol majd, mert az egyént a Szentlélek belső fénye irányítja az üdvözülés útján.

Csakhogy az új millennium egyre váratott magára. Nem jött el Londonba Jézus király, nem hozta el a tökéletesen berendezett világot, így Cromwellre és az ezredesekre maradt az államszervezés nagy feladata.

3.6. Katona-köztársaság

1649. február 6-án és 7-én formálisan is megszűnt a királyság, a felsőház, a Magántanács (Privy Council) és a királyi hatáskör védelmét ellátó felségjogi bíróságok (preroga- tive courts). A legfőbb hatalom a csonka parlament lett, de mellé egy negyvenegy tagú Államtanácsot (Council of State) szerveztek, amely a napi ügyeket bizottsági formában intézte. A parlament 1649 májusában törvényt alkotott Anglia államformájáról. A monarchiából tehát törvényi úton is köztársaság lett. A szakrális államban törvény tiltotta a paráználkodást, házasságtörést, vérfertőzést: ezek a legfőbb bűnnek minősültek, elkövetőjüket kivégezték. Tilos volt átkozódni, káromkodni. Bezárták a színházakat, a kutyák és kakasok viadala is tilos volt. Tilos volt fogadást kötni, sőt labdázni, táncolni és kártyázni. Májusfát sem volt szabad állítani. Ebből következik, hogy a puritán köztársaságot az angolok többsége nehezen tűrte. A fanatikusok és radikálisok szerint az országot továbbra is erkölcsi fertő jellemezte, ezért is várat magára Jézus király. Az átlag angol viszont fájlalta és sérelmezte, hogy a vasbordájú harcosok leölik a harci kakasokat, bedeszkázzák az ivókat. Úgy érezte, hogy az erkölcs nevében az életöröm szinte minden megnyilvánulásáért büntetés jár.

Ebben a helyzetben az „ezredesek" számára csak egyetlen lehetőség kínálkozott a népharag levezetésére: a háborús helyzet elnyújtása. A jól felszerelt expedíciós hadsereget maga Cromwell vezette Írországba. 1649. augusztus 15-én az angol főparancsnok bevonult Dublinba. Színe elé hurcoltatta az ír főpapokat, és beszédet intézett hozzájuk: „Ti magatok vagytok a Szentírás Antikrisztusa. Vérben fetrengőztetek, ezért az Úr haragja úgy rendeli, hogy önnön véreteket vedeljétek." Az ószövetségi átkok iszonyú mészárlások nyitányai voltak. Cromwell az írországi népirtást istenítéletnek nyilvánította.

A csonka parlament csupán Angliában és Írországban törölte el a Stuartok monarchiáját. A szövetséges Skócia belügye maradhatott, hogy az elitek miként válaszolnak a kialakult helyzetre. A skótok nem is az uralkodó kivégzését nehezményezték, hanem azt, hogy Angliában a katonai vezetők nem akarják megszervezni a presbiteri államegyházat. Ezért a mártír uralkodó fiát hamarjában feleskették a nemzeti szövetségre, majd II. Károly néven (1660-1685) kikiáltották Skócia – és Anglia – királyává. Ezzel viszont értelemszerűen megteremtődött az immár harmadik polgárháború jogalapja. Cromwell hiába is győzködte a Kirk fanatikusait: „Krisztus kiontott vérére kérlek benneteket, ne vessétek el annak lehetőségét, hogy a vallási igazság dolgában talán még sincs igazatok." A skótok természetesen nem hallgattak az angol vezérre. Nagyot hibáztak. Dunbarnál 1650. szeptember 3-án Cromwell 3 ezer vasbordá- jú szentje 11 ezer skót harcos fölött diadalmaskodott. 1651-ben Worcester mellett az északiak teljes hadigépezete összeomlott. Maga II. Károly regénybe illő módon úszta meg a szisztematikus vérengzést. Fejére hatalmas vérdíjat tűztek ki, de valahogy mégis sikerült Franciaországba menekülnie.

Az angol katonák megszállták Skóciát. Eltörölték az ország parlamentjét és bíróságait. A földbérleteket valóságos tulajdonná nyilvánították. Csak a Kirk rendszerét nem alakították át, mert tartottak a skót egyház széles népi befolyásától. Inkább térítőket küldtek fel, akik radikális szektákat alapítottak, így a Kirk harciassága az angol helyőrségek védelmét élvező prédikátorokra terelődött. Különösen a kvékerek befolyása erősödött Skóciában.

A hadsereg addig a pillanatig össznemzeti támogatást élvezett, amíg az országot a rekatolizáció és a katonai bekerítés veszélye fenyegette. A lefejezett Károly fiának angliai trónra lépése azonban meghiúsult, Skócia és Írország immár az angolok lába előtt hevert, sőt a hollandok elleni véres kereskedelmi háborút is az angolok nyerték meg. Cromwell Angliája katonai nagyhatalommá vált. A képviselők azonban mintha sokkal kevesebb hadi sikerrel is beérték volna. Felhagytak a jogalkotói munkálatokkal, mert attól tartottak, hogy a köztársaság jogrendjének kialakításával a parancsnoki elit maradandó uralmát alapoznák meg. Félelmük nem volt indokolatlan. Az ötödik monarchisták radikális szektája egyenesen parlament nélküli kormányzásra mozgósított. „Nem könnyű a törvényeket megváltoztatni, de hát ez nem is rátok, képviselőkre tartozik – írta vezérük, John Rogers. – Ez a munka a szegények feladata. Az ő dolguk, hogy a köztársaság törvényévé tegyék az Úr által a Szentírásban kihirdetett mózesi parancsolatokat." 1653. április 20-án Oliver „részegnek, korruptnak és paráznának" nyilvánította a csonka parlament tagjait, és harcosaival brutálisan feloszlatta a testületet. Átmenetileg megszűnt tehát a parlament is, így a vallási és politikai rendezés egyesített és legitimálható programja (healing and settling) hamvába holt. Különös, de az ország közvéleménye ezen második katonai puccs tényét is fásultan nyugtázta. „Még a kutya sem ugat utánuk" – jegyezte meg Cromwell. A parlamentből kiebrudalt honatyákra utalt.

1653 és 1658 között így egyetlen hatalmi központ kormányozta Angliát, Írországot és Skóciát: a Cromwell-„klán".

Közkeletű tévedés, hogy a cromwelli rendszer, az ún. protektorátus parlamenti ellensúly nélkül, önkényuralmi módszerekkel igyekezett volna kormányozni. Crom- well mindig is azt vallotta: „Amennyiben jogaink angol és keresztyén mivoltukban nem csorbulnának, a rendezés leghatásosabb módja valamiféle monarchia lenne." A londoni City hangadó körei és számos gentryszármazású ügyvéd politikus a színfalak mögött egyenesen Cromwell megkoronázására készült. A tisztikar is pártolta a gondolatot. A fővezér azonban csak az Angliában nem előzmény nélküli lord protec- tori címet fogadta el, a koronát visszautasította. „Nem azért romboltuk le Jerikót, hogy újra felépítsük" – mondta. Kétpólusú hatalom kialakításán munkálkodott, ezért már 1653. július 4-én összehívta a 138 tagúra zsugorított „kis" parlamentet. Wales és Írország 6, Skócia 5 képviselőt delegálhatott a testületbe, amelyet a történetírás – gúnyosan – szentek parlamentjének (de kinevezett parlamentnek és barebones-parla- mentnek is) nevez. Csakhogy a katonák által kiszemelt politikusok sem a katonaállam érdekében jártak el. És bár az új törvényhozás tagjait nagyon gondosan válogatták ki, mégsem csupa, úgymond, „imádkozó sáska" foglalt helyet a parlamentben, hiába állítja ezt a kortárs Edward Hyde, a későbbi Clarendon earlje, a forradalom krónikása. Még a csakugyan vakbuzgók is hevesen támadták Cromwellt. Egy ötödik mo- narchista képviselő, Christopher Feake a Lord Protectort vallása „langyosságáért" egyenesen Antikrisztusnak és sárkányfajzatnak nevezte, majd megátkozta. A mérsékelt politikusok viszont a hadsereg azonnali leszerelését követelték. Cromwell harapófogóba került. Minduntalan szembesülnie kellett a ténnyel: hatalmát csupán katonáinak szuronya támasztja alá. A civilek nem fogadják el őt, s a radikális vallási szárny is ellenségnek tartja. Kénytelen volt feloszlatni ezt a parlamentet is, mert programja szempontjából egyik véglet győzelmét sem tartotta elfogadhatónak.

Cromwell eszményi államát a király – vészhelyzetben egy erre alkotmányosan kijelölt személy, például ő maga – és a parlament közösen kormányozta volna, de úgy, hogy a világi hatalom nem terjedt volna ki az egyén lelkiismeretének (ti. vallási meggyőződésének) a felügyeletére. Ez utóbbi elképzelés viszont a radikális szekták számára egyenesen istentagadásnak tűnt, hiszen térítő szenvedéllyel a maguk krédóját tekintették kizárólagos igazodási pontnak. A csendes presbiteriánus többség viszont borzadva figyelte a kisegyházak vetélkedését, és vallási anarchiától rettegett. Ok tehát Cromwelltől azt várták, hogy vessen véget a szektaszabadságnak. A vallási anarchiát egyenesen a közbéke legnagyobb akadályának tekintették. Cromwell azonban éppen a vallásszabadságot tartotta a társadalmi béke előfeltételének. Egyébként is a szekták tagjai alkották a „vasbordájú szentekből" álló hadsereg gerincét, számukra tehát a Lord Protector nemcsak vezérnek, de lelki vezetőnek, főpapnak minősült. Cromwell a maga részéről szintén hittestvéreinek tekintette katonáit és a puritán tanok valamennyi hívét. Akár nyíltan is közbenjárt, ha némely fanatikus prédikátor a börtönben találta magát.

3.7. Kié a hadsereg?

Nem csodálkozhatunk, hogy a magára maradó Cromwell, akit „lanyhaságáért" átkoztak a fanatikusok, radikalizmusáért viszont a civilek ostorozták, nem alkotmányos eszközökkel kísérelte meg az alkotmányozást. 1653 decemberében egyszerűen „kihirdette" a Kormányzás okmányát (Instrument of Government). A dokumentum Anglia számára rövid és katonásan egyszerű alapszabályokat írt elő. A leglényegesebb mozzanat benne, hogy a végrehajtó hatalom meghatározatlan ideig egyetlen személy kezén összpontosul. Ez a személy – név szerint – maga Oliver Cromwell, aki hatáskörét Lord Protectorként gyakorolja. A védnöki szerep azonban az angolok számára azt is közvetítette, hogy a megoldás átmeneti és rendkívüli. Mihelyst megteremtődnének a monarchia helyreállításának feltételei, a protectori intézmény okafogyottá válhatna. És erre utalt, hogy az okmány előírásainak megfelelően egykamarás parlamentet és államtanácsot állítottak fel. A négyszáz tagú parlamentnek háromévente legalább egy alkalommal kellett üléseznie, és az ülésszakot öt hónapnál korábban nem lehetett berekeszteni. Gesztusok, gesztusok. Igaz, két ülésszak között a Lord Protector rendeletek (ordinance) útján is intézkedhetett, de ezek csak akkor emelkedhettek volna törvényerőre, ha a soron következő parlament utólag szentesítené őket. A katonai szabályzatra emlékeztető rendkívüli alkotmány érvénye Skóciára és Írországra is kiterjedt, így a történelemben először a három államot nemcsak egyetlen központból, hanem immár azonos törvények alapján kormányozták. A Lord Protector és az Államtanács együttesen gyakorolta a fegyveres erők fölötti hatalmat.

Kiegyensúlyozottabb és korrektebb megoldást az 1650-es években aligha lehetett volna elképzelni, ám a rendszer mégis gyorsan csődöt mondott. 1654 nyarán sor került az okmány által előírt parlamenti választásokra. Szeptemberben össze is ült az új parlament. Természetesen a Lord Protector nyitotta meg. Megismételte téziseit: a „kis" parlament kudarca után szükségessé vált a vallás sorsdöntő ügyének mielőbbi megoldása, a három kiváló nép – angolok, skótok, írek – gondjainak orvoslása, a hitélet és a tulajdon biztonságának együttes megteremtése. „Hatalmas teher van a vállatokon – mondta Cromwell –, a világ összes keresztyén népének üdve múlik rajtatok." Crom- well bibliai példázatokkal emlékeztette a képviselőket különleges küldetésük céljaira. Utalt a zsidók egyiptomi fogságára és arra, hogy az ígéret földje csakis azok előtt nyílhat meg, akik képesek saját bűneik felismerésére és kigyomlálására. Egyiptom a hallgatóság számára a Stuartok uralmát szimbolizálta, a szétnyíló Vörös-tenger pedig a zsarnok katolikus Károly kivégzését, amely utat nyitott Jézus eljövetele számára.

Az 1655-ben munkához látó parlament képviselőit a régi, 200 fontnyi ingó vagy ingatlan vagyonhoz kötött cenzus alapján választották. Valójában tehát éppen a sokak által „színtiszta" katonai diktatúrának jellemzett protektorátus kezdetén kapta visz- sza a politikai közszereplés lehetőségét a birtokos osztály. A vidéki nemesség azonban nem óhajtott a hadsereggel együtt kormányozni. Hiába jelentette ki Cromwell, hogy önmagát szó szerint is fővédnöknek tekinti, akinek szerepe nem több, mint az „egyházközség békéjére felvigyázó jó rendőré". A vezérszónokok egyre csak azt feszegették, hogy a közhatalom forrása nem lehet más, csakis a parlament, ezért a hadsereget le kell szerelni, a protectori tisztséget meg kell szüntetni, a katonai alkotmány pedig érvénytelen, annak ellenére is az, hogy éppen ennek alapján írták ki a választásokat.

Cromwell előtt megint csak nem maradt más út, mint az újabb tisztogatás. Az ellenzéket ismét kiseprűztette az ülésteremből, így a köztársaság első parlamentjéből is csonka parlament lett (1653. április 20.). A képviselők maradéka (első protektorátusi parlament, 1654-1655) előtt Cromwell kifejtette, hogy négy alapelvet minden egyes angolnak tiszteletben kell tartania. Íme, a négy alapelv: az országot egyetlen személy kormányozza, de nem egyedül, hanem a parlamenttel közösen; a parlament nem lehet állandó, minél sűrűbben újra kell választani; a vallás tekintetében az állam nem avatkozhat be a hívek érzékeny lelkiismeretébe (tender conscience) tartozó, hitbéli ügyekbe; a hadsereget a protector és a parlament közösen felügyeli.

A „maradék" parlament, amelynek tagjai csakis úgy őrizhették meg mandátumaikat, ha felesküdtek a katonai alkotmányra, mégis szembehelyezkedett Cromwell-lel és egész rendszerével. Egyre csak a vallásszabadság mértékét és a haderő fölötti hatáskört járták körbe. Ugyanúgy fölöslegesnek ítélték az állandó hadsereget, ugyanúgy erkölcsi fertőnek minősítették a szektaszabadságot, mint a „megtisztított" hosszú parlament, a feloszlatott csonka parlament vagy éppen a katonák által kinevezett „kis" parlament. Anglia politikaformáló elitjei úgy vélekedtek, hogy nem azért kockáztatták fejüket és jószágaikat, hogy az országban eluralkodjon a vallási anarchia, és hogy a szent puritán ideálok elmerüljenek az, úgymond, erkölcsi fertőben. Képtelenségnek tartották továbbá, hogy egy békeidőben indokolhatatlanul nagy létszámú hadsereg alkotmányellenesen működő hatalmi ág módjára őrködjön a lezüllés és lelki elkorcsosulás zavartalansága fölött. Bizottság állt föl, amely összeírta az üldözendő vallásokat, szektákat és híveiket. Börtönbe vetették az angol unitáriusok fejét, John Biddle-t, és elfogták, megkínoztatták a kvékerek népszerű prédikátorát, James Nay- lert. Utóbbit a képviselők megkövezés útján óhajtották volna likvidálni.

Cromwell és a katonaszentek tehát végképp szembekerültek a civil társadalom vezetőivel. Úgy látták, hogy a politikai osztályok nem képesek felülemelkedni a hatalomgyakorlást illető szőrszálhasogatáson, holott az lenne a kötelességük, hogy a parlamenti hatalommal élve konkrét törvényeket teremtsenek „Új Jeruzsálem" felépítése érdekében, hogy minden módon siettessék Jézus király angliai eljövetelét. „Van-e nagyobb képmutatás annál – tudakolta a parlamentben Cromwell –, mint hogy azok válnak a legnagyobb elnyomókká, akik idáig a püspökök rabigája alatt senyvedtek, ám mihelyst megszabadulnak, ők lesznek olyanokká." 1655. január 22-én Crom- well közölte, hogy a parlament nem élt a lehetőségeivel, nem szolgálta a vallás szent ügyét, és ószövetségi példázatokkal érvelve feloszlatta a testületet. Be kellett látnia, hogy illúziókba ringatta magát, amikor úgy képzelte, hogy a vasbordájú szentek hadserege a hagyományos politikai erőkkel érdekközösségben kormányozhatja Angliát és a társországokat.

3.8. Tizenegy körzet

Az angol közgondolkodásban máig tartja pozícióit az a mítosz, hogy Oliver Crom- well rendszere egy fanatikus és bigott despota rettenetes rémuralma volt. A legújabb kutatások fényében azonban ez a nézet inkább érzelmeket tükröz, adatokkal, tényekkel éppen az ellenkezője bizonyítható. Mindössze egy elszigetelt royalista felkelésre került sor. 1655-ben Wiltshire-ben egy helyi birtokos, John Penruddock itt emelte magasra a Stuartok lobogóját. A lakosságot azonban a legkevésbé sem mozgósította a monarchia ügye, és kíváncsian szemlélték, amint a vasbordájúak kíméletlenül eltiporják a hősies királypártiak maroknyi csapatát. A felkelés három óráig tartott.

A katonák – bár igény lett volna rá – nem üldözték az angol katolikusokat, sem a hozzájuk közel álló anglikánokat. Velük kapcsolatban az egyetlen megszorítás az volt, hogy nem veszélyeztethetik a közrendet. Igaz, az egyházközségek élére csakis olyan papok kerülhettek, akik rendelkeztek a katonaállam pecsétes engedélyével. Jellemző azonban, hogy a vasbordájúak nem bocsátkoztak hitvitákba, sőt az engedély nélküli lelkészeket sem háborgatták. Viszont a Stuart-restauráció egyik első intézkedése volt, hogy papok százait tiltották el a szószéktől. A Lord Protector kormányzatának védőszárnyai alatt a kvékerek és a két baptista irányzat maradandó hálózatot épített ki. A rivalizáló protestáns áramlatok között párbeszéd kezdődött, sőt felekezetek fölötti „testvériségek" szerveződtek. Az ún. Worcestershire Association az anglikán és a nonkonformista egyházak első angol ökumenikus társulása volt. Az alapító, Richard Baxter, akit Angliában ma is szentként tisztelnek, kijelentette: „Országunk végre elindult az úton, amely a szentek világába vezet."

Cromwell az új Sion megteremtését erkölcsi parancsnak tekintette, és megvalósítása érdekében lázas kísérletezésbe kezdett. A City és az Államtanács tiltakozása ellenére felemelte a határsorompókat a spanyol és portugál inkvizíció által elüldözött zsidók előtt. A Messiás látogatásának gondos előkészítői úgy vélték, hogy az új ezredév, Jézus második eljövetele egészen addig várat magára, amíg maga a zsidóság is „meg nem tér". Ennek ígéretét és szükségszerűségét a Szentírás is rögzíti: „azt mondja az Úr, eljőnek az Izráel fiai, ők és a Júda fiai együtt, sírva jönnek és mennek és keresik az Urat, az ő Istenöket. A Sion felől kérdezősködnek, arrafelé fordítják orczáju- kat. Eljőnek és odaadják magukat örök szövetségre, a mely felejthetetlen." (Jeremiás 50,4-5.) Cromwell Siont építő nemzedéke magát tartotta az Úr újonnan kiválasztott népének, és Angliát vélelmezte az ígéret földjének. A millennáris várakozás olyan erős volt, hogy a tábornokok minden módon siettetni igyekeztek Krisztus angliai or- száglását. 1655 októberében az „ezredesek" tizenegy körzetre osztották fel Angliát és Walest. A Londonból érkező központi utasítások alapján a vasbordájúak rátelepedtek a helyi birtokosság finom patriarchális kapcsolatokból szövődő apparátusaira. Kívülállók, idegenek bukkantak fel tehát ott, ahol az ősi közmegegyezés szerint a központi akaratnak semmi keresnivalója nem lehet. A durva katonai jelenlét, a folyamatosan növekvő adóterhek, a marcona páncélosok erkölcsnemesítő buzgalma egyre elviselhetetlenebbé tette a vidék életét. Cromwell besúgói hálózata azonban időben jelezte a fokozódó elégedetlenséget. A Lord Protector valószínűleg maga is csupán próbálkozásnak szánta a kantonizációt, és alig egy esztendő múltán befejezettnek nyilvánította a kísérletet. Nem sikertelennek, csak lezártnak nevezte. Kijelentette, hogy a tábornokok kiválóan jó szolgálatot (excellent good service) tettek az ország népének.

A köztársasági Anglia talán legmegdöbbentőbb abszurditása, hogy az elitek a Stuartok visszatérésénél is előnyösebb alternatívának tartották, ha a válság megoldásaként Cromwell, az egykori ágrólszakadt yeoman alapít királyi dinasztiát. A legitim trónörökös, a majdani II. Károly személyesen is harcolt a vasbordájúak ellen. Csodával határos, hogy életben maradt. Látta páncélba öltözött népét, amint zsoltárt zengve lekaszabolja az uralkodó seregeit. Tudta, hogy országaiban körözött bűnözőnek számít, aki kezet emelt a törvényre és a magát a hatalom forrásának tekintő nemzetre. És érzékelte, hogy az emigrációban elvesztette politikai súlyát, a játszmában nincs több lap a kezében. Tehetetlenül hallgatta az angliai híreket, és biztos volt abban, hogy előbb-utóbb az az Oliver Cromwell alapít dinasztiát, akinek kegyeiért és szövetségéért Európa uralkodói versengtek.

1657. februárban a főtisztek újabb alkotmánytervezettel álltak elő, amelynek már szinte nem is volt „katonai jellege". A kísérlet lényege abban foglalható össze, hogy a hadsereg önként visszavonulna a politikától, ha fővezérük fejére kerülne a három testvérország koronája. A szövegnek a készítők az Alázatos kérelem és tanács (Humble Petition and Advice) címet adták. Minden módon szerették volna kifejezésre juttatni, hogy az immár Európa-szerte tisztelt-rettegett Oliver Cromwell dinasztiaalapítása a képtelen helyzet egyetlen alkotmányos megoldása. Cromwell átérezte felelősségét és döntése politikai súlyát, mégis képtelen volt arra, hogy megkoronáztassa magát. Puritán világképével összeegyeztethetetlennek ítélte a lépést. Valósággal bujkált, és miként egykor I. Erzsébet, akit alattvalói állandóan házasságra ösztökéltek, kibúvót keresett, haladékot kért. Gyötrődött. Ha igent mond, Anglia végre ismét királyság lehet, amelyben az uralkodó és a nemzet végre ismét az ősi módon együtt kormányozhatná az országot (king-in-parliament). Végre megszűnhetne a hadsereg és a tisztikar alkotmányellenes, ráadásul elviselhetetlenül nyomasztó és költséges statáriuma.

Cromwell vívódása azonban nagyon is érthető. Kora, a reformáció gyermeke volt, aki a Szentírásban körvonalazott evangelizációs program eszközének tekintette magát. Egész életében égi sugallatokra, belső hangok iránymutatására várt. Jelekre, amelyekből az Úr egyetértésére, netán neheztelésére következtethetne. Hitte, hogy istenítélet útján, a gondviselés nyilvánvaló támogatásával számolták fel a vérontó Antikrisztus,


  1. Károly zsarnoki monarchiáját. Isten akarata volt tehát, hogy újonnan kiválasztott népe, az angol, ezentúl köztársaságban éljen. Az Úr szemében nyilvánvalóan megbocsáthatatlan bűnnek minősülne, ha ő, Oliver koronát tétetne a fejére. „Mi hát a korona? – mondogatta tiszttársainak. – Toll csak az a férfiember fövegén." „Ami egyszer porba dőlt, azt nincs értelme feltámasztani" – magyarázta a londoni City vezetőinek. A világi uralkodók jelképei hidegen hagyták a katonaszentek vezérét.

Oliver Cromwell abszolút mértékű hatalma meghátrálásra kényszerítette a petíciókkal kilincselő politikusokat. Azzal igyekeztek kárpótolni magukat, hogy a fővédnököt világra szóló pompával újra feleskették, remélve, hogy Európa a ceremóniát mintegy koronázásként ismeri el. A puritán Cromwell hermelinnel szegélyezett bíborpalástot viselt, kezében ott ragyogott a jogar és az országalma. A szertartás forgatókönyve megegyezett a koronázáséval. Minden részletet aprólékosan kimunkáltak, hogy legalább „kalapos királyként" jeleníthessék meg a Lord Protectort, a félelmetes, új tengeri nagyhatalom fejét. Cromwellt ettől kezdve őfenségének (His Highness) kellett szólítani.

3.9. Halogatott restauráció

Lepergett az 1657-es esztendő, kezdetét vette 1658, de a katonák köztársasága jottányival sem került közelebb kitűzött céljaihoz. A vallási reformok és az államszervezés nagy kérdéseinek alkotmányos úton történő rendezése nem haladt. Angliát tartós és súlyos gazdasági válság is gyötörte: 1650 óta egyetlenegyszer sem volt jó az aratás. Az ország jövedelmeit meghaladták a kiadásai. Anglia megszállva tartotta Írországot és Skóciát, valamint terebélyesedő gyarmatbirodalmát. Irdatlan hajóhada is tengernyi pénzt emésztett fel. Akadozott a zsoldfizetés, repedeztek a rendszer pillérei, a vasbordájú alakulatok. Cromwell keserves lépésre szánta el magát. Elrendelte a harcosok kényszerkvártélyozását. Pontosan azt tette, amit Stuart Károly a gyűlölt személyes uralom éveiben, és ami a forradalom kirobbanásának egyik fő oka volt. És itt sem állhatott meg. A City bankjait kényszerkölcsönök folyósítására kötelezte. Azokhoz az eszközökhöz nyúlt tehát, amelyek ellen 1640-ben Anglia népe fegyvert ragadott.

Oliver Cromwell életének utolsó fél évéről keveset tudunk. Inasa, John Maidstone szerint a folyamatos intrikák, a családi tragédiák és saját hitbéli kételyei lassan felemésztették lelkierejét. A puritán harcos, Anglia „kalapos királya" 1658. szeptember 3-án hunyt el, de az angolok forradalma továbbra sem jutott nyugvópontra.

Károlyt 1649 januárjában végezték ki. Az új hatalom jogászai „népi istenítéletként" igyekeztek igazolni a példátlan eljárást. A koronás és a kalapos – vagy inkább sisakos – uralkodó halála között csaknem egy teljes évtized telt el. Ha a köztársaság korszaka az angolok számára valóban olyan sokkolóan és tűrhetetlenül despotikus rendszer lett volna, mint amilyennek a royalista szemléletű történetírás lefestette, akkor vajon mi a magyarázata, hogy 1658 szeptemberétől egészen 1660 áprilisáig, közel két évig nem került sor a Stuart-ház restaurációjára? Olyannyira nem, hogy az angol politikai nemzet legbefolyásosabb körei buzgón tovább kísérleteztek a köztársasági formán belül maradó közjogi lehetőségekkel. Csakis akkor szánták el magukat II. Károly visszahívására, amikor minden elképzelés csődöt mondott, amikor az újabb polgárháború réme kísértett. Anglia népe fokozatosan megbékélt Oliver Cromwell rögtönzött rendszerével, mert még a katonák kormányzata is jobban működött, mint I. Ká- rolyé, mert Anglia protestáns nagyhatalommá vált, és mert a fővédnök idején soha nem sejlett fel a rekatolizáció lidérce. A politizáló eliteknek be kellett látniuk, hogy Anglia új urai olyan eredményeket mutattak fel, amelyekről még az idealizált Tudorok sem álmodhattak. Cromwell meghódította Írországot és a zabolázhatatlan Skóciát, ahol immár angol katonák tartották fenn a rendet. A tengereken is az angol flotta lett az úr. Anglia a pápisták elleni világméretű küzdelem frontvonalában harcolt, és ez a tény is őszinte megelégedéssel, nemzeti büszkeséggel töltötte el a protestáns ország közvéleményét. Nyilvánvalónak látszott továbbá, hogy a katonaállam elviselhetetlen és illegitim rendszerét még a tisztek sem szánják maradandónak, és hogy a fővédnök fáradhatatlanul keresi a mindenki számára kielégítő megoldást, hogy számára nem hazug frázis a „gyógyítás és rendezés" nagy programja. Maguk is meggyőződhettek arról, hogy a vívódó Cromwell időről időre önként hajította el magától a politikai hatalmat, amely azonban „bumeráng módjára" – ez Trevelyan hasonlata – megannyiszor visszakerült hozzá. A parlament ugyanis egyelőre nem volt még képes arra, hogy önálló hatalmi központtá szervezze magát, amely többé nem szorul a Lord Protector védelmére, és amely nem csupán rombol, hanem építkezik is.

Cromwell halálát követően húsz hónapos hatalmi válság köszöntött Angliára. Az ország fej nélkül maradt. A fővédnöki cím formálisan örökletesnek minősült a katonai alkotmány szerint, így Cromwell fia, Richard telepedett apja örökébe. „Még a kutya sem ugat, oly nagy a nyugalom" – jegyezte fel az utódlás kapcsán a belügyminiszter. 1659 januárjában a parlament megerősítette Richard Cromwellt tisztségében. De immár nem egyhangú szavazással, csupán a családhoz tartozó tábornokok nyomására.

A parancsnokok azonban Oliver Cromwell nélkül nem tudtak mit kezdeni a hatalommal. Az alsóbb tisztikar és a legénységi állomány ismét radikalizálódott, a katonák szállásain a szekták fanatikus prédikátorai felváltva térítettek. 1653-ban a harcosok oszlatták fel a csonka parlamentet, ők vezették be a hadsereg kormányzatát. Ironikus, hogy a végjátékban, 1659. május 7-én is a katonák hívták össze azokat a még életben lévő képviselőket, akik egykoron a csonka parlamentben mandátummal rendelkeztek. Ez a lépés annak a ténynek a nyílt, őszinte, sőt önkritikus beismerése, hogy Anglia politikaformáló tényezői végképp kifogytak az ötletekből.

George Monck tábornok volt a Skóciát megszálló angol seregek parancsnoka. Fegyelmezett katona, de gyatra parancsnok. Ott volt Cádiznál, majd Rhé szigeténél, ahol az angolok csúfos kudarcot vallottak. A püspökök háborújában Károly seregében találjuk, amint hanyatt-homlok menekül a skótok elől. Majd a parlamenti erők fogságába esett, a Towerben várta ítéletét. Önként jelentkezett az Írországba induló seregbe. Szerencséjére éppen Cromwell lett a parancsnoka, így végre életében először hadi sikernek is a részese lett. Skóciában a rendfenntartást bízták rá, ezt a feladatot el tudta látni. Amikor a csonka parlament hajdani képviselői 1660 februárjában újból összetalálkoztak (kiegészült parlament), Monckot mind gyakrabban „a haza megmentőjeként" emlegették, a tábornok őszinte meglepetésére. Az utolsó protekto- rátusi parlament – gúnynevén: „összehívott parlament" – kínosan ügyelt az alkotmányos tradíciók betartására. A testület feloszlatta önmagát, hogy ki lehessen írni az új, katonai befolyásolástól mentes, szabad választásokat. A politikusok sugalmazására Monck volt az, aki – igaz, csak szóban – üzent a hollandiai Bredában száműzöttként tengődő II. Károlynak. A tábornok a hatályos törvény szerint nem bocsátkozhatott volna tárgyalásba a kivégzett uralkodó családjával. Az üzenet ezért mindössze eny- nyi volt: ő, Monck, hajlandó átvenni Károly levelét.

Ám már ennyi is elegendő volt. Károly 1660 áprilisában eljuttatta Monckhoz az ún. Bredai nyilatkozatot (Declaration of Breda). Ebben a majdani uralkodó apja halálos ítéletének aláíróitól eltekintve teljes amnesztiát és vallásszabadságot ígért. A Bredai nyilatkozat így lett a restauráció alkotmányos alapvetése. Májusban összeült az új parlament. A tábornokok sorban lemondtak rangjukról, és alávetették magukat a civil képviselőknek. Alig akadt tiszt, aki elmenekült volna a sorsa elől. Nem, a köztársaság nem a csatatéren esett el. Azok a problémák bizonyultak hatalmasabbnak nála, amelyek megoldására kísérletet tett. A katonák letették a fegyvert a civilek előtt, mert nem akartak újabb polgárháborút.

1660. május 29-én Károly hajója kikötött Doverben. A nemrég még körözött II. Károly csakis azért léphetett angol földre, mert a parlament előzőleg formálisan felkínálta neki apja elárvult trónját. Tudjuk, hogy Károly egy második Felton merényletétől tartott, de fölöslegesen aggódott. Alattvalói őszintén megörültek neki. Amikor Károly partra szállt, a puritán doveri polgármester a fogadóbizottság tagjaként díszes Bibliát nyújtott át neki. Károly kijelentette, hogy a „Szentírást a világon mindennél jobban szereti". Az alma nem esett messze a fájától. Az új király is notórius hazudozó volt.

Íme, ismét csak egy Stuart Károlyt találunk Anglia trónján. Nem változott volna semmi? Ellenkezőleg. Ez a trón többé nem volt ugyanaz a trón, miként a királygyilkos Anglia sem volt ugyanaz az ország. A restauráció jószerivel még kísérletet se mert tenni, hogy az órát visszaállítsa. Erre majd II. Károly öccse, a szerencsétlen II. Jakab (1685-1688) szánja rá magát. 1688-ban a dicsőséges forradalomnak elnevezett „engedetlenségi mozgalom" vet majd véget rövidke uralmának, hogy elejét vegye minden további abszolutista és rekatolizációs törekvésnek. Ezért tehát a maga abszurditásaiban sem túlzás, hogy az angolok puritán katona-köztársasága a britek parlamentáris és alkotmányos monarchiájához vezető út fontos állomásának minősül.

3.10. SZAKIRODALOM

Abbott, W. C.: The Writings and Speeches of Oliver. Oxford, Clarendon Press, 1988.

Ashton, Robert: The English Civil War: Conservatism and Revolution 1603-1649. London, Weiden- feld and Nicholson, 1978.

Aylmer, G. E.: Rebellion or Revolution? England 1640-1660. Oxford, Oxford University Press, 1986.

Clarendon, Edward Earl of: The History of the Rebellion and Civil Wars in England. Oxford, 1839.

Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Budapest, Kossuth Könyvkiadó,

1968.


Hill, Christopher: The World Turned Upside Down. London, Penguin, 1975.

Morrill, John (szerk.): Revolution and Restoration in England in the 1650s. London, Collins and Brown, 1992.

Russell, Conrad: The Causes of the English Civil War. New York, Oxford University Press, 1999.

Scarisbrick, J. J.: The Reformation and the English People. New York, Basil Blackwell, 1988.

Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000.

Szántó György Tibor: Anglia története. Budapest, Akkord Könyvkiadó, 2003.

Szántó György Tibor: Oliver Cromwell. Egy katonaszent élete és kora. Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2005.

4. Kalmár János │ A SPANYOL ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1701–1714)

4.1. A háború kitörésének okai

A spanyol monarchia egészben vagy részben való megöröklése érdekében tett diplomáciai erőfeszítések csaknem fél évszázaddal korábbra nyúlnak vissza annál, mint amikor ez a kérdés 1700-ban aktuálissá lett. XIV. Lajos francia király (1643-1715) 1660- ban feleségül vette IV Fülöp spanyol király (1621-1665) lányát, Mária Teréziát, aki ez alkalommal lemondott a spanyol örökségre vonatkozó mindennemű igényéről a kilátásba helyezett gazdag hozomány fejében. Csakhogy az ígért összeg folyósítása csupán részben történt meg, ami ürügyet szolgáltatott a francia uralkodónak felesége örökséghez való joga felélesztéséhez. Erre és a brabanti örökösödési jogra – amely szerint az elsőszülött lány öröklési joga megelőzi az utóbb született fiúét – hivatkozva próbált meg területeket kiszakítani Spanyol-Németalföldből a maga számára az ún. devolúciós (örökösödési) háborúban (1667-1668). XIV. Lajosnak a spanyol infánsnővel való házasságkötése miatt I. Lipót (1658-1705), a Habsburg-monarchia uralkodója és német-római császár maga is spanyol királylányt, saját unokahúgát vette nőül 1666-ban, hogy adandó alkalommal ezen az alapon is riválisként léphessen fel francia vetélytársával szemben a spanyol koronaterületekre vonatkozó igényt illetően. Ez azért tűnt aktuálisnak akkoriban, mert 1665-ben, négyévesen az a II. Károly (16651700) került a spanyol trónra, akiről szívelégtelensége és egyéb betegségei miatt úgy gondolták, hogy nem lehet sok ideje hátra. A császárnak az első házasságából született gyerekei közül azonban csak egy lány, Mária Antónia érte meg a felnőttkort, akit 1682-ben II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1679-1706, 1714-1726) vett nőül. I. Lipót csak harmadik feleségének, Pfalz-Neuburgi Eleonórának köszönhetően tudta biztosítani a fiági trónutódlást: idősebbik fiának, Józsefnek (császár: 1705-1711) a Habsburg-monarchiát és a német-római császári méltóságot szánta, az ifjabbiknak, Károlynak (császár: 1711-1740) pedig a Spanyol Királyságot, ha annak öröklése aktuálissá válik. 1679-ben azonban II. Károlyhoz hozzáadták XIV. Lajos unokahúgát, azt remélve, hogy ez a frigy elősegíti a németalföldi háború miatt ellenségessé vált spanyol-francia viszony megjavítását. Minthogy a hercegnő 1689-ben meghalt, II. Károlyt újra megnősítették, aki ezúttal a császárné egyik húgát vette nőül. Mivel a beteg király alkalmatlansága miatt e házasságból sem születhetett utód, a spanyol öröklés kérdése továbbra is függőben maradt.

Az osztrák Habsburgok ekkor – minthogy 1685-ben világra jött I. Lipót kisebbik fia, Károly – már a spanyol örökség egészére igényt tartottak, ezért minden olyan tárgyalástól elzárkóztak, amely annak megosztására irányult. Pedig 1668-ban még, igaz, hogy merőben más családi körülmények közepette, I. Lipót titkos örökösödési megállapodást kötött XIV. Lajossal a spanyol monarchia megosztásáról. Amikor azután 1698-ban a befolyásos madridi politikusok újból napirendre tűzték a spanyol örökség kérdését, akkor a kiskorú József Ferdinánd bajor trónörököst, I. Lipót unokáját jelölték majdani spanyol uralkodónak, azt a herceget, aki a császár első, a spanyol infánsnővel kötött házasságából származó lányának volt a fia. A francia uralkodót pedig többek között a Nápolyi Királysággal és Szicíliával kárpótolták volna a spanyol koronaterületek közül. Minthogy azonban József Ferdinánd 1699 februárjában meghalt, ezen a terven is változtatni kellett. A madridi udvar legbefolyásosabb, kasztíliai politikusainak 1700 októberében a német származású spanyol királyné ellenében is sikerült elérniük, hogy az akaratgyenge II. Károly a Bourbon-dinasztia javára végrendelkezzék, saját unokaöccsét, Fülöpöt, Anjou hercegét, XIV. Lajos unokáját jelölve utódjának, a még nőtlen, tizenöt éves Károly osztrák Habsburg főherceggel szemben. A spanyol udvar meghatározó személyiségei ugyanis úgy vélték, hogy egyedül a közeli hatalmas szomszéd uralkodó, XIV. Lajos érdekeltsége segíthet megmenteni és egyben tartani a 17. század második felében nagyrészt éppen általa megtépázott nimbuszú spanyol monarchiát. Befolyásuk nyomán a Habsburgok spanyol ágának utolsó uralkodója, II. Károly végrendelete így – a hagyományokkal ellentétben – a „spanyol nemzeti" elvet juttatta érvényre a dinasztikussal szemben.

Szűk egy hónappal e testamentum megszületése után, 1700. november 1-jén meghalt II. Károly. A francia uralkodó nyomban érvényesnek ismerte el végrendeletét, amelynek alapján unokáját V Fülöp néven (1700/1724-1746) Spanyolország királyává kiáltotta ki, igen nagy reményeket fűzve Franciaország és Spanyolország közösnek képzelt jövőjéhez, ami híres felkiáltásában úgy összegződött: „Nincsenek többé Pire- neusok!" Az új spanyol király a következő évben trónra is lépett Madridban.

4.2. A szövetségi rendszerek

1701. szeptember 7-én kötötték meg Hágában az ún. nagy szövetséget, amelynek a Habsburg-monarchia, valamint a tengeri hatalmak, azaz Anglia és a németalföldi Egyesült Tartományok voltak a tagjai. Eredeti célkitűzésük a Bourbon-hegemóniára irányuló törekvéssel szembeni fellépés volt. Ennek részeként a következőképp szerződtek a spanyol koronabirtokok felosztásáról: Spanyolországot V. Fülöp számára tervezték fenntartani azzal a feltétellel, hogy nem egyesítheti Franciaországgal, az itáliai és németalföldi területeket pedig a Habsburgok kapták volna meg. (Bár a császár továbbra is az egész spanyol monarchia megszerzésében reménykedett.) Dél-Németalföld (Belgium) Habsburg-kézre kerülése esetén ugyanis a hollandok biztonságban érezték volna magukat Franciaország felől. Ezen túlmenően a tengeri hatalmak újra birtokba szándékoztak venni a korábban Amerikában birtokolt, s időközben francia megszállás áldozatául esett, a Mississippi mentén elterülő louisianai területet, továbbá ismét szert kívántak tenni mindazon kereskedelmi kiváltságokra, amelyeket II. Károly életében élveztek a spanyol felségterületeken, az óceánon túli gyarmatokra is kiterjedően.



1701-1702 folyamán több német fejedelem is csatlakozott a hágai szövetséghez: Brandenburg-Poroszország, Hannover, Pfalz, Münster, Hessen-Kassel, Baden és még néhány jelentéktelenebb terület uralkodója. III. Frigyes brandenburgi választófejedelem (1688-1713) 1701-ben kapott porosz királyi címéért (1701-1713) cserébe maga ajánlotta fel támogatását a császárnak, s ugyanezt tette I. György hannoveri választó (1698-1727) is, a majdani angol trónra jutás reményében (angol király: 1714-től). Igaz, a német fejedelmek nem számítottak a szövetség teljes jogú tagjának, mert – Poroszországot leszámítva – csupán segédcsapatokat ajánlottak fel, többségüknek a Habsburg-oldalon való kiállása azonban mégis egyértelműen jelezte azt a franciaellenes hangulatot, amely a birodalom nagy részét hatalmába kerítette.

Ez a nijmegeni béke (1678-1679) nyomán alakult így, amely nem akadályozta meg XIV. Lajost abban, hogy történelmi jogra hivatkozva formálhasson igényt bizonyos, a francia határhoz közeli birodalmi területekre: keleten a Mosel és a Rajna közötti területekre, északon Spanyol-Németalföldből a Schelde és a Maas mentén kihasított vidékekre stb. Az utóbbi egyúttal Németalföld déli erődrendszerének birtokba vételét is jelentette, amely ettől kezdve a francia terjeszkedési törekvések katonai támaszpontjaként szolgált. Ennek következtében aztán még olyan jelentős tartományok uralkodói is kénytelenek voltak elismerni a francia király hűbéruraságát, mint a würt- tembergi herceg vagy – birodalmi területet uraló mivoltában – a svéd király. (Ráadásul amikor 1681-ben Strassburgot megszállta, délkeleten ellenőrzése alá vonta a Savoyai Hercegséget is.) Mindezek miatt már az 1688-1689-ben, többek között Spanyolország, Svédország és bizonyos észak-németországi fejedelmek részvételével szerveződött ún. augsburgi liga némely tagjából 1689-ben létrejött az első nagy szövetség a császár, Hollandia, valamint az Orániai dinasztiából származó III. Vilmos angol király (1689-1702) – egyszersmind hollandiai helytartó – között. Az utóbbi nem volt ugyan közvetlenül érdekelt egy védelmi lánc kialakításában, abban viszont annál inkább, hogy az ún. dicsőséges forradalom (1688-1689) nyomán a hatalmától megfosztott elődjének, a katolikus II. (Stuart) Jakabnak (1685-1688) emigrációs menedéket nyújtó, valamint angliai trónigényét továbbra is támogató és annak foganatosítása céljából számára katonai támogatást nyújtó francia uralkodót féken tartsák. E törekvés azonban csak igen részlegesen valósult meg. II. Jakab megsegítése ugyan nem ért célt, viszont az oszmánok elleni magyarországi hadműveletek miatt a császár nem tudott kellő erőket mozgósítani Franciaország ellen, amely 1693-ban és 1694-ben spanyol felségterületen (Katalóniában) mért csapást a Habsburgokra, s 1697-ben Barcelonát vette sikerrel ostrom alá. E hódításokról azonban az akkoriban Rijswijkben kezdődő békekongresszus miatt lemondott, mint ahogy a dél-németalföldi és a Rajna menti megszállt erődöket is átadta, mindössze az elzásziakat tartva meg, valamint – az angol telepesek sikeres megszálló akciói ellenére – az Észak-Amerikában birtokolt területeket. Mindezt azért, hogy megakadályozza egy ellene irányuló nemzetközi szövetség létrejöttét, amely folyamatnak diplomáciai úton is sikerrel állta útját. Savoya uralkodója, II. Viktor Amadeus (1675-1730) számára nemcsak az általa elfoglalt erődöket üríttette ki XIV. Lajos, hanem kilátásba helyezte Milánó tartomány egy részének Spanyolország rovására történő átadását is. A regnáló angol királyt azzal kecsegtette, hogy jogosnak ismeri el a szigetország koronájára vonatkozó igényét, s lemond az emigráns Stuartok támogatásáról. Az egyik leghatalmasabb választófejedelmet, II. Miksa Emánuel bajor uralkodót, a császár vejét pedig azzal sikerült a maga oldalára állítania, hogy a spanyol trón várható megürülése esetén e monarchia területéből jelentős részesedést helyezett kilátásba számára. A pápa támogatását is megszerezte azzal, hogy lemondott a nemzeti egyház létrehozását célzó ún. gallikán artikulusokról.

A rijswijki béke (1697. október 20.) tehát egy, az addigi európai hódításai nagy részéről lemondott, de birodalmi határán az elzászi erődökkel a Német-római Császárság rovására megerősödött és külpolitikai helyzetét tekintve komoly támogatókkal gyarapodott Franciaországot eredményezett. Szilárd nemzetközi pozíciójához hozzájárult az is, hogy Kelet-Közép-Európában a császár hatalma jelentősen kiterjedt. Ezt egyrészt a török elleni háború eredményessége hozta magával, amelynek nyomán a karlócai békében (1699. január 26.), a Temesközt és Belgrádot kivéve, a

Magyar Királyság egésze I. Lipót tényleges uralma alá került, továbbá a Podóliával gyarapodott Lengyelország trónját 1697-ben, franciapárti riválisa ellenében, a császár által támogatott I. Frigyes Ágost szász választófejedelemnek (1694-1733) sikerült megszereznie (lengyel király: 1697-1706, 1709-1733). Ezzel a két nagyhatalom, a császár fennhatósága alatt álló területek és Franciaország közt újra létrejött az egyensúly, amely egyébként azt is jelezte, hogy a Habsburgok kelet-európai hatalmának gyengítését célzó, az Oszmán Birodalomban, Lengyelországban, az ellenzéki kurucok körében Magyarországon és Erdélyben tett francia diplomáciai erőfeszítések összességében nem hozták meg a várt eredményt.

Az európai egyensúly ellenére a Német-római Császárságban Franciaország közelsége, a múlt kellemetlen tapasztalatai és Elzász birtoklása mégis XIV. Lajos-ellenes hangulatot teremtettek. Ez alól csak Bajorország és a Kölni Érsekség, e két, Wittels- bachok által uralt terület jelentett kivételt, míg a szász választót – immár lengyel királyként – teljesen lekötötte az északi háború (1700-1721), amelynek során újonnan szerzett országát (Lengyelországot) kényszerült védelmezni a trónját veszélyeztető XII. Károly svéd királlyal (1697-1718) szemben. II. Miksa Emánuel bajor választót még I. Károly spanyol király nevezte ki Spanyol-Németalföld kormányzójává. A király halála után, az örökösödési háborúban a bajor uralkodó az e terület feletti uralom megszerzésére törekedett, amihez XIV. Lajostól várt segítséget. József Kelemen kölni választó (1688-1706, 1714-1723) és liege-i püspök, II. Miksa Emánuel fivére, szintén a franciák oldalán állt, akiket a háború során a Rajna, illetve a Mosel menti erődök elfoglalására buzdított.

A nagy szövetség tagjai közül Hollandia készült fel a legjobban a háborúra. Kitűnő állapotban lévő hadserege 1702-ben mintegy 100 ezer főt számlált, amely létszám a későbbiekben még mintegy 40 ezer katonával bővült. Anglia ugyancsak 1702-ben ösz- szesen 40 ezer harcost küldött a kontinensre, amely létszámot a későbbiekben – igaz, hogy dán és német segélycsapatokkal – sikerült csaknem megkettőznie. Tengeren viszont kétségtelen volt a teljes mértékű angol fölény. A Habsburg-monarchia ezzel szemben tengeri flotta nélküli, erős szárazföldi hatalomnak számított. Hadseregének létszáma Hollandiáéhoz volt hasonló, ám annál rosszabbul fizetett és kevésbé jól szervezett volt.

Az ellenfél Franciaország egymagában akkora katonai erőt tudott felvonultatni, mint a vele szemben állók együttesen: 1705-ben 250 ezer fősre becsülték a hadseregét. Központosított hadszervezete szintén előnyt jelentett. Hadiflottája azonban gyengébb volt Angliáénál. A XIV. Lajossal szövetséges Bajorország francia segítséggel 21 ezer főnyi katonát tudott kiállítani.

4.3. A háború menete

I. Lipót császár elvileg az egész spanyol örökségre igényt tartott családtagjai számára. 1701-ben hadüzenet nélkül küldött sereget Észak-Itáliába. Milánó tartományt akarta elfoglalni, amely még a középkorból eredően német-római birodalmi hűbérterü- letnek számított, s amelynek szerinte a Habsburg-származású II. Károly halálával automatikusan vissza kellett volna szállnia a császárságra. Válaszul francia csapatok is beavatkoztak V Fülöp spanyol királyi felségjogának támogatása céljából Lombardiában. A franciák előnyös helyzetben hadakozhattak ott, mivel a XIV. Lajos oldalán elkötelezett II. Viktor Amadeus, Savoya fejedelme, a francia uralkodó unokájának, a spanyol királynak volt apósa. Így aránylag könnyen előrenyomulhattak a Pó völgye felé, annál is inkább, mert XI. Kelemen pápa (1700-1721) szintén őket támogatta.

A harcokba még be sem kapcsolódott Anglia és Hollandia közös uralkodójának, I. Vilmosnak 1702-ben bekövetkezett halála mindkét tengeri hatalmat a háborúba való bekapcsolódásra ösztönözte. Angliát azért, mert XIV. Lajos már az előző évben a szigetország királyává kiáltotta ki a francia emigrációban meghalt II. (Stuart) Jakab fiát, továbbá, mert V Fülöp – nagyapja kívánságára – 1701 februárjában francia kereskedőtársaságoknak adományozta a busás hasznot hozó gyarmati rabszolga-kereskedelem jogát (asiento). Hollandiát szintén kereskedelmi érdekeinek sérelme késztette cselekvésre, továbbá a várható újbóli francia területi terjeszkedéstől való rettegés, amelynek az előző harminc évben ismétlődően elszenvedője volt. Az újonnan angol trónra lépett Anna királynő (1702-1714) által kinevezett tory-kormány és a vezető holland államférfi, Anthonie Heinsius megállapodott abban, hogy a közös hadműveleteket a kiváló angol hadvezér, Marlborough herceg parancsnokságával hajtják végre. Az angol-holland haderő az Alsó-Rajnánál és a Mosel mentén kezdett akcióba 1702–1703 folyamán, amelynek során egyre-másra vették birtokba az ottani városokat, nagyrészt a francia párti kölni és liege-i püspök területén. Ezzel megelőzték azt, hogy XIV. Lajos hadereje a birodalom, illetve Hollandia irányában mérhessen csapást. Marlborough mozgékony seregével hosszas városostromok helyett mindenekelőtt harctéri győzelem elérésére törekedett.

Eleinte kedvezőtlenebbül alakult a szövetségesek helyzete a birodalom déli területein, a Felső-Rajnánál és a Duna közelében. Villars francia marsall 1703-ban, Kehl erődjének birtokbavétele után a Fekete-erdő felől nyomult keleti irányba, azzal a szándékkal, hogy osztrák területen egyesüljön Miksa Emánuel bajor seregével. Ugyanoda tartott Lombardia felől Vendome marsall is az észak-itáliai francia haderő élén. Tervük Bécs megtámadása volt, ami annál inkább sikerrel kecsegtetett, mivel keletről meg II. Rákóczi Ferenc felkelőseregének támogatására számítottak. Bécs ostromára mégsem került sor, mert a bajor választó akkor, 1703 nyarán a Brenner-hágó ellenőrzését ítélte fontosabbnak, s egyébként is beleütközött a heves ellenállást tanúsító tiroli paraszti felkelőkbe. A sikertelen akciót a következő évben megpróbálták megismételni. Csakhogy ekkor az időközben a szövetségesekhez pártolt II. Viktor Amadeus útját állta Vendome újbóli Bécs felé nyomulásának. (Savoya uralkodójának pálfordulását az okozta, hogy XIV. Lajos nem adta át neki Milánót, míg a császár hajlandó volt lemondani számára bizonyos lombardiai hűbérterületekről.) A megváltozott észak-itáliai helyzetben annak sem volt többé akadálya, hogy I. Lipót Bécsbe rendelje onnan Savo- yai Eugén herceget, és kinevezze az Udvari Haditanács elnökévé. A császári sereg újjászervezésének feladata hárult rá, amit sikeresen végrehajtott. 1704. augusztus 13-án az egyesült bajor-francia haderőre az Augsburgtól északnyugatra lévő Höchstadtnél támadt rá az általa vezetett császári katonaság élén, miután egyesült a Németalföld felől előretörő Marlborough herceg angol-holland seregével. A bajorok visszavonulni kényszerültek, a Blenheimbe (Blindheim) szorult franciák pedig nagy emberveszteség mellett megadták magukat. Ezt az ütközetet a háború katonai fordulópontjának szokás tekinteni. A szövetségesek hamarosan bevették Ulmot, majd pedig a császáriak egész Bajorországot megszállták, amelynek helyzete a háború végéig változatlan maradt. A Rajnától nyugatra lévő erősségek (Landau, Trier és Trarbach) szintén a szövetségesek birtokába kerültek, még ugyanazon év őszén. Ez egyrészt azt jelentette, hogy ezekre támaszkodva indíthattak csapást a Mosel mentén Franciaország ellen, másrészt pedig, hogy annak határáig a birodalom egész területe császári ellenőrzés alá került.



Kezdetben hasonlóképpen teljes sikert hozott a szövetségesek számára az újonnan megnyílt ibériai front is. Itt mutatkoztak meg a legleplezetlenebbül az angolok azon gazdasági törekvései, amelyek miatt beléptek a háborúba. A szigetország diplomáciája 1703 májusában azt is elérte, hogy az addig spanyol Bourbon és francia szövetséges Portugália átálljon a másik oldalra. Uralkodójának, II. Péternek (1683-1706) a csatlakozása egyszersmind kikötői használatának lehetőségét is biztosította, ami igen lényeges volt az angol flotta számára, hiszen így a viszonylag közeli Lisszabonból kiindulva támadhatta Gibraltárt, Barcelonát, Menorcát vagy éppen Toulont. Mindezen támaszpontok azonban, katonai stratégiai jelentőségükön kívül a földközi-tengeri kereskedelemben betöltött szerepük miatt is fontosak voltak Anglia számára. S hogy ez a szempont egyáltalán nem volt mellékes, azt egy 1703. december végén kötött újabb portugál-angol megállapodás (Methuen-szerződés) is igazolja, amelynek alapján a portugál borok angliai árusíthatósága fejében megnyílt a portugáliai és a brazíliai piac az angol textíliák forgalmazása számára. Ez azért is volt fontos a szigetországnak, mert kormánya tilalmazta alattvalói Spanyolországgal és Franciaországgal folytatott kereskedelmét. A Portugáliával kötött megállapodások is tükrözték azt a vezető szerepet, amelyre Anglia a szövetségen belül mindjárt a háború elején szert tett, s amelybe – ha nem is szívesen – a hollandok is beletörődtek. Portugália csatlakozása azonban egy újabb hosszú, ráadásul igen távoli háborús frontot nyitott meg, valamint azon kevéssé reális feltételhez kötődött, hogy a szövetségesek ne kössenek békét Spanyolország nélkül. II. Péter ráadásul magának igényelte a spanyolországi területen majdan végrehajtandó portugál hódításokat, továbbá azt, hogy a Habsburgok jelöltje a spanyol trónra, Károly főherceg, akit 1703-ban Bécsben Spanyolország királyává proklamáltak, Portugáliában szálljon partra, amikor az Ibériai-félszigetre érkezik. A portugál uralkodó ezt országa biztonsága érdekében kötötte ki, azt remélve, hogy jelentős katonai erő fogja biztosítani a főherceg védelmét, amely saját hazájától is távol tartja az ellenséget. Az angolok pedig azért támogatták a Habsburg trónjelöltet, mert segítségük fejében tőle mint reménybeli spanyol királytól szintén jelentős gazdasági előnyöket reméltek. 1704 tavaszán megérkezett Portugáliába Károly főherceg, nyár végén az angol flotta elfoglalta Gibraltárt. A következő év szeptemberében a szövetségesek bevették Barcelonát, majd ezt követően a kasztíliai központosítás miatt évszázados sérelmet és gazdasági hátrányt szenvedő Katalónia, Aragónia és Valencia tartomány városai egyre-másra mondták fel a Madridban regnáló V. Fü- löphöz való hűséget, és üdvözölték a tengeri hatalmak és portugálok élén Barcelonába érkező Károly főherceget, aki ott rendezte be az udvarát is. Mivel a többi terület viszont hű maradt a Bourbon-uralkodóhoz, ezért Spanyolország a nemzetközi konfliktuson kívül polgárháború színterévé is vált.

A gyors katonai sikerek – köztük Madrid átmeneti elfoglalása – és a keleti országrész lakosságának lelkesedése az angol kormányzattal is elfogadtatta azt a bécsi szándékot, hogy Károly főherceget segítsék hozzá az egész spanyol monarchia megszerzéséhez. Ez annál is reményteljesebbnek látszott, mert Károly főherceg bátyja, I. József császár még időközben elhunyt apjánál, I. Lipótnál is aktívabb Bourbon-ellenes politikát folytatott, amelynek részeként 1706 nyarán Savoyai Eugénnak sikerült felmentenie Torinót úgy, hogy a franciákat nyugati irányba, az Alpokon túlra szorította vissza. (A következő évben, 1707-ben a császári haderő majd még az ugyancsak a spanyol monarchiához tartozó Nápolyi Királyságot is elfoglalja a Habsburg főherceg számára.) Az ellenfél is elismerte a szövetségesek nagyarányú sikereit: XIV Lajos kü- lönbéke-javaslatot terjesztett elő Hollandiának, azt remélve, hogy ezzel elvonhatja Anglia oldaláról. Nápolyt, Szicíliát és Spanyol-Németalföldet lett volna hajlandó átadni a Habsburg főhercegnek. A hollandok csak azért utasították el az ajánlatát, mert a portugálokkal kötött szerződés kötelezte őket, s mert az angolok akkor már egész Spanyolország meghódítását tervezték; Spanyol-Németalföld Habsburg-fennható- ság alá kerülése egyébként elegendő garancia lett volna számukra saját határaik biztonságát illetően. Ráadásul 1706. május 23-án Marlborough Namur közelében, Ra- millies-nál igen jelentős győzelmet aratott a Villars marsall vezette francia sereg felett, aminek következtében meghódolt Löwen (Leuven), Brüsszel, Antwerpen és Gent, s hozzájuk hasonlóan a brabanti és a flandriai rendek is Károly főherceget mint spanyol királyt ismerték el uralkodójuknak V. Fülöp helyett. Ettől kezdve Miksa Emá- nuel németalföldi helytartósága is csupán a változatlanul Franciaországhoz húzó vallon tartományok felett érvényesülhetett. Azzal, hogy a szövetségesek Ostende kikötőjét is elfoglalták, Anglia közvetlenebb kapcsolatot tudott létesíteni Dél-Németalfölddel, és immár akadálytalanul szállíthatta manufaktúratermékeit erre a számára újonnan hozzáférhetővé vált piacra.

Ilyen körülmények között XIV. Lajos titokban ismét békeajánlattal kereste meg Hollandiát. Az Egyesült Tartományok kormányzata úgy ítélte meg, hogy immár lényegében megvalósultak azok a célok, amelyekért annak idején a hágai szövetség létrejött: megtört a francia fölény, hatalmi egyensúlyi helyzet jött létre. Anglia előnyös pozícióra tett szert a Földközi-tenger nyugati medencéjében, a Habsburg-örök- ség biztosítottá vált Milánó tartományban és Dél-Németalföldön – azaz a spanyol monarchia felosztásával –, miközben Hollandia ütközőterülethez, ún. sorompóhoz jutott. Csakhogy az angolok – saját kereskedelmi érdekeik érvényesítése céljából – a győzelem mámorában immár a spanyol koronaterület egészének a Habsburgok számára való megszerzése mellett kardoskodtak. Ezért a továbbiakban azzal tartották a hadviselők táborában a hollandokat, hogy nem biztosítottak nekik garanciát arra, hogy az ütközőzóna azután is fennmarad, ha majd Károly főherceg ténylegesen is átveszi a Dél-Németalföld feletti uralmat. Emiatt tehát Hollandia – szándéka ellenére – folytatni kényszerült a háborút. Eredménytelen diplomáciai akcióját követően a francia uralkodó pedig immár a svéd királyt próbálta rávenni arra, hogy indítson támadást az osztrák tartományok ellen. O azonban nem állt kötélnek.

Közben a Habsburg főherceg spanyolországi helyzete lényegesen megváltozott. A brit flotta meghódította ugyan számára Szardíniát és Menorcát, ennek nyomán azonban Károly végképp az angolok kiszolgáltatottjává vált, akik nem is késtek a számla benyújtásával: a főherceg spanyol királyi minőségében biztosítani kényszerült Anglia számára koronaterületein a rabszolga-kereskedelmi jogot, s át kellett adja neki Menorca szigetét. (A rabszolga-kereskedelmi kiváltság megszerzése egyébként az 1701. évi hágai szövetség megszegését jelentette az angolok részéről, mert eredetileg annak tagjait egyazon mértékben kellett volna, hogy megillessék a gazdasági előnyök.) A franciák pedig az Itáliából kényszerűségből kivont erőiket az Ibériai-félszigeten vonták össze, és 1707. április 25-én Almanzánál ütközetre kényszerítették az ottani szárazföldi haderő angol főparancsnokát, aki súlyos vereséget szenvedett. Bár a következő évben a magyarországi felkelők 1708. augusztus 3-i trencséni tragikus vereségét követően I. József újabb császári kontingenst vezényelt át a spanyol frontra, az csak arra volt elegendő, hogy mérsékelje öccse angoloktól való függését. Közben Katalónia és Valencia kivételével valamennyi spanyol tartomány lakossága a már trónörökössel büszkélkedő V Fülöp mögött sorakozott fel az „idegennek" minősített portugálok és az erősen katolikus ibériai közegben „eretneknek" tekintett protestáns tengeri hatalmak által támogatott Károllyal szemben, aki nemcsak hogy gyermektelen volt, de a felesége evangélikus fejedelmi családból származott (még ha a későbbi királyné a házasságkötés érdekében persze katolizált is). Ilyen körülmények között a Bourbon-pártiak mozgalma egyenesen „nemzeti" szabadságharcos jelleget öltött.

Az ottani helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy a hollandok újra a háborúból való kilépést fontolgatták. Tervüket azonban csak részben szülte a spanyolországi fiaskó. Mert másfelől éppen alkalmasnak ítélték az időpontot arra, hogy számukra megfelelő feltételekkel állapodjanak meg. A francia uralkodó ugyanis a németalföldi fronton 1707-1708-ban elszenvedett újabb vereségek, amelyek nyomán a szövetségesek immár országa határán álltak, továbbá az 1709. évi rossz termés és a nyomában kibontakozó éhínség miatt kétségbeejtő helyzetbe került. Szinte bármi áron hajlott volna a békére a hollandokkal. Ok azonban az elvárt garanciák miatt az együttes béketárgyaláshoz ragaszkodtak, miként az angolok is. Dunkerque erődrendszerének lebontását, a tengerentúli Új-Fundlandról való lemondást, a franciák által megszállt városok elhagyását és Spanyolországnak Károly főherceg számára való átadását követelték. Az utóbbi területet két hónapon belül kellett volna kiüríteniük a franciáknak, ezt a feltételt azonban XIV. Lajos igen megalázónak és a többivel együtt teljesíthetetlennek ítélte. Emiatt 1709 tavaszán zátonyra futottak a Hágában kezdődött előbéke-tárgyalások.

A háború folytatódott, amelynek során a szövetségeseknek 1709. szeptember 11-én Mons közelében, Malplaquet-nál csak igen nagy véráldozat árán sikerült kiharcolniuk a győzelmet, ráadásul a többi ütközetben vereséget szenvedtek. Ezért a hollandok ismét a megegyezés lehetőségét keresték, s azzal, hogy a Hannoveri-ház angol trónöröklési jogának elismerését állították igényeik elfogadása feltételéül, ezúttal elébe mentek annak, hogy az angolok a háború folytatására kényszeríthessék őket. Reményeikben nem is csalatkoztak: Anglia – 1707. május 1-je, az angol-skót unió életbe lépése óta Nagy-Britannia –, nem akarván az Egyesült Tartományokat a franciák karjaiba taszítani, 1709. október 29-én Hágában olyan határszerződést írt alá, amelyben megígérte a hollandoknak, hogy védelmi céllal helyőrséget vezényelhetnek Lille, Tournai, Valenciennes, Condé és Maubeuge városába, valamint azt, hogy osztozhatnak velük mindazon kereskedelmi előnyökön, amelyeket a spanyol koronaterületekre vonatkozóan szereztek. A Hága melletti Geertruidenbergben a franciákkal kezdődött tárgyalások során Hollandia a Spanyolországról való lemondás fejében Szicíliát és Szardíniát ajánlotta fel a Bourbon uralkodónak, míg a többi szövetséges ennél kevésbé nagyvonalú ajánlatot tett. XIV. Lajos azonban – legutóbbi katonai sikereire építve – ekkor már nem akart lemondani unokája spanyol trónigényéről. Ezért aztán 1710 nyarán ez a kezdeményezés is megszakadt, bár nem végérvényesen. Egy váratlan esemény, I. József császár 1711. április 17-én bekövetkezett halála ugyanis gyökeres fordulatot hozott.

Az elhunyt uralkodó örököse, valamennyi országát illetően, öccse, Károly főherceg volt, aki – tekintve a választófejedelmek többségének franciaellenességét – jó eséllyel pályázott a császári méltóságra is (1711. október 12-én Frankfurt am Mainban VI. Károly néven meg is választották). O, aki már addig is birtokolta a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot, Dél-Németalföldet és az Ibériai-félsziget keleti partvidékét, most egyszeribe még a Habsburg-monarchia egészének, valamint a Német-római Birodalomnak is az uralkodója lett. Ha mindezek után még a spanyol monarchiát – annak tengerentúli területeivel együtt – megszerzi, akkor Európa leghatalmasabb fejedelme lesz, felidézve V Károly (1519-1556) egykori birodalmát. Ezt pedig már az addig őt támogató Anglia és Hollandia sem kívánta, mert mindenekelőtt tengeri kereskedelmi érdekeltségeiket veszélyeztette volna, arról nem beszélve, hogy Európán belül minden más hatalom eltörpült volna a Habsburg uralkodóé mellett, vagyis ezúttal ő borította volna fel a hatalmi egyensúlyt. Amúgy is romlott a tengeri hatalmak harctéri esélye, mert a császárválasztás biztosítása érdekében Károly Németalföldről a Rajnához rendelte a Savoyai Eugén vezette erőket, így Marlbo- rough magára maradt a franciákkal szemben. Az angol kormány gyorsan reagált az új helyzetre: 1711 nyarán és őszén külön megállapodott Londonban XIV Lajossal. Ez viszonylag könnyen ment, mert a francia uralkodó hajlandó volt teljesíteni tárgyalópartnere kívánságait. Vagyis azt, hogy megtarthatja Menorcát, Gibraltárt, a rabszolga-kereskedelmi kedvezményt, sőt Új-Fundland átengedésén kívül a francia király megígérte Dunkerque kikötői erődjének lebontását is. Ezen felbuzdulva a britek is javasolták szövetségeseiknek a békekongresszus összehívását. Csakhogy Hollandia és a császár nem tartotta ezt időszerűnek, mert a londoni megállapodás az ő igényeiket meglehetős homályban hagyta, és a teljesítésre vonatkozólag sem határozott meg semmi konkrétumot.

4.4. Az utrechti békerendszer

1712. január 29-én összeült a békekongresszus Utrechtben. VI. Károly és Hollandia azonban nem nyugodott bele abba, hogy Anglia és Franciaország megállapodásához igazodjék. Ezért kényszeredetten bár, de folytatták a háborút. Csakhogy Villars marsall 1712. július 24-én Denainnél érzékeny vereséget mért a hollandokra, amelynek következtében veszélybe került a szövetségesek kapcsolattartási vonala. Ezt követően pedig több erőd francia kézre került. A hollandok kénytelenek voltak belátni, hogy angol támogatás nélkül nincs esélyük a győzelemre, annál kevésbé, mert anyagilag is kimerítette őket a régóta tartó háború. 1713 tavaszán békét is kötöttek hát Franciaországgal – csakúgy, mint Anglia, Poroszország, Savoya és Portugália –, majd V Fülöp Spanyolországával is. Csak a császár próbálta elkerülni az elkerülhetetlent, vagyis, hogy azt megelőzően békét kössön, amíg valamennyi vágya nem teljesül. Egy újabb hadjárat fiaskója – hisz Villars, más ellenfél híján, immár a Rajnához csoportosíthatta át a teljes francia haderőt, miközben az örökös tartományokban heves pestisjárvány pusztított – volt szükséges ahhoz, hogy beláttassa a további katonai akciók értelmetlenségét. Ezután mégis tárgyalóasztalhoz kényszerültek ülni VI. Károly diplomatái, s a következő év március 6-án Rastattban végül a Habsburg-monarchia, szeptember 7-én Badenben pedig a Német-római Birodalom is békét kötött Franciaországgal.

A megállapodások nem hoztak különösebben váratlan eredményt, hiszen lényegében az addigi kétoldalú megállapodásokat szentesítették. A Habsburgok a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot, Szardíniát és Dél-Németalföldet tarthatták meg a felosztott spanyol monarchiából, míg az anyaország a tengerentúli területeivel



  1. Fülöp királyságaként a Bourbonok spanyol ágáé maradt, azzal a szigorú kikötéssel, hogy nem egyesíthető Franciaországgal. Szicíliát Savoya kapta meg. Az Egyesült Tartományok ellenőrzése alatt tarthatta a Schelde vidékét úgy, hogy a számára átadott erődökben – a terület uralkodója, VI. Károly költségén – saját helyőrséget tarthatott. Ez jelentette számára a biztos határvédelmet egy esetleges újabb francia invázióval szemben. A legnagyobb nyertes – miként várható volt – Nagy-Britannia lett. Nem is annyira azokkal a földközi-tengeri támaszpontokkal, amelyekre a háború során szert tett, hanem főként a kicsikart, valamennyi spanyol felségterületre kiterjedő kereskedelmi kiváltságokkal, valamint a maga számára Amerikában biztosított gyarmatokkal: Új-Skóciával, Új-Fundlanddal, a Szent Lőrinc-folyó torkolatvidékével, a Hudson-öböllel s a kontinens középső részén elterülő Szent Kristóf-szigettel. Mindezek további új lehetőségek csíráit jelentik majd a szigetország számára. Ugyanakkor Franciaország sem feltétlenül vesztesként került ki a háborúból. Az elfoglalt területeket ugyan nem tarthatta meg, de sokkal kedvezőbb feltételekkel kötött békét annál, mint amilyeneket például 1709-ben remélhetett. Továbbra is az egyik európai nagyhatalom maradt – még ha a hegemóniája véget ért is –, amellyel változatlanul számolni kell majd. Ezzel teljesült az 1701. évi hágai szerződés legfőbb célkitűzése: az Európában addig egyedülállóan erős Franciaországnak saját határain belülre kényszerítésével a kontinensen újra létrejött a vesztfáliai béke (1648) által teremtett, de a 17. század második felében fokozatosan felbomló hatalmi egyensúly.

A változások több vonatkozásban előrevetítették a 18. század későbbi szakaszának Európáját, bizonyos tekintetben a még távolabbi jövőét is. Az immár Bourbonok által uralt két szomszédos ország, Spanyolország és Franciaország, az addigi ellenséges-rivalizáló viszonyt követően, alapjában véve egymás természetes szövetségesévé vált. Ilyen értelemben tehát valóban „eltűntek" a Pireneusok. A spanyol monarchia európai és földközi-tengeri nagyhatalomból viszont inkább atlanti-tengerentúli hatalommá vált. Ugyanakkor az angol érdekek érvényesülése önmagában mégsem jelentette egyúttal a brit hatalmi túlsúly kialakulását, ám kétségkívül olyan új helyzetet teremtett, amely garantálta Anglia biztonságát, és ezzel megnyitotta számára a zavartalan fejlődés lehetőségét: akadálytalanul növelhette tengeri flottáját, kiterjeszthette tengerentúli gyarmatait, bővíthette kereskedelmi forgalmát. Miközben az európai földrész államainak nemzetközi kapcsolatrendszerében hosszú távon – egészen az

  1. világháborúig – érvényre jutott az „európai hatalmi egyensúly" (balance of power) angol elve, ugyanakkor ennek az európai szárazföldre korlátozásával utat engedett a részint más világrészeken, részint a területszerzés helyett egyre inkább a gazdasági lehetőségek tőkés jellegű kiaknázásában érdekelt brit fejlődésnek.

4.5. SZAKIRODALOM

Bély, Lucien: Les relations internationales en Europe (XVlle-XVllle siecles). Paris, Presses Universi- taires de France, 1992.

Del Burgo, Jaime: La sucesión de Carlos ll: un cambio fundamental en la sucesión de la monarquía es- panola. Pamplona, Gómez, 1967.

Francis, David: The First Peninsular War 1702-1713. London – Tonbridge, E. Benn, 1975.

Frey, Linda – Frey, Marsha (szerk.): The Treaties of the War of the Spanish Succession. An Historical and Critical Dictionary. Westport (Conn.) – London, Greenwood, 1995.

Kamen, Henry: The War of Succession in Spain, 1700-1715. London, Weidenfeld and Nicolson,

1969.

León, Virginia – Alvarez-Ossorio, Antonio – García, Bernardo J. (szerk.): La pérdida de Europa. La Guerra de Sucesión por la Monarqía de Espana. Madrid, Fundación Carlos de Amberes, 2007. (Actas del VII Seminario Internacional.)



Maquart, Marie-Frangoise: L'Espagne de Charles ll et la France 1665-1700. Toulouse, Presses Uni- versitaires du Mirail 2000. (Amphi 7/Histoire.)

Voltes, Pedro: La guerra de Sucesión. Barcelona, Planeta, 1990. (Memoria de la Historia, 42.)

5. Poór János │ AZ OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ (1740-1748)

Az osztrák örökösödési háborúról szóló tanulmányt a Habsburg-dinasztia örökösödési rendjére vonatkozó fontosabb dokumentumok rövid áttekintésével kell kezdenünk.

II. Ferdinánd császár (1619-1637) 1621-es és 1635-ös testamentumai értelmében az uralma alatt álló birtokok egységet képeznek, és az elsőszülöttségi rend (primogeni- túra) szerint öröklődnek az ő férfiágán. Ha nem lennének férfi leszármazottai, akkor a birtokok legidősebb öccsére, illetve annak férfi leszármazottaira szállnak. Ferdinánd lényegében apja, II. Károly belső-ausztriai főherceg 1584-es rendelkezését ismételte meg. De ki is egészítette. Az 1635-ös testamentum kiegészítése szerint a primogeni- túra szerinti örökösödés és a területek oszthatatlansága a jövőbeni szerzeményekre is vonatkozik.

Az oszthatatlanság igénye érthető. A Habsburgoknál a középkor óta szokás volt a birtokok megosztása a dinasztia különböző tagjai között. II. Ferdinánd fenti testamentumaiban az ő uralkodása alatt újra egy kézre került Alsó- és Belső-Ausztria országcsoport és a majdan visszaháramló és/vagy megszerzendő birtokok kormányzatával és öröklésével kapcsolatos óhajait rögzítette (Felső-Ausztria országcsoport 1665-ben egyesült a többi birtokkal). Az osztrák örökös tartományok egysége tehát majdnem pontosan száz évvel három részre osztásuk után helyreállt. I. Lipót császár (1658-1705) alatt ugyanakkor az osztrák Habsburgok férfiágon már örökös királyai voltak a Cseh-Morva Királyság országainak (Csehország, Morvaország, Szilézia), 1687-ben pedig a Magyar Királyság is elismerte férfiáguk öröklését.



  1. Lipót azonban tovább akarta növelni a dinasztia birtokait, pontosabban szólva, a dinasztia birtokai szerinte jelentősen megnövekedtek, amikor a spanyol Habsburgok férfiágon kihaltak. II. Károly király (1665-1700), a spanyol Habsburg-dinasztia utolsó férfi tagja ugyan a trónját 1700-ban a francia V (Bourbon) Fülöpre (spanyol király: 1700/1724-1746), XIV Lajos francia király (1643-1715) unokájára hagyta, Lipót császár azonban Spanyolországot saját örökségének tekintette (vitatható érveket tudott is felhozni mellette). Elsősorban spanyol „öröksége" sorsának és öröklési rendjének tisztázását szolgálták többek között az 1703. szeptember 12-én kelt okmányok, amelyek azonban spanyol vonatkozásaik nélkül is fontosak az elkövetkező évtizedek történései és az osztrák örökösödés ügye szempontjából.

Mielőtt az okmányokról szólnék, ismétlem, hogy I. Lipót Spanyolországot a magáénak tekintette, és kisebbik fiának, Károly főhercegnek, a későbbi VI. Károly császárnak (1711-1740) akarta juttatni. Ennek hírül adása, illetve rögzítése történt meg az említett okmányok révén. 1703. szeptember 12-én a bécsi császári nyári lakban, a Favoritában 35 titkos tanácsos előtt I. Lipót és József főherceg lemondott Spanyolországról (fia és öccse) Károly főherceg javára. A lemondó okmányt felolvasták, Lipót és József aláírta, majd Károly főherceg (immár spanyol király) aláírt egy külön, az apja és bátyja döntését elfogadó nyilatkozatot.

A nap legfontosabb eseménye azonban nem a nyilvános lemondás és annak elfogadása volt, hanem egy, a nyilvánost megelőző titkos aktus, amelyen csak 11 konferenciatanácsos vett részt, titoktartás fogadalma mellett. Az itt tudtul adott, Lipót és József által aláírt okmány (pactum mutuae successionis) a két főherceg kölcsönös örökösödésének rendjét szabályozta, amelyet Károly főherceg szintén külön okmányban vett tudomásul. A kölcsönös örökösödés rendje szerint József főherceg uralkodik majd az osztrák örökös tartományokban, Csehországban és Magyarországon, Károly főherceg pedig Spanyolországban. (A szerződő feleket nem zavarta, hogy Spanyolországban éppen V Fülöp uralkodott.) József és Károly birtokait az elsőszülöttség rendje szerint férfi leszármazottaik öröklik. Amennyiben azonban bármelyik főherceg férfiága kihalna, a kihalt ág birtokai a másik ágra szállnak át. Az osztrák Habsburgok és a spanyol Habsburgok birtokai tehát egyesülhetnek, és a továbbiakban férfiágon egy kézen öröklődhetnek. De ez még nem minden. Amennyiben a birtokokat egyesítő ág férfiágon kihalna, a birodalom női ágon – az elsőszülöttség rendje szerint és oszthatatlanul – öröklődik tovább.

Érthető, hogy az örökösödés eme rendjét Lipót császár és fiai titokban akarták tartani, ugyanis ellentmondott a spanyol örökösödés rendjének. Aszerint ugyanis az elhunyt uralkodót a fia, ha nincs fia, akkor a lánya követi. A sors aztán úgy hozta, hogy nem derülhetett ki, milyen bonyodalmakat vethetett volna fel Lipót császár vágyálma.

1705-ben ugyanis meghalt I. Lipót, 1711-ben pedig meghalt I. József. Az osztrák örökös tartományok, Csehország és Magyarország VI. Károlyra szálltak. Semmit nem kellett tennie értük. 1711 őszén a választófejedelmek német-római királlyá is megválasztották. Az 1703-as óhaj szerint természetesen Spanyolország is őt illetné, de Spanyolországról nem ő döntött. Az 1713. tavaszi utrechti béke Spanyolország királyának V. Fülöpöt ismerte el. Az – akkor már császár, cseh és magyar király – osztrák főherceg, VI. Károly Spanyol-Németalföldet (Belgiumot), Lombardiát, a Stato dei Pre- sidit (toscanai és Elba-szigeti városokat), Nápolyt és Szardíniát kapta a spanyol birtokokból. Károly a békét nem ismerte el, csak a következő évben, 1714 márciusában, a rastatti békében csatlakozott hozzá. Akkor tehát, amikor – egyébként már néhány nappal az utrechti döntés után – az 1713. április 19-i okmány, a Pragmatica Sanctio megszületett, Károly még spanyol királynak tekintette magát.

Az osztrák örökség és az örökösödési háború szempontjából fontos 1713-as okmány az 1703-as titkos családi szerződés publikussá tételét és annak a császár általi rövid értelmezését jelentette. A világ hivatalosan is megtudhatta, hogy a Habsburg örökös tartományok és királyságok I. József 1711-ben bekövetkezett halála után öcs- csére, VI. Károlyra szálltak, és a továbbiakban az ő férfiágán, férfi örökös hiányában női ágán öröklődnek tovább. Csak Károly mindkét ágának kihalása esetén következnek I. József lányai, illetve azok leszármazottai stb. Miután 1713-ban VI. Károlynak nem volt gyermeke, I. Józsefnek viszont éltek lányai, VI. Károly utódának a Pragmati- ca Sanctio kiadásának napján I. József lánya, Mária Jozefa számított. Addig, amíg Ká- rolynak nem született gyermeke. De született. Előbb, 1716-ban egy fia, aki azonban ugyanabban az évben meghalt. Majd 1717-ben egy lánya, Mária Terézia. Ettől fogva VI. Károly birtokai örökösének ő számított, s miután fia a későbbiekben nem született, az is maradt. Apja öröksége tehát rá várt.

Itt kell utalni arra, hogy – mint azt Gustav Turba részletesen taglalta és bizonyította – az örökösödés rendje egyértelmű volt. Az azt szabályozó 1703-as, a kölcsönös örökösödés rendjéről szóló szöveg (amelyet 1713. április 19-én a világ tudomására hoztak) azonban elég bonyolult volt ahhoz, hogy félre lehessen érteni. És félre is értették. 1719-ben egy Mária Jozefa lemondását taglaló konferencián felvetődött, hogy az 1703-as örökösödési rend esetleg értelmezhető úgy, hogy mindkét férfiág kihalása után előbb József lányága következik az öröklésben. Később a szakirodalom jó részébe is bevonult ez az értelmezési lehetőség. Ez konkrétan azt jelentette volna, hogy VI. Károly fiúörökös nélküli elhalálozása esetén a birtokait nem lánya, Mária Terézia örökli, hanem I. József lánya, a már említett Mária Jozefa. Akik így vélekedtek, tévedtek. De VI. Károly a tévedés ellen is védekezni akart, s megtette ezt József két lányának házasságkötése során.

I. József idősebbik lánya, Mária Jozefa 1719-ben Frigyes Ágosthoz – I. Frigyes Ágost szász választófejedelem (1694-1733) és lengyel király (1697-1706, 1709-1733, lengyel királyként II. Ágost) fiához – ment feleségül, aki később, 1733-1763 között szász választófejedelem és lengyel király volt. Mária Jozefa a házasságkötés előtt Bécsben 36 tanú jelenlétében 1719. augusztus 19-én lemondott örökösödési jogáról, s a lemondáshoz képviselője révén csatlakozott leendő férje és annak apósa is. A lemondást 1719. október 1-jén Drezdában megismételték. A drezdai, tanúk előtt zajló eseményen Mária Jozefa, a férje és az apósa is részt vett, a szász ház tehát újólag elismerte és szavatolta Mária Jozefa lemondásának érvényességét.

Ezt követően VI. Károly a Pragmatica Sanctiót elfogadtatta örökös tartományaival és királyságaival. Mint Turba hangsúlyozza: nemcsak az 1713. április 19-i okmány elfogadtatásáról volt szó, hanem az említett 1621., 1635., 1703., 1713. és 1719. évi okmányok együtteséről. Károly a Habsburg-birtokok oszthatatlansága és elválaszthatat- lansága, a nőági öröklés és a Károly-ág 1719-ben külön megerősített feltétlen elsőbbsége elismerését is kérte birodalmától. Megkapta. 1720-ban elfogadta Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Görz, Gradisca, Trieszt és kisebb viták után Tirol. 1721-ben Elő-Ausztria, 1722-ben Vorarlberg és Svábföld, 1725-ben Kons- tanz. Már 1720-ban elfogadták a Cseh-Morva Korona országai is: Alsó- és Felső-Szilé- zia, Csehország és Morvaország. A magyar országgyűlés 1723-ban fogadta el az örökösödés VI. Károly által kívánt rendjét. Némi szűkítéssel: a nőági örökösödést csak VI. Károly, I. József és I. Lipót ágaira terjesztette ki.

Amikor 1722-ben I. József fiatalabb lánya, Mária Amália férjhez ment Károly Albert későbbi bajor választófejedelemhez (1726-1745) és császárhoz (1742-1745), Mária Jozefához hasonlóan lemondott öröklési jogáról, és a lemondást az 1719-es lemondáshoz hasonlóan megerősítette férje és apósa, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1679-1706, 1714-1726) is. Mária Amália lemondásának nem volt akkora jelentősége, mint nővére lemondásának. Az ő lemondó nyilatkozata és annak megerősítése ugyanis már azután kelt, hogy a császár által kívánt öröklési rendet a birodalom tagországainak többsége országos/tartományi törvénnyé emelte (már 1722 nyarán megszületett a vonatkozó magyar döntés is). Mária Amália, a férje és az apósa valójában csak megerősítette a korábbi döntéseket.

A birodalmi tagországok garanciájának megszerzése után VI. Károly császár elérte, hogy birodalma öröklési rendjét a mérvadó európai hatalmak is elismerjék. 1732-ben elismerte a Német Birodalom is, bár az ügy tárgyalása során Bajorország, Szászország és Pfalz tiltakozott. (Szászország és Bajorország korábban másként vélekedett.) Az apró bonyodalmak ellenére VI. Károly biztos lehetett abban, hogy célját elérte, tehát halála után birodalma lányára, Mária Teréziára (1740-1780), 1736 óta Lotaringiai Ferenc, későbbi toscanai nagyherceg (1737-1765) és császár (1745-1765) feleségére száll. A birtokok, amelyekről 1740-ben szó volt: az osztrák örökös tartományok, a Magyar Királyság, a Cseh-Morva Királyság, Spanyol-Németalföld, Lombardia, a Mantovai Hercegség, Parma és Piacenza.

A VI. Károly által a spanyol örökösödési háborúban szerzett Nápoly és Szardínia ekkorra elveszett. Szardíniát még 1718/1720-ban elcserélték Szicíliára, a lengyel örökösödési háborúban (1733-1738) elveszett Nápoly, Szicília és a Stato dei Presidi, helyettük kapta VI. Károly Parmát és Piacenzát. (A Mária Terézia férjének juttatott Toscana nem volt az örökség része, s természetesen nem volt az a Német Nemzet Szent Római Birodalma sem.)

5.1. Jogigények és politikai döntések

A bajor választófejedelem és vezető politikusai szerint – függetlenül attól, hogy 1722- ben Bajorország elfogadta az osztrák öröklési rendet, és 1726-ban, apja halálakor Károly Albert megerősítette azt – Bajorországnak joga van VI. Károly csaknem minden birtokának a megszerzésére. Nem Mária Amália esetleges jogai alapján. A bajorok szerint a jogalap I. Ferdinánd császár (1556-1564) egy 1543-as végrendelete és annak 1547-es kiegészítése volt. Az említett dokumentumok (amelyek egyébként Ferdinánd lányágának csehországi és magyarországi örökösödéséről rendelkeztek) a bajorok szerint azt tartalmazták, hogy I. Ferdinánd férfiágának kihalása után a női ág következik a birtokokban. Miután V. Albert bajor herceg (1550-1579) 1546-ban feleségül vette Ferdinánd lányát, Annát (1528-1590), Károly Albert pedig az ő leszármazottjuk volt, Münchenben úgy vélték, VI. Károly öröksége Károly Albertet illeti. Már VI. Károly életében kérték a Bécsben található eredeti okmányok kiadását, amihez VI. Károly végül hozzá is járult, ha a bajorok pontosan előadják jogigényüket. Mielőtt azonban a bajor jogigényt megalapozó irat megérkezett volna Bécsbe, VI. Károly 1740. október 19-ről 20-ra virradó éjszaka meghalt. Ezt követően, 1740. november 3-án Sinzendorf kancellár bemutatta a fenti dokumentumokat Szászország, Poroszország Hannover, Oroszország és Anglia követeinek, másnap pedig a pápai nunciusnak, Franciaország és Velence követének, illetve a bajor Perusának. Kiderült belőlük, hogy I. Ferdinánd másodszülött lánya, Anna és utódai örökösödéséről (tehát bajor örökösödéséről) csak akkor lehetne szó, ha I. Ferdinánd fiainak nem lennének törvényes leszármazottai (sem fiúk, sem lányok, tehát mindkét ágon kihaltak volna). 1740-ben azonban nem ez volt a helyzet. VI. Károlynak fia nem, de törvényes lányutódai voltak.

Egyszerűsítsük le a vitát! Münchenben úgy vélték, hogy I. Ferdinánd rendelkezései szerint VI. Károly halála után az osztrák örökség – lévén, hogy I. Ferdinánd fiainak férfiága kihalt – Bajorországot illeti. Tévedtek. I. Ferdinánd rendelkezései szerint a bajorok esetleg akkor jelentkezhettek volna örökösödési igénnyel, ha I. Ferdinánd három fiának mindkét ága kihalt volna, ami nem történt meg. A bajor igényeket tehát elvileg el lehetett volna felejteni. Mégis, hogy álláspontjának további nyomatékot adjon, a bécsi vezetés köriratot küldött európai követeinek, amelyben tiltakozott Károly Albert követelései ellen, és közölte a végrendelet szövegének vonatkozó, Károly Albert igényeit cáfoló részeit. Vajon elégséges-e a birtokok átvételéhez az, hogy a bajor jogigényt megcáfolták? Mária Terézia remélte, hogy igen.

Szinte azonnal kimentek az utasítások Ausztria franciaországi, angliai, poroszországi és szászországi képviselőihez, de más európai udvarokba is, bejelentve a császár halálát, az új uralkodó trónra lépését, várva, hogy a Pragmatica Sanctiót korábban elismerő hatalmak állják a szavukat. A választófejedelmi udvarokba külön magas rangú személyeket küldtek ezzel a bejelentéssel, a közlésnek és a kérésnek külön nyomatékot adandó. Az európai hatalmak többségéről Bécsben kevesen feltételezték, hogy fellépnének Mária Terézia örökösödése ellen. De voltak olyanok is, amelyektől lehetett tartani. S ez utóbbiak között voltak kevésbé jelentős, kis államok, de voltak nagyhatalmak is.

Ilyen kiszámíthatatlan ország volt a kis Szardínia, amelynek királya, Károly Emá- nuel (1730-1773), éppúgy, mint az apja, II. Viktor Amadeus (szárd király: 1720-1730), jogokkal és szerződésekkel aligha törődött, ha országát gyarapíthatta. Nem várhatott sok jót Mária Terézia Nápoly és Szicília királyától, VII. Károlytól (1734-1759) sem. A nápolyi király, V. Fülöp spanyol király és Farnese Erzsébet fia ugyanis Spanyolországtól függött. Farnese Erzsébet pedig nem bocsátotta meg, hogy korábbi kísérlete – volt ilyen kísérlete – meghiúsult, és nemhogy Mária Terézia, de a fiatalabb Habsburg főhercegnő kezét sem sikerült megszereznie fiai számára. Spanyolországtól talán azért volt kevesebb ok a félelemre, mert földrajzilag meglehetősen messze esett Ausztriától. Sokkal közelebb volt a nemrég, a belgrádi békében megerősödött Oszmán Birodalom, s aligha lehetett tudni, vajon nem akar-e még többet visszaszerezni elvesztett területeiből, ha Mária Terézia másutt konfliktusokba keveredik.

A többi európai országról Bécsben többnyire nem feltételezték, hogy ellenségesen viszonyulna Mária Teréziához. Szászországról azért nem, mert ugyan annak idején ellene szavazott a Pragmatica Sanctio birodalmi garanciájának, de rövidesen elismerte azt. A lengyel örökösödési háború eredményéért pedig, hogy ugyanis II. Frigyes Ágost lengyel király lett, a választófejedelemség Ausztriának is hálás lehetett. Poroszországhoz hagyományosan ambivalens volt Ausztria viszonya, de az 1740-ben trónra lépő II. Frigyesre (1740-1786) Ausztriában szimpátiával tekintettek, s az új porosz királynak kifejezetten jó volt a kapcsolata Lotaringiai Ferenccel. Oroszországban is bizakodni lehetett, hiszen – nemrég – a török elleni háborúban Ausztria gálánsan teljesítette vele szemben szövetségesi kötelezettségeit. Miután azonban Anna cárnő (1730-1740) néhány nappal VI. Károly előtt meghalt, és Oroszországban az ott gyakori zavaros időszakok egyike következett, nagy kérdés volt, megalapozott-e a bizakodás.

Angliával és Hollandiával, éppen a két majdani szövetségessel szemben Bécsben fenntartások voltak. Régi, még a spanyol örökösödési háború végére visszanyúló okai voltak ennek, de hűvössé tették a viszonyt a közelmúlt eseményei is. A lengyel örökösödési háborúban az angolok és a hollandok nem segítettek Ausztriának Franciaországgal szemben. Ennek ellenére Bécsben nem feltételezték, hogy Anglia, Hannover és Hollandia kétségbe vonná Mária Terézia örökösödésének jogosságát.

Franciaország várható magatartását tévesen ítélték meg az osztrák fővárosban. Az osztrákokat megtévesztette az, hogy Franciaországgal együtt módolták ki a lengyel örökösödési háborút lezáró békét, s az, hogy a vezető osztrák politikusok közül különösen Sinzendorf és Bartenstein túlzottan is bízott Franciaországban. Úgy vélték, ha Franciaország kiáll Mária Terézia mellett, akkor Ausztriának nem kell félnie Bajorországtól, Spanyolországtól, Szardíniától vagy az „örökségért" esetleg mégis jelentkező Szászországtól. De mi van akkor, ha Franciaország nem áll ki az egyébként általa is elismert Pragmatica Sanctio mellett?

Az első hírek mindenesetre biztatóak voltak Európa minden szögletéből. A bajorok – Bécsben megcáfolt igényeikkel – egyedül nem sok vizet zavartak. Anglia elismerte Mária Teréziát, Hollandia kijelentette, hogy szerződés szerint kötelezettségeit az örökösnővel szemben teljesíti. Károly Emánuel ugyanezt nyilatkozta már novemberben. Később Velence és a pápa is elismerte Mária Teréziát, megnyugtatóan nyilatkozott Frigyes Ágost Szászországból. A porosz király még fegyveres segítséget is ígért, ha szükséges. Nem jött rossz hír a zavaros Oroszországból sem.

Annál inkább Franciaországból. Amikor megérkezett a VI. Károly haláláról tudósító és Mária Terézia elismerését kérő levél, Fleury bíboros (a francia politika nagy tekintélyű, idős vezetője) azzal magyarázta a francia válasz késését, hogy levéltári kutatásokat igényel annak a formulának a megtalálása, hogyan szólítsa meg a francia király a magyar királynőt. Azt persze hozzáfűzte, nincs ok arra, hogy Bécsben gyanakodjanak, és megismételte, hogy a francia király teljesíteni fogja ígéreteit. Ignaz Wasner ágens azonban már november 12-én azt jelentette Bécsbe, hogy Mária Terézia jobban teszi, ha Istenbe helyezi bizalmát, továbbá a hadseregébe, és megfelelő előkészületeket tesz örökös királyságaiban és tartományaiban. Álláspontját Bécsben a legtekintélyesebb politikusok közül szinte senki sem osztotta.

Aztán annak ellenére, hogy a legálságosabban Franciaország viselkedett, az első csapást II. Frigyes mérte Mária Teréziára.

5.2. A háború kirobbanása

II. Frigyes nem vonta kétségbe a Pragmatica Sanctiót, sőt tudatta Európával, hogy szívén viseli Ausztria sorsát. Bécsnek jelezte: támogatja Mária Terézia ama óhaját is, hogy Lotaringiai Ferenc császár legyen, megnyeri Ausztria ügyének Angliát, Hollandiát és Oroszországot. Akkor, ha megkapja Sziléziát. Egy 16. századi szerződés alapján igényt támasztott Liegnitz, Brieg és Wohlau Hercegségre, és visszajárónak tekintette a 17. század elején elveszített Jagerndorfot. Megbízottja, Gotter gróf még Bécsben tárgyalt, amikor a porosz csapatok 1740. december 16-án betörtek Sziléziába. Lotarin- giai Ferenc határozottan közölte, hogy Mária Terézia semmit nem ad át a birtokaiból. A regensburgi birodalmi gyűlés osztrák követe pedig utasítást kapott arra, hogy jelezze: a porosz király béketörő, és felelősségre kell vonni. Franciaországba, Angliába, Oroszországba, Lengyelországba és Dániába december végén levél ment Frigyes szószegéséről és arról, hogy össze kell fogni ellene. Mária Terézia közölte, hogy Ausztria 1741. februárig 30-40 ezer fős hadsereget tud mozgósítani. Ha ezt a sereget szász, hannoveri, hesseni és dán segélycsapatokkal megerősítenék, illetve Oroszország és Hollandia tenne arról, hogy a poroszoknak meg kelljen osztaniuk az erőiket, akkor Frigyest le lehetne győzni. A szász választónak azt üzente, hogy neki mint birodalmi vikáriusnak is fel kellene lépnie Frigyes ellen (de egy 1733-as szerződés szerint is csapatokat kellene küldenie). Senki nem fogott azonban össze senkivel, a sziléziai osztrák főparancsnok, Neipperg pedig inkább óvatosságával, mint határozottságával tűnt ki. Az eredmény: 1741 tavaszára Frigyes szinte egész Sziléziát meghódította, s megerősítette a pozícióit az 1741. április 10-i mollwitzi csata megnyerésével.

II. Frigyes a hadszíntéren még egyedül küzdött az osztrákokkal, de csak a hadszíntéren volt egyedül. A francia király, láttuk, nem találta a formulát Mária Terézia megszólítására, Belleisle marsall azonban, aki az osztrák örökösödési háborúban később is fontos szerepet játszott, már úgy vélte, hogy Ausztriát fel kellene osztani, és szó sem lehet arról, hogy Lotaringiai Ferenc császár legyen. Elképzelése szerint

Franciaországé lenne Németalföld és Luxemburg, a bajor választófejedelemé Csehország és a császári korona. A poroszok kapnák Sziléziát, Szardínia és Spanyolország Lombardiát, Parmát és Toscanát. Mária Teréziának be kellene érnie Alsó-Ausztriával és Magyarországgal, stb. A fentinél egyszerűbb képlet Mária Terézia más leendő ellenségeinek a magatartása.

A szászok még közel egy évig nem fordultak szembe nyíltan Ausztriával, de ők is szép terveket kovácsoltak. Frigyes Ágostban is felvetődött a gondolat, hogy megszerezze magának a császári címet, s tapogatózó lépéseket is tett ebbe az irányba Franciaországban és Spanyolországban, de kiderült, hogy nem számíthat támogatásra. Ennél komolyabb volt az a szándéka, hogy részesedjen valamiképpen az osztrák birtokokból.

A kisstílű szószegők közé tartozott a Pragmatica Sanctiót korábban szintén elfogadó, nagy hatalmú Spanyolország is, amelynek hirtelen felfedezett jogigényét – hogy ugyanis a spanyol Bourbonok jelentkezhetnek VI. Károly örökségére – Christian August Beck (a későbbi II. József császár [1765-1790] tanára, a trónörökös számára írt, ma is alapműnek tekintett jogtörténeti tankönyvek szerzője) szarkasztikusan intézte el, de a spanyolok fegyverkeztek.

A Mollwitznál győztes II. Frigyes király 1741 tavaszán tehát már nem volt egyedül. Az igényeikkel azonnal jelentkező bajorok, az érdekeiket leplezni mind nehezebben tudó franciák, a vélt igényeiket lassan kinyilvánító szászok és spanyolok ugyanazt akarták: Ausztria meggyengítését és/vagy valamit az osztrák birtokokból.

Aztán 1741. május 28-án a bajorországi Nymphenburgban létrejött egy bajor-spanyol szerződés, amely egyebek mellett arról szólt, hogy a spanyolok támogatják a bajor választó császárrá választását, és esetleges katonai együttműködésről is megállapodtak. Hat nappal korábban ugyanott egy bajor-francia szerződés is létrejött. Eszerint Franciaország 12 ezer gyalogost és 4 ezer lovast ad bajor zsoldba, hogy Károly Albert érvényesíteni tudja jogos igényeit Ausztriával szemben. A francia csapatok akkor lépik át a Rajnát, ha a bajor hadsereg létszáma eléri a 30 ezer főt. Szükség esetén azonban a francia király további 14 ezer lovast és 6 ezer gyalogost bocsát a bajor választófejedelem rendelkezésére. A külön cikkelyek szerint a francia király mindent megtesz azért, hogy a bajor választó megszerezze a császári koronát, stb. A segítség nem volt önzetlen. Ha a francia seregeknek át kell kelniük a Rajnán, akkor az általuk meghódított területek francia kézen maradnak, amit a leendő császár nem vitathat. Visszaadásukra francia döntéstől függően sor kerülhet, de akkor Franciaország kárpótlást kap segítségnyújtásáért. Ha netán a franciáknak Németalföldön is támadniuk kellene, akkor az ott szerzett területek is francia kézen maradnak. S még nincs vége. Háború esetén a spanyol király felkéri a nápolyi királyt (a fiát), hogy támadjon Milánó és Toscana ellen, s ott szerzett birtokai a kezén maradnak. A bajor választó 12 ezer embert küld Itáliába, serege egyesül a nápolyival. Ennek teljesülése esetén havi 20 ezer aranyat kap. (A szövegből nem egyértelmű, hogy kitől, a spanyol vagy a nápolyi királytól.)

Mindezek alapján érthető, hogy a szerződők a dokumentumot titokban akarták tartani, hiszen az nemcsak Ausztria, hanem a Német Birodalom és Hollandia ellen is bajor-francia-nápolyi támadást helyezett kilátásba, spanyol közreműködéssel. Nem sikerült. Wasner már június 12-én azt jelentette Franciaországból, hogy Münchenben (Nymphenburgban) francia-bajor támadó és védelmi szövetség jött létre, nem sokkal később pedig megjelentek a (május 18-ra datált) szerződés (illetve egy annak tekintett szöveg) nyomtatott példányai is. Belleisle ugyan hamisítványnak nevezte a megjelent szöveget, Európa azonban nem annak tekintette (és nem tartja hamisítványnak a szakirodalom nagyobb része sem, bár van ellentétes vélemény).

1741 tavaszán Ausztria nemcsak a nymphenburgi szerződések miatt aggódhatott. Június 4-én Franciaország és Poroszország között is létrejött egy titkos szerződés. Eszerint Franciaország garantálta Frigyesnek Alsó-Sziléziát, Frigyes kötelezte magát, hogy a császárválasztáskor a szavazatát a bajor választónak adja, aki számára emellett Franciaország katonai segítséget ígért. Voltak persze biztató jelek is Mária Terézia számára. A magyarok kiálltak mellette, és június 25-én Pozsonyban megkoronázták. Biztatóak voltak a júniusi hannoveri szerződések is, amelyekben Anglia pénzt és katonát helyezett kilátásba, s a szerződések maguk után vonták volna Szászország szövetségét is. Holland és esetleg orosz segítségben is lehetett bizakodni. Aztán kiderült, hogy a hannoveri szerződések nagyrészt papíron maradtak, és Anglia inkább a porosz királlyal való megegyezésre ösztönözte Ausztriát. Bécsben hajlottak valamilyen megegyezésre Frigyessel, még Mária Terézia is, de ő, mint le is írta, nem gondolta komolyan, hogy bármit is átadjon a poroszoknak. Amikor pedig már hajlott volna engedményekre, már késő volt.

5.3. Bajor sikerek

Károly Albert csapatai 1741. július 31-én elfoglalták Passaut. A franciák két hadsereget is felállítottak, az egyiket a bajorok megsegítésére, a másikat az Alsó-Rajnánál, Hannover sakkban tartására. A Károly Albertnek szánt csapatok augusztus közepén el is indultak, s egy részük csatlakozott a Felső-Ausztria ellen harcoló bajorokhoz. Szeptember 15-én Károly Albert bevonult Linzbe, október 2-án pedig hódoltak neki a felső-ausztriai rendek. Mária Terézia elveszítette Felső-Ausztriát, s Károly Albert Alsó- Ausztria és Bécs elfoglalására készült. Különös jelentősége volt tehát annak, hogy 1741 szeptemberében Magyarország gálánsan kiállt királynője mellett, és az országgyűlés katonát és nemesi felkelést ígért, s ígéretét, ha nem is mindenben a szeptemberi ajánlat szerint, teljesítette is, amihez azonban idő kellett. A fővárosáért okkal aggódó Mária Terézia megpróbált tárgyalni a bajorok szövetségeseivel, a franciákkal és a poroszokkal. Eredménytelenül. Belleisle marsall október elején nyilvánvalóvá tette, hogy Franciaország nem lép fel a poroszokkal szemben, tehát nem támogatja Szilézia visszaadását és Lotaringiai Ferenc császárságát sem. Látszólag jobban alakult a porosz kapcsolat. Neipperg, a sziléziai osztrák parancsnok és II. Frigyes október 9-én találkozott Kleinschnellendorfban, és titkos szerződést kötöttek. Ennek lényege a következő volt. Frigyes kétheti látszatostrom után megkapja Neissét, s a továbbiakban nem fog többet követelni, mint Alsó-Sziléziát Neissével. Ezek átadásának fejében pedig kötelezettséget vállal, hogy sem Ausztria, sem Hannover ellen nem fog támadóan fellépni. Az említett területeket egy az év végéig esedékes békében fogja véglegesen megkapni Mária Teréziától. A porosz hadsereg egy része 1742 májusáig Felső-Szilé- ziában maradhat téli szálláson. A jelen lévő Lentulus osztrák hadvezér, Hyndford angol diplomata és Neipperg szavukat adják arra, hogy a szerződés titokban marad. A szerződés révén Ausztria szabadabb lett a bajorokkal szemben, de nem lélegezhetett fel. Károly Albert ugyan elvonult Bécs alól, de Csehországot akarta. Neipperg, a sziléziai főparancsnok parancsot kapott, hogy egyesüljön a Christian Lobkowitz vezette csehországi hadsereggel. Neipperg késlekedett, csak novemberben érkezett Znaimba, ahol Lotaringiai Ferenc vette át tőle a parancsnokságot, és így egyesült a két sereg. Prágát kellett volna megvédeni. Nem sikerült. November végén Prága elesett, december 7-én a bajor választót cseh királlyá választották, december 19-én több mint négyszáz rendi képviselő hódolt neki. A bajor sikerek mögött ott álltak a franciák, szeptemberben Mária Terézia ellenségei közé állt Szászország is (Prágát már bajor, szász és francia csapatok vették be), Frigyes pedig november elején felrúgta a kleinschnellendorfi szerződést, csatlakozott az Ausztria felosztásáról szóló bajor- francia-szász szerződéshez, és külön megállapodott Károly Alberttel, hogy támogatja császári ambícióját.

A sikert sikerre halmozó bajor választót 1742. január 24-én megválasztották, majd február 12-én császárrá koronázták. Öröme azonban nem volt teljes. Ludwig And- reas Khevenhüller vezetésével ugyanis az év végére Felső-Ausztria visszaszerzése és Bajorország megtámadása érdekében új hadsereget szerveztek, amelyben magyar határőrcsapatok és Itáliából átvezényelt egységek is voltak. A főparancsnokságot formálisan 1742. januárban Lotaringiai Ferenc vette át (Neipperg korábbi seregének parancsnoka ekkor Lotaringiai Károly volt). Az osztrákok nagy sikereket értek el Felső- Ausztriában és Bajorországban is. Január 24-én visszavették Linzet és Passaut, február 12-én pedig a bajor fővárost, Münchent. Az új német-római császárnak koronázása napján tehát császársága volt, fővárosa azonban éppen nem. Mária Terézia már az év elején deklarálta, hogy nem ismeri el a császárt. Azért sem, mert megsértették. Mária Terézia a cseh választói szavazatot ugyanis átadta a férjének, a választók azonban ezt nem ismerték el, és már 1741 őszén kizárták a követét a császárválasztó tárgyalásokról. Az osztrák sikerek ellenére Bécsben nem nyugodhattak meg.

Még zajlottak Károly Albert választásának eseményei, amikor január 19-én és 20-án II. Frigyes Drezdában találkozott Frigyes Ágost szász választóval és lengyel királlyal, vezető miniszterével, Brühllel, gyóntatójával, Guarinivel és Szász Móriccal. Célja a hadműveletek összehangolása volt, továbbá az, hogy morvaországi és csehországi hadműveletekkel tehermentesítsék Bajorországot. Tárgyalásait alapvetően sikeresnek ítélte, amelyek után Prágán át Olmützbe ment, majd betört Morvaországba, s annak fővárosát – de újra Alsó-Ausztriát is – fenyegette.

Ausztria számára a kérdés az volt, vajon lehet-e egyszerre harcolni Bajorországban, illetve Morvaországban és Csehországban (netán Alsó-Ausztriában), s erről nem voltak egységesek a vélemények. A döntés végül is az lett – s erről Mária Terézia 1742. február 8-án írt Khevenhüllernek –, hogy Bajorországban a hadműveleteket fel kell függeszteni. Lotaringiai Károly és Lobkowitz sikereket ért el Morvaországban, a részben egyesített osztrák seregek célja immár Prága visszahódítása volt. Ha II. Frigyes meg akarná akadályozni, meg kell vele ütközni. Erre a csatára május 17-én sor került Chotusitznál. Arneth szerint, miután a harcmezőt az osztrákok hagyták el, az ütközetet kétségtelenül a poroszok nyerték, a valódi eredmény azonban inkább döntetlennek tekintendő. S szintén Arneth szerint volt a csatának egy nagy tanulsága: a két fél megtanulta tisztelni egymást. Az osztrákok rájöttek továbbá: nem tanácsos a poroszok ellen is harcolni, ha sikereket akarnak elérni Csehországban a franciák, a szászok és a bajorok ellen. Frigyes pedig arra jött rá, hogy nem érdemes az erejét szövetségeseire fecsérelni, hanem saját szerzeményeivel törődve ésszerű kiegyezni az osztrákokkal. Kissé talán leegyszerűsítve, ez a felismerés volt a boroszlói, majd a berlini béke közvetlen előzménye.

5.4. A boroszlói béke

A békekötésnek természetesen voltak más előzményei és mélyebben rejlő okai is, mint az erőket felmérő májusi ütközet. II. Frigyes már áprilisban tárgyalt Lord Hynd- forddal (aki Mária Teréziát képviselte), s már április végén tett Bécsnek – egyébként elfogadhatatlan – kiegyezési ajánlatokat, amelyekben nemcsak Sziléziához ragaszkodott, hanem egyebek mellett Glatzhoz, és csehországi igényeket is megfogalmazott. A lényeg azonban az, hogy a porosz király meg akart egyezni, akkor is, ha Bécsben sokáig – és az előzmények ismeretében okkal – nem hitték, hogy komolyak a szándékai.

Megegyezési hajlandóságát az 1742-es osztrák hadi sikerek mellett erősítette még valami: Angliában 1742-ben Robert Walpole gróf kormányzata megbukott. Az angol külügyek irányítását az Ausztria iránt elkötelezettebb Lord Carteret vette át. Ennek a váltásnak a következménye volt az, hogy 1742. április 13-án az angol parlament 500 ezer fontos segélyt szavazott meg Mária Terézia számára. Nagyon valószínű, hogy főként az angolok várható aktivizálódása sarkallta arra a porosz királyt, hogy elsősorban saját ügyével foglalkozzon, biztosítsa és, ha lehet, gyarapítsa szerzeményeit, ne pedig a Csehországban érdekelt bajorok, szászok és franciák – egyébként szövetségesei – ügyéért hozzon áldozatokat (akik 1742 késő tavaszán egyébként is defenzívában voltak az osztrákokkal szemben). Ez volt a háttere az 1742. június 11-én megkötött boroszlói előbékének.

A béke 16 pontból állt. Lényege: a magyar és cseh királynő lemond Alsó- és Felső- Sziléziáról, Teschen Hercegség, Troppau városa, Hennersdorf uradalom és bizonyos Oppa menti területek stb. kivételével. Hasonlóképpen lemond Glatz Grófságról, ezzel szemben a porosz király maga és utódai nevében megígéri, hogy a magyar és cseh királynő országaira a jövőben nem támaszt további igényt. A katolikus vallás Sziléziá- ban a korábbi állapotában marad, de úgy, hogy a protestánsok vallásszabadsága és az új uralkodó szuverenitása nem sérülhet. A porosz király átvállalja az angol kereskedőknél Sziléziára felvett kölcsönök visszafizetését. A hadifoglyokat mindkét részről szabadon engedik A végleges békét legkésőbb három vagy négy héten belül meg kell kötni. A békébe bele kell foglalni Angliát, Hannovert, Oroszországot, Dániát, Hollandiát, Wolfenbüttelt és Szászországot. A boroszlói előzetes békét 1742. július 28-án Berlinben, a lényeget nem változtatva, végleges békévé alakították.

Mária Terézia számára a béke keserű volt, mert fontos tartományt veszített el. De előnye is volt, mert Prága és Csehország visszavételére összpontosíthatott. Júliusban megkezdődött Prága ostroma (az ottani sereg főparancsnoka most éppen Lotaringiai Ferenc volt, öccsétől vette át), de bevételére még várni kellett.

A versailles-i udvar, félve a csehországi francia csapatok vereségétől, és el akarván kerülni Prága esetleges feladásának szégyenét, váratlan, de kényszerű lépésre szánta el magát. Parancsot adott Maillebois marsallnak, hogy az északon állomásozó, Hannovert sakkban tartó seregével induljon a csehországi franciák megsegítésére. A sereg augusztus 9-én indult el, s jövetele fordulatot hozott a csehországi és a bajorországi helyzetbe. Ausztria számára negatív fordulatot. Kiderült, hogy Mária Terézia nem tud egyszerre minden fronton harcolni. Szeptemberben feladták Prága ostromát, az ottani sereg nagy része elindult Felső-Pfalz felé, és cseh területen egyesült Khevenhüller Bajorországot otthagyó seregével. A Bajorországban maradt, Bernklau vezette sereg azonban nem tudta tartani magát. Októberben a Seckendorf vezette bajorokkal szemben elveszett München. A bajor császárnak újra volt fővárosa. Az osztrákok Schardinget és Passaut tartották meg korábbi szerzeményeikből. Közben Maillebois többször betört Csehországba, majd október végén Pfalzban, nem messze a cseh határtól, táborba vonult. Hogy további betöréseit megakadályozza, Lotaringiai Ferenc a fősereggel szintén bajor területre vonult, és Waidhausnál vert tábort. Maille- bois-t rövidesen leváltották, és Broglie vette át a parancsnokságot (Prágát Belleisle-re bízták). 1742. november elején, miután csapataival átkelt a Dunán, Lotaringiai Ferenc öccsének, Károlynak adta át a főparancsnokságot, és Bécsbe ment. Miután látszott, hogy Broglie szándéka Passau bevétele, ezt kivédendő, Lotaringiai Károly november 21-én egyesült Bernklau seregével Schardingnél. Komolyabb hadműveletekre nem került már sor azelőtt, hogy az ellenfelek téli szállásra vonultak volna. (Lotaringiai Károly is elhagyta a hadszínteret. A parancsnokságot Khevenhüller vette át.)

A harmadik és eredeti célkitűzést azonban nagy sokára siker koronázta. Lotaringiai Ferenc a Prága alatt maradt Festetics erősítésére 12 ezer emberrel odaküldte Lobkowitzot. Festetics József és Lobkowitz csapatai november 7-én egyesültek. Az együttesen mintegy 17 ezer fős osztrák sereg körülbelül azonos létszámú volt az immár Belleisle vezette prágai francia csapatokkal. 1743. január 2-án Prága ismét Mária Teréziáé volt.

A cseh főváros visszaszerzése kétségtelenül nagy fegyvertény és nagy öröm volt a magyar királynő számára, de az 1742-es év eseményeinek felhőtlenül mégsem örülhetett. Igaz, hogy alig volt francia és bajor Csehországban, igaz, hogy már az év elején sikerült visszaszerezni Felső-Ausztria fővárosát, Linzet (és az egész tartományt), de a mérleg másik serpenyőjében is sok minden volt. Egy Wittelsbachot koronáztak német-római császárrá, s nem Lotaringiai Ferecet, 1742 nyarán pedig keserű békét kötött a porosz királlyal: megsérült az általa támadhatatlannak tekintett Pragmatica Sanctio. Mária Teréziának azonban nemcsak Sziléziában, Morva- és Csehországban, Bajorországban és Felső-Pfalzban kellett küzdenie, hanem itáliai pozíciói megmaradásáért is.

5.5. Itália

Itáliában Mária Terézia fő ellensége Spanyolország volt. Farnese Erzsébet nem elégedett meg azzal, hogy Károly fia Nápoly és Szicília királya. Itáliai birtokokat akart másik fiának, Fülöpnek is. A játszmában megkerülhetetlen volt a szárd király, akinek birtokai, Savoya és Piemont stratégiailag fontos helyen feküdtek (Szardínia kevésbé). Károly Emánuel a legkülönbözőbb ajánlatokat kapta a spanyoloktól, a franciáktól és az osztrákoktól is, de miután senki mellett sem akarta és merte egyértelműen elkötelezni magát, Szardínia álláspontja kiszámíthatatlan volt. A szinte követhetetlen ajánlatokat és követeléseket ezért részletesen nem ismertetem. 1741 nyarára Mária Teréziának nagy nehezen azt legalább sikerült megtudnia, mit akar Szardínia: a Pa- viához tartozó vidéket a Pó bal partján, az osztrák fennhatóság alatt álló területeket a Ticino jobb partján, a VI. Károly által Genovának eladott Finalét, továbbá bizonyos genovai területeket. De ez nem minden. Szardínia évi 2,5 millió livre segélyt óhajtott arra az esetre, ha Nizza és Savoya idegen uralom alá kerülne, angol tengeri erők küldését a Földközi-tengerre, továbbá jelentős csapatok tartását lombardiai területen. (A mohóságot az magyarázza, hogy a szárdoknak olyan francia-spanyol ajánlatuk is volt, amelyről Ausztria nem tudott. Nevezetesen, hogy osszák fel az összes osztrák birtokot. Mantova, Parma és Piacenza legyen Fülöp infánsé, Károly Emánuelé meg

Lombardia, egészen az Adda folyóig.) Bécsben túlzásnak tekintették a szárd óhajt, sokkal kevesebbet ajánlottak, de a kis ország mégsem állt át a spanyolokhoz és a franciákhoz. 1741. novemberben spanyol csapatok hajóztak be Itáliába, és bár a szárdok kettős játékot játszottak, tárgyaltak a spanyolokkal és a franciákkal is, 1742. februárban mégis megállapodtak Ausztriával. Eszerint az osztrákok elfoglalják Modenát és Mirandolát, hogy megakadályozzák az Itáliában lévő spanyolok előretörését dél felől, Károly Emánuel pedig készenlétben áll, és ha kell, teljes haderejével segít. A spanyolok, akik már egy szárazföldi sereg küldését tervezték Franciaországon át, érthetően nem lelkesedtek.

Az itáliai osztrák főparancsnok az idős Traun gróf volt. Fiatal segítőt jelöltek mellé, Schulenburgot. A Pápai Államon áthaladó, Montemar vezette spanyol sereg Pesaró- nál egyesült a nápolyi király seregével, s innen indult észak felé (később érkező spanyol seregek is csatlakoztak hozzá). Károly Emánuel és Traun 1742. júniusban elfoglalta Modenát és Mirandolát, és a spanyolok ellen fordult, akik visszavonultak. Főként azért, mert az angolok kikényszerítették a spanyolokkal együtt harcoló nápolyi csapatok visszavonását. Az osztrákok azonban nem tudtak a szárdokkal együtt Nápoly ellen fordulni, mert időközben Savoya felől spanyol csapatok törtek be, és elfoglalták a szárd törzsterületet, Piemontot. A közös dél-itáliai támadás elmaradt, és Traun is északabbra vonult. Mária Terézia elégedetlen volt. Osztrák-angol-szárd szövetségben mindenképpen meg akarta szerezni Nápolyt, északon jelentős területeket engedett volna át a szárdoknak, de a szárdok kiváló pártfogója, Anglia még többet akart adni azoknak, és a közös fellépés meghiúsult. Szeptemberben Mária Terézia arra utasította Traunt, hogy harcoljon egyedül a Gages személyében új parancsnokot kapott spanyolok ellen. Az események lelassultak. Gages 1743. februárban kelt át a Panarón. Traun Camposantónál legyőzte, a győzelmet azonban Ausztria nem használta ki, és a spanyolok visszavonultak korábbi állásukba, Bolognánál.

Itáliában Mária Terézia mérlege katonai szempontból jó volt, de célját, Nápoly meghódítását valójában a szövetséges angolok felemás segítsége miatt nem érte el.

5.6. Németországi változások

1743 telén végre elkezdődtek azok az északi hadműveletek, amelyek beindítását Mária Terézia régóta óhajtotta Angliától. Hiszen mi könnyítette volna meg inkább Ausztria helyzetét, mint az, ha legerősebb ellenfele, Franciaország nem koncentrálhatja délebben, az osztrák törzsterületek ellen az erőit, hanem leköti egy németalföldi, észak-németországi csapatmozgás. Az északi hadművelet – bár ez kis túlzás, inkább csak a seregek felvonulásáról volt szó – 1743. február végén kezdődött, amikor a hannoveriek németalföldi területen átkeltek a Maas folyón, és bevonultak Jülich Hercegségbe. Angol és osztrák csapatok követték őket. Az utóbbiak mintegy 20 ezer főből álltak. Parancsnokuk Aremberg herceg volt, az egész, összesen mintegy 60 ezer fős pragmaticai seregé pedig Stair. (A pragmaticai jelző a hadsereg céljára utalt: érvényt kell szerezni a Pragmatica Sanctiónak.) Az ügy azonban nem látszott sürgősnek. A „prag- maticusok" csak április közepe körül keltek át a Rajnán Neuwied közelében, a májust pedig békésen eltöltötték Frankfurt és Mainz környékén.

Németország délebbi területein valamivel élénkebben zajlottak az események. Khevenhüller már 1742 őszén megjósolta, hogy elveszhet Bajorország, és mélyen fájlalta, hogy Prága és Csehország visszaszerzése érdekében valóban fel kellett adni.

S mélyen fájlalta Mária Terézia is, bármennyire örült később a jó hírnek, a cseh főváros 1743 eleji visszaszerzésének. Egyetértett Khevenhüllerrel abban, hogy az 1743-as év fő célja Bajorország újbóli meghódítása kell legyen, és nemcsak presztízsokokból. Ha Mária Terézia akar valamit Sziléziáért, akkor Bajorországból kaphat valamit, és az igény érvényesítéséhez aligha lehet jobb érv annál, mint ha a választófejedelemség újra a kezére kerül. Ehhez először a bajorországi francia csapatokat kellett kimozdítani az állásaikból, és ez, mindjárt látjuk, sikerült is.

Mária Terézia az év eleje óta kérte, márciusban már kifejezetten sürgette Kheven- hüllert, hogy kezdje meg a hadműveleteket. A főparancsnokságot a bajorországi erők fölött Lotaringiai Károly kapta. A fővezérséggel való szokásos játék egy újabb állomása ez. Lotaringiai Károly a főparancsnok, Khevenhüller pedig a tanácsadó. Legalábbis forma szerint. A hadműveletek meg is indultak, és nem tartottak sokáig. 1743. május elején a bajorországi Duna-szakasz mentén, illetve az Inn és az Isar közötti szakaszon az osztrákok visszavonulásra kényszerítették a francia csapatokat, a bajorok fölött pedig az Inn-parti Simbachnál győzelmet arattak, amely Bajorország újbóli meghódításának a nyitánya volt.

Mária Terézia a győzelemről Prágában értesült, ahol éppen a koronázására készülődött. A cseh rendek május 11-én hódoltak neki, és másnap került sor a koronázási ünnepségre. Ezt az ünnepséget előzte meg a hír a simbachi győzelemről, s nem ez volt az utolsó jó hír, amelyet Bécstől való távolléte alatt kapott. A távollét ugyanis viszonylag hosszúra nyúlt, Mária Terézia és kísérete hat hétig maradt Prágában. Június 16-án indult haza. Útba ejtette Linzet, az elpártolt, majd visszaszerzett felső-ausztriai fővárost – ahol június 25-én fogadta a rendek hódolatát –, s csak 1743. július 3-án érkezett vissza Bécsbe.

Eközben értesült Browne május 27-i újabb nagy győzelméről, Deggendorf bevételéről. Deggendorf Passau és Regensburg között fekszik a Duna mentén, és bevehetetlennek tűnt. Arneth szerint a győzelemnek önmagán túlmutató jelentősége is volt: kijózanítóan hatott a franciákra. Ez a győzelem megnyitotta a lehetőséget az osztrák fősereg és a még Felső-Pfalzban tartózkodó, Lobkowitz vezette sereg egyesüléséhez is. Majd rövidesen újabb jó hír jött: 1743. június 9-én Bernklau elfoglalta Münchent. Néhány nap múlva az osztrákok már Augsburg alatt álltak. A fővárosát újra elvesztő Károly Albert császár néhány nappal korábban menekült oda. 1743 nyarára elveszítette egész Bajorországot.

Az osztrákok bajorországi sikereit kétségtelenül megkönnyítette, hogy a franciáknak számolniuk kellett a pragmaticai sereggel. E sereg felett II. György angol király (1727-1760) vette át a parancsnokságot akkoriban, amikor az osztrákok sikeresen dolgoztak Bajorország meghódításán. 1743. június 19-én érkezett az Aschaffenburg környékén állomásozó sereghez. A táborban sokan sokfélét akartak. György végül úgy döntött, hogy a kb. 36 ezres sereggel (benne 10 ezer osztrákkal) Hanauba megy, ahol már ott volt egy kb. 6 ezer fős hesseni, és várható volt egy kb. ugyanakkora hannoveri csapat is. A pragmaticai sereg június 26-án indult el Aschaffenburgból. A franciák meg akarták akadályozni vonulását, és Noailles herceg főparancsnok mintegy 23 ezer fős csapatot küldött ellene, s elszórtan más francia csapatok is a környéken tartózkodtak. Az angol király által vezetett sereg Dettingennél csatára kényszerült, és győzelmet aratott. Az osztrák Neipperg és Aremberg tanácsainak és katonai tapasztalatainak valószínűleg nagyobb szerepe volt ebben, mint az angol királynak, de a csata kétségtelenül az ő részvétele miatt lett nevezetes. Noailles marsallnak, aki maga is megjelent a csatatéren, már nem maradt más hátra, mint csapatai visszarendelése.

A továbbiakban azonban az osztrákok nagyot csalódtak. Azt remélték, hogy angol, osztrák, hannoveri, holland és egyéb szövetséges csapatok érzékeny csapást mérhetnek Franciaországra, de nem így történt. Ausztriának egyébként nem volt igaza. Inkább hálás lehetett volna az angol királynak és a pragmaticai seregnek akkor is, ha nem váltotta be a Bécsben hozzá fűzött nagy reményeket. Ahhoz, hogy az osztrákok vissza tudják hódítani Bajorországot és Csehországot (Eger 1743. szeptemberi bevételével Csehország is osztrák főség alá került), nagymértékben hozzájárult a pragma- ticai sereg puszta léte, amely mégiscsak több tízezres francia hadsereget kötött le. Azt pedig Mária Terézia már megszokhatta volna, hogy Anglia saját érdekei függvényében képviseli Ausztria és mások érdekeit.

Így volt ez Itáliában is, amelyre vonatkozóan 1743. szeptember 13-án angol-osztrák- szárd szerződés jött létre Wormsban. Károly Emánuel vállalta a Pragmatica Sanctio garantálását, és lemondott minden állítólagos, Milánóra vonatkozó jogáról. Biztosította Mária Teréziát, hogy fegyveres erővel, 45 ezer fővel segít abban, hogy Ausztria itáliai ellenségeit visszaverjék. Mária Terézia ezzel szemben itáliai haderejének 30 ezer főre való felemelését vállalta, amint azt a németországi állapotok lehetővé teszik. (Ne feledjük, ekkor még az osztrákok nem adták fel egy Franciaország elleni összehangolt támadás reményét.) A szerződés értelmében Anglia köteles haderőt tartani a Földközi-tengeren, illetve évi 200 ezer font segélyt fizetni Szardíniának.

Szardínia megkapta a Ticino és a Pó közötti területeket: Vigevano és Pavia vidékét. (A Ticino határfolyóvá lett a Milánói Hercegség és a Szárd Királyság között. De Károly Emánuel a Pótól délre eső részeket is kapott: további paviai területeket, Bobbiót és környékét, Piacenza városát és vidékét a Nura folyóig. Végül, de nem utolsósorban Mária Terézia lemondott azokról a jogokról, amelyek egykor megillethették volna Fi- naléra, azért, hogy Szardíniának legyen tengeri kijárata. Károly Emánuel cserébe kötelezte magát, hogy a szövetség hű tagja lesz mindaddig, amíg békét nem kötnek, és nemcsak Itáliában, hanem Németországban is, illetve amíg béke jön létre Anglia és Spanyolország között is. A területi rendelkezések akkor emelkednek jogerőre.

Az első titkos cikkely szerint angol költségen sereget állítanak fel Graubündenben (Svájcban). A második szerint a három szerződő fél korlátok közé kívánja szorítani a Bourbonok hatalmát. Nápolyból és Szicíliából ki fogja őket űzni. Nápolyt és a Stato dei Presidit Ausztria, Szicíliát Szardínia kapja. A harmadik titkos cikkely arról rendelkezett, hogy a szárd király lemondása Milánóról érvényét veszti, ha a Milánót is öröklő Habsburg főhercegnő egy Bourbonhoz menne férjhez.

Közvetlenül a wormsi szerződés megkötése előtt kicserélték az itáliai főparancsnokot. Traun helyét Lobkowitz vette át. Nagyobb határozottságot vártak tőle. 1743. október elején el is indult dél felé, a hónap végén már Rimininél állt. (Traunt nem ejtették, a csehországi hadak parancsnoka lett.) Az itáliai osztrák tervek azonban nem váltak valóra. Nem sikerült elérni, hogy Szardínia és Anglia támogassa az osztrákokat Nápoly megszerzésében, utána pedig együtt hódítsák vissza Savoyát és forduljanak Franciaország ellen.

5.7. Francia hadüzenetek

Bármilyen különös az eddigiek után, de Franciaország még nem állt hadban sem Angliával, sem Ausztriával. A „probléma" 1744. március 15-én és április 26-án oldódott meg. Előbb Angliának üzent hadat, mert az angol flotta támadta a francia hajókat, és az angolok blokkolták Toulon kikötőjét. Az osztrákoknak meg Elzász és

Lotaringia megtámadása miatt üzentek hadat. Korábban csak a bajorokat segítették, amikor Mária Terézia ellen harcoltak. Bécsben remélték, hogy Angliában a franciaellenes hangokat erősíti az egyébként sikertelen Stuart-kaland is. Stuart Károly Edward 1744 telén francia segítséggel vissza akarta szerezni angol trónját. Bécsben ismét csalódtak. Bár 1744 tavaszán kb. 40 ezer fős osztrák, angol, holland, hannoveri sereg állt készen Németalföldön, s Lotaringiai Károly egy április 16-i haditanácson javasolta egyesítésüket, májusra azonban kiderült, hogy a Franciaország elleni támadásra nem kerül sor az angolok ellenállása miatt. Ezzel szemben a XV Lajos (1715-1774) vezette fősereg és az azt fedező Szász Móric (ekkor már francia marsall) vezette sereg május közepén átlépte a francia határt, elfoglalta Menent és Ypernt, júniusban Furnes-t.

Lotaringiai Károly ekkor már a rajnai hadszíntéren volt. Májusban átvette a főparancsnokságot, és Elzászban és Lotaringiában támadta a franciákat. A rajnai osztrák sikerek hatására XV. Lajos úgy határozott, hogy Szász Móricot Németalföldön hagyva, a sereg nagyobb részét Franciaország keleti határaihoz vezeti. Aligha tehette volna ezt meg, ha az angolok és a hollandok korábban elfogadják Lotaringiai Károly tervét, hogy az egyesített németalföldi csapatokat északról Franciaország ellen kell vezetni.

5.8. A második sziléziai háború

Lotaringiai Károly csapatainak rövidesen vissza kellett vonulniuk a rajnai frontról. 1744. augusztus 14-én ugyanis II. Frigyes mintegy 80 ezer fővel átlépte a cseh határt. Voltak előzmények. 1744 elején tárgyalt már a franciákkal és a császárral, hogy megtámadná Ausztriát. Májusban Frankfurtban szövetkezett a császárral, Pfalzcal és Hes- sen-Kassellel, s a szövetséget bővíteni akarta Oroszországgal, Svédországgal, a Portával, és ott állt mögötte Franciaország is. Júliusban külön bajor-porosz szövetség jött létre arról, hogy Károly Albert lemond a javára Csehország egy részéről. A poroszok szeptember 16-án elfoglalták Prágát, majd Tabort, Budweist és Frauenberget. Október 2-án egyesültek Lotaringiai Károly és a csehországi, Batthyány Károly vezette seregek, és október 22-én csatlakoztak hozzájuk a szászok is. A porosz király visszavonult Szilézia felé, Prága pedig ismét gazdát cserélt. November 26-án az osztrákok elfoglalták. Mária Terézia azt akarta, hogy Lotaringiai Károly ne elégedjen meg csehországi sikereivel, hanem induljon Szilézia ellen. Szilézia visszahódítása azonban nem sikerült. Tél lévén, a szemben álló felek téli szállásra vonultak.

Az 1744-es év mérlege a keleti fronton Mária Terézia szempontjából felemás. Az újra támadó Frigyes kiverése Prágából és Csehországból természetesen siker, a porosz hadsereg legyőzése egy nyílt csatában azonban elmaradt, és Szilézia visszahódí- tása sem sikerült. Felemásan alakult a helyzet a németalföldi fronton is. A szövetségesek nem törtek be Franciaországba, ellenkezőleg, a franciák hódítottak Belgiumban, s nem használták ki a szövetségesek azt sem, hogy később a francia fősereg a király vezetésével elvonult.

Két fronton pedig a mérleg kifejezetten negatív volt. Miután a rajnai hadszínteret Frigyes betörése miatt ott kellett hagyni, a franciák előretörtek, és 1744 novemberében elfoglalták Freiburgot. Nem maradt büntetlenül az sem, hogy a porosz támadás miatt a bajorországi osztrák csapatok nagy részét ki kellett vonni onnan. München, amelynek sorsa feltűnő hasonlatosságot mutatott Prágáéval, október végén szintén gazdát cserélt. Ekkor éppen a bajor választó, Károly Albert császár volt soron, hogy újra birtokba vegye fővárosát (október 23-án vonult be Münchenbe).

S most vessünk egy pillantást az osztrák örökösödési háború déli hadszínterének 1744-es eseményeire, ahol Ausztria – nem igazán elszánt szövetségesei miatt – kevesebbet ért el, mint amit reálisan elérhetett volna.

Lobkowitz 1744. május 24-én bevonult Rómába. Augusztusban egy Browne vezette osztrák csapat sikerrel támadta meg a Róma alatti Velletrit, a nápolyi király főhadiszállását, de a királyt nem sikerült elfogni. Úgy tűnt azonban, hogy Lobkowitznak lenne esélye a spanyolok és a nápolyiak legyőzésére, amikor Bécsből leállították. Azért állították le, mert a franciák és a spanyolok már 1744. márciusban átkeltek a Varon, és megtámadták a Szárd Királyságot, de akkor még visszavonultak Provence-ba és Dauphinéba. Augusztusban azonban már Cuneót ostromolták (Torinótól délre). Ezért – Szardínia és természtesen Lombardia védelmére – rendelte vissza Mária Terézia előbb Lobkowitz csapatainak egy részét, aztán Lobkowitzot is azzal, hogy hagyjon hátra a Pápai Államban vagy Modenában 10 ezer embert, hogy a minden bizonynyal utánaeredő spanyolokat feltartóztassa. Aztán Lobkowitz csak november 1-jén bontott tábort. Az eredmény: a nápolyi király rövidesen bevonult Rómába, a spanyolok valóban követték Lobkowitzot, akinek a főhadiszállása rövidesen már a keleti parton, Pesaróban volt. Időközben szárd és osztrák szempontból örömteli esemény történt. Az ellenség október 22-én feladta Cuneo ostromát. A franciák és a spanyolok rövidesen Savoyába, Nizzába, Provence-ba és Dauphinéba vonultak téli szállásra.

5.9. A bajor császár halála

Az 1745. év meghatározó eseménye Károly Albert halála volt (január 24.). Halála előtt, úgy vélve, hogy a franciák nem állnak ki mellette, felvetette a kiegyezés lehetőségét Mária Teréziával, és erre Bécsben is megvolt a hajlandóság. A császár halálával aztán ismét elérhető közelségbe került Lotaringiai Ferenc császársága is. Megegyezési szándékának Bécs fegyverrel is nyomatékot adott: 1745 kora tavaszán szinte egész Bajorország újra osztrák fennhatóság alatt állt. Ez volt az előzménye az 1745. április 21-én Füssenben kötött békének. Főbb pontjai: Mária Terézia elismerte az elhunyt Károly Albert császárságát, az özvegyét, Mária Amáliát pedig császárnénak ismeri el. Visszaadja Bajorországnak minden birtokát az 1741-es állapotok szerint, és eltekint a bajorok részéről járó kárpótlásoktól. Ezzel szemben a bajor választó, III. Miksa József (1745-1777) maga, örökösei és leszármazottai nevében lemond minden olyan öröklési jogáról, amely ellentmondana a Pragmatica Sanctiónak. Lemond (szintén leszármazottai nevében is) az osztrák főhercegi címről, és csatlakozik a Pragmatica Sanctio birodalmi gyűlési garanciájához. A bajor választó nem támaszt igényt a franciák által elfoglalt Elő-Ausztriára. Elismeri, hogy Mária Terézia gyakorolhatja a cseh választói szavazati jogot a császárválasztáskor. A bajor választó a császárválasztáskor szavazatát Lotaringiai Ferencre adja.

A füsseni béke megkötésével eggyel csökkent Mária Terézia ellenségeinek a száma, és eredményként könyvelhette el, hogy sikerült szorosra fűzni a kapcsolatait a Poroszországgal szemben egyébként érdekalapon legőszintébb szövetségesével, az egy ideig ugyan ellene forduló Szászországgal. Károly Albert halálakor felvetődött ugyanis, hogy legyen szász császára a birodalomnak. Támogatta az ötletet Franciaország és Poroszország is (miért ne, ha ezzel Ausztriának kellemetlenséget lehet okozni). A füsseni béke megkötése után a szászok józan megfontolásból, hosszas tárgyalásokat követően elismerték Lotaringiai Ferenc császárságát (ha megválasztják), és lemondtak Ausztriával szembeni irreális területi igényeikről, amelyeket a tárgyalások során támasztottak.

1745 elején tehát Ausztria szép sikereket ért el a tárgyalóasztaloknál, de nem ért el ilyen szép sikereket a hadszíntereken. Az itáliai fronton nem történtek figyelemre méltó események. Lobkowitz tétlenül táborozott, miközben a Gages vezette spanyolok májusban csatlakoztak Fülöp infáns seregéhez, amely Genova felől készült támadást indítani. Eközben Németalföldön súlyos csapás érte az angol-holland-osztrák- hannoveri szövetségeseket. Május 11-én Fontenoy-nál nagy vereséget szenvedtek Szász Mórictól. A szövetségesek egymást vádolták, Mária Teréziát is bírálat érte, hogy nagyobb erőket kellett volna Németalföldre küldenie. A bírálattal Mária Terézia különösebben nem törődött: elsősorban II. Frigyessel akart leszámolni, és ez a fontenoy-i csata előtt is nyilvánvaló volt. Aztán június 4-én Lotaringiai Károly nagy vereséget szenvedett a poroszoktól Hohenfriedbergnél.

Ausztria a hohenfriedbergi vereség után okkal félt attól, hogy a tengeri hatalmak békét fognak követelni, és még inkább attól, hogy a szász választót (a lengyel királyt) esetleg rá is tudják venni erre. Ezért mindent megtett, hogy II. Frigyes Ágostot megnyerje, és Szászországot meggyőzze arról: folytatni kell a harcot II. Frigyes ellen. Ennek érdekében megerősítették a csehországi (Hohenfriedberg után oda visszavonult) sereget, és odarendelték az Itáliából áthelyezett Lobkowitzot és Aremberget is. Joseph Khevenhüllert pedig Mária Terézia Drezdába küldte, hogy győzze meg a szász udvart. Váratlanul „besegített" az osztrák-szász közeledésbe II. Frigyes, amikor augusztus végén hadat üzent Szászországnak. Ezt követően jött létre egy osztrák-szász szövetség 1745. augusztus 29-én. Eszerint Mária Terézia megígérte, hogy rajnai seregéből mintegy 10-12 ezer embert küld Szászország védelmére, csehországi csapatai pedig (az irreguláris alakulatok is), ha lehet, télen is támadni fogják a poroszokat.

Ausztriának tehát sikerült szorosabbra fonni a szövetség szálait Szászországgal, ami reményt keltett. Angliától azt kapta, amit szokott. Folyamatos intéseket, hogy egyezzen meg esküdt ellenségével, Poroszországgal, s a megegyezést a buzgó szövetséges titokban elő is készítette. Mária Terézia nem kért Anglia jó tanácsaiból. Le akart számolni II. Frigyessel. S önbizalmát növelte az is, hogy 1745 őszén újra Bécsbe „került" a német-római császárság. 1745. szeptember 13-án Frankfurtban megválasztották, október 4-én megkoronázták Lotaringiai Ferencet.

5.10. A drezdai béke

1745 őszén Anglia mindenképpen arra akarta rávenni Ausztriát, hogy kössön békét Poroszországgal, és ettől az ellenségétől megszabadulva, legyen még oszloposabb tagja az angol-holland-osztrák-hannoveri szövetségnek, amely mindenekelőtt Franciaországgal szemben kell, hogy működjön. Ausztria ezzel szemben maga óhajtott dönteni arról, ki a fő ellensége. Fő ellenségként továbbra is II. Frigyes mellett „döntött", XV Lajos Franciaországát mögé sorolta. S Franciaországgal biztató tapogatózások/tárgyalások is kezdődtek egy esetleges francia-osztrák békéről. Sorozatos katonai kudarcok ellenére Bécs 1745 őszén okkal ítélte meg úgy, hogy jó esélyei vannak a porosz király legyőzésére. Reménye volt a megbékélésre Franciaországgal, szilárdabbá vált a szövetsége Szászországgal, s úgy tűnt, hogy szövetségesei között tudhatja végre Oroszországot is. Aztán kiderült, hogy a szászok ingatagok, könnyen lehet, hogy kiegyeznek a poroszokkal, s jöttek is hírek és álhírek porosz-szász tárgyalásokról. A franciákról meg az derült ki, hogy éppen a legfőbb osztrák célkitűzéssel nem azonosultak, és nem volt szívügyük, hogy a Frigyes által elvett tartományokat Mária Terézia visszakapja.

Ne keressünk tehát logikus magyarázatot arra, miért kötött békét Ausztria és Poroszország 1745 karácsonyán Drezdában – ez történt ugyanis –, hanem tekintsük ezt a kaotikus helyzet és az egymást megtéveszteni akaró tárgyalófelek mesterkedései véletlenszerű eredményének. Ausztria ugyanis, láttuk, nem akart békét kötni II. Frigyessel. Mikor azonban kiderült, hogy a franciákkal viszont nem lehet békét kötni, a szászokra és az oroszokra meg nem lehet számítani, az angolok pedig mit sem akarnak jobban, mint egy osztrák-porosz békét, Bécsben – ott és akkor éppen – a béke mellett döntöttek. Dönthettek volna másképpen is, ugyanannyi érv és ellenérv szólt volna amellett is. S most lássuk az „eredményt"!

Az eredmény azért van idézőjelben, mert Mária Terézia a Harrach és Podewils által 1745. december 25-én aláírt drezdai békét kénytelen-kelletlen vette tudomásul. A drezdai béke valójában az 1742-es boroszlói és berlini béke megerősítése volt. A bevezetés szerint a két hatalom a békét az 1745. augusztus 26-i hannoveri (angol-porosz) egyezmény alapján/folytatásaként köti meg. Poroszország megmarad Szilézia birtokában úgy, ahogy arról a boroszlói és a berlini béke rendelkezett. Általános amnesztiát hirdetnek. Az ellenségeskedéseknek azonnal véget vetnek, és a csapatokat kölcsönösen kivonják az idegen területekről. A porosz király elismeri császárnak Lo- taringiai Ferencet, és elismeri, hogy Mária Terézia gyakorolhatja a cseh választói szavazatot. Frigyes és Mária Terézia kölcsönösen garantálják továbbá egymás birtokait. De nem egyformán. Mária Terézia Frigyes minden birtokát garantálja, Frigyes ezzel szemben Mária Teréziának csak azokat a birtokait, amelyek a Német Birodalomban fekszenek. Az angol király szavatolja a békét, és azon lesz, hogy megszerezze Hollandia és a Német Birodalom garanciáját is, stb.

Ugyanazon a napon kelt a poroszok és a szászok között kötött drezdai béke is. A két fél helyreállítja a régi baráti kapcsolatokat. Amnesztiát hirdetnek, és véget vetnek ellenségeskedésüknek. Szászország egymillió birodalmi tallért fizet Poroszországnak. A poroszok kiürítik Drezdát, és 14 napon belül egész Szászországot. A választó (és lengyel király) csatlakozik az 1745. augusztus 26-i hannoveri egyezményhez. A szász választó egy külön okiratban lemond továbbá minden olyan jogáról, amelyet mint Habsburg-rokon Sziléziára támaszthatna. Az orosz cárnőt, az angol királyt és Hollandiát felkérik e béke szavatolására, stb.

Azt, hogy a francia béketapogatózásokat nem kell nagyon komolyan venni, jelezték az itáliai történések. A franciák nem békét akartak ott, hanem fel akarták számolni az osztrák pozíciókat. 1745 májusában egyesült Fülöp infáns, a francia Maillebois és a spanyol Gages serege, és augusztus elején felvonult Szardínia ellen. A szövetségesek között ugyan a szokásos módon nem volt összhang (még arról sem, hogy mi legyen a támadás fő iránya). Gages mindenesetre rövidesen elfoglalta Parmát és Paviát, december 16-án pedig bevette Milánót. A szárd király kész volt lepaktálni a spanyolokkal és a franciákkal. Azon túlmenően, hogy nem tudtak megegyezni az osztozkodás elveiben, a paktum azért is meghiúsult, mert a drezdai béke után felszabaduló osztrákok nagy erőket indítottak Itáliába. A következő évben viszavették Milánót, a szárdokkal együtt szinte egész Piemontot, áprilisban Parmát, júniusban pedig az osztrákok legyőzték a francia-spanyol csapatokat Piacenzánál. 1746-ban, osztrák szempontból „örvendetes" módon, meghalt a spanyol király. Utóda, VI. Ferdinánd (1746-1759) pedig nem volt elkötelezett abban, hogy féltestvérének, Fülöp- nek itáliai birtokokat szerezzen. A spanyolok és a franciák is kivonták csapataikat, a magára maradt Genova (amely korábban szövetkezett a franciákkal és a spanyolokkal) osztrák-szárd megszállás alá került.

1746 nem a franciák éve volt Itáliában. Északon más volt a helyzet. 1746. februárban kapitulált Brüsszel, májusban a franciák elfoglalták Antwerpent, júniusban Mons erődjét, stb. Már régóta tartott a háború, nem meglepő, hogy mindinkább felvetődött befejezésének igénye. 1746 nyarán tárgyalások kezdődtek az angolok és a franciák között, de még mindkét félnek túl nagy volt az étvágya. Megegyezésre egyelőre nem volt remény. Ha meg nem lehet tárgyalni, akkor háborúzni kell. Érdekes módon most az angolok vettek elő egy tervet, amely régebben Mária Teréziáé volt. A franciákat Franciaországban kellene legyőzni. Északon és délen is meg kellene támadni.

Anglia és szövetségesei között azonban nem először nem volt összhang. Most, amikor az angolok szorgalmazták, Mária Teréziának nem volt „kedve" Franciaország „otthoni" legyőzésére. Az itáliai sikerek nyomán Ausztria ott (Itáliában) akarta inkább rendezni közös dolgait a franciákkal és a spanyolokkal, de mint már szó volt róla, nem engedmények árán. Mária Terézia legfőbb célja 1746 őszén is Nápoly megszerzése lett volna. Ha az angolok hagyták volna. Az angol álláspont szerint azonban egy Nápoly elleni hadjárat nem lenne szerencsés. Az új spanyol király, úgy tűnik, nem ragaszkodik ahhoz, hogy féltestvére, Fülöp államot kapjon Itáliában, azt azonban aligha hagyná, hogy másik féltestvérétől elvegyék Nápolyt.

1746. szeptemberben Mária Terézia parancsot adott a Dél-Franciaország elleni támadásra. Tanácsosabbnak látszott engedni az angol óhajnak, mint esetleg szembesülni egy osztrákoktól függetlenül megkötött angol-francia békével. Osztrák és szárd sikerek után – a Browne vezette sereg már Antibes ostromára készült – jelentősen meggyengítette az osztrákokat az, hogy december elején Genovában felkelés tört ki ellenük, és kiűzték őket. Jóllehet Browne még nem adta fel terveit, a franciák fölénybe kerültek. A francia parancsnokságot Belleisle vette át, akihez flandriai francia csapatok érkeztek, és a spanyolok is parancsot kaptak az együttműködésre. 1747. februárban Browne visszavonult.

5.11. Az aacheni béke

Már 1746 nyarán is zajlottak eredménytelen béketárgyalások, komolyabbak 1746 őszén kezdődtek Bredában. A tárgyalásokat azonban nem elsősorban a kompromisz- szumkészség, hanem az elvtelen és kicsinyes alkutervek jellemezték, és 1747 májusában eredménytelenül véget értek. Ha a tárgyalások zátonyra futottak, egy időre újra a fegyverek vették át a főszerepet, de megoldást azok sem hoztak. Itáliában 1747 nyarán váltakozó eredménnyel zajlottak a harcok az osztrák-szárd és a spanyol-francia szövetségesek között (szokásos módon a szövetségesek közötti viták sem maradtak el). Az északi fronton a franciák domináltak, nagy sikerük volt a július 2-i lafelti győzelem (Maastricht közelében).

1746 nyarától a békevágy érezhetően felélénkült. Arneth szerint mindenekelőtt a franciáknak köszönhetően, akik a lafelti csata után a győztes pozíciójából léptek fel. Szintén Arneth szerint főként az motiválta őket, hogy immár nemigen tudtak volna választ adni arra a kérdésre: ugyan miért is vesznek részt még mindig a már hét éve tartó osztrák örökösödési háborúban? A császárságot ugyan annak idején sikerült megszerezniük Károly Albert számára, annak korai halála után azonban Lotaringiai

Ferenc lett a császár, amit Franciaország 1745-ben éppúgy nem akart, mint 1740-ben, de 1745-ben már nem sikerült megakadályoznia. A szövetséges Szászország rég elpártolt, Poroszország pedig kétszer is békét kötött Versailles megkérdezése nélkül (Boroszló-Berlin, 1742; Drezda, 1745), és ugyanígy kötött békét Bajorország is (Füs- sen, 1745). Az egyébként ingatag Szardíniát reményteli kísérletek ellenére sem sikerült elcsábítani angol és osztrák szövetségesétől. Tisztában voltak Franciaországban továbbá azzal is, hogy Ausztriának 1746 nyara óta hatalmas szövetségese volt, miután I. Erzsébet cárnővel (1741-1762) Pétervárott igen előnyös szerződést kötött. 1747. május 25-én pedig örök időkre meghosszabbította a Portával a belgrádi békét, arra sem volt tehát sok remény, hogy a törököt Ausztriára lehetne „szabadítani". Ami pedig a spanyol és a nápolyi Bourbon-rokonokat illeti, tudni való volt, hogy szintén békét akarnak. Valójában tehát a további háborúskodás céltalannak tetszett. Főként ez állhatott a felhorgadó francia békevágy mögött. A béke megkötése azonban az egymásra gyanakvó felek között, ahol a szövetségesben gyakran kevésbé lehetett bízni, mint az ellenségben, még több mint egy évig tartott. A szinte követhetetlen alkutervektől eltekintve, nézzük a végeredményt.

Az aacheni béke egyfelől Ausztria, Anglia, Hollandia és Szardínia, másfelől Franciaország, Spanyolország, Genova és Modena között jött létre. Bevezetése szerint felvirradt végre a nap, amelyen az isteni gondoskodás nyomán visszaáll Európa nyugalma. Lássuk a cikkelyeket!

A szemben álló felek között szárazföldön és vízen véget érnek az ellenségeskedések. Általános amnesztiát hirdetnek, mindenki visszakerül a háború előtti birtokaiba és javaiba. A béke alapjául a vesztfáliai és az azóta kötött békék szolgálnak. A hadifoglyokat mindkét részről váltságdíj nélkül szabadon bocsátják. Az európai és az Európán kívüli hódításokat hat héten belül visszaadják. Ugyanilyen határidővel kapja vissza korábbi birtokait Hollandia és Ausztria (Németalföldön), Szardínia (Savoyá- ban és Nizzában), a Modenai Hercegség és a Genovai Köztársaság. Mária Terézia és Károly Emánuel Parmáról, Piacenzáról és Guastalláról lemond Fülöp spanyol in- fáns javára, azzal a kikötéssel, hogy ha Fülöp valamikor nápolyi király lenne, vagy fiúutód nélkül halna meg, akkor a hercegségek Ausztriára és Szardíniára szállnak vissza. A francia király hat héten belül visszaadja németalföldi hódításait. Az Európán kívüli területátadásokat minél sürgősebben le kell bonyolítani. Addig is, amíg a Breton-foki szigetet az angolok átadják a franciáknak, Anglia (biztosítékul) két tekintélyes túszt küld Párizsba. A (bárhol) átadandó területekről származó jövedelmek a terület átadásáig annak aktuális tulajdonosát illetik. Az új tulajdonosnak át kell adni a levéltárakat és a dokumentumokat is. A szárd király megmarad régi és újabb birtokainak tulajdonjogában. A rabszolga-kereskedelemre vonatkozó 1713. március 26-i szerződést megerősítik. Dunkerque szárazföldi erődje megmarad. Az angol-spanyol pénzügyi követelések és egyéb ügyek elintézését biztosokra bízzák. Megerősítik az 1718. augusztus 2-i londoni szerződés azon pontját, amely biztosítja a Hannoveri-ház jogát az angol trónra, és kizárja abból a Stuartokat. A hannoveri választó (az angol király) és utódai németországi birtokait garantálják. Minden hatalom garantálja az 1712. április 19-i Pragmatica Sanctiót, kivéve azt, amit abban a jelen békeszerződés módosít. A Sziléziai Hercegség és Glatz Grófság Poroszországé lesz.

A békeszerződést az érintett nyolc országnak egy hónapon belül kell ratifikálnia. 1748. október 18-án csak Anglia, Hollandia és Franciaország képviselője írta alá, a többi később. Anton Wenzel Kaunitz, Mária Terézia későbbi államkancellárja október 23-án. Nem véletlen, hogy Kaunitz Ausztria nevében a békét csak később írta alá.

Ahhoz képest ugyanis, ami ellen fél évvel korábban tiltakozott, alig történt változás. Ausztria nem kapta vissza Wormsban elvett területét Szardíniától, bele kellett törődnie, hogy Fülöpnek államot kreáltak Itáliában, fel sem merülhetett Nápoly megszerzésének lehetősége, s nem a Mária Terézia által akart módon garantálták II. Frigyesnek Szilézia és Glatz birtokát.

Bécset nem vigasztalta, hogy mindezzel szemben minden hatalom elismerte a némiképpen megcsonkított Pragmatica Sanctiót. Pedig vigasztalhatta volna. 1740-1741-ben Mária Teréziát nem az fenyegette, hogy apja birtokaiból elveszíti Sziléziát, Glatzot, Parmát, Piacenzát és Lombardia egy részét, hanem az, hogy a Habsburg Birodalom eltűnik Európa térképéről. Poroszország lerohanta Sziléziát, a bajor választófejedelem elfoglalta Csehországot, mögéjük állt Európa legerősebb állama, Franciaország (egy ideig Szászország), s Habsburg-birtokok rovására akart államot kreálni fia számára Farnese Erzsébet Itáliában. Nem tűnt irreálisnak, hogy Mária Teréziának az osztrák örökös tartományok egy részével és Magyarországgal kell beérnie. S azzal is csak akkor, ha a magyarok nem állnak be a sorba, és – az európai hatalmak többségét követve, szerződést szegve – nem fordulnak ők is szembe 1722-1723-ban elismert örökös királynőjükkel. Ausztria szerencséjére a magyarok gáláns kiállása mellett kiállt mellette Anglia is. S Anglia „hozta" Hollandiát, kizárólag a szigetország tartotta benn a szövetségben az ingatag Szardíniát, és az angolok tartották kordában Poroszországot, Franciaországot és Bajorországot. Nem Ausztriával szembeni elvi elkötelezettségből tették ezt, hanem saját érdekükben, ami azonban a tényen nem változtat. Az angol-holland-hannoveri hadseregek és Anglia segélyei nélkül, ismételjük, Mária Terézia birodalma eltűnt volna a térképről. Mária Terézia tehát szerepet tévesztett, amikor – ahelyett, hogy hálás lett volna a nem önzetlen angol segítségért – rendre sérelmezte, hogy szövetségese előnytelen alkukra kényszerítette. Szerencsésebb lett volna tudatosítania magában, hogy az angol és az osztrák érdekek csak részben estek egybe, s akkor méltatlankodás helyett talán örülni tudott volna annak, hogy részben egybeestek. Mária Terézia keserűségét az aacheni béke fölött enyhíthette volna továbbá az is, hogy a béke megkötésekor már három éve a férje, Lotaringiai Ferenc volt a német-római császár. Részben a sors hozta így, mert 1745-ben váratlanul meghalt VII. Károly Albert császár, de bárhogy legyen is, rövid megszakítás után visszakerült a császárság az immár Habsburg-Lotaringiai-dinasztia birtokába, s ott is maradt a Német Nemzet Szent Római Birodalmának fennállásáig, 1806-ig.

1748-ban tehát a Habsburg-birtokok kis kivétellel egy kézen, s egy nő, Mária Terézia kezén voltak. Majdnem úgy, ahogy 1713. április 19-én VI. Károly császár eltervezte, és több mint két évtizedes kitartó munkával Európa döntő többségével elfogadtatta. A Német Birodalom élén pedig veje, Lotaringiai Ferenc állt, szintén úgy, ahogy egykor VI. Károly eltervezte. Ám azért, hogy nagyrészt minden úgy maradjon, ahogy volt, illetve úgy alakuljon, ahogy VI. Károly tervezte, nyolc évig szóltak a fegyverek Sziléziában, Ausztriában, Csehországban, Bajorországban, Szászországban, a Rajna vidékén, Németalföldön és Itáliában. De miután az aacheni béke egy fárasztó háború lezárásával egyidejűleg nem oldotta fel a feszültségeket az egymással szemben álló (és egymással szövetséges) hatalmak között, a szövetségi rendszerek „átszervezése" után rövidesen egy új háborúban küzdöttek egymással az osztrák örökösödési háború főszereplői: a hétéves háborúban.

5.12. SZAKIRODALOM

Arneth, Alfred: Maria Theresia's erste Regierungsjahre. I-III. Wien, 1863, 1864, 1865.

Beer, Adolf: Zur Geschichte des Friedens von Aachen im Jahre 1748. In: Archiv für österreichische Geschichte, Bd. 47. 1871.



Compartilhe com seus amigos:
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   88


©historiapt.info 2019
enviar mensagem

    Página principal